lélek. fényesítő

Életvégi történetek- Szalmaszál

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Mon, 29 Jul 2019 08:20:00 +0000

Szalmaszál

Jólelkű nővér telefonál nekem, van itt egy beteg... levágták a lábát a rák miatt. De nem gyógyul a seb. Lassan elvérzik, ha nem pótolják a vért. Meg fájdalmai is vannak. Fáj a “lába”. Igen az, amelyik már nincs. Hiába csillapítják, nem használ. Szóval arra gondolt, hogy ő beszélt ezzel a beteggel, és ő is szeretné, és hogy jöjjek már azzal a lelki izémmel... hátha tudnék neki segíteni, mert ő ismer valakit, aki ezzel a módszerrel... szóval az a helyzet, hogy itt nincs mire várni, mert orvos azt mondta, ők már nem tudnak többet tenni, mondta az orvos, ez másfél napja volt, és olyan nagy fájdalmai vannak, és nehéz ezt végig nézni.

Sóhajtok. Ugye tudják mindketten, hogy én nem vagyok csodatevő? Se kuruzsló. Az, amire gondol az a terápia, ugye?

Persze, persze, csak jöjjek, minden szalmaszálat meg kell fogni.

De ugye tudják, hogy ha ennyire elfogytak az orvostudomány lehetőségei, akkor lehet, hogy arról fogunk beszélgetni, hogy lehet békében meghalni?

Csend a másik oldalon.

Sóhajtok.

Ismerem valamennyire a kórházi világot. Nehéz azt mondani, hogy nincs mit tenni tovább, ahhoz vannak szokva, hogy majd átküldjük egy másik osztályra.

Jól van, mennyi időm van? Ha délután jövök, még nem késő?

Nem, nem jó lesz. Akkor úgyis nyugi van, a kezelések befejeződtek. Jöjjek csak. Lesz idő beszélgetni.

Megyek.

Odafelé menet szorongok. Nem szeretek szalmaszál lenni, és nem szeretem a kórházakat. Csodálatos és elborzasztó, mit tud ma már az orvostudomány. Nincs lába. A múltkor hallottam, hogy egy emberi láb 20 kiló is lehet. Jaj. Elképzelések pörögnek az agyamban. Fantomfájdalom. Ismert a szakirodalomban, de az én klienseimnek nem szokott ilyesmi fájdalmuk lenni. Jaj, nem vagyok normális, hogy ilyet elvállalok.

Kellemes arcú hatvanpáréves férfi. Jobban néz ki, mint a fejemben képzeltem. Talán még mosolyog is, de lehet, hogy ezt is csak képzeltem, ahogy kezet fogunk.

Üljek ide a sámlira, ide ahol nincs láb, csak a takaró, mert a másik oldalon az infúziós állvány az csak útban lenne. Jó.

Ismerkedünk. Könnyű kapcsolódni, de megnyílni nem, nincs hozzá szokva. Azért mesél. Egyedül van. A felesége két éve meghalt. A fia Angliában. Nincs aki látogassa, messziről, 200 kilométerről hozták ide, mert itt volt, aki vállalta a műtétet. Otthon senki. Túl kockázatos.

3 hete volt a műtét. Ez a második. Olyan nagy fájdalmai voltak az első után, és akkor még megvolt a láb. Nem, a lábának semmi baja, csak az a fránya daganat rossz helyen volt. Ahogy kivették, nem volt már, ami megtartsa a lábat. Jaj.

Mondom neki, hogy az orvosok mindig rátartással veszik ki a daganatot.

Érti a viccet. Ez jó.

Oldódik a feszültség.

És milyen láb nélkül? Tulajdonképpen könnyű. Nevetünk. Csak olyan furán felborul az ember, mert nincs meg az egyensúly.

És fáj, pedig nincs is ott. Ez a lelki izé micsoda?

Már azt hittem, sose kérdezi meg.

Elmesélem. Hogy szerintem a fájdalom az összesűrült feszültség. És hogy ki lehetne oldani, el lehetne engedni. Van rá technika. Mert attól, hogy nem látjuk, még ott van. Egy élet összegyűjtött fájdalma. Nem nagyon van már mire várni vele, igaz?

Beszélek.

Jön velem.

Kérdezek.

Engedi.

Oldódik.

Messzire utazunk.

Sírunk.

Együtt.

Fogom a kezét.

Beszélünk életről, halálról.

Mindig erősnek kellett lenni.

És ha nem kell tovább erősnek lenni?

Akkor nem fáj.

Fogja a kezem.

Akkor az sem baj, ha meghal, ugye?

Nem.

Mintha az engedélyem kellene hozzá...

Addig még életben tartják kicsit a vérrel... amíg... jön a fia Angliából... egy pár nap múlva itt lesz... akkor majd megmondja neki is.

Elcsendesülünk. Végtelenné válik az idő.

Nincs tovább.

Sóhajtunk.

A fenébe is.. ez a sámli annyira kényelmetlen.

Na, de mi lett a fájdalommal?

Hitetlenül néz. Nincs. Valami könnyűség van inkább.

Ma nem fog fájdalomcsillapítót kérni.

Az jó.

Megadom a számom. Csak hívjon, ha mégis fájna. Tudja, van ez a ‘technika’...

Búcsúzunk. Megölelem. Mosolyog. Ezt nem képzelem.

Kár, hogy csak most találkoztunk, mondja.

Kár.

Nem hív többet.

Kutyu-Li, aki sosem haragudott

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Fri, 23 Jun 2017 09:38:00 +0000

12 évet töltöttünk együtt.
Szerettük egymást.
Jóban-rosszban, esőben, sárban, napsütésben, de inkább árnyékban. Nem volt egy nagy napozós típus.
Feltétel nélkül szeretett. Ő mindig. Én meg igyekvésem szerint - például ő sosem kérdezte, hogy miért ások a kertben, cserébe bennem ez felvetődött. Ő mindig örült egy remek lyuknak a földben, én nem annyira. Ő sosem volt
rám mérges, én meg igen... rá, aztán magamra.
De igyekeztem. Ő pedig türelmes mesternek bizonyult.
Alakított. Én pedig fejlődőképes elfogadóvá léptem elő.

Felnőtt volt már, amikor megismerkedtünk. Menhelyen. Nem volt mit tudni róla, ő pedig sose mesélt az előző életéről. Jobb szeretett a jelenben lenni. Ahogy egy mesterhez illik.
Ki kellett vakarni az összecsomósodott bundából, először...
Ott dőlt el véglegesen, hogy a fésű elhagyható, a középkori kínzóeszközök kategóriája, a látványától is legalább a kutyaház legmélyebb zugába kell elbujdokolni, nem akar ő gazdás kutyaként kinézni.
Utána sokat hadakoztunk. Én a mindenféle bundába akadó bogáncsokkal, ő pedig a szemtelen verebekkel. Végeláthatatlan történet. Bogáncs mindig akad. A körömollóval nyírt gyepen is. Akár csak veréb. Kinek-kinek ellensége szerint.

Vártuk a jó időt és a csomagpostást.
Közösen utáltuk a szomszédságból ide bóklászó fekete-fehér macskát, aki a halakat vadászni jött a kerti tavacskánkhoz.
Kertészkedtünk, ahogy az már csak lenni szokott. Én mindenféle eszközökkel. Ő meg csak úgy, ahogy jól esett...mezítlábbal.
Labdáztunk és locsoltuk a kertet, és naná, hogy bele kellett harapni a vízsugárba.
Szerettünk sétálni. csak úgy, póráz nélkül -a tilosban. Fütyültünk egymásnak. Én neki, hogy merre megyünk. Ő nekem, hogy még nem megyünk, mert végig kell szagolni a mai 'újságokat'.
Ha kedve volt, elhitette velem, hogy hallgat a füttyre. Így könnyebb volt mindkettőnknek, mert szerettem volna, ha én vezetek. Ő pedig szeretett a kedvemben járni. Meg a lábam alatt.
Nagyokat barangoltunk a közeli erdőben, de csak úgy, hogy jól szemmel tarthassuk egymást, mert egy nagy ijedelem estén csak az őrült hazafutás segíthetett, és ezt tutira nem én találtam ki. Ő volt a gyorsabb. Én nem bírtam azt a tempót. Szóval inkább jobb volt nem megijedni.

Mester volt és festőmodell.
A szeretet tanítója, aki nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot. "Ami nem ízlik, köpd ki." Tudta, hogyan kell nem agyalni a dolgokon.

Időjárástól és sárosságtól függő majdnem fehér bundáján nem lehetett észrevenni az idő múlását. Őszülő halánték? Dehogy is. Vigyorgó pofa. Bármikor, bárkinek. Jó kutya volt. Nagyon.
Egyetlen embernek kapott oda a lábához életében, egy helyettesítő villanyóra leolvasó érkezett. De megmondom őszintén, neki én is odakaptam volna.

Csak a séták lettek egyre rövidebbek az idő múlásával. Valahogy az egyik lábacska csak nem akart sétálni rendesen. Meg valahogy a labdáért se akaródzott már futkosni. De az igazi baj akkor jött el, amikor a verebek ott vircsaftoltak egy méterre a házától. Azok az igazi galád teremtések! Bizony mondom, arra készültek, hogy bekötöznek a kutyaházba.
Rettenetes napok voltak. Ahogy hagyta el az erő a kis testet. Ahogy egyre nehezebb lett minden, és már napokig fel sem tudott kelni. Jaj, azok a szomorú szemek... Kórság, betegség, rettenet.
Állatorvos, konzultáció, gyógyszer, jajistenemmittegyünk, dehátnemisolyanöreg, éshaegymásikorvosmegnézné, jajamegcsináltatjukaaztaröntgent, úristenegygolyó? golyóvanalábában? honnantudtukvolna, befogadottkutya, sosemmesélteel, deznemmagyarázzaagyengeségét, jajmilehetabaj, demégeszik, éshaeszikfeltuderősödni, nembíromhallgatnieztaköhögést, ezagyógyszersemmitsemér, úgyiskihányja, egyvagyonezazújállatorvos, csaksegítsen, láttadazárlistájátmégazaltatásonismennyitkeres, amiénkcsakagyógyszerárátkérielezért, borzasztóezabetegség, csakülünkittmellette, méglélegzik, akkorezanapisamiénk, demáraligkaplevegőt, csakfájdalmainelegyenek, csakeltudnámondanihogyfáje, kivagyokénhogyazéletrőldönthessek, jajdeszörnyűállapotbanvan, igazavanazállatorvosnak, elkellaltatni.

El kell altatni.

Látod azt a pöttyöt a képen? Golyó.
Embertől származik.
Embertől, akire egy nagymester sosem haragudott.

Szelektív emlékezet - történet anyósoknak

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Sun, 18 Jun 2017 08:48:00 +0000

Mindig nagy tisztelettel és alázattal fordulok az emberek felé, akik hajlandóak a sötét oldalukat feltárni, akik hajlandóak szembe nézni a nem-tetszetős-oldalukkal. És különösen megemelem a kalapomat, amikor valaki hajlandó változni.
A napokban valaki - aki történetesen anyós - szerette volna rendezni a kapcsolatát a fiával, mint később kiderült, a menyével is, de amúgy menye miatt nem jött volna el egy terápiára...

"A fiammal nagyon megromlott a viszonyom. Nagyon közeli, már-már meghitt viszonyban voltunk. Aztán jött a barátnő. Nem tudom mi történt. A fiam megváltozott. Később a menyem ellenem hangolta a fiamat. Pedig már egy ideje nem szólok bele az életükbe, de ez nem segít. Próbálok csendben maradni, visszafogni magam, de ez csak órákig vagy legfeljebb pár napig megy. A legkisebb megjegyzésre is ugranak, ellenségesek. Elvesztettem a fiamat. Ott tartunk, hogy az is baj, ha megkérdezem, hogy nem szomjas-e az unokám..."

Ez a kiindulás meglehetősen tipikusnak mondható. A felszín.
Amikor az érzések és érzelmek mentén mélyebbre merülünk, akkor valahogyan mindig kiderül - és ebben az esetben is így történt - hogy a felszín alatt erőteljes megoldatlanságok húzódnak -, amit valahogyan a feledés homálya elfed. Legalábbis megpróbáljuk a feledés homályába taszítani, megpróbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
És ahogyan a feledés egyáltalán nem jótékony homályából előhozzuk a dolgokat, kiderül, hogy mi is a részünk a folyamatban. Elkezdünk igazat mondani - magunknak.

Ebben az esetben az derült ki, hogy a fiúnak semmi köze sincs a változáshoz, ő csak elszenvedője volt az anya elutasításának: "nem a fiam változott meg, hanem én voltam az, akinek nem tetszett a fiam választása. Igen, elmondtam neki, hogy nem tetszik a barátnője, más nőt képzelek el neki. A lány még azt is meghallotta, amikor azt mondtam, hogy vetessék el a babát., aki akkor már úton volt."
Ők ezt nem akarták. Összeházasodtak.
"Megértettem, hogy nem a fiam változott meg. Én voltam az, aki nem fogadtam el a fiam életének egyik legmeghatározóbb döntését. A választottja felé pedig simán becsuktam a szívemet, és nem vettem tudomásul azt sem, hogy megbántottam. Később sem tudott semmit sem csinálni, ami tetszett volna nekem. Nem kellett a fiamat ellenem hangolni. Magától nem tetszett neki, amit csinálok. Nem szerettem őket.
És nem szerettem magamat sem. "

Amikor az el-nem-fogadás az alap egy kapcsolatban, akkor minden megjegyzés csak tüske lehet.

Ahogy a terápia során ez a valaki őszintén kitárta a szívét, kiöntötte a fájdalmait, kisírta a saját tehetetlenségét, dühét, elvárásait, akkor nyitott szívvel tudott fordulni legelőször is önmagához. Ekkor tudta megtalálni a szeretetet önmaga felé. Amikor ez a szeretet begyógyította a hiányokat, akkor volt képes odafordulni először a fiához, majd a menyéhez is - szeretettel, elfogadással.
És akkor született meg egy új lehetőség egy új alapra helyeződő kapcsolatra.
Természetesen ezzel még nincs vége. Bár a terápia befejeződött, a 'romokat' el kell lapátolni ahhoz, hogy tényleg új alapokra helyeződjön a kapcsolat.

Akkor lesz igazán vége, ha ez a valaki tovább megy, amikor hajlandó odafordulni a fiához, menyéhez, őszintén elvállalni a károkat, amelyeket okozott, és eljutni velük az őszinteségben egészen addig, amíg eljutnak a kölcsönös megbocsátásig. Legtöbbször ezek után (ezzel a megértéssel, szeretettel, odafordulással) már ez nem nehéz feladat, bár némi bátorságot azért kíván az az odafordulás.
Általában a másik fél lelke, a megbántott (az esetek 99%-ában) alig várja már, hogy megbocsáthasson, mert már alig várja, hogy elfogadják őt, annak aki.
Mindannyian ezt szeretnénk.

Az elfogadás a természetes működésünk.
És ami nem szívből jövő elfogadás, azt nem pótolja semmi a felszínen.

Pornófüggő a partnerem

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Mon, 19 Sep 2016 09:39:00 +0000

Először is olvasd el a pornófüggőségről szóló cikket itt.
Most, hogy nagyjából érted, mi zajlik a partneredben, fordítsd a figyelmedet saját magadra:

Egyszer csak eljön a pillantat, amikor nem lehet tovább úgy csinálni, mintha nem lenne. Lehet, hogy jó ideig halogatod ezt a pillanatot, valahol az agyad hátsó részében ott motoszkál... leveszed a jeleket, de nem ~~akarod~~ sikerül összerakni. Aztán egyszer csak nincs hová menekülni előle, muszáj kimondanod.
A szexuális természetű problémák soha nem az ágyban kezdődnek, és soha nem ott érnek véget.
Van, hogy az egész párkapcsolatot új alapokra kellene hozni, és legelőször szóba kellene állni egymással. Kimondani, hogy mi fáj, mi bánt, hogy jutottunk ide, és mit tehetünk a gyógyulásért.
Ahhoz, hogy erre képes legyél, remek dolog, ha te magad nem sérülten kezdesz bele a tisztázásba:

Valójában nagyon meg vagy bántva, mélyen meg vagy sértődve.
Megcsalva érzed magad.
Elhagyva érzed magad.
Szégyelled. Titkolnod kell.
És dühös is vagy. Nagyon.
Valahol mélyen érzed, hogy ez nem rólad szól, mégis elkezded bántani magadat.
- nem vagyok elég jó
- nem kellek
- kövér vagyok/sovány vagyok/ nagy a fenekem/ vastag a combom/ nem vagyok elég vonzó /nem vagyok elég vörös/ nem vagyok elég dögös/
- biztos nem tettem mindent a partneremnek, nem tudom kielégíteni
- bűntudatod van, mindenért magadat okolod
- összezuhansz
- bántod magad, mert hagytad, hogy idáig jussatok, előveszed az összes megoldatlan önértéklési problémádat és tocsogsz bennük

Aztán a megoldáshoz is eljutsz valahogyan, hiszen valamit tenni fogsz:
Vérmérseklettől függően
1. elkezded racionalizálni, hogy ne kelljen foglalkozni vele, tulajdonképpen magad is része vagy a problémának
2. felveszed a harcot a virtuális "harmadikkal-századikkal"
3. véget vetsz a kapcsolatnak
4. meg akarod menteni a partneredet

1. elkezdesz racionalizálni
Felmentéseket keresel, azt magyarázod magadnak, hogy ez nem is probléma:
mindenki ezt csinálja, az internetforgalom 80%-át a pornó teszi ki, a partnerem nagy étvágyú, nincs kivel megbeszéljem, ez szégyellnivaló, nem tudom kitől kérjek segítséget... stb.

Jó, ha tudod, te magad is része vagy a problémának. Magától nem fog megoldódni.

2. felveszed a harcot
tanulmányozod az "ellenséget", milyenek is azok a virtuális ingeradók, akikre a partnered ráizgul...
ha esetleg szexi fehérneműt vennél, csábítóbb lennél, megváltoztatnád a kinézetedet, kipróbálnád azokat az új pózokat, eszközöket... terveket szövögetsz, hogyan változtasd meg magadat.

Jó ha tudod, hogy a partnered téves identitásán nem ez fog segíteni.
Felveheted a harcot, színesítheted a szexualitásodat, semmi baj vele, de a megoldáshoz nem ez visz közelebb.

3. véget vetsz a kapcsolatnak
Elképzelhető, hogy el kell menned idáig.
Amikor a partnered nem akar változtatni, nem akar a téveszméiből kijönni, te mondhatsz
nemet a kapcsolatra.

Van úgy, hogy ez az egyetlen lehetőség a partnerednek, hogy szembesüljön vele, hogy tönkre
teszi a párkapcsolatát. És ekkor lehetősége van változtatni.

4. meg akarod menteni a partneredet

Teljesen esélytelen, nem lehet senkit sem megmenteni attól, amit önmagának hisz.
Ő az, aki fel tud ébredni a téveszméiből... ha akar...
ő az, aki meg tudja találni a saját gyógyulásának az útját...
te legjobb esetben is csak szembesíteni tudod a valósággal (és ez óriási segítség, még akkor is, ha előszörre nem úgy néz ki).

Ahhoz, hogy valóban segíthess, saját magadnak kell kibogozni, hogy ebből mi a te részed - ha van egyáltalán benne részed -, és először azt megoldani. Megoldani a saját sérüléseidet. Majd utána tudsz valódi segítséget nyújtani.
Úgy is lehet elképzelni, hogy ha a mocsárból akarsz valakit kihúzni, és amúgy te is térdig benne vagy, nem fogtok sokra jutni. Ha nincs szilárd talaj a lábad alatt, először magadat mentsd ki, kérj és fogadj el segítséget.

* tárd fel és oldd meg az önértékelési problémáidat, békülj ki magaddal, a testeddel,
szeresd magadat
* dolgozd fel a traumákat, amelyek a szexualitás terén értek

Ha te stabilan szilárd talajon állsz, akkor nyújthatsz segítő kezet, mert van mibe kapaszkodni,
és jó ha tudod, hogy ekkor is két esélyes a dolog: a partnered vagy elfogadja, vagy nem.
- Nem tudsz valakit megmenteni, ha nem fogadja el a segítségedet. (attól még másnak a segítségét elfogadhatja, bíztasd rá, kereshet szakembert, terapeutát...) de ha nem akar változtatni, akkor irány a 3. pont vagy pedig annak a tisztázása, hogy miért is akarnál egy olyan kapcsolatban maradni, ami nem jó neked.
- Ha elfogadja a segítségedet, akkor jó ha tudod, hogy az a legtöbb, hogy te magad stabilan a valóságban horgonyzol. Ő az, aki el van tévedve, össze van zavarodva a téveszméitől, őneki kell megtalálnia az utat... legelőször saját magához. Azzal, hogy a valóságban horgonyzol, emlékezteted őt, mint egy világítótorony. Lehet, hogy már régóta bolyong a téveszmék birodalmában. Lehet, hogy akár napi 3-4 órát vagy több időt is ott tölt. Nem biztos, hogy könnyű dolgod lesz. Sok türelemmel, sok szeretettel azonban tényleg tudsz segíteni. (Ha nem tudsz szeretettel fordulni hozzá, akkor fölösleges belekezdeni, kérj segítséget!)

Töltsetek időt együtt!
Beszélj vele! Kérdezd őt, és hallgasd meg! Szeretettel hallgasd meg! Segítsd, hogy megnyílhasson!
Bátorítsd, hogy ossza meg veled az életét, a gondolatait, az érzéseit! Mintha egy gyémántot pucolgatnátok, ami beleesett a sárba. Sok gyönyörűen csiszolt lapocska. Egyik a másik után tisztává tud válni.
Ne élj vissza azzal, amit megoszt veled! Soha! A lelke legmélyebb és legsötétebb titkait is megoszthatja veled, ami lehet, hogy egyáltalán nem tetszetős. Ez nem muníció egy veszekedéshez, hanem lehetőség arra, hogy őszintévé és igazivá váljon a kapcsolatotok. Oszd meg vele te is a gondolataidat, érzéseidet!
Érezni fogjátok, hogy igazi gyógyulás történik.

A pornófüggőségről

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Mon, 12 Sep 2016 08:54:00 +0000

Mindenki, aki pornófüggő elmondja magáról, hogy a pornó neki csak pótszer. Amikor egészséges és természetes a működésed, nincs szükséged pótszerekre. Nem is érted, hogy mire kellene a pótszer. Az élet mindig jobb.
Mi a jobb, nézni egy filmet arról, hogy valaki megiszik egy üveg friss, hideg citromos vizet, vagy az, amikor te magad megiszod?
Minden attól függ, hogy valójában szomjas vagy-e... ugye? Ha igen, akkor nem kérdés, hogy nem éred be a filmmel. De ha nem vagy szomjas, akkor kezdődik a saját magad átverése. Meghekkeled magadat.

Ha szomjas vagy, és innál egy jó kis citromos vizet, vágynál a víz hűvösére, a citrom savanyúságára, akkor nem éred be azzal, hogy mutatnak neked egy filmet a citromos vízről, elég egyértelmű, igaz? A citromos víz, ahogyan kézbe veszed és megiszod, végigmegy a szádon, a nyelőcsövön, a gyomrodon, minden érzékszervedet érinti és kielégíti, érzed, ahogy a szomjúság kielégül, jóllétet hoz. Minden sejted "jóllakik" vele. Ha szomjas vagy, nem éred be a filmmel, még akkor sem, ha a film nézése közben már elindult a nyálelválasztásod. Ha egy kicsit odafigyelsz magadra, észre veheted, hogy valóban szomjas vagy, vagy pedig egy mesterséges vágy keltődik a film által. (Mesterséges vágyakkal tele vannak a filmek, a reklámok, és minden marketinges tudja, hogy vágyat kell kelteni... amire az ő terméke lesz a "megoldás".)
Ha a filmmel akarod kielégíteni a valódi szomjúságodat, nem fog menni. Ott van a testi reakció, de a hiányt nem tudod kielégíteni. Nem és nem. Megnézhetsz még 100 citromos filmet, egyre erősebb adagolásban, és szétcseszheted vele a nyálelválasztó rendszeredet, de nem tudod kielégíteni a szomjúságodat. A szervezeted nem hülye, egy idő után rájön, hogy valami itt nem stimmel, védekezésképpen próbálja az érzékelőrendszeredet letompítani (mondhatjuk úgy is, lebutítani), és ezt ürességként "érzékeled". Ahogy a saját érzékelőrendszered tompul, úgy tudsz távolodni önmagadtól - hiszen nincs jelzés, ami jelezne, hogy 'hello, állj meg, rossz felé mész'. Egyre nagyobb az üresség, egyre nagyobb az űr. Egyre nagyobb űrt kellene betömni. Most már nemcsak a szomjúság a probléma, hanem a feszültség, hogy eltávolodtál önmagadtól, sőt egy idő után már nem is tudod eldönteni, hogy szomjas vagy-e vagy feszült... vagy mi bajod van.
Ugye milyen rettenetes kör?
Egyszerűbb az egész elején kitisztázni, hogy szomjas vagy-e valójában.

Így van ez a pornóval is. A valódi vágyat nincs az a pornó, ami ki tudná elégíteni.
A mesterséges vágyadra pedig bármelyik, mindegyik, válogatás nélkül alkalmazható valódi kielégülés nélkül. Nincs is nehéz dolga a vágykeltőknek, hiszen pont úgy, ahogy a citromra nyálelválasztással, a pornóra más testi reakciókkal válaszol a test.
Csakhogy ezt a testi reakciót kedveled, tetszik neked. Sőt, tovább is fejlesztheted, azaz eljuttathatod magad egyfajta hamis örömig.
Azért nevezem hamis örömnek, mert valahol mélyen belül érzed és tudod, hogy nem stimmel. Nem igazi. A tested reagált, kémiailag stimulált állapotba került, de az üresség ugyanúgy megjelenik. Minél többet alkalmazod, annál nagyobb az űr. Kezdesz eltávolodni magadtól. Megjelenik a feszültség.
Tiszta pillanataidban tudod, hogy ez nem jó neked, le akarsz állni.
De az önuralom nem megy, mert a mesterséges vágy és a testi reakció nem győzhető le önuralommal.
Egyre rettenetesebb a kör. 400 giga pornót dobtál ki, de egy hét alatt újra beszerzed. Most még jobbat. Egyre nagyobb adag kell, hogy valamit érezz, hogy a testedből reakciókat sajtolj ki.
Valahol a folyamat során megjelenik a bűntudat, a szégyen, az értéktelenség, a nem vagyok elég jó tudata. atitkolózol, bezárkózol a saját világodba. Elszakadsz a valóságtól. Bánthatod is magadat miatta gondolatban és tettben. Egyre távolodsz önmagadtól. Meséled magadnak, hogy nincsen semmi baj, mindenki ezt csinálja. Pornót nézel a munkahelyeden, ezt használod, ha unatkozol, ha mérges vagy, ha megbántottak, minden feszültséget testileg oldasz ki magadól. Kicsapod az érzékelőrendszeredet. Csodálkozol, ha már nem kívánod a szexet valódi partnerrel. Csodálkozol, ha nincs merevedésed, vagy nem tart semeddig sem. Esetleg leellenőrzöd egy kis pornóval, hogy működsz-e még. Igen. Akkor a partnert okolod (vagy a partner hiányát), vagy azt, hogy nem elég szexi, vagy kövér vagy megváltozott, elhidegült... Talán teszel még némi próbálkozást, hogy a partneredet megváltoztasd... ha esetleg ő is olyan lenne, mint a filmeken... De még ha a partnered hajlandó is, valójában már nem tud kielégíteni téged. (Amitől ő is önmagába zuhanhat.) Sajnálod is magad rendesen. Össze vagy zavarodva, irány vissza a saját kis egyre zártabb magányodba... a saját "örömödet" senki nem veheti el tőled...
Tovább hazudsz magadnak... magadról. Kezded az identitásoddá tenni...
Szétcseszed a párkapcsolatodat, ha volt. Szétcseszed az életedet, ha volt.
Elég rettenetes kör, igaz?

Bármikor kiszállhatsz. Pontosabban szeretném, hogy tudd, VAN GYÓGYULÁS! Ha mélyre ástad magad, az nem két nap alatt történt, ezért jó, ha időt adsz magadnak hozzá!

Hogy mi a gyógyulás?

A gyógyulás ott van, ahol minden valódi, igazi, élő. (És ez nem biztos, hogy tökéletes... de igazi és élő.)
Ahhoz, hogy azt megtaláld a saját gyógyulásod útját, hajlandónak kell lenned szembenézni... legelőször is önmagaddal.
Amíg tagadod, hogy ez probléma lenne, nincs esélye a változásnak.
Attól függően, hogy milyen mélyen vagy belemerülve ebbe a körbe, igen jó, és lerövidíted a gyógyulás útját, ha segítséget kérsz:

Szét kell választanod majd a valóságosat a mesterségestől.
Valódi vágy - mesterséges vágy
Valódi érzelem - mesterséges érzelem
Valódi én - mesterséges én

Jó ha tudod, hogy a partnered (ha van) nagy segítséget tud majd nyújtani neked, tehát előbb-utóbb jó, ha megosztod vele.

Az önuralom semmire sem jó, ha a tudatodban és az érzelmi világodban nem történik változás, akkor nem jutsz sehová.
Mindenkinek más a gyógyulás, hiszen mindenki másképp jutott el oda, ahol van, de valószínűleg ezeket a lényeges pontokat nem hagyhatod ki:
* meg kell nyílnod
* ki kell derítened, ki vagy te valójában
* meg kell ismerned az érzékelőrendszered természetes működését
* különbséget kell tenned a mesterséges és természetes vágyak között, és valamilyen egészséges módon le kell kezelned a mesterséges vágyakat
* meg kell találnod a működő megoldásokat az életed stresszes kérdéseire
* fel kell dolgozni a traumákat, amelyek a szexualitás terén értek korábban
* fel kell dolgozni az önkorlátozó hiteket és az önsajnálatot
* élni, valódi életet élni

(A cikk folytatása pár nap múlva a pornófüggők partnereinek fog szólni.)

A személyes sértés

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Wed, 27 Jul 2016 09:56:00 +0000

Valamelyik nap egy valaki elkunyerálta tőlem a bevásárló kocsi százasát. Biztosan találkoztál már az élménnyel... "Visszatolhatom a kocsit?" Vagy igen,vagy nem, rövid találkozás, már megyünk is tovább... mindenki a maga világába belefeledkezve folytatja tovább az életét.

Ez alkalommal valami miatt kikívánkozott belőlem, amit mélyen hiszek. Belenéztem az illető szemébe, és el is mondtam neki, úgy, ahogy valóban gondolom: " Maga többet érdemel annál, minthogy százasokat kunyeráljon!" Nem kellett hozzá nagy hatásszünet, hogy reagáljon. A következő levegővétellel olyan dühös kirohanást kaptam, hogy mennyire nincsen igazam, és nem tudom, hogy a körülmények meg a múlt, meg a lehetetlenség, és ez már csak így lesz továbbra is... El is tartott a kirohanás jó darabig. Még arra is rávette a düh ezt az embert, hogy sértődötten elrohanjon, kihallatszott belőle, hogy mi mindent gondol rólam.

Személyes sértésnek vette, hogy értékesebbnek tartom annál, mint aminek ő maga tartja magát. A kettő közötti feszültség akkora, hogy dühben nyilvánul meg.

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy esik az eső, vagy azt, hogy nyáron meleg van.

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy be van zárva egy üzlet, amikor ő odamegy.

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy mások is közlekednek az úton.

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy a gyerekének van véleménye valamiről.

Van, aki személyes sértésnek veszi, ha a másik nem veszi fel a telefont.

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy a másik nem hiszi azt az istent, amit ő.

Feszültség, düh, frusztráció, harag... háborúskodás. Először belül kezdődik, aztán megjelenik szóban és tettben.

Sokan vagyunk így. Minden egyes emberre igaz ez. A személyes sértés oka változatos lehet, a folyamat ugyanaz... csak az nem mindegy, hogy mit kezdünk vele.

Körbenézünk a világban, bekapcsoljuk a tévét, azonnal találkozunk a feszültség, a frusztráció, a harag, a háborúskodás különböző fejezeteivel. Személyes sértések ezek is. Csak vannak kisebbek és vannak nagyobbak. Ezért a reakciók is változatosak.

Addig megy ez a háborúskodás ( a külső és a belső is), amíg azt nem mondjuk, hogy elég a szenvedésből. Megszületik a szándék valami másra, valami jobbra. Belülről.

Békét akarsz a világban?

Oldd meg a te részedet!

A személyes sértéseidet te tudod kioldani.

A személyes feszültségeidet te tudod kioldani.

A személyes düheidet te tudod feloldani.

Ha megteszed, akkor eggyel kevesebb frusztrált ember lesz. És nem termelsz "űrszemetet", nem teremtesz agressziót. Tisztább lesz a gondolkodásod, amellett, hogy békésebb és megértőbb leszel. És a testi egészséged is meg fogja hálálni, mert feszültség mentesen könnyebb dolga van a testednek. Még az is lehet, hogy meg tudod tanítani a gyerekednek, azáltal hogy ezt éled. Új világot teremtesz.

Békét akarsz a világban? A belső háborúdat felszámolhatod. Persze csak akkor, ha már belefáradtál a szenvedésbe.

Ha nem tudod, hogyan kell, kérj segítséget! Vannak sokan, akik tudnak rá módszereket! Segítenek neked felébredni.

Önmagadra ébredni.

Van- e tere a segítségnek?

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Fri, 08 Jul 2016 11:39:00 +0000

Nemet mondani a segítségkérésre nem egyszerű dolog. Ha vannak eszközeid a segítségre és alapvetően is segítőkész az alapállásod, akkor még nehezebb. De vannak helyzetek, amikor ez a nemet mondás "kötelező". Kötelező?

Vegyünk csak egy példát a vak ember esetét, akit mindenki át akar kísérni az utca másik oldalára. Már vicces kategória, igaz? Talán először meg kellene kérdezni, hogy mi az ő szándéka, egyáltalán át akar-e menni...
De mi van akkor, ha a vak ember határozott kívánsággal fordul hozzád. Ő bizony arra akar menni, és rámutat az irányra, ahová igyekszik. Igen ám, de ahová menni készül, ott lápos, mocsaras a terület, dagonya van, sártenger, még némi krokodilra is van esély - látod. Elmondod neki, hogy amit te látsz, az a mocsár, tényleg oda igyekszik? Igen, igen, válaszolja neked, mert meg van győződve róla, hogy jó felé halad, az az ő lelkének az irányítása. Megpróbálod meggyőzni. Nem megy. Akkor másként. Nem megy. M E G Y Ő Z H E T E T L E N. Ő tudja, hogy mi a jó neki.
Akkor mi legyen?

a) kívánsága szerint belevezeted a mocsárba, hadd legyen sáros, hadd süllyedjen el, elvégre
szabad akarata van
b) visszautasítod a segítséget, és vállalod, hogy gonoszságot és szívtelenséget kiabál rád és rólad
c) ?
vagy mit teszel? Segítesz neki vagy nem?

Haladóknak érdemes eljátszani a történettel úgy is, ha az a "vak ember" egy hozzád közel álló valaki, egy felnőtt családtag, és te érzelmileg érintett vagy. Netán az a családtag nap mint nap elmondja neked, hogy hová akar menni, és ha te nem segítesz, legalább keress valaki mást, aki igen... Mit teszel? Segítesz?

Mi a segítség szerinted?

A legnagyobb betegség: az elégedetlenség

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Sun, 19 Jun 2016 08:25:00 +0000

Elégedetlenek vagyunk az időjárással, a partnerünkkel (vagy annak hiányával), a munkánkkal, a főnökünkkel, és legfőképpen magunkkal... a kinézetünkkel, a képességeinkkel, az egészségünkkel.
Nagy népi panaszkodóverseny kezdődik, ha szóba állunk egymással. Nincs elég... gyakorlatilag semmiből... Nincs elég idő, pénz, gyerek, barátság, figyelem, egészség.

De amikor volt? Akkor elégedettek voltunk? Nem. Igaz, hogy nem? (És értem azt is, ha azt kezded el mesélni, hogy sosem volt...)

Mindennel és bármivel lehet elégedetlennek lenni.
Annyira beleszoktunk már ebbe a panaszkodós- elégedetlenkedésbe, hogy bizony időbe telik leszokni róla. Pont úgy mint a dohányzásról vagy az alkoholról vagy más nem kívánt szokásról.
Abbahagyjuk. Pont. Mert már nem elégít ki. Talán észrevesszük, hogy az sosem elégített ki, csak pólékként alkalmaztuk. Pótlékként szeretethiányra, figyelemhiányra, boldogtalanságra, nyugtalanságra, az önbecsülés hiányára.

Ahogy abbahagyjuk, lehetőségünk van az igazit megélni. Az igazi figyelmet, szeretetet, megbecsülést, boldogságot. Méricskélés nélkül...anélkül, hogy rátennénk az elégedetlenség mérlegére. Anélkül, hogy besszippantana az elégedetlenség sztorija.

Először a testünk szabadul fel: a fizikai tünetek alól. Kisimul az idegrendszer. Elengednek a feszült izmok, kienged az állkapocs, megnyugszik a szív.
Aztán az elménk is felszabadul: az elégedetlenség helyére új tér költözik be. Kitágul a tudatunk. Kezdünk új és friss gondolatokhoz, gondolati lehetőségekhez hozzáférni.
Végül, ha tényleg abbahagyjuk az elégedetlenséget, egy új világ nyílik ki a számunkra. Kinyílik a szívünk. Leomlanak rólunk az elégedetlég ránk száradt rétegei, kitárul a lényünk, elkezdünk ragyogni. Összetéveszthetetlenül egyedi ragyogásunk és látásmódunk elkezd kiáradni. Egyre többet és többet kívánunk - önmagunkból... nem az elégedetlenség okán, hanem azért mert önmagunknak lenni jó, megbecsülni és figyelni magunkra jó, szeretni magunkat jó.

Nem vagy gép

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 09 Jun 2016 11:19:00 +0000

Fura világban élünk. Manapság olyannyira körülvesznek minket a gépek, hogy gyakran magunkkal és egymással is úgy bánunk, mintha gépek lennénk: gépiesen.
Betápláljuk az adatokat
lefuttatjuk a programokat
várjuk az eredményt.

Elromlott? Kicserélünk egy alaktrészt. Okosabb programot futtatunk. Eredményt akarunk.

Eredményorientáltságot tanulunk a gépektől. Gépiesen.
De bármennyire is akarjuk az eredményeket, mi nem vagyunk gépek.

-Először is: érző lények vagyunk. Ahányan, annyi félék. A legjobb indulattal is, ha betápláljuk az adatokat, a színárnyalataink szerint a programokat felfényesítjük vagy besötétítjük. Az eredmény? Egészen kiszámíthatatlan, teljesen eltérő a gépektől.

-Aztán pedig gondolkodó lények is vagyunk. A gondolkodó csak nem csinál úgy, mint egy gép. Belepiszkál a a programokba. Van jobb ötlete, hogy milyen legyen a betáplálás, és amúgy is a programokat még menet közben is képes megváltoztatni. Hogy lesz ebből gépies eredmény?

-És nem utolsó sorban lelkes lények vagyunk, akik lelket visznek mindabba, amivel foglalkoznak. Ez adja a különbséget. Ettől lesz valami élő vagy a hiányában marad gépies.

A szabadság fokai

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 02 Jun 2016 10:39:00 +0000

Azt csinálom, amihez kedvem van vs. azt teszem, amit igazán szeretnék

Kedves kliens érkezett hozzám belső utazásra: "Bármit megtehetek. Azt csinálok, amit akarok, mégis boldogtalan vagyok. Nincs okom rá, mégis boldogtalan vagyok."

A szabadságunkat különböző mértékben tudjuk megélni.
Haladóbb szinten... ha ez fontos nekünk, akkor az életünk folyamán olyan döntéseket hozunk, és olyan cselekvésekkel támogatjuk meg a döntéseinket, amelyek egyre nagyobb szabadságot hoznak. Egyre több időt, egyre több anyagi és más erőforrást tudunk használni - nem kötelező jelleggel, hanem szabadon olyan célokra, amelyekről mi magunk dönthetünk.

Fura módon ez a szabadság nem mindig egyszerű.
Nem egyszerű annak, aki nem kapcsolódik a mély belső lényegéhez - vagyis nem belülről éli meg a szabadságot.
Honnan tudjuk, hogy nem belülről éli meg?
Például onnan, hogy boldogtalan, céltalan, kedvetlen, depressziós, szeszélyes, kiszámíthatatlanul spontán, és ez a 'spontán' egyáltalán nem a jó értelemben értelmezendő... de akár agresszív, akaratos, nagyon is céltudatos öntörvényű maffiózóvezér is lehet.
Szabadságot él ő is, valamilyen szinten... hiszen az idejével, erőforrásaival szabadon gazdálkodik... DE. Ott az a DE. Valami nem stimmel. Nem teljes, nem egész, pedig azt teszi, amihez csak kedve van. Hát akkor mi a baj?
Egy baj van csak, hogy a belső világból való visszajelzés teljes mértékben kimarad vagy el lett régóta nyomva.

Az igazi szabadság mást jelent. Belülről jön. Túllép az idővel és erőforrásokkal való gazdálkodáson, és valami mély belső felismerésből származik: abból a felismerésből, hogy dönthetek másként is. A döntéseim a belső világom kifejeződései, harmóniában vannak a lényemmel, tehát olyan döntések, amelyeket szeretek.
Nem feltétlenül könnyű döntések ezek, mert lehetséges, hogy a számomra harmonikus döntések a környezetemnek nem azok... és ebből sok konfliktus származhat. Mégis, belülről ÉRZEM és TUDOM, hogy ez JÓ.

Így fordulhat elő, hogy ha bántanak, nem akarok már visszabántani, akkor sem ha ebből úgymond 'vesztesen' kerülök ki. Így fordulhat elő, hogy a válással nem akarom a partneremet büntetni.
Előfordulhat, hogy a gyerekemet nem akarom felpofozni, még ha rettenetesen dühös is vagyok rá.
Előfordulhat, hogy tisztelem a másik szabadságát, és én magam is kérem, kifejezem, hogy vegyék figyelembe az enyémet.
Előfordulhat, hogy új világ születik ebből a szabadságból: lerázom magamról a fölösleges szabályokat.
Előfordulhat, ha már egy ideje belülről döntök, újra és újra, harmóniában magammal, a lényem vonzódása szerint, kialakul egy irány: a döntéseim nyomán új célok és cselekvések születnek. Olyanok, amelyeket szívesen, örömmel, sőt akár szenvedéllyel követhetek. Akkor odaadom az időmet és az erőforrásaimat, valamihez, amihez nem egyszerűen kedvem van, hanem szeretek. Egy új fokát ismerem meg a szabadságnak.

Dönthetek másként is, hiszen ha felismertem a döntésem szabadságát, akkor magam ellenében is dönthetek, de az sosem lesz JÓ belülről. Magyarázhatom magamnak is, másoknak is a világ végezetéig akár, akkor sem lesz JÓ, mert nem leszek harmóniában önmagammal.

Mitől leszel művész? Vagy orvos? Vagy blogger?

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Fri, 01 Apr 2016 09:18:00 +0000

Szeretünk egymásnak és magunknak címkéket adni.

Miután olyan hatalmas és végtelen világban élünk, ami beláthatatlan és felfoghatatlan, próbáljuk a lehetetlent: felosztani a végtelent kisebb darabokra.
Ezeket a kisebb darabokat, úgy hisszük, már be tudjuk fogadni, meg tudjuk ismerni. Persze hibásan hisszük, mert a kisebb darab is végtelen, de ezt legtöbbször nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk...
Szóval úgy hisszük, hogy az a kisebb darab már megismerhető, megfogható, alakítható, kontrollálható stb. Éppen ezért el is nevezzük valahogy, adunk neki egy címkét. Így lesz a világnak egy darabja orvostudomány vagy művészet és blogtér. Aki pedig azzal foglalkozik, lehet orvos, művész vagy blogger. Úgy általában.
Aztán persze precízebben is lehet alkalmazni a felosztást, mert akkor valaki megmondja, hogy hány könyvet kell benyalni adott idő alatt ahhoz, hogy orvos legyen valaki. És ha a latin neveket nem vágja, sajnáljuk, az a szerep már nem lehet az övé. Szóval bonyolódik az ügy.

Csak hogy a világ darabjai végtelenségük okán nem és nem férnek bele egy-egy korlátozott "dobozba", amire címkét ragasztottak. Ráadásul a világ darabjai, mint minden élő szervezet, állandó változásban vannak. Ezért előfordul, hogy a címkék mögötti tartalom igen megváltozik, míg a címke ugyanaz marad.
Például orvosinak pár száz évvel ezelőtt jóval más tevékenységet neveztek, mint manapság. És nem is nagy baj, hogy az érvágás, mint általános-mindenre-jó-megoldás kikopott... És csak bízhatok benne, hogy így lesz ez a mai világban alkalmazott kemoterépiával és sugárkezeléssel is...
Tehát az orvos fogalma mögötti tartalom igen megváltozott, ráadásul újabb és újabb címkék adódtak hozzá. Az emberek millióinak fejében lévő gondolatiság, vágy és elvárás pedig újabb adalék, ami tovább színezi a címkét, és ami speciális környezetet teremt. Mert a környezet elfogadása nélkül nincs semmilyen érvényes címke: Próbálj csak meg király lenni alattvalók nélkül.

Nincs könnyebb helyzetben a művész sem. Mindenre van benne példa és ellenpélda is. Még nehezebb fogalmakat alkotni, címkéket létrehozni. Különösen amiatt is, hogy a művészet alkotói gyakran nagy vehemenciával dobják le magukról a címkéket.

Talán a legkönnyebb helyzetben a blogger van, mert nem kell pár száz év mentális terhével megbírkóznia, hiszen 20 évvel ezelőtt még se blogtér, se blogger nem létezett. Ehhez képest elég szépen burjánzik a blogger-utálat és ellenzés...

Azt hiszem, kiderült, hogy mennyire képlékeny a címkézésünk. Ha nem tud stabil fogódzkodót adni, akkor mire alkalmas?

Praktikus célokra. Tájékozódásra.
Mint a szerepek a gyerekjátékokban.
Akkor most te leszel a cowboy, te meg ott az indián.
És inkább a kőművest keresed meg, ha falat kellene húznod, mint a tévészerelőt.

Így praktikus célok okán mások címkék mellett művésznek is hívom magamat. Nekem a művész szóval nincs problémám, és tisztában vagyok vele, hogy akkor van értelme, ha a környezet jól viszonyul hozzá, akkor működik.
Ha belekerülök egy társaságba, ahol praktikus vagy más okokból a fogalmat nem töltöm ki... hát akkor új helyzet van: mert akkor előrelátható a konfliktus és az utálat.
De ez is a játék része.
Praktikus okokból nekem nem okoz gondot, hogy akár egy másik címkét válasszak. Lehetek növendék, vagy tanítvány. Vagy hívhatom a többieket, hogy legyenek ők is művészek, és töltsék ki a fogalmat élettel.
Vagy megkérhetem őket arra is, hogy szóljanak, ha úgy látják, nagyon elhittem magamról a címkét.

Játék. Hát persze hogy az. Akkor könnyedén és szabadon használhatom a címkéket magamra és másokra, tudva azt is, hogy a címke ki nem fejezheti a lényeget.
Addig játék, amíg bele nem feledkezem, és el nem hiszem magamról teljesen, vagyis az identitásommá válik. Az pedig nem igazán egészséges, de erről már sokat beszéltünk ebben a blogban. Például itt. Meg itt is.

Ha pedig valamiért csak nem emlékeznék a játék voltára, abban biztos lehetek, akkor az élet majd fog emlékeztetni: azok által is, akik maguk is belefeledkeztek egy-egy cím-szerepbe.

Nem minden segítség, ami annak látszik

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Sat, 14 Nov 2015 12:56:00 +0000

Fura helyzetbe kerültem.
Nagyon intenzív energiabefektetéssel járó időszakban vagyok. És valaki, aki közel áll hozzám, felajánlotta a segítségét. Ez remek, de ettől még nem fura. Sőt, ez jól esik.

Amitől fura, hogy ő azt akar segíteni nekem, amire szerinte szükségem van. Eleinte ez még egyáltalán nem esett le, és attól vált furává számomra az ügy, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy haragszom arra az emberre, aki segíteni akar nekem... Na jó, itt valami nagyon nem stimmel...
Hello, itt az ideje kibogozni, mondtam magamnak:

- Haragszom valakire, aki segíteni akar nekem? Ez meg milyen dolog már?
De hiszen megkérdezte, hogy mit segítsen...
Igen, és én meg is mondtam neki.
Erre ő azt mondta, hogy jó, jó, és elterelte a dolgot, mert ahhoz nem volt kedve... vagy nem esett útba stb. És persze nem csinálta meg. Mondhatnám durván, hogy lesz@rta, hogy én mit szeretnék.
Viszont csinált valamit, amiről nem kérdezett meg, nem kértem, de ő segítségnek szánta.
Ideadta.
Én megdöbbentem.
Aztán visszautasítottam: köszönöm, nem kérem.
Ettől persze még nem volt vége a dolognak, mert én visszautasítottam, és az nem jó válasz, hiszen ő segíteni akart nekem.... Egy órán keresztül hallgattam, hogy mitől jó, amit ő csinált.
Tényleg jó. De nem kértem. Nem nekem.

Bandukoltam hazafelé, és azon törtem a fejem, hogy valójában mi is történt itt. A harag volt a legfőbb jelzés, hogy el van ásva itt valami félreértés.
Hiszen csak segíteni akart nekem. Segíteni akart. Segíteni akart.

Igen, ez a gubanc. Ez az, amit elhittem. Ez a fő tévedés.
Nem akart ő segíteni, hanem azt akarta "eladni" nekem, amit ő akart csinálni.
A segítés egy álca, egy szerep volt ebben az esetben. (Tévedés ne essék, nem rosszindulatú, nem is tudatos)

Aki valójában segíteni akar, az megkérdezi, hogy
1. mire van a másiknak szüksége
2. meghallgatja/meghallja a másikat
3. és abban segít, hogy a másik hozzájusson, hozzáférjen ahhoz a szükséges tárgyhoz, dologhoz, időhöz, tevékenységhez stb.

Amikor rájöttem, hogy a segítség 'álca' volt, én pedig csak jól elhittem, el is párolgott a haragom.
Kitisztáztam magammal, hogy mi a segítség - nekem.
És hogy mennyire fontos, hogy meg tudjam, mondani, mire lenne szükségem... de ez egy másik bejegyzés témája lehet...

***

Kíváncsi lennék, hogy mi a segítség -neked?
Ha van kedved megosztani, tedd meg!

A veszteségtől gazdagodni

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Wed, 07 Oct 2015 12:24:00 +0000

A halál ugyan nem kívánságműsor, de sok lehetőséget tartogat a hozzátartozók számára. Ebből a sok lehetőségből kijöhetsz lélekben gazdagabban, teljesebben vagy beleragadhatsz a fájdalmadba és akár bele is keseredhetsz.
Az előbbihez szeretném összegyűjteni a friss tapasztalataimat a testvérem elvesztése kapcsán:

Elveszíteni valakit, akit szerettél, az fáj.
Fizikai fájdalom és érzelmi is. Nincs rajta mit szépíteni.

1. A fizikai fájdalom, olyan, mintha energetikai kötelékeket tépne ki belőled a halál ténye. A tudósaink, a tudomány, azt mondja genetikai hasonlóság. Minél közelebb van hozzád valaki genetikailag, annál inkább fájdalmas, amit fizikai szinten is érzékelsz. Mintha sebesülést kapnál azáltal, hogy a szeretted meghal.
Ha nem állsz ellen a fájdalomnak, hanem hagyod, hogy elborítson, kitisztuljon, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy a fizikai fájdalom csendesül és eltűnik. És lehet, hogy úgy érzed, már vége, és mégis jön egy újabb hullám. Ez lehet, hogy megtörténik pár óra vagy pár nap alatt. Elfogy a sírás, és be tud gyógyulni ami gyógyulásra szorul. Érzed.

Bánj magaddal szeretettel és gyengédséggel. Gyógyul.

2. Az érzelmi fájdalom nem kevésbé fáj.
Ha volt rá módod és lehetőséged, hogy kimondd a szerettednek mindazt, amit szerettél volna, akkor egyszerűbb a dolgod, mert akkor már ott megkönnyebbültél. Vagy legalább részben.
Ha nem volt rá módod, vagy nem lehetett elmondani, akkor ott maradt benned, talán benne is pörögsz, nincs már kinek elmondani. Lehet, hogy nem hagy aludni, ahogyan engem sem hagyott...

Amit én tettem, hogy gyújtottam egy gyertyát, és nagy zokogások közepette az éjszaka közepén megírtam a levelemet a testvéremnek. Kedves...
Nagyon sajnálom, hogy nem gyógyultál meg. És csak írtam és írtam. Mindent, amit sajnáltam. Mindent, amit gondoltam.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy jönnek majd a mondatok egymás után.
És csak jöttek, teltek vele a lapok. Nem gondoltam, hogy ennyi minden van bennem, amit szerettem volna elmondani.

-Nagyon sajnálom...
-Azt hittem...
-Arra vágytam...
-Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani...
-És azt is, hogy bízom benne, hogy...

Bármikor megteheted. Akár évek múltán is, ha még nem engedted el a szerettedet.

3. El kellett engedni a halálhoz kapcsolódó félelmeket, aggodalmakat, ijedtségeket, gondolati örvényeket is, amelyek a halál kapcsán koncentráltan jelennek meg az ehhez kapcsolódó terekben (pl. kórház) Még ha én magam nem is táplálok már ilyesmiket, de ezek olyanok, mint a bogáncs, rám tudnak tapadni.

Érzed a nyomasztó energiákat a térben?
Az aggódás, a félelem, a betegség "szagát", amin nem segít a szellőztetés?
Ilyenkor érdemes alkalmazni a tudatosító rituálékat, amellyekkel meg tudod tisztítani az energiarendszeredet és a körülötted lévő teret.
Ha ezeket az örvényeket nem táplálod félelemmel, aggódással, ijedtséggel, akkor maguktól is feloszlanak. A rituálék meggyorsítják ezt a folyamatot.

4. Tudatosíthatod magadban, hogy a halál mit is jelent. Talán ezzel kellett volna kezdenem... Lehetne ez az 1. pont.

Az, aki vagy, nem szűnik meg, hanem kiemeli a fejét egy "videojátékból". Szellemi szinten folytatja az életet. Ami megszűnik, az a fizikai anyagból álló test.

Ha van róla saját tapasztalatod, halálközeli élményed, akkor egyértelműen tudod.
Ha nincs, akkor itt egy kis segítség: https://www.youtube.com/watch?v=31Qd1CbXsDc
Ha tudod, hogy a szerettedet várják már a segítők, és talán már ő maga is találkozott velük a haldoklása során, akkor te magad is elengedheted, útjára engedheted őt. Jó helyre kerül.

5. És megértheted a saját halandóságodat is.
A temetés az itt maradottaknak szól.

Ha segít a vallásos hited, használhatod azt is - amennyiben békét és megnyugvást hoz neked.

6. De az elméd pörgését állítsd meg, mert az, meg akarván érteni a felfoghatatlan halált, csak hiábavaló szenvedésekbe tud belepörgetni téged, mint például:
-bűntudat, lelkiismeret-furdalás: Mit vétettem/vétett az illető, hogy meg kell halnia? Jaj, csak nehogy a pokolba kerüljön... Miért pont most? Nem jókor halt meg, lehetett volna ... ekkor meg akkor...
Biztos valami rosszat tett/tettem, hogy ennyi fájdalommal járt a halála?
Miért nem így történt? Vagy miért nem úgy történt?
És ha megmenthettem volna?
- és buta következtetéseket von le Istenről és a halálról, saját magáról.
Ha az elméd így pörög, itt lenne az ideje, hogy Önmagaddal megismerkedj. Kereshetnél tudatosságnövelő módszereket is akár, amelyekkel önmagadra ébredsz.

Csak hogy tisztázzuk: nincs büntetés, hiszen nincs, aki büntessen. A szeretet, a fény, aki te magad is vagy nem büntet. Önmagát büntetné vele. Fel sem merül.
Fölösleges bántani saját magadat. Engedd el a bántó gondolatokat!

Addig dolgozz magadon, amíg nem marad más, mint a szeretet.
És akkor feldolgoztad a szeretted elvesztését, lelkedben növekedtél és gazdagodtál... és a legfurább dolog történik meg veled: a veszteségtől gazdagodsz.

Elhagyni egy közösséget?

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 13 Aug 2015 10:50:00 +0000

Meddig kell abban a helyzetben maradjak, elhagyhatok-e a közösséget?

Minden találkozás új találkozás.
Az elme a múltbéli tapasztalataiból vesz át, illetve épít fel a közösségről elvárásokat. A közösséget úgy érdemes értelmezni, mint összetartozó egyének csoportja, de a közösség maga nem bír önálló identitással -vagyis az egyének alakítják ki az egyéni interakcióik során.

Egy közösség tagjaként az egyén saját megnyilvánulása hatást gyakorol a többire. Ha az egyén rosszul érzi magát, a közösség sugárzó ereje, hitvilága a számára nem jó, akkor megvan a szabadsága, hogy kifejezze a véleményét. Akár azt is, hogy nem akar annak a része lenni. Vagy pedig választhat magának abból a közösségből egyéneket, akikkel kapcsolatot ápol.

Valójában nincs lecke, nincs feladat, ami után tovább léphet valaki.
Érdemes fölismerni azt, hogy az egyének a közös együttmunkálkodás során állítanak fel szabályrendszereket. Létrehozzák őket, akár szokásként, akár leírt szabálykönyvként. Ezeket a szabályokat meg lehet kérdőjelezni. Meglepő, de amikor valaki megkérdőjelezi a szabályrendszert, az adott társulásból talál majd támogatókat.
Lehet átalakítani, megváltoztatni, új energiával feltölteni, vagy tudomásul venni, hogy ez ilyen.

De benne ragadni egy olyan helyzetben, ami nem jó, amiben nem tud valaki élni, ami megnyomorítja a lelkét - hát, az nem intelligens választás, különösen akkor, amikor már felismerte. Hiszen a legtöbben nem ismerik fel, hanem azt hiszik, hogy nincs más választásuk.

Jó, jó, de félek, hogy majd megbüntet a közösség, majd megtorolnak...

EZ a kulcs. Hogy félsz. Félsz egy víziótól.
Ha rátekintesz valójában: 'valahol nem érzem jól magam, félek elhagyni a helyet, mert majd nem érzem jól magam...' -ennek ugye sok értelme nincs.
Ha elhagyod azt a helyet, abból változás lesz. Abból új helyzet lesz, új reagálásokkal.

Ha nem tudsz elhagyni egy helyet, közösséget, ahol nem érzed jól magad, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy mit ad neked?
Örömöt, boldogságot, kiteljesedést?
Nyilván nem, mert nem érzed jól magad. De mit ad tulajdonképpen? Ad valami jót?
És azért, amit ad neked, te milyen árat fizetsz?

Ami jó, az nem függ a közösségtől.
Lehet, hogy az egyes egyénektől kapod meg azt a jót.

Az egyes egyéneken - a közösség tagjain - egyformán teher van: azt hiszik, hogy meg kell felelni az elvárásrendszernek. De valójában nincsenek elvárások, csak az egyes egyének elvárásai. Úgy is mondhatjuk, hogy egymásra vetítik a nyomorukat.
Ilyen helyzetből kilépni csak változást, felszabadulást hozhat.

És ez nem azt jelenti hogy a változás nem hoz új kihívásot (vagy feladatnak is mondhatod), amiben kiderül hogy mennyire kompatibilis egyik ego a másikkal.

Amivel az életünket keserítjük - 2.rész

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 30 Jul 2015 12:09:00 +0000

Az első részben kiderítettük, hogy a hasonlítgatással mire megyünk, és mire nem.
Most nézzük akkor a gyakorlati megvalósítást.
Milyen (lenne) az élet hasonlítgatás nélkül?

Összegyűjtöttem pár gyakorlati tapasztalatot, mert bizony én kipróbáltam. Sok-sok érdekes tapasztalatot hozott.
Ha igazán összegezni szeretném, egy új világ nyílt ki általa:

Az élet, aminek nincs mércéje

Ehhez az első lépés, hogy abbahagyjam az elvárásokat.

Ezt találtam a legnehezebbnek, talán mert annyira belém idegződött a múltban.
Ahogy abbahagytam az elvárásokat (volt tucatjával: magammal és másokkal kapcsolatban is, és nem is mondhatom, hogy 100%-osan sikerült, de most még ezt a mércét is elhagytam) szóval, ahogy abbahagytam az elvárásokat, ahogy csak tellett tőlem, azt figyeltem meg, hogy

-jobb a bőrömben lenni, kevesebb a stressz
-kevesebb a felelősség, nem veszek magamra olyasmit, ami nem is az enyém
-kevésbé állok ellen az életnek
-több energiám marad, több időm lett
-kinyílik a figyelmem, és rácsodálkozom a világra, kiderül, színesebb a világ
-több figyelmem van a saját testemre is

A hasonítgatás mentes életet úgy neveztem el, hogy nem-eredményközpontú-szemlélet, vagy inkább: feltételek nélküli élet.

Hasonlítgatás nélkül könnyűnek találtam a gyönyörködést a természetben. Hát persze, ez a legkönnyebb... de most például egy gyümölcsfában - akkor is, ha nem hoz gyümölcsöt vagy ha tetves. Könnyű volt gyönyörködni egy 'rossz' gyerekben, egy 'galád' családtagban.

Könnyű volt időt tölteni valakivel csak úgy.

Könnyű volt örülni valaminek/valakinek csak úgy... egyszerűen a létezésének. Hála öntött el amiatt, hogy létezik, és mi találkozunk.

Könnyű volt segíteni valakinek elvárások nélkül, csak úgy, anélkül, hogy azt vártam volna, hogy fogadja meg a tanácsot vagy segítséget. Felszabadultam az eredmény hajhászásától.

Ahogy abbahagytam az elvárásokat, képes voltam megismerkedni a dolgok és lények természetével. És azt is észrevenni, hogy mennyire különbözőek vagyunk, mennyire másként működünk, mások a prioritásaink, és ettől mennyire színes a világ.

Fura módon, ahogyan abbahagytam az elvárásokat, kiderült, hogy elvárásoktól mentesen, de vannak dolgok, amelyek tetszenek nekem, és vannak olyanok, amelyek nem. És ebből a tapasztalatból új döntéseket hoztam. Sokkal több dolgot változtattam meg az életemben egy rövid periódus alatt, mint azt valaha is gondoltam magamról. Több abból, ami tetszik, kevesebb abból, ami nem. Elvárás mentesen, bonyolultság mentesen.

Hasonlítgatás mentesen az életet természetesnek, frissnek, szabadnak találtam. Jó volt a bőrömben lenni, több energiám volt. Úgy találtam, hogy szívesen élnék ebből többet. És ha ennek az az ára, hogy abbahagyjam a hasonítgatást, akkor kész vagyok rá.

Ha tetszik ez neked, talán te is kipróbálhatod. A kísérlet kedvéért. Kíváncsi vagyok, neked milyen tapasztalatokat hoz.

Amivel az életünket keserítjük - 1.rész

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Fri, 26 Jun 2015 10:28:00 +0000

Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás.

Hasonlítgatjuk a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.

Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.

Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.

Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).

A hasonlítgatás téves ítéletekhez is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.

De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?

Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?

Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?

A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben

Újrajátszás

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 14 May 2015 15:38:00 +0000

Az egyik legnagyobb szenvedés, amit magunknak okozunk, az az újrajátszás.

Valaki (az anyád, az apád, a gyereked, a szomszédod, az utált politikus...stb) mondott valamit a személyedről, a családodról, a népedről, a hazádról, a vallásodról... Általában egy mondat az egész. Mondjuk elég fájdalmas. Lehet, hogy fel is dühít. Vagy rettegni kezdesz tőle. Szóval egy elég erős reakciót vált ki belőled: az illető beléd talált alaposan.

Az egész általában 10 másodperc. Lehet, hogy 20 is van... de az már nagyon hosszú...

Ennek a terhét elengedni kb. 1 perc, mert még nincsen mélyen. Most még.

De ha nem engeded el magadból a fájdalmat vagy azt az erős érzést, akkor bizony tovább fogod dédelgetni mint egy beléd ragadt bogáncsot.

És ilyenkor jön elő a visszajátszás, mint az egyik a lehetőségek közül.
Visszajátszod a jelenetet a fejedben. Különösen akkor, amikor egyedül vagy.
De ki is hangosíthatod a barátaidnak, a szomszédaidnak, vagy bárkinek, akivel csak találkozol: panaszkodásnak hívjuk.

Az újrajátszás nemcsak újra-és újra elismétli azt az adott mondatot, felidézi a fájdalmat vagy erős érzést, hanem még mélyebbre is nyomja. Tehát az ismétlés által még jobban fáj.

Az a 'jó' az újrajátszással kapcsolatban, hogy bármikor ismételhető, és kis időráfordítás szükséges hozzá. Különösen működik, ha egyedül vagy. Újra és újra felteszed a fájdalmat okozó lemezt. Belül újra hallgatod, és újra éled.
Százszor?
Ezerszer?
Akár éveken keresztül.
Én nem vagyok jó semmire. Engem nem szeret senki.
Nem haladok az életemben. Nem vagyok elég jó.
Így lehetsz tőle depressziós, életunt, beteg, reménytelen...

Egy idő után már ránézni sem bírsz arra a valakire. Haragszol rá teljesen, hiszen ő minden bajod forrása...
Pedig valójában az illető egyszer mondta csak neked, és te pedig már ezerszél szenvedtél tőle.
Ha ekkor döntenél úgy, hogy megszabadulnál a szenvedéstől, akkor már a százszoros vagy ezerszeres fájdalmat kellene elengedned. Sokkal nagyobb, már-már rettenetes az erőfeszítés, igaz? Azért is, mert ekkorra kialakítottál egy megszokást is, a harag szokását.

De így vagy úgy, mégiscsak megérné megszabadulni tőle. Ha találsz rá egy módot, hogy szabaddá válj, óriási lesz a különbség. Ilyenkor jó esélyed van rá, hogy nemcsak az újrajátszást hagyod abba, hanem mások panaszkodására sem leszel vevő: kezdesz átlátni a másik (anyád, apád, gyereked, szomszédod, politikusod) újrajátszási próbálkozásain, és nem veszel be egy csomó dolgot, ami fájdalmat okoz.
Új élet?
Nagyon is.
Sokkal jobb élet.
Szerintem.

Nekem ne mondd, hogy fogadjam el, mert nem tudom!

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 02 Apr 2015 10:53:00 +0000

"Nem érted? Hiába mondod nekem, hogy fogadjam el, nem tudom. Az rossz, az elfogadhatatlan.
Elviselhetetlen. Brrr....!!!"

Értem. Akkor tisztázzunk valamit. Az, hogy elfogadsz valamit, az nem jelenti azt, hogy egyet is kellene értened vele.
Ezzel együtt nekem rendben van, nem fogadod el.
Ott van az a dolog/személy/környezet, ami rossz. Te mondtad.
Másnak kellene lennie, másként kellene viselkednie.
Rendben.
Szóval a te világodban ezek szerint csak a jóknak van helye. Az ami rossz, az nem elfogadható, ne is létezzen. Ráadásul majd te eldöntöd, hogy mitől lesz jó. Majd te döntesz róla.
Hű, ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lennél: "Majd én megmondom, mi a jó. Ami pedig nem jó, az elfogadhatlan. Tiltsuk be!" És ha van hozzá hatalmad, akkor talán még be is tiltod mindazt, amit te rossznak találsz.

Kedves 'diktátor', mondd csak, tényleg sikerrel jársz?
Válogatod a világot és a benne lévőket jóra és rosszra. Elfogadhatóra és elfogadhatatlanra. Úgy tűnik nekem, hogy az elfogadhatatlan rettenetes nagy halomba gyűlt már, egyre kisebb a jónak, elfogadható.
Itt ebben a földi világban már olyannyira bekorlátoztad azt, hogy mit fogadsz el, hogy már élhetetlenné vált a világod. Éppen ezért új világokat kell meghódítanod: másik dimenziót, új világot, amit a Megváltó hoz, és azok fogják benépesíteni, akik a mércédnek megfelelnek.
Rendben van ez is, ha így szeretnéd, de addig amíg ez eljön?
Vedd észre, hogy addig veszettül rosszul érzed magad a bőrödben. (jó értem, elmondtad, csak egy kis időt kell kibírni, aztán eljön a Paradicsom). Ellenállsz, hadakozol, csapkodsz, dühöngsz, vagy visszahúzódsz és depresszióba esel. Minden napod erről szól, mert elfogadhatatlan minden, ami nem az ideális világod szerint való. Úgy tűnik, minden napod szenvedéssel teli, hiszen folyton azzal találkozol, ami nem elfogadható, és egyre kevesebb az elfogadható. (Egyre kevesebb a jó ember? Egyre kevesebb az emberség? Egyre kevesebb a szeretet?)

Rendben. Akkor gyere velem egy kísérletre.
Ha tegyük fel, mégiscsak valamilyen utat és módot találnál az elfogadásra...
Először csak egy dologra... mondjuk egyre, ami annyira rossz, hogy elfogadhatatlan. Tudod, nem kell egyet értened vele... csak a létezését fogadd el.
Embert ölni rossz. Elfogadhatatlan. Attól, hogy elfogadod, a létezését fogadod el. Létezik ilyen a világban: az egyik megöli a másikat.
Attól, hogy elfogadtad egyszerűen a létezését, hogy érzed magad?
Egy kicsit könnyebb?
Látom. Hiszen nem kell tagadnod azt, ami nyilvánvalóan létezik.
Nem vagy már diktátor.
Nem kell harcolnod. Elfogadtad, hogy van (és még mindig nem kell egyet értened vele.) Hú, ez ám a megkönnyebbülés.
Ha elfogadod, újabb lehetőségek nyílnak ki a számodra. Megláthatod a körülményeket. Kiderítheted a motívumokat. Árnyalatokat leszel képes felfedezni. Egy új világ nyílik ki. Lehet, hogy megoldásokat is találsz, ami túl van azon, hogy tiltsuk be az emberölést.

Talán érdemes lenne kipróbálnod... Először egy valamivel.

Aztán, ha ez jó neked - megtapasztalod az elfogadásból származó megkönnyebbülést -, akkor elővehetsz egy következő elfogadhatatlant... és addig dolgozol vele, amíg megtapasztalod az elfogadást.
És egyre több elfogadás, ezáltal egyre több szeretet lesz benned...
és talán további szeretetre vágyva előveszel mindent, de mindent, amit korábban lehetetlen volt elfogadni.
És addig dolgozol 'magadon', míg nem marad más, mint a Szeretet (ami amúgy is a te valódi lényeged, szóval jó). És ezáltal szeretettel tekinthetsz magadra is és másokra is, az egész világra, mert kinyílt a világod.
És akkor... talán... már nem lelépni akarsz egy másik dimenzióba, hanem elkezded értékelni azt, amiben élsz.

Attól félek, hogy ha Önmagam vagyok, azzal majd visszaélnek...

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Tue, 24 Mar 2015 07:43:00 +0000

"Attól félek, ha megmutatom magam, akkor arra majd a másik rosszul reagál: visszaél vele, bosszút áll."

Ha felismered Önmagad, akkor azt is felismered, hogy a valódi lényegedet nem lehet bántani.

Amit bántanak, az az a képed arról, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak és a környezetednek:

van egy kivetített ideális képed, hogy milyennek kellene lennie a családnak, a szüleidnek, a gyerekednek, az iskolának, a papnak, akihez jársz, az orvosnak, a politikusnak, az országnak.

Azt az ideális képet véded, amikor attól félsz, hogy bántani fognak.

Mert különben kiderülne, hogy az anyád nem olyan, mint amit te vársz tőle. Az iskolában az igazgató nem olyan, mint amit szeretnél. A politikus sem az, akinek szeretnéd. és az egész város, az ország ahol élsz, valójában egészen más, mint a te ideális világodban. Rávetítettél valamit.

Rávetíthetsz tudást, jóságot, bölcsességet. Rávetíthetsz magyarságot, erőt, hatalmat. Rávetíthetsz üldözést és bántást, akkor a világodban áldozat leszel. Persze mondhatod, hogy 'nee már... ' áldozatnak lenni mégsem az ideális világ. Igazad is van... az már egy következménye annak, hogy te különlegesebb vagy, mint a többiek (az igaz vallás képviselője, a titkok őrzője, a meg nem értett, a különleges helyről származó, a sebzett, akire vigyázni kell ... valaki MÁS és különleges).

Az ideális kép/világod és a valóság között feszültség van. Ezt a feszültséget szeretnéd kikerülni akkor, ha nem vagy Önmagad, hanem egy kreált képnek, elvárásnak felelsz meg. Véded az idális világodat. Az is lehet, hogy harcolni is képes vagy rá. És talán mindent meg is teszel, hogy az idélis világodat senki, de senki ne bánthassa... (mert igen gyorsan kiderülne a feszültség).

Amikor Önmagad vagy, azt adod, aki vagy, belül harmónia van és béke. Békében vagy magaddal.

Ez nem jelenti azt, hogy mások minden esetben szeretettel és örömmel reagálnak rád. (Bár lehet, hogy az ideális világod szerint mindenkinek örömmel és szeretettel kellene fogadnia téged...) Lehet, hogy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ennek hangot adnak.

És lehet az is, hogy velük is ugyanaz történik, mint korábban veled: van egy idális képük rólad, és a valóság szerint te nem az vagy, ez feszültséget okoz bennük.

És ez így megy tovább, körbe és körbe, újra és újra, míg meg nem halnak... vagy valaki a saját feszültségét ki nem engedi a körből...

Mester, Tanító, tűnj el innen, elegem van belőled! Csalódtam benned.

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Sun, 15 Mar 2015 11:50:00 +0000

Van a mélyben egy alapműködés, amelyben a tanítást a tanítóval összekapcsolod. Amikor a tanítóban csalódsz, hajlamos vagy kidobni a tanítást is.
Otthagyod? Dühösen kifakadsz? Számonkéred? Csalódtál, igaz?

Amikor a lényed kompatibilis a tanítással a 'kidobás' feszültséget okoz... mert az Egészet tagadod meg a 'kidobás' által.

***
A Földön olyan tanító vagy mester nincsen, aki a teljes spektrumban a teljes igazságot képviseli, tanítja.
Pedig a keresők ezt keresik.
(Tessék kérem nekem ezt tanítani: a teljes és igaz utat. Nem holmi morzsákat. Abból már kaptam eleget...)
Emberek vannak, akik képviselik az aspektusukat. Adott esetben ki is teljesítik. És az utat, amelyen elérték a kiteljesedést, akár még taníthatják is.

Te is aspektus vagy. Más a nézőpontod.
Ellentmondásként találod a más nézőpontot. Kifejeződhet az ellentmondás véleményekben, prioritásokban, cselekvésekben is.

És tisztázhatod (legalább a magad számára) az ellentmondásokat. Megmaradhatsz kíváncsinak, nyitottnak. Rátekinthetsz úgy, hogy te másként csinálnád.
Nincs egy út.
Bár egység van, de az aspektusok különbözőek.
Nem tudod megtagadni az egyik aspektust anélkül, hogy az Egészet meg ne tagadnád.
Úgy is lehet nem-részt-venni az ellentmodásban, hogy elfogadod a másik döntését.
Magadban teremted meg a harcot azáltal, hogy szerinted más a helyes és jó.

Lehet vitatkozni, egyeztetni, összehangolni - ha mindkét félben benne van a szándék.
A megbeszélés alatt, közben eljuthattok egy pontra, hogy nincs egyetértés. Különösen igaz ez az értékválasztás szintjére: ekkor elfogadhatod, hogy a másiknak az a fontos. És el lehet válni. Nem kell feszültséggel terhesen elválni.

Mindennapi szorongások

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Tue, 10 Mar 2015 12:01:00 +0000

A szorongás anatómiája

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta..., törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol... ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás. Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne? Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.

Mi a bajom a pozitív gondolkodással?

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Wed, 14 Jan 2015 10:45:00 +0000

Ömlik felém az úgynevezett pozitív gondolkodás.

Remek.

Remek?

Nem is tudom igazán. Valami nem stimmel velük. Érzem. Jó lenne kideríteni.

Mi bajom van a pozitív gondolkodással?

Tele van a FB "pozitív életigazságokkal", és a FB mentes életben a pozitív gondolkodók már-már egy külön és kasztot kezdenek alkotni: 'Gyere te is, és a pozitív gondolkodással mindent meg lehet fordítani. Látod, milyen csodálatos napsugaras az életünk?'

Látom. Mutassátok. Tényleg kíváncsi vagyok.

Ha tényleg tudnék ilyen csodálatosakat gondolni, akkor minden megváltozna, igaz?

És mutatják a pozitív gondolkodók az életüket.

Engem tényleg érdekelnek. Egyik a másik után. Kíváncsian és nyitottan közelítek, biztosan valami olyat tudnak, amit én nem, vágyom kideríteni a pozitív gondolkodás titkát. Nem elégszem meg a filmekkel, a könyvekkel, az angyalkártyákkal, tényleg érdekel, és élő, valódi embereket keresek.

És amit találok?

Gyönyörű 'csomagolópapírokba csomagolt életeket'.

A pozitív gondolkodásba, mint egy csomagolásba veszett fájdalmak, szomorúságok és csalódások vannak becsomagolva. Megoldatlan vagy megoldhatatlannak vélt párkapcsolatok. A keserűség. A tehetetlenség. Az értetlenség. Működésképtelenség.

A csomagolópapírok naposak, vidámak, gyönyörűek, színesek, illatosak, vágyottak... remekbe szabottak: a legtöbbnek van valamilyen spirituális üzenete, életbölcsessége.

Vannak közöttük angyalosak és sámánosak, a tökéletes Istenhez vezető úttal kidekoráltak. A legtöbbjük tele van aggatva szimbólumokkal is. És feladatokkal.

Mert a pozitív gondolkodók elfoglaltak ám, mennek tovább, haladnak, újabb lépcsőt lépnek a 'dimenziók fejlődéstörténetében', van akinek a Föld már kevés, belekta gondolatban az egész Univerzumot, várja az új világot, amiben minden pozitív lesz, nem lesznek ezek a lehúzó pesszimisták és energiavámpírok, meg a többi sallang.

Azt tapasztalom, hogy a pozitív gondolkodás csak visszafogja a cselekvést.

Ha egyszer kimondanám egy kapcsolatról, hogy nem jó, nem működik, akkor logikusan lépnem is kellene, mert ki akarna egy vacak kapcsolatot fenntartani..., ugye? De a pozitív gondolkodás... hű, az remek magyarázat, azzal elodázom a cselekvést, magyarázom.

Azt tapasztalom, hogy aki hajlandó igazán megvizsgálni a dolgokat, az életét, annak nincs szüksége pozitív gondolkodásra, mert a dolgok és az élet mélyéből jövő gondolatok jók. Már eleve. Anélkül, hogy eltakarnának bármit is.

Azt tapasztalom, hogy onnan, a valódi lényegünkből jövő megállapítások jók. Nem pozitívak, csak úgy jók, és kész. Nem szorulnak magyarázatra. És amikor az kimondásra vagy leírásra kerül, jó érzés... nagyon.

Azt tapasztalom, hogy mindenkiben benne van az az igazi jó, még ha sok réteg pozitivitás is került rá. :-)

És azok az életigazságok tetszenek nekem. Belülről fakadóan, megkérdőjelezhetetlenül.

Ha valami jó, arról nem kell pozitívan gondolkodnom. Jó és kész.

***

De mi legyen azzal, ami nem jó?

Szerinted? Neked mi a megoldásod?

Igazság

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Mon, 17 Nov 2014 10:02:00 +0000

"azért kerülöm a konfliktusokat, hogy nehogy sérüljön az a kép, amit építek magamnak önmagamról"

mondta egy nagyon kedves ismerősöm, egy tisztázó beszélgetés alkalmával.
Nincs is mit hozzá tenni.

***
Lehet, hogy nem tetszetős, mégis egy új lehetőséget nyit ki. Új lehetőséget arra, hogy önmagammal bánjak.

A kérdés, hogy vajon meddig akarom azt a képet 'dédelgetni' önmagamról?
Vagy mi történne, ha hagynám, hogy leomoljon rólam az a kép?
Lehet, hogy abbahagynám a 'kép-mutatást'?

Akkor ki lennék?

Hogyan érezd magad cefetül? Biztos recept.

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Thu, 11 Sep 2014 08:27:00 +0000

100 %-ig biztos tipp.

Magunk közt csak így hívjuk: keselyűzés.

Olyan még nem fordult elő, hogy ettől jobban érezné magát bárki is.

A következő a receptje:
Vegyél valamit/valakit, amivel/akivel nem vagy megelégedve. Könnyebb esetben valami olyasmit, amihez nincsen semmi közöd, és nem is lesz soha. Nehezebb esetben valami olyasmit, amihez van vagy lehetne közöd, ha hajlandó lennél valójában foglalkozni vele. Haladók saját magukat, az élő húst is választhatják...

Bármit is választottál ez a recept: A megoldás vagy feldolgozás helyett kezdjél belecsipkedni! Minél nagyobbat, annál jobb. Marcangold szét! Csámcsogd addig, amíg cafatjaira szétesik!
Legdurvább esetben saját magadat marcangolod - és az élő húsban vájkálsz. Ez aztán a haladó keselyűzés... A természetben élő keselyűk is jöhetnek tanulni hozzád, mert ők az élőtől elkullognak.

Fúj! Borzasztó, igaz?

Akkor miért csinálja bárki is?
Milyen jó származik belőle? Jól fog lakni tőle, vagy egyszerűen csak a vérszagra vágyik?

Nem tudom a választ. Azt viszont látom, hogy a "keselyűzés milyen gyakori. Annyira, hogy a résztvevők úgy csinálják, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szétköpködik a cafatokat.

Hát szeretném mondani, nem az. És ne is legyen az. Természettől fogva nem erre vágyik senki. Ahogy gyilkosnak sem születik senki. Tanult dolog.

Talán még időben szólok. Bízom benne, hogy akkor, amikor még abba tudod hagyni. Mert az a baj a keselyűzéssel, hogy minél többet gyakorolod, annál profibb leszel benne, és egy idő után azt hiszed, hogy nincs is más válsztásod. Ha pedig hivatalossá teszik a keselyűzést, akkor még inkább elhiszed, hogy ennek így kell lennie. Még a legjobb kifogás is felmerül benned, a keselyűknek is vannak gyerekei, és fel kell nevelni őket...

Nincs egészséges keselyűzés.
Ha te csinálod, állj meg, hagyd abba! Hagyd abba azt is, hogy azt nézegeted és hallgatod, mások hogyan keselyűznek. Miért lennél hozzá közönség?
Lehet, hogy ki kell dobnod pár újságot, tévét, szomszédot? Elkerülni a munkahelyi étkezdét?
Messzire vivő választások lehetnek.

És a legfontosabb, hagyd abba, ha magadat marcangolod!
Addig, amíg magadat bántod, semmilyen értelmes megoldást nem tudsz találni arra, ami/aki eredetileg bántott vagy elégedetlenné tett.
És kiállhatsz magadért is: állj, élő vagyok, ne csipkedjetek szét, vigyétek a hullákat!

***

Ha csak a keselyűzéssel töltött energia felét az értelmes megoldások megtalálására fordítanánk, akkor hol tarthatnánk?

Hogyan lettem kíváncsi óvodás? - avagy a szenvedésről

noreply@blogger.com (Makay Anikó) — Fri, 20 Jun 2014 12:56:00 +0000

Úgy találom, túlértékelem a szenvedést.*

Néhány éve eldöntöttem, hogy nem akarok szenvedni, mert hogy minek is... nem találok rá értelmes indokot, minek folytassam, tehát leálltam vele. És itt jön a csavar: Nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek. (Mintha lenne hatalmam mások fölött, igaz?)

Tehát, kérlek, te se szenvedj, mert neked is legalább olyan jót akarok, mint magamnak, igaz? És ha mégis szenvednél, attól olyan, de olyan dühös leszek... vagyis tulajdonképpen ÉN fogok szenvedni a te szenvedésedtől. És ez feldühít.

Szóval megteszek bármit, hogy eltűnjön a világból a szenvedés.

És mint jó terapeutának, erre még eszközeim is vannak, jópárat fel is tudok kínálni neked. Nemes, csodálatos feladat, igaz? Ha gyógyítással és segítéssel foglalkozol, te is tudnál jó sokat mesélni erről...

És mi az igazság?

-Hát az, hogy a saját magam szenvedését ÉN tudom letenni... (igazából bármikor). És ezzel így van mindenki más is.

-Miután nincs hatalmam senki más fölött... nem áll hatalmamban elvenni tőled a szenvedést. Te magad lehetsz az, aki megáll vele. Csak tudd, hogy szabadon játszhatod akár még a szenvedést is.

-Egy Belső utazás vagy bármelyik más terápia csak egy lehetőség, hogy ráláss a saját szenvedésedre, és nem garancia arra, hogy megállsz vele, vagy hogy soha nem kezded újra.

-Tehát minden jól van. A másik szenvedése nem kell, hogy nekem szenvedést okozzon, még ha én magam azt is szeretném, hogy ő ne szenvedjen tovább...

Tulajdonképpen olyanná válok, mint egy kíváncsi óvodás: nahát, milyen messzire lehet/kell még elmenni ahhoz, hogy valaki abbahagyja a szenvedést?

Mert egyszer te magad is rájössz erre, és nem kívánsz többet szenvedni.

*A szenvedés a számomra nem azt jelenti, hogy ez vagy az történik az életben, hanem a hozzá kapcsolt gondolatokat és érzéseket.

Például, ha megfigyeled, nem tisztán a halál vagy a veszteség vagy a fájdalom okoz szenvedést, az olyan, amilyen... hanem a hozzá kapcsolt gondolatok és abból adódó érzések...

Sokszor el is mondják az emberek: meghalt a szerettem, nem érzek mást, csak nagy-nagy hiányt, és tulajdonképpen nem is fáj...

De bűntudatom van miatta, mert most nekem siratnom kellene, vagy gyászolnom. (Na az a bűntudat... az már a szenvedés része.)