Uemura Shu

Ha megkérdeznénk egy japán hölgyet, hogy melyik az az 5 nemzetközileg is ismert kozmetikum, amit szívesen használ, a Shu Uemura bizonyosan köztük lenne.

Uemura Shu 1928 június 19-kén született és Japán egyik leghíresebb sminkmesterévé nőtte ki magát, legnagyobb sikerének pedig az Uemura Shu kozmetikai cég megalapítását tartják. Tinédzser korábban, a Tokióban felcseperedő fiatalember szerencsésen megbetegedett. A szerencsésen szót itt szó szerinti értelemben kell vennünk, ugyanis ágyhoz kötvén a hajszobrászat és a kozmetikumok világa felkeltette érdeklődését. A Tokyo Beauty Akadémiára beiratkozván 130 diákból ő lett az egyetlen fiú hallgató. Első filmes sminkmesterkedési tapasztalatát az 1957-es vígjáték, “Joe Butterfly” során szerezte. Az 50-es évek végén elhagyta Japánt, hogy külföldön érvényesülhessen a film és televíziós sminkszakmában. A törést viszont csak 1962-ben a “My Geisha” hozta meg számára. A film állandó sminkese megbetegedett és az már akkor Hollywoodban dolgozó, fiatal tehetséget hívták be a helyére, aki a forgatás alatt csodát vitt véghez. Sikerült a főszerepet játszó Shirley MacLaine-t egy japán nővé átalakítania, melyért a film készítőitől és magától a színésznőtől is dicséretben részesült. Ezek után pedig nem meglepő, hogy hamarosan Hollywood egyik legkeresettebb sminkese lett. Olyan hollywoodi személyekkel dolgozott együtt mint Edward G. Robinson, Frank Sinatra vagy Lucille Ball. Korai filmmunkái közül az 1965-ös “None But the Brave” –t szükséges megemlíteni.

MakeUp és fantázia

Első kozmetikai termékét 1960-ra fejlesztette ki, mely egy egyszerű arclemosó olaj volt, ami Japánban napjainkig megőrizte népszerűségét. Ekkorra erősödött fel benne híres filozófiája is, vagyis a természetes szépség hangsúlyozásának a fontossága, valamint, hogy kozmetikumoknál a legfontosabb szempont az arc üdesége kell, hogy legyen. 1964-ben visszatért hazájába és megnyitotta a Shu Uemura sminkiskolát ahol a képzésen résztvevők hollywoodi technikákat sajátíthattak el. 1967-ben kozmetikai céget alapított Japan Makeup néven, mely 1983-ban felvette a mai, Shu Uemura Cosmetics nevet és az évek múlásával nemzetközileg is elismert lett. 2004-ben a részvények eladásával a cég a L’oréal kezébe került, de egészen haláláig, 2007-ig megmaradt a kreatív támogató szerepében. A Shu Uemura kozmetikumok évente 100 millió$-ros bevételt hoznak. Üzletei megtalálhatók Londonban, Hong Kongban, Párizsban, New Yorkban és természetesen Japánban is. A tagadhatatlan sikert már csak fokozta, hogy a 2006-os “The Devil wears Prada” c. filmben az Uemura szempillagöndörítő is megemlítésre került.;)

Mikimoto Kokichi munka közben

Jóval a 20. század kezdete előtt a gyöngyhalászat számított az egyetlen megoldásnak, hogy a tenger eme remek kincseihez hozzáférhessünk. A búvároknak lélegzetüket hosszú percekig visszatartva kellett az óceán mélyére lemerülniük gyöngykagylók után kutatva. A legértékesebb igazgyöngyök egy része Japán vizeiben is megtalálható. A gyöngyhalászatot Japánban kifejezetten női mesterségnek tartották mely anyáról leányra szállt. Az amák, japán búvárnők nagy tiszteletnek örvendtek és megszerzett kincsük egy részét Amaterasu istennőnek ajánlották fel.

Az igazgyöngy történelmének legjelentősebb eseménye pedig Mikimoto Kokichi, a szigetország egyik leghíresebb büszkeségének nevéhez kötődik, aki 1858. jan. 25-kén Tobában jött világra. Szegény tésztakészítő családba születvén már 13 évesen otthagyta az iskolát, hogy zöldségárulással támogassa szüleit. Már gyermekkorában megbűvölte az Ise partján halászó amák által összegyűjtött kincsek sokasága. 30 évesen, hogy álmát megvalósítsa, kölcsönt vett fel és a Shinmei partján, Ume feleségével egy gyöngyfarmot hozott létre. Már Mikimoto előtt is sokan foglalkoztak a gyöngytermelés mesterséges megtöbbszörözésének gondolatával. Kísérletezései során megfigyelte, hogyan formálódik ki gyöngyszem a kagyló belsejébe bekerült homok körül. A kagylók héjait óvatosan felnyitva különböző apró tárgyakat helyezett el majd újra víz alá merítette őket. Számos eredménytelen próbálkozás és egy közelgő csőd után a siker nem váratott tovább. 1893. július 11-kén egyik kagylójában egy ragyogó gyöngyszemet fedezett fel. A történelem során ez volt az első eset, amikor mesterségesen állítottak elő gyöngyszemet.

Mikimoto gyűrű

Az eljárás felfedezése után még inkább elmerült kutatásaiban. Mindig is elfogult volt a legendás fekete és ezüst gyöngyszemek ragyogása iránt és elhatározta, hogy kifejleszti ezek mesterséges termelését. Fekete gyöngyökkel való kutatásait 1914-től Okinawán, Ishigaki szigetén folytatta. 1931-ben a képzelet valósággá vált mikor egy 10mm-es óriásszemet hozott létre.

Az 1900-zas évek elején Tokióban megnyitotta első, nyugati stílusban épült ékszerboltját. ” A világ összes hölgyének nyakát gyönggyel szeretném ékesíteni”- jelentette ki büszkén a híres felfedező. Álma mára már teljes mértékben valóra vált, a Mikimoto gyöngyök ugyanis globális szinten meghódították a női szíveket…már amelyikük megengedhette magának:)

Bizonyára mindjáan emlékszünk még arra, mi is vetett árnyékot a 2004-es athéni olimpiai játékokra. A hirtelen kirobbant doppingbotrány miatt 2 aranyat és 1 ezüstöt veszített Magyarország és ezzel együtt 5 sportolóját zárták ki a karikás játékokból. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) végrehajtó bizottsága Annus Adriánt doppingellenőrzés visszautasítása miatt diszkvalifikálta és visszavonta a kalapácsvetés versenyen megszerzett 1. helyezését. Talán a sors  iróniája, de még így sem sikerült teljes mértékben elvenni országunktól az aranyat…a 2004-es athéni olimpia kalapácsvetés számában 2. helyezést elért,végül aranyat szerzett, Japán színeiben indult Koji Murofushi ugyanis félig magyar származású.

Koji Murofushi, „Japán Vasembere”-ként is emlegetett, Shigenobu Murofushi híres kalapácsvető elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1974. okt. 8-kán a shizuokai Numazuban. Édesanyja, Serafina Móritz, Romániába kitelepült magyarként gerelyhajításban ért el jelentősebb sikereket 1968-ban az Európai Ifj. Bajnokságon, valamint 1970-ben a romániai bajnokságon. Japán rossznyelvek szerint M. Shigenobu előre megfontolt szándkékkal választott magának magyar sportoló feleséget, hiszen már ekkor is jeleskedek a magyarok kalapácsvetés terén. Mindazonáltal álma hamarosan valóra vált, amikor is fia, a már említett 2004-es athéni olimpiai játékokon aranyat szerzett, 4 évvel később pedig Beijingben szintén dobogós, 3-ik helyezést ért el.

15 évesen került a Chiba prefektúrában található Narita Gimnáziumba, ahol számost sportágat kipróbált. A vér azonban kötelez, és ez az ő esetében is igaznak bizonyult. Édesapja irányításával csak a kalapácsvetésnek élt és sorozatban döntötte meg a középiskolai rekordokat. 1993-ban a Chukyo Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol édesapja még ma is tanít. 1997-ben testnevelés szakon diplomázott, majd csatlakozott a Mizuno Társasághoz (híres japán sportfelszerelés és sportruházati cég).

A tehetséges sportoló jelenleg is a 2012-es londoni olimpiára készül és próbál összhangot kialakítani atlétikai tanulmányai, tevékenységei valamint magánélete között… ami, mondhatnánk az ő esetében szintén nehéz feledatnak bizonyul, hiszen számos reklám, tv-és felkérésnek kell eleget tennie, a japán rajongókat pedig már csak ne is említsük.

Koji M. a You Tube-on

Forrás: http://www.kojimurofushi.net/en/profile/index.html

Mivel sok szó esett már bejegyzések és előadás formájában is a japán idolokról, sztárkultuszról, ezért gondoltam megvizsgálom a témát egy kicsit más szemszögből is.

A külső nem számít

Az ikonok mindenütt jelen vannak világunkban, és ez Japán esetében hatványozottan érvényes. Megjelenésük történjen akár direkt vagy rejtett módon, „hálózzanak be” minket akár nyíltan vagy észrevétlenül, de hatással vannak életünkre. Ezen dolgokhoz való kötődésünk kialakulásához azonban csatornákra van szükség, amelyek eljuttatják őket hozzánk, és választási lehetőségeket kínálnak fel számunkra. Mind a társadalomnak, mind a kultúrának, a médiának és a fogyasztóiparnak jelentős szerepe van az ikongyártás és közvetítés folyamatában, olyannyira, hogy sokszor már ez képezi fő profiljukat, és ebből származik bevételük jelentős része. A sztárgyártás amerikai műfaja pedig, mint tudjuk Japánba is begyűrűzött és mostanra már a médiumok mindegyikében teret hódít.

Már az ősközösségek kialakulása idején, a kis kommunális közösségeken belül megjelentek ezen ragaszkodás primer alakjai, a személyek és kultikus tárgyak iránti bálványimádat formájában. A vallások kialakulása maga után vonta az ikonikus kultúra kiszélesedését, megjelentek az eltérő ágazatok szakrális istenei, tárgyai és jelképei. Bár a különböző vallások ezen szimbólumai mind funkcióban, mind névben és értékrendben is eltérő jellemvonásokkal rendelkeztek, mégis alapvetően a hozzájuk fűződő egyfajta magasabb és istenített viszonyban megegyeztek. A felvilágosodás humanista eszméinek elterjedésével lehetőség nyílt ezen szakrális szimbólumok profanizált formáinak megteremtésére is. Így az ikonok szép lassan beszivárogtak a hétköznapi életbe és most már a vallási csoportokon túl a családi kisközösségekbe is. A globális nációkat és az etnikai közösségeket összefogó szimbólumokon túl megjelentek a lokális terekre koncentrálódó, individuális jellegű ikonok, amelyek már egyben az önidentifikáció meghatározó jellemzőivé is váltak.

A populáris kultúra produktumai mindig alkotási folyamatok révén születnek meg, így sohasem függetleníthetők az egyéntől, aki olykor mint előállító, olykor mint közvetítő jelenik meg. Ezért talán a személyekhez fűződő kultusz kapcsán nyilvánul meg a legszembetűnőbben, nemcsak a bálványozás műfaja, de az ikonok köré épülő kultikus imádat is. A létrehozott termékek mögött, legyen az zenei, képi, vagy írott mindig áll egy személy, amely képviseli vagy megalkotja azt, és aki az előállított mű „hordozójává” és szimbólumává válik. Maga a produktum sohasem válhat olyan ikonikussá, a populáris kultúrában sohasem övezi az a kultikus imádat, mint azt a személyt, aki megteremti vagy a nevét adja hozzá. A tömegkultúra produktumai azért mert tömegcikkek, sokak számára elérhetőek, így éppen azt a tulajdonságukat veszítik el, ami a sztárkultusz lényege, az elérhetetlenség és az örökké fennálló áthidalhatatlan távolság sztár és rajongó között. Ezen távolság biztosítására pedig kitűnő eszköz a média.

They love Taylor

A populáris kultúrában a személykultusz sokkal intenzívebb formában jelenik meg. Ebben a folyamatban, és a szorosabb rajongás kialakításában a kereskedelmi televízióknak jelentős és elhanyagolhatatlan szerepük van. A kereskedelmi csatornák nemcsak mint fórumok jelennek meg, mint tér a sztárokkal való „találkozásra”, hanem azon túl, hogy beemelik őket a hétköznapokba és a mindennapi élet részesévé teszik, a sztárcsinálás metódusában is meghatározó jelentőséggel bírnak. Megteremtik a lokális sztárokat, és azok hazai piacát is egyben. Úgy működnek, mint egy eldugott vidéki ipari telepen létrejött manufaktúra, ahol titokban nekiállnak a sztrácsinálásnak, különböző tulajdonságokkal ruházzák fel őket, és amikor piacképesekké válnak csatornájukon keresztül áruvá bocsátják őket. Amint ezek a produktumok elérték a kellő keresleti értéket, akkor külön műsorokat kreálnak számukra, ahol jól megtervezett marketinggel és reklámokkal támogatják csatornáik celebjeit. Ez az intenzív „gazdaságpolitika” fokozatosan megszüli a társadalmi igényt a sztárok napi celebrálására.

A populáris kultúrában kialakuló sztárkultusz sokkal veszélyesebb, mivel a személyekhez való kötődés fanatikus megszállottsággá is válhat. (Például van amikor az imádat öngyilkosság elkövetéséig fajul.) A sztárok ugyanis leggyakrabban idealizált formában jelennek meg, kiszakítva hétköznapi környezetükből őket. Persze a sztárok körüli botrányok éppúgy részét képezik „népszerűségüknek”, mint sikerességük, de a róluk kapott információk objektivitásában sohasem lehetünk biztosak. Bár az ember úgy érzi, hogy mindent tud róluk, ez a tudás sokszor fals tényeket tartalmazhat melyek a sztár pozícióját hivatottak védeni.

Mi lenne velül telefon nélkül?

A média tehát ilyen értelemben nemcsak a szelekció folyamatát, a beemelésre és a kivetésre jogosultságot dönti el, hanem keretet és apparátust is biztosít saját celebjeik piacon való bennmaradásra. Hiszen gondoljunk csak bele, mi lenne a sztárokkal, ha nem lenne televízió, újság vagy internet. Vajon mi lenne az a platform, ami terepet adna a sztárokkal való „érintkezésre” és „kapcsolattartásra”? Mi biztosítaná a rajongás fennmaradását és szinten tartását, ha hétköznapjainknak nem lennének meg ezek a szinte már elengedhetetlen technológiai kellékei?

A következőkben egy nem titkoltan elfogult ismertető következik a One OK Rockról, ami jelen cikk írójának — szintén nem titkoltan — az egyik kedvenc együttese.

Minden 2005-ben kezdődött, amikor a középiskolás Jamasita Touru elhatározta, hogy márpedig ő szeretne alapítani egy bandát.
Korszakalkotó ötletét barátjával, Kohama Rjoutával is megosztotta, és rávette, hogy ismerkedjen meg kicsit közelebbről is a basszusgitárral, majd Onizawa Alexander is csatlakozott a csapathoz, és ezzel megalakult a One OK Rock nevű formáció.

A következő fontos pont a zenekar történetében a találkozás Moriucsi Takahiróval, aki — némi győzködés után — csatlakozott mint énekes. Aztán hivatalosan is belépett Kanki Tomoja, a dobos, és teljes lett a létszám.
Egyéb fontos dátum: kábé 2008 nyara, amikor először találkoztak… velem , és ez bizony szerelem volt első hallásra. (A Naihi Shinsho című számuk, amit először hallottam tőlük, azóta is a szívem csücske, mondjuk van egy olyan halvány sejtelmem, hogy a szomszédaink nem osztják ezt a véleményt.)

Szokás még elmondani, hogy honnan jött a nevük. Annak idején hétvégente délután 1 órakor jöttek össze gyakorolni, és a “one o’clock” japánosan kiejtve ugyebár okurokku… nos, így lettek ők One OK Rock.

De ezek mind lényegtelen információk… Ugyanis ami igazán zseniális bennük, az a zenéjük — de az nagyon.

[There is a video that cannot be displayed in this feed. Visit the blog entry to see the video.]

Jrock a javából. 5 fiatal (a legidősebb tag ’87-es, a legfiatalabb ’89-es születésű), könnyen emészthető — de semmiképp sem unalmas — zene, fülbemászó dallamok, alapvetően pozitív üzenet, és sokszor kifejezetten elmés dalszövegek — például a Yume Yume c. számukban: “辛いに＋一してso幸せつかみ取れ” — bebizonyították, hogy kanjiszóviccek igenis léteznek

Az éremnek azonban mindig két oldala van, úgyhogy ünnepélyesen meghívom egy sörre teára azt, aki megfejti, hogy ugyanebben a számban mégis: a) mi az első négy sor (angol szeretne lenni, de… hát igen.); b) és mit akar jelenteni.

Az énekes, azaz Taka hangja pedig külön virtuális oltárt érdemelne. Nagyon sokszínű: az egyik pillanatban lágy, a másik pillanatban pedig igazi, füstös rocksztárhang, de ami engem leginkább lenyűgözött, azok az élő felvételek. Nos, nem áll távol tőlem a rockzene, de még sosem láttam senkit, aki ugrálás és esetenként headbangelés közben is ilyen tisztán énekelt volna, úgyhogy tényleg minden tiszteletem az övé. Általában rémes a hangosítás a koncerteken, de gond nélkül túlénekli a basszust és a dobot, ami szintén szép teljesítmény.
A Karasu élő verziójának megtekintése után pedig sikeresen felkerültek azon előadók listájára, akiknek egy koncertjegyéért eladnám a vesém. (Az érdeklődők ajánlatait várom. )

Plusz adalék, hogy Taka is Johnny’s-osként kezdte, sőt, a NEWS nevű csapat tagja volt egy rövid ideig, ezen korszakáról maradt is fent pár zavarbaejtő videó… A kontraszt, hogy is mondjam, eléggé szembetűnő

Egyre nő a népszerűségük, mind Japánban, mind Nyugaton, a japán zene iránt érdeklődők körében (van például livejournales communityjük is).

Noha volt némi közjáték 2009 tavaszán, amikoris Alexet beperelték (tanulság: ha az ember fia/lánya ismert ember, ne szálljon részegen metróra), és májusban bejelentették távozását. Négyen viszont folytatták onnan, ahol abbahagyták, és 2010 februárjában ki is jött az új kislemez.

Diszkográfia

Albumok:
Zeitakubyō (2007)
Beam of Light (2008)
Kanjō Effect (2008)
Niche Syndrome (2010)

Kislemezek:
Naihi Shinsho
Yume Yume
Et Cetera
Kanzen Kankaku Dreamer

Valamint 2 mini-album:
One Ok Rock
Keep It Real

(forrás: Wikipedia)

Szóval mindenkinek bátran ajánlom őket, mert tényleg nagyon tehetségesek.

És végezetül egy igen hasznos link : http://neocopasetic.livejournal.com/18768.html

Kenzo Tange (http://www.sommosite.it/ssite4/ss4_arch/faces/foto_tange.jpg)

Kenzo Tange 1913-ban született Osakában, és még ahhoz az első építészgenerációhoz tartozott, amelyik a világháború utáni modernizmus kezdeti korszakát képviselte. Ő volt a második világháború utáni japán újjáépítés legnagyobb alakja, egy olyan építész, aki finom érzékenységgel vegyíti a hagyományos és tradicionális, a lokális és az újszerűen modern, globális elemeket és tendenciákat. Ennek megfelelően anyaghasználata és formavilága igen jellemző és különleges. Munkásságában ugyanúgy megtalálhatóak az abszolút vertikális, égbe törő felhőkarcolók és a horizontális, hagyományos családi házak, valamint a feltűnően nagy, mind horizontális, mind vertikális irányba terjeszkedő modern épületek is. Ilyenek többek közt a tokiói Olimpiai Csarnok vagy a Mária Katedrális.

Építészetének egyedülállósága a tradicionális japán stílus és a modernizmus ötvözésében állt. Elsőként ismerte fel az újfajta építészet jelentőségét Japánban. Közvetlen miután befejezte az egyetemet megalapította a Tange Laboratóriumot, mely lehetőséget adott a fiatal építészeknek ötleteik kicserélésére, így teremtve ezzel talajt egy intenzív építészeti diskurzus kialakulására Japánban. Kezo Tange nemcsak mint építész játszott szerepet a modernizmus elterjedésében, de mint író tanár és várostervező is. Terv Tokiónak című munkája a városi struktúra természetére adott logikai választ, mely szerint az folytonosan nőhet és változhat. A tervet világszerte nagy figyelem kísérte, hiszen Tange egy új koncepcióval állt elő: a város növekedésének kiterjesztésével az öblön túlra. Ezt hidak, mesterséges szigetek, úszó parkolók és mega-struktúrák létesítése által képzelte el.

Tokió terv

Tange szimbolikus építészetének jó példája az 1964-es olimpiára épített Olimpiai Sportcsarnok. Ez a két csarnokból álló együttes két bejárata egymással kommunikálva egymás felé fordul, és a kontaktus erősebbé tételére egyforma építészeti és szerkezeti megoldások alkalmazása látható az épületeken. Mindkét épületnél figyelemre méltó a szerkezeti megoldás, hiszen a csarnok lényegében csak a két vasbetonpilléren függeszkedő tetőszerkezetből áll. Íves tetői nemcsak azért szerencsések, mert követik a lépcsős lelátók vonalát, de mivel az ív lehetővé teszi azt, hogy széle közel hajoljon a talajhoz ezért képessé teszi arra, hogy emberi léptéket adjon egy monumentális építménynek.

Mitsutomoe

Ha felülről tekintünk az épületegyüttesre, olyan érzésünk van, mintha az állandó forgásban lenne, amely érzetet három domináló ív kelti. Ezen ívek pedig kísértetiesen emlékeztetnek a Japánt szimbolizáló címerek egyikének, a mitsutomoe mintájára.

Olimpiai Sportcsarnok

Hasonló szimbólumrendszer figyelhető meg Mária-katedrálisán is. Az épület alaprajza kereszt formájú, amit a felső tetőbevilágító sávok jól érzékeltetnek, a keresztforma négy vége pedig egy szabályos romboid geometriai alakzatában végződik. A hagyományos katedrális építészeti mintáktól eltérően, egyedi anyaghasználat jellemző erre az építményre, hiszen a héjszerkezetet vasbeton alkotja. A katedrális vertikálisan domináló, nagy egységes tere a nyugati keresztény templomépítészeti hagyományoknak hatásos és szimbolikus megjelenítése.

Mária-katedrális

Mária-katedrális 2.

Kenzo Tange, mielőtt megtervezte volna a Szent Mária katedrálist számos középkori gótikus katedrálist felkeresett Európában, majd így nyilatkozott: „Miután megtapasztaltam a menybe törekvő és kimondhatatlanul misztikus tereket, új tereket kezdtem elképzelni és a modern technológia eszközeivel akartam megvalósítani őket.” (http://www.pritzkerprize.com/laureates/1987/bio.html) Ez a kijelentés is jól tükrözi Tange építészeti célkitűzését, mely a modern technológia és a hagyományos formavilág összekapcsolására törekszik különleges és formabontó hatásokat keltve ezzel a korai modern japán építészetben.

Ha azt a szót halljuk, origami, a legtöbbünkben valószínűleg az óvodában hajtogatott ártalmatlan papírrepülők és –madarak képe idéződik fel, nem egy műholdé – pedig a mögöttük megbújó elv ugyanaz. Egy kezdetben csupán vallási célokat, majd nők és gyerekek unaloműzését szolgáló tevékenységből művészet, később pedig tudomány vált, és ez az ősi japán népművészet még ma is nagy szerepet játszik a mindennapjainkban.

Az origamira sokáig egyszerű játékként tekintettek, azonban az utóbbi időkben a tudomány is egyre intenzívebben alkalmazza, felismerve a benne rejlő lehetőségeket.
Térképek, légzsákok, sátrak, instantélelmiszer-csomagolások és a stadionok kupolái — csupán néhány példa arra, hogy hogyan hasznosítják e tradicionális mesterség matematikai elemeit. Bár az origami ipari alkalmazásai mögött álló matematika hagyományos társából építkezik, van egy lényeges különbség — a háromdimenziós tulajdonságok. Egy origami daru háromdimenziósnak tűnhet ugyan, valójában csupán kétdimenziós, mivel egyetlen egyszerű síkból készült.
És hogy ennek mi a gyakorlati haszna?

Autóipar
Az autóiparban is felfigyeltek az origamira. Újabban próbálnak az origami hajtogatási szabályainak alapján megtervezni a gépkocsik vázat, hogy egy esetleges ütközésnél azok nagyobb energiát képesek elnyelni, és ezáltal minimalizálják az utasok sérüléseit.

Építészet
Egy kutatócsoport pl. az origami alapjait tanulmányozva és felhasználva próbál egy olyan házat konstruálni, melynek falai földrengés esetén az origami szabályainak megfelelően deformálódnak, ezzel elérve egy flexibilis, ámde rendkívül stabil és biztonságos formát.

Vagy, mint a mellékelt példa mutatja, helytakarékos és designos építészeti remekművek inspirációjául is szolgálhat.

Űrkutatás

Egy robotgép, vagy műhold fellövésekor nagyon fontos, hogy az adott gépezet a lehető legkisebb helyet foglalja el, majd célját elérve kihajtogassa magát. A NASA előszeretettel alkalmaz origamis trükköket e cél érdekében, segítségévelpéldául a napvitorlák egyetlen könnyed mozdulattal kinyithatóak, amikor a műhold az űrbe ért.

Az Egyesült Államokban Robert Lang, egykori NASA-kutató és origamimester megalkotott egy szoftvert, aminek segítségével minden eddiginél könnyebben szállítható csillagásztávcsöveket terveznek.

Japán tudósok és origamimesterek még 2009-ben szeretnének útnak indítani 30 papírrepülőt a Nemzetközi Űrállomásról a Föld felé – ha a kísérlet sikerrel járna, ez lenne a leghosszabb táv, amit papírrepülő valaha megtett. Viszont lehetetlen megjósolni, hogy a repülők hol érnek majd földet, és mivel a Föld 70%-át víz borítja, kicsi az esély a sikerre. (wiki)

Szállodaipar
A vécépapírhajtogatás nemzetközileg is elterjedt szokássá vált a hotelek körében – így jelzik, ha a mosdó frissen van takarítva.
Az ún. törölközőhajtogatásnak is bevett gyakorlata van, de ez főként hajókon jellemző.

Néhányan közületek hallottak már (…nem is olyan régen…a félévzáró fordítóspeces szuperzéhában…) arról a valakiről, akiről a bejegyzésem szólni fog, és aki nem más, mint –tadadadamm!- Jukinko Akira. Nekem felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy egy kicsit utánajártam.

.

Jukinko apja is festőművész, a fiú az ő segítségével sajátította el a festészet alapjait. (Különös nevét egyébként apja szülőföldjéhez, Niigatához és a hóhoz való kötődés ihlette.) Kezdettől fogva a Tokiói Képzőművészeti Egyetemre való bejutást tűzte ki céljául – ez apja elvárásainak és reményeinek is megfelelt. Jukinko azonban hatszor is sikertelenül próbálkozott. Hetedjére végül átjutott a felvételi vizsgán, de hamarosan észre kellett vennie, hogy a valódi egyetemi élet egyáltalán nem hasonlít arra, amit ő korábban elképzelt. Elkezdett kimaradozni az egyetemről, egyre több órát lógott el, ezek helyett inkább otthon festett. Aztán egy szép napon, hirtelen jött szeszélytől vezérelve, képeit a tokiói Haradzsuku egyik utcáján kipakolva rögtönzött kiállítást rendezett az arra elhaladók számára. Bőven akadtak nézői és csodálói, így a fiú egyre gyakrabban teregette ki műveit az utcákon.

És ahogy igazi exhibicionista kortárs művész-fiatalhoz illik, Jukinko ennyivel sem elégedett meg. Hamarosan újra kivonult az utcára, ezúttal már üres festővászonnal és egy cédélejátszóval felszerelkezve, és belefogott abba, ami lassan világhírűvé teszi: azaz hogy egyszemélyes trance– vagy hiphop-partyt rendez a nyílt utcán, a saját maga keverte zenére ropja, miközben lendületes ecsetvonásokkal veti vászonra képeit. Egy ilyen utcai performansz persze rengeteg nézőt vonz, a járókelők akaratlanul is megállnak bámészkodni. A DJ-festő utóbb egy menedzser figyelmét is felkeltette, aki felkarolta őt, és máris egész sok médiaszerepléshez hozzá tudta segíteni (rádió– és tévéműsorokba juttatta be). Ezenkívül Jukinko a megszokott tokiói performanszok mellett már – többek között – Szingapúrban és Párizsban is tartott bemutatókat.

Trance-szel és hiphoppal felrázott előadásait „ritmikus festészetnek” nevezi.

.

Ezek a bemutatók elsőre kicsit groteszknek tűnnek (talán csak nekem), de tényleg elég megkapó a lendület, amivel ez a srác pillanatok alatt odavág egy-egy kész festményt. Bár az egy kicsit elvesz az egész varázsából, hogy ha rákerestek a google-ban vagy youtube-on, rengeteg videót fogtok találni az előadásairól, és úgy tűnik, Jukinko ugyanazt a néhány képet festi meg újra és újra. A dolog „képzőművészeti része” tehát mégsem olyan spontán, mint amilyennek tűnik…ennek ellenére tényleg látványos ez a fajta alkotási módszer (persze ha valakiben van elég önkifejezési hajlam, hogy az utcán gyakorolja). Figyelemfelkeltő street performance-nak pedig kétségkívül tökéletes, és ilyen formában a művész folyamatosan kapcsolatban is áll azokkal, akik a műveit szemlélik. Jukinko számára pedig nyilvánvalóan ez a fontos – nem a puszta alkotás, csak az alkotás kedvéért, a többi embertől elzártan. Azt vallja: „A képek értékéről nem az alkotónak kell döntenie, hanem a nézőknek. A megbecsülést pedig nem lehet erőltetni.”

.

[There is a video that cannot be displayed in this feed. Visit the blog entry to see the video.]

.

.

A japán bobtailként is ismert cicus jellegzetes ázsiai fajta. Legfőbb ismertetőleje rövid, nyúlszerű farka, mely egy recesszíven öröklődő gén eredménye, valamint az, hogy mellső lábai bármely más macskafajtát nézve jóval rövidebbek a hátsóknál. Ez a két tulajdonság kiállását jellegzetesség teszi.

hosszúszőrű japán csonkafarkú

Írásos emlékek szerint őse legalább ezer éve kerülhetett a szigetországba, Koreából vagy Kínából. Tenyésztése évszázadok óta folyik – sok régi írásban és falfestményen feltűnik alakja. De nemcsak Japánban népszerű: az első példányok 1968-ban bekerültek az USA területére is, és mára már az egész világon megtalálhatóak. 1976 óta a macska-világkiállításokon is elismert fajta, sőt, 1993 óta már a hosszúszőrű változata is az.

A japán csonkafarkú rendkívül szívós, egészséges típus. Jelleme hűséges, barátságos. Szeret úszni, és néha megtévesztően kutyaszerű viselkedést produkál. Ez szolgált alapul a Maneki Neko porcelánszobrocskáknak, melyeket gyakran látni például üzletek kirakatában, és szerencsehozó képességet tulajdonítanak neki.

Maneki Neko

De nem kell azt gondolni, hogy ez új szokás: már Tokió Gotokuji nevű,  1697-ben épült templomában is tisztelték Maneki Nekót. Toyokune, Hiroshige, Shosan, Hiromi és még számos nagy művész jelenítette meg a bobtaileket művészetében.

Gésa japán csonkafarkú macskával

Rendszerint 3–4, az átlagosnál nagyobb kölyök születik egy alomba. Több színváltozata ismert és elfogadott (csak a sziámi és az abesszíniai aguti változat nem), de Japánban a legnépszerűbb a ’calico’ avagy trikolor színezet (nagyrészt fehér test fekete és vörös foltokkal a fejen, a lábon és a farkon), valamint azok, melyekkel ezt a mintázatot könnyen el lehet érni (vörös, fekete, fehér, stb.). Eme háromszínű változat neve a mi-ke.

mi-ke

Néha (de gyakrabban, mint a többi tenyésztett fajtánál) egy-egy kölyök eltérő szemszínnel születik: az egyik szem kék, a másik pedig sárga íriszű lesz. Ez a ritka változat különösen népszerű, és különlegessége megemeli a példány árát.

felemás szemű csonkafarkú macska

Az állat nevét adó jellegzetes farok teljesen egyedi minden egyes példánynál, sosem hiányzik, és sosem teljes hosszúságú, természetesen kunkorodó. Ezt a jellegzetességét a fajnak nem szabad összekeverni a Manx-macskákéval (Man-szigeti macska), akiknek egyáltalán nincs farkuk.

A Manx-macskáknál ez természetesen jött létre, a japán bobtaileknél pedig, ahogy már fentebb írtam, egy recesszív gén örökíti, és a két fajtának nincsen köze egymáshoz, sőt, felépítésük szinte teljesen ellentétes.

Összességében egy igen különleges, jó tulajdonságokkal bíró fajtáról van szó, mely nagyszerű társa lehet felnőttnek és gyerekeknek Ázsiában és a világ bármely táján.

Japán mindig is híres volt az otakukról és a szokatlan ötletekről… Most arról lesz szó, mi történik, ha ez a két dolog a házasságkötő termeken belül találkozik.

2008 őszén például nagy visszhangot váltott ki az az aláírásgyűjtő akció, amit az emberek és képregényfigurák közti házasság engedélyezéséért indítottak. Takasita Taicsit, a petíció szellemi atyját állítása szerint “többé már nem érdekli a háromdimenziós világ”, és legszívesebben átköltözne a kétdimenziósba, de — mivel a mai technológia ezt még nem teszi lehetővé — legalább a házasságot szerette volna legalizálni.

A jelek szerint sikeresen.

Ugyanis 2009 novemberében sor került az első ilyesféle szívmelengető ceremóniára Sal9000 és Anegasaki Nene között. Előbbi egy 27 éves blogger, utóbbi pedig a Love Plus című Nin­tendo DS-játék kétdimenziós hősnő­je. Erről egyébként már volt szó a Japánfelderítőn, de egy fénykép erejéig mindenképp érdemes megemlékezni erről a végtelenül meghitt eseményről. Íme, egy kép a nászútról:

Sal9000né és Sal9000

Azért kicsit sajnálom, hogy a nászéjszakáról nem szól a fáma

Azonban máris itt a legújabb eszement korszakalkotó ötlet — ezúttal nem a menyasszony szerepét vette át a technológia egyik gyöngyszeme, hanem a ceremónia levezénylését. Az I-Fairy névre hallgató robot anyakönyvvezető a Kokoro nevű cég agyszüleménye, és körülbelül 6,3 millió jenbe kerül darabja. Japánon kívül eddig Szingapúrból és az Egyesült Államokból vásároltak meg egyet-egyet.

A pár választása azért esett éppen rá, mert mindketten robotikával foglalkoznak — az ifjú feleség, Inó Szatoko a Kokorónál dolgozik, a férj, Sibata Tomohiro pedig a Nara Műszaki Tudományos Intézet professzora.

A nem mindennapi ceremónia

Mi mást is mondhatnánk erre, mint: sok boldogságot az ifjú párnak!

(*＾▽＾)人(＾▽＾*)