Amíg az ország egyik fele vagy épp útban volt a gátak felé, vagy már ott is volt és serénykedett, mi ahhoz a másik félhez tartoztunk, akik képernyőn keresztül láttuk csak az árvizet. A dunai árhullám akkor érkezett Budapestre, amikor a legkomolyabb volt a helyzet Borsodban.

Nekünk persze nem kellett attól félnünk, hogy elviszi a víz a házunk és vele romba dől az életünk, de még így is érdekes volt látni, mennyire más a budapesti árvíz, mint az észak-magyarországi. Itt nem félelem és elkeseredés hatotta át a parton lévő embereket, hanem kiváncsiság és némi jókedv, mert olyasmit tett lehetővé az árvíz, ami egyébként nem jöhet szóba: az emberek birtokukba vehették a Dunát.

Épp melegedett a hosszú májusi esős idő után, és a napsütésre vágyó városlakók — kihasználva azt, hogy az autók elől már lezárták a dunamenti területeket– ellepték a partokat, élvezték a rég várt nyár első napjait. Gyermekükkel sétáló szülők, bicikliző párok, lassan korzózó nagyszülők és a rakpart mellvédjén üldögélő fiatalok váltották egymást.

Jó volt látni. Jó volt ott lenni, és sétálni a vízparton. A Nap már lebukni készült, de a kövek még ontották a hőt, és jól esett  kicsit tapicskolni a jéghideg zavaros lében.

Jó lenne akkor is, amikor nincs árvíz. Jó lenne ha a Duna két partjára épült város lakói nem lennének elzárva a víztől.

Miközben mi turistákkal, a főváros lakóival, bámész emberekkel együtt a parton andalogtunk, másutt több, mint háromezer ház rongálódott meg, melyek közül mintegy háromszáz teljesen eltűnt az áradó vízben.

Eszter így látta:

(Moncsit szeretjük: Ő az én kedvenc gyerekkori barátném, aki szabadidejében hol énekel, hol török ruhába öltözik, és mi mindenütt ott vagyunk, hogy megörökítsük.:))

Pünkösd hétfőn szerencsére nekünk kedvezett az időjárás, úgyhogy érdeklődő tekintetektől kísérve elraboltuk a teljes díszbe öltözött háremhölgyet, és segítőkész kisérőjét a szerájból. (Na jó: egy pesti kollégium nyolcadik emeletéről.) A téma magával hozta az ideális heyszínt is:  természetesen Gül Baba türbéjéhez rohantunk, hogy elcsípjük az utolsó esti napsugarakat. Sajnos az igazán szép helyszíneken való fotózáshoz engedély kellett volna, ami nekünk speciel nem volt, ezért a zárt részeken kívül kellett elkészítenünk a képeket. Ebben segítségünkre volt Balázs, aki szorgalmasan rohangált fel-alá különféle ernyőkkel és derítőlapokkal. Nélküle megszenvedtünk volna az éles árnyékokkal. :)  A képeknek én a magam részéről nagyon örülök, remélem Moncs is így lesz ezzel, köszönöm a közreműködést, öröm volt a kis csapattal dolgozni!:)

Ha valakit megihletett a téma, a www.budaeliberata.hu oldalon érdemes további információk után keresgélni, a nyár folyamán ugyanis különféle rendezvényeken találkozhattok háremhölgyünkkel és kíséretével.:)

Következzenek a fényképek. Elől az én termésem:

Dani fotói:

A Lift zenekart a világhír eddig csak azért nem találta meg, mert nem volt rá ideje :-) . Mindössze két koncerten vannak túl, viszont ha fenn tudják tartani azt a fejlődési ütemet, amit a két koncertjük között mutattak, akkor az ötödik előadásra nagyvonalúan megelőlegezek nekik egy BS (bocs: Aréna) félházat ;-).

A Lift a Kerekes utcai kollégium lakóinak (egyik) amatőr zenekara, és ahhoz képest, hogy a közös próbáik összeszámolásához két kéz bőven elég, tényleg nagyon jó műsort csaptak. Jó nótákat dolgoztak fel, nem is rosszul. A zenekar tagjainak megjelenése és habitusa – ahogy ez a képeken is látszik – még nem nyerte el egységes formáját, és a hangszerek is vándoroltak időnként zenészek között, így lett nekik lírais-hedbengelős nótájuk, nekem megy egy jó képem a dobosról. Igaz épp basszusgitáron játszott, de legalább meg volt világítva, nem úgy, mint mikor a dobok mögött ült :-)

R&R B+

Ez a tavasz sem a fényképezőgéppel a nyakban történő országvilág-járásé, sajnos. Még annyira sem, mint az elmúlt néhány, ugyanis idén van egy extra feladatom: meg kell alkotni egy szakdolgozatot…:)  És mivel jó munkához (~Eszternek ~sok) idő kell, hát az idei tavasznak sokkal nagyobb részét töltöm (és mivel  Danim túlságosan is szolidáris: töltjük) a négy fal között, mint kellene. De vannak jó napok, amikor megfelelőnek itélem a haladást, olyankor jöhet egy szusszanásnyi szabadidő, egy kis kimozdulás, város, bringa, múzeum, fényképezőgép. :) Olyankor töltődnek a napelemeim, és az jó.:) Az egyik legutóbbi ilyen sétánkat “a város új főutcáján” tettük az ötkerben. Klassz lett.:) A keresztbe-kasul bringázhatóságért külön pirospont.:) A leglátványosabb elem a Szabadság térnél lévő nagyonintelligens szökőkút, ami érzékeli a mozgást, így lehet az, hogy száraz lábbal be lehet sétálni a közepébe. (Persze, amint az lent látszik is, kis kreativitással azért elég kiadósan el lehet ázni…:))  Jó móka lesz ez majd nyáron, a negyven fokban…!

az én napi termésem:

Dani képei:

Két évvel ezelőtt, egy délután álltam a Deák téren és vártam valakit. A Gödör előtt lévő jó sok embert néztem. Messze álltam, így egészen addig nem láttam, hogy párna van mindegyiküknél, amig – rövid visszaszámlálást követően – cséphadaróként el nem kezdték velük püfölni egymást.

Meglepő volt, vicces nagyon. Pár másodperc kellett csak, és felszakadtak néhány párna és tollfelhőbe borította a hadonászó alakokat. Közben más párnás alakok pedig futva suhantak el mellettem a tömeg irányába, hogy ki ne maradjanak a mókából. Örültem volna akkor egy párnának.

Tavaly valahogy teljesen kimaradt, idén meg az utolsó pillanatban értesültem. Nosza biciklire, és irány a Clark Ádám tér. Elég sokan voltak ott, de ami igazán meglepő volt, hogy mennyi fotós videós volt kiváncsi az eseményre. Az alagút tetején, a vár felé vezető úton, a parkot elválasztó mellvéden, mindenütt csüngtek a fényképezőgép-arcú emberek.

Meglepően jól bírták egyébként a résztvevők. Egy órával a kezdés után el kellett indulnom onnan, akkor a móka még bőven tartott. Csak már bokáig jártunk a tollban, pehelyben, szivacsban :-)

Néhány napig volt szerencsém a fent látható doboz megszólaltatásában hallgatni zenét otthon. Ő egy erősítő, régi rádiókból kiszerelt csövek  a főalkatrészei. Egy ismerősöm készítette, és a szerkezet épp arra vár, hogy egy szebb, méltóbb házba kerüljön. Valami szép feketére lakkozott fadobozba.

Nem vagyok audiofil, de azért igényes. A saját erősítőm nem egy nagy szám, de nem is rossz. Ehhez képest megdöbbentő volt hallani ezt az apró jószágot. A zene sokkal valódibb, sokkal élőbb lesz általa, az egyszerű zenehallgatás igazi élménnyé válik.

Eszternek van egy kedvenc felvétele Diana Krall-tól. Többek között azért is szereti annyira, mert ahogy a dal vége lecseng, van még egy-két másodpercnyi áhitatos csend, mielőtt megszólal a taps. Most kiderült, hogy nincs. Illetve, hogy van még egy hang a dal végén,  egy óvatos, nagyon halk zongorahang, csak eddig sosem hallottuk.

Az ismerősömnek az a terve, hogy egy kisebb szériát gyárt majd a csövesekből. Egy vevője már van. Már megint valami olyasmit érzek szükségesnek, amiről egy hete még azt sem tudtam, hogy létezik.

Ezt a posztot igazából Eszternek kellene írnia. Robiékat rajta keresztül ismertem meg, ő törzsrajongója volt az elődzenekarnak. Az utódzenekarnak meg már én is rajongója lettem.

Egyszer volt egy koncertjük az A38-on, akkor határoztam el, hogy a legközelebbi bulijukra mindenképp viszek fényképezőgépet. Azon a koncerten folyamatosan jöttek a szemem elé a jobbnál jobb fotók. Nagyon tetszettek a színpadfények, és ahogy néztem a zenészeket, a kész képeket láttam magam előtt.

Persze nem vittem fényképezőt a következő koncertre. Sem az azt követőre. És ezt mindig bántam. Egészen a múlt heti koncertig. Oké, a Gödörben nem volt az a kimondott fényorgia, ráadásul azt a korlátot szabtam magamnak, hogy nem használok vakut, de azért elégedett vagyok az eredménnyel ;-)

Az inspiráció hiányára a legjobb megoldás, ha feladatot kapsz. Mégozzá határidőset.:) Erre jöttem rá az elmúlt hetekben. Nemrég megkeresett egy kedves ismerősöm az egyetemről. Elmesélte, hogy egy rendezvénysorozat szervezésén dolgoznak, amely keretében fiatal alkotók színdarabjait mutatják be, de azt szeretnék, ha a dolog inkább amolyan összművészeti fesztivál-jelleggel zajlana, és a színház mellett a zene, és a képző- és vizuális művészetek is jelen lennének. Úgy képzelték, hogy az adott előadás központi problémájához kapcsolódó műveket állítanak ki.

De jóóó, mondtam erre, és mi a téma?:)  A téma pedig: klasszikus vs. kortárs. A már elkészült fotóim között semmi nem volt, amire ráhúzható lett volna ez a tematika, úgyhogy napokig agyaltam, hogy is lehetne ezt a dolgot képileg megragadni. Mert hát oké, készíthetsz egy kalsszikus fekete-fehér fotót, és készíthetsz valamit, ami modern, de ez még nem elég, hiszen ilyen formában a kettő nem összehasonlítható…nem olyan, mint ugyanaz a Shakespeare darab két különböző felfogásban megrendezve… nem volt egyszerű a feladat.

A megoldás vicces módon Dani papucsos sorozata kapcsán pattant ki a fejemből. Hiszen az ikea papucs egy tipikusan modern, mondjuk hogy: kortárs jelenség! Épp hazafelé sétáltam, amikor beugrott az első kép: egy régi házipapucs vs. egy rikító színű ikeás. Hát persze, tárgyfotók! Juhúú…! Mire hazaértem, már volt egy csomó képpár-ötletem. A megvalósítás nehézkesen indult, nem volt könnyű látványosan fotóznom a tárgyaimat… ami megmentett, az Dani frissen beszerzett 1.7-es, 50 mm-es objektívje volt. Gyönyörűen rajzol az a lencse, nagyon kis mélységélességgel tudtam dolgozni, az éles részek viszont NAGYON élesek lettek…imádtam!

Végül olyan sorozat született, amit elégedetten és örömmel láttam viszont a kiállításon. Remélem nektek is tetszeni fog. :)

Keress rá a flickeren a “cup of bokeh” kifejezésre (vagy csak simán kattints ide). Megtalálod ugyanezt a fotót. Na jó nem ugyanezt, hanem hatszáz másikat, ami ugyanez, csak kicsit más. A téma annyira szét van fotózva, hogy már saját neve is van.

De akkor meg miért fotóztam le magam is? Jó kérdés. Jó ötletnek tűnt. Illetve nem volt jobb. Már egy hete. Illetve kettő. Alig veszem kézbe a fényképezőgépem, és nem jönnek sem a skiccek, sem a kedv, hogy a meglévő skicceket fénybe véssem.

Zavar. Egyre jobban. Zavaromban pedig remake-eltem.

Fotomegosztó szájtokat böngészve hamar megbékéltem azzal, hogy az ötleteim nem rengetik meg majd a világot, sőt, alig van esélyem olyasmit és úgy fotózni, hogy az igazán eredeti legyen (bár “Az őrszem“-re baromi büszke vagyok), de azt nem gondoltam, hogy szénné fényképezett dolgokból fogok tízezer-egyedik példányt fotózni.

Pedig lehet, hogy lesz is még egy-két remake. Ez máshogy inspirál. Illetve motivál inkább. Hogy készült az adott kép? Miként tudnék én is ilyet fotózni? És hasonlók.

De ez igazából sovány vigasz. Ettől még az inspiráció a fotós-kedv (remélem) pillanatnyi hiánya nagyon zavaró. Tapasztaltok ti hasonlót? És mit csináltok közben, mit tesztek, hogy visszatérjen a kreativitás?

Ez a kép adta magát. Megtörtént. Igaz nem épp vasárnap délután, hanem hétfő délelőtt, betegállományban, de megtörtént. A könyv felett kipillantva vettem észre. Aztán kedd délután fotóztam le :-). Ezért is nincs skicc, ezúttal. Nem tervezett fotó, hanem megélt.