KETTŐS

Film

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Thu, 15 Aug 2019 21:23:00 +0000

Ismét egy film késztet írásra. Ma mutatták be itthon Tarantino filmjét, a Volt egyszer egy Hollywood-ot.

Zseniális.

Számomra ez a film, csakúgy - mint több más Tarantino-film is - a moziról szól főleg. Már a Becstelen brigantikban is a mozisok próbálták megölni Hitlert, elégetni a nácikat. Most tett egy gesztust, és készített egy filmet arról, hogyan képes a mozi "igazságot osztani", azaz akár megváltoztatni a valóságot azért, hogy ezzel tényleg a jók győzzenek, a tisztaság - tiszta maradhasson.

Nem a szuperhősök, hanem a "B" kategóriás, kis színészek/filmek Q.T. kedvencei. Ebben a filmben a kis színész iszik, lecsúszott már arról az alacsony polcocskáról is, ahova régebben sikerült fölkapaszkodnia. A nagyok árnyékában élő, gagyit játszó színészről azért kiderül, hogy tehetséges lehetne, hogy nagy tisztelettel beszél Polanskiról, és hűséges barát.

Az árnyék árnyékában rejtőzik a mozi, a világ ártatlanságának megmentője, a kaszkadőr.

Brad Pitt ezzel a filmmel betonozta be magát a szívem közepébe. Mindig is szerettem, de valamiért eddig "kívül maradt" az alakítása azon a szenvedélyen, azonosuláson, amit én szeretek. De most nem. Áll, jön-megy, mosolyog, mint egy Buddha.

A mozi menti meg a világot. A mozi menti meg a tisztaságot.

Mind tudjuk, mi történt 50 éve. De csak így lehet ELMESÉLNI, minek kellett volna történni.

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 23 Feb 2019 21:08:00 +0000

Láttam egy jó filmet: John Carrol Lynch Lucky című filmjét. Henry Deen Stanton zseniális - egyben utolsó- alakításával a főszerepben.

A téma, ami szerintem a legfontosabb, hogy mind meghalunk. És, hogy addig, amíg nem halunk meg, élünk.

Henry Deen Stanton elénekli a Volvert, amit Almodovar filmjében "Penelope Cruz", azaz

llama Estrella Morent énekel: https://www.youtube.com/watch?v=3PJiNOJsK8E

Ugyanez Chavela Vargas előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=B95DK7MmBxc

Végül a filmben "Lucky": https://www.youtube.com/watch?v=77rJ8OSjhdM

Épp a film megnézése után tudtam meg, hogy meghalt Tandori Dezső.

https://www.youtube.com/watch?v=QRDav1uhfAo

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 23 Feb 2019 20:34:00 +0000

Semmi sem egyszerű. Nem hiszem, hogy receptek állnának rendelkezésre, programok, hogy éljen az ember. Ez azt jelentené, hogy minden sablonszerű: kategóriák vannak, amibe bele kell préselődni. Nekem ez nem a világom. Nem tudom, mi a világom, mi mit jelent, nem tudok én semmit, de érzem, hogy nincsenek receptek. Nem segít, ha növényt állít valaki az ablakba, hogy "áramoljanak az energiák" meg a hasonlók. Persze, segít, ha szeret valaki kertészkedni. De nem hiszek az áramlásokban, irányzatokban.

"csak önmagammal szembesülni"

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sun, 23 Dec 2018 22:46:00 +0000

"Riva olyan lehetett számára, mint Hans Castorpnak a Berghof-szanatórium: azáltal érezhette magát az élet centrumában, hogy végre távol került a világtól. Bizonyára e kettősség miatt sikerült az, amire 1913 nyarán vágyott: "csak önmagammal szembesülni". Oda kerülhetett, amit Rilke "a szív hegyeinek" nevezett. (Földényi F. László: Az eleven halál terei; Jelenkor Kiadó 2018. 70-71.old.; )

Kb. 30 éve keresem a pontos szavakat, kifejezéseket Moszkvára. Próbáltam sokféleképpen leírni, meghatározni. Voltak szövegek, amik majdnem arról szóltak, amit én kerestem. Rilkénél az "erősebb lét közele", meg Bulgakov Moszkvája; Doderer lépcsője (szintén nála Melzerke lámpája); sok szöveg, amiben a megvilágosodásukról írnak emberek; a katarzis definíciója; szerteágazó fogalom-labirintus, amiben (ki)utat kerestem, aztán elhallgattam.

A Földényi-idézet közel áll ahhoz, amit kerestem. Az is nyilvánvaló, hogy senki más nem írhatja le Moszkvát, az én Moszkva-érzésemet, csak én. Ha akarom. Egyelőre nem akarom, nem tudom.

Ami biztos, hogy fent jártam a "szív hegyein", szembesültem önmagammal, mindentől távol voltam, és hirtelen ráláttam erre a végtelen távolságra úgy, hogy közben sosem voltam olyan közel a végtelenséghez, távolsághoz, mint ott és akkor. Benne voltam valamiben, de távol is a világomtól. Így sikerült rálátni a kétségbeejtő valóságra: nincs semmi, nincs remény, halál van. Ugyanakkor végtelen a szépség és a szabadság, hiszen a felszín, a máz, a megszokás és az élet hétköznapjai eltakarják a halált, de mindig sejthető valami belőle.

A metró utolsó kocsijában állva kinéztem a havas városra, és amit addig rondának láttam, hirtelen csodálatosnak tűnt, egyszerre láttam a havat, a csöndet, a magányt és a szomorú valóságot, hogy mindez elmúlik, mint ahogy én is, és azok is, akik még hiszik a végtelen életet. Nincs mit tenni. A baj, hogy egy ilyen erős meglátás után nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

"Ám eljött ez: semmi széplelkűség."

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sun, 16 Dec 2018 18:57:00 +0000

Az utóbbi időben felmerült az íráshoz való viszony kérdése. Olyan emberek közé jártam, akik szeretnének írni, vagy már írnak is. Voltak olyanok, akik titokban írtnak, sőt, nem tudják, mennyire jól csinálják. Megrendítő időszak volt. Inspiráló. Remek emberek.

Tegnap erről meséltem valakinek, aki megkérdezte, akarok-e írni úgy, hogy azt másnak is megmutassam, vágyom-e erre, lényegében az igazi íróságra. Kapásból vágtam rá, hogy nem. Az elmúlt hetek konkrét tapasztalata, felismerése, ha tetszik, hogy én írok. Hatéves korom óta írok megállás nélkül. Ide évekig nem írtam, de füzetekbe - folyton.

Erre azt mondják: "terápiás célú írás".

Ma reggel viszont az jutott eszembe, hogy ez is egy kollektív elfogadás eredménye. A szokásos megszokásaink, beidegződéseink hozadéka.

Ki mondta, hogy a "terápiás írás" alacsonyabb rendű a hivatalos irodalomnál? Ez ugyanolyan tévhit (vagy mi), mint az, hogy a nők ilyenek meg olyanok, hogy kevesebb nő ír, mint férfi, és hogy a női irodalom nem olyan fontos témákról szól, mint az "igazi irodalom", amit, természetesen, a férfiak művelnek.

Tehát: írok 44 éve, mióta írni tudok. Írok, mert írnom jól esik. Írok, ha fáj. Írok, ha nem tudok írni vagy beszélni. Írok, mert még élek. Aztán meg fogok halni, és akkor majd nem fogok írni. Ezek a firkák maradnak utánam, más nem nagyon. Ennek sincs semmilyen jelentősége, de legalább jól esik. Vagy nem esik jól. Akkor is.

(Ma olvastam Tandori Kornis Mihályhoz írt 2012-es levelét ugyanerről.)

http://www.litera.hu/hirek/kornis-mihaly-es-tandori-dezso-levelezese

Részlet ebből:

"ám annak az érzetnek éltem (bár boldog így is csak szorongások közepette voltam, és erősen robbanásos életemet csak azért nem foglalhatom össze

„okos” szavakban, mert még semmin sem vagyok igazán túl, attól tartok), tehát annak az érzetnek,kb. 1999-2001 óta, no szereplés etc.,

hogy az ember exisztencialitása

nem lehet jól tematizálható.

Bizony, madárkáink is a fenyegető halálukkal,

a szent irodalom az örökös kvalitásszemponttal …

NEM oké dolog így.

Ám eljött ez: semmi széplelkűség."

Kint

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Mon, 26 Nov 2018 21:10:00 +0000

Végre kiléptél a szobából, kinéztél a fejedből, és elárasztott a szeretet. Kicsit szégyelled ezt a megfogalmazást, de ez történt. Katartikus pillanat a metróban. Az utolsó kocsi végében álltál, a síneket, a folyót és a hegyet nézted. Hirtelen megláttad, amit akkor már több, mint egy hónapja néztél: a havas hegyoldalt az egyetemmel, a síugrósáncot, a befagyott folyót. Elsírtad magad, mert megérezted, hogy megváltozott benned valami. Attól a pillanattól szeretted a várost. Azóta van időnként "város-érzésed" (zaklatott éjszakákon, füstös, kipufogógáz szagú utakon). Ezt az érzést átjárja a szomorúság. Itthon rárakódtak a hétköznapok, néhány kaland is, de az a varázslatos pillanat mindent meghatározóan ott lapul a hétköznapok mélyén. Fehér pillanat. Hegyes. Metrós. Városos.

Hó

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sun, 25 Nov 2018 16:59:00 +0000

Abban a városban télen nagyon hideg van. Vastag kabátot, sálat, bundás kesztyűt kell felvenni, hótaposó csizmát, több pulóvert. A hidegtől deres lesz az ember szempillája, a nedvesség megdermed, a kabát zörgős. Ragyogóan süt a nap, majd minden zajt tejfehérré tompító, tömör hó kezd szakadni, amitől eltűnnek az utak, a házak kontúrjai, az irányok, a mélységek. A megszokás visz előre, besötétedik, felkapcsolják a lámpákat. Belépsz a kőfallal körbekerített kolostor udvarába. Az ostornyeles lámpák zuhanyrózsája fénnyel spricceli körbe a csendes havat. Sehol senki. Csönd. Aztán valahonnan, mintha csak álomban, átszűrődik a hóesésen egy szomorú dallam. Keresed a hang forrását. A súlyos kaput teljes erőddel kell tolnod, hogy kinyithasd. Bent fényár és gyertyaillat fogad, illedelmes suttogás, sétáló emberek látványa. A templomban áradó énekszó, a kőpadlón fekvő, imádkozó, fekete rongykupacnak tűnő nénike, zsibongás, számodra meglepő határozottságú léptekkel sétáló emberek. Kint - hóesés, csönd, hideg. Bent - fényár, hangok, meleg. Innen kezdve semmi sem lesz ugyanolyan, mint addig.

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 03 Nov 2018 00:12:00 +0000

Abban a városban, ami nincs is, a lány lelkesen szaladt haza. A szobájába futott, azonnal írni kezdett. A Míra bolygó történetét akarta megírni, egy bolygóét, ami nincs is, de csak jó emberek lakják, mindenkinek kutyája van, sokat nevetnek, a lányok pedig filmet forgatnak szabadidejükben. A Míra bolygót a barátnőjével találták ki, ketten vezettek egy iskolai füzetet, amit felváltva vittek haza. Rajzoltak is bele. Hiába cipelték magukkal, mégis látható volt a füzeten a gondosság, féltés: becsomagolták fehér papírba, címkét ragasztottak rá. Sehol egy paca, sem gyűrődés. Kis méretű, jó illatú füzet az álmoknak. Arról álmodtak, filmesek lesznek és írók. Ültek a kisvárosi lakótelep padján, és komoly terveket szőttek.

A lány beharapta az alsó ajkát, hunyorított, és élvezettel kanyarította a betűket. Szeretett írni. Szerette a kézírását, az iskolában sok dicséretet kapott érte. Azt akarta, hogy a Míra bolygó történetét befejezzék, mivel korábban csak egyetlen történetet volt képes végigírni. Nem is értette, miért maradtak félbe a meséi.

A befejezettet regénynek nevezte, mert nagyon hosszú lett, egy közepes méretű, világoskék borítójú iskolai füzetet teljesen megtöltött. A címe Viszlát, Tulipán! volt, és egy kisvárosi, lakótelepen élő lányról szólt, aki szeretett történeteket kitalálni, és szeretett egy fiút, aki szépen szavalt. Azt a történetet senkinek sem mutathatta meg, nehogy kiderüljön, mit gondol az igazi szavalós fiúról. (Megtudta.)

Ült tehát a lány a nem létező város egyik lakótelepi szobájában, és egy csodás bolygót népesített be emberekkel, állatokkal, tárgyakkal, színekkel és illatokkal. Nem gondolkodott azon, miért ír, magától értetődő volt ez is, mint akkortájt szinte minden. Talán csak az nem, hogy az a gyönyörű, tehetséges fiú miért szaladt utána az utcán, miután kiderült, hogy szereti.

Sütött a nap vagy esett az eső, teltek az évek, és a lány csak írt és írt, már nem akart történeteket elmesélni, egyik füzetet írta tele a másik után. Szerette a listákat, megnyugtatta a megerősítés, szinte varázsigének érezte a nevek, fogalmak sorolását, mormolását: József Attila, Szép Ernő, Ottlik Géza, Bulgakov, pad, fa, erdő, ablak, a végtelenségig tudta sorolni a neveket, szavakat. Azokét, akiket szeretett, meg azokat a kategóriákat, amikhez jelentés kapcsolódott. Felírta, ha esett a hó, és azt is, amikor addig szorított egy hógolyót, amíg megfájdult a hidegtől a keze. Gyűltek a nevek, olvasnivalók, címek; leírta az álmait, az embereket, félbemaradt gondolatait, élményeit. Folyton írt. De, mivel az a város nem is létezik, ezért senkinek sem kellett megmutatnia a füzeteit, egyszerűen rálegyinthetett: nem fontos, egyáltalán nem fontos; nem fontos, hogy tudják, nem fontos, hogy lássák, nem fontos, hogy belegondoljanak, értékeljék, minősítsék. És igaza volt: senki sem kérdezte, mit ír folyton.

Abban a városban, ami nincs is, időnként éjjel, amikor már mindenki alszik, leül a lány, az ujjára tekeri őszülő haját, és belekezd egy történetbe, ami egy nem létező bolygóról szól, ahol vidám lányok szaladnak haza, hogy végre írhassák a történeteiket.

Hamlet

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 05 Nov 2016 23:17:00 +0000

Csak, hogy megjegyezzem ezt a dátumot: 2016.11.05. szombat. Ma lépett először színpadra a lányom.

(Örkény Színház, Hamlet, rendezte: Bagossy László; Fordította: Nádasdy Ádám)

53

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Tue, 01 Nov 2016 21:03:00 +0000

Ma lenne 53 éves. Épp tegnap olvastam a levelezésünk utolsó darabjait. 2013.06.02-án írt utoljára, ezek voltak az utolsó szavai hozzám:

"A bizakodást nem szabad feladni. Valami fog történni, valaminek kell történni."

Azóta csak hallgatok, temetésekre járok (pl. az övére, lassan három éve), és várom, hogy történjen valami.

Szél és zápor

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 11 Jun 2016 20:07:00 +0000

Tóth Krisztina: Zápor

Gyerekkoromban
aszfaltkrétával írtam az útra.
Azt hittem, látni lehet majd
az űrből is azt a mondatot.
Aztán néztük a tizedikről
az esőt. Nem baj - mondta a Móni,
legközelebb majd odafestjük.
Elfelejtettem, mit akartam
üzenni akkor. Már csak a
zápor szeretnék lenni.
Az a zápor,
abban a régi pillanatban,
ahogy a betonra ér és színesen
visszafröccsen.

Federico García Lorca: Szélrózsa (részlet)

"Ha nincs is szél,
Mit számit az!
Forogj szivem!
Forogj szivem!"

(ford. Vass István)

(Abonyi Gartner Jenő szobra; Lábass Endre fotója)

Formátlanság

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 30 Apr 2016 23:26:00 +0000

Tolnai Ottó: Mindent meghatározatlanul

nem láttam még

ollóforma felhőt

milyen formájút láttam

semilyen formájút

hagyom így formátlanul

gomolyogni

örökre meghatározatlanul

mindent meghatározatlanul

gomolyogni

a formátlanságot adományozom

a nagy egek pályáin sodródóknak

legyen életem legnagyobb gesztusa ez

legyen

(Malevics)

Már két év

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Fri, 19 Feb 2016 22:16:00 +0000

2014. február 19.

Halotti búcsúztató vers Szuromi Lajos halálára
Gyöngyös, 2010. augusztus 11.

Zavartak vagyunk, ha a halálról kell
beszélni, amely a Létezésnek része
csak. Nem maga a létezés. Mert miért
is örülünk minden napnak, amely
felsüt ránk, mígnem görnyedt testünk
elnyugszik nyugtával este? Minden
dolog a Vég felől beszél nekünk a
Kezdet védtelenségéről. Mert átadjuk
magunkat teljesen a pillanatnak, mikor
az öröm a testen át jön túl közel
hozzánk. Vagy van távolság a test és én
közöttem? – Miért nehéz a búcsú és
miért oly könnyű súly a gyász vajon?
Az élet megy tovább, mondják...
De mit mond ez annak, aki halott?
Hogyan búcsúzzunk attól, aki már nincs
közöttünk? Vagy talán sose volt...
Hogyan búcsúzzunk attól, akihez nem
beszélhetünk többé – csak róla mindig?
Mint ahogy beszédünk mostantól
fogva csak szólhat arról, de nem szólíthatja
többé? – Kit is? Azt, aki volt. De ki volt
az, akit jobb híján őnek mondunk?
Aki még itt van még mindig, mint
por és hamu. Mert a test végezetül
nem igényel mást, csak formákat.
Amikor a fájdalom már csak a testnek
fáj: akkor már nem fáj elbocsátani azt,
akit a fájdalom jelent. A fájdalom fia,
akár az urna olyan, a testet jelentő
forma. Jel. – Csónak alakú fejfák, keresztek,
faragott kövek úsznak el a Lét vizén
szemünk előtt. Egy akác, a zöld lomb,
míg konok virághagymák a földben
alszanak. Rózsák, szegfűk és ciprusok;
borostyánok mérges zöldje. És újabban
az árnyékban élő, szerényen lehajló
páfrány. Jelek ezek mind, amelyek
a testre utalnak. Arra a picinyke szóra,
az őre. A halott nyelvére, amely egykor
beszélt. És mint a méz, ajkáról a szavak
harmatoztak. De kit jelentenek a
mondatok, amit mondott? És
az emlékezet görget hangokat maga
előtt. De kire emlékeznek, amikor
emlékeznek? – Hogyan engedjük el azt,
aki már nincs is közöttünk? Vagy talán
soha volt közelebb, mint most...
Hogyan búcsúzzunk attól, aki messzi útra
kél, de fülébe hang nem ér el többé már?
A kezet, hogy engedjük el, amely sosem
fogott, markolt görcsösen, csupán
kitárta ujjait? Mert bár a kéz tett-vett
annyi éven át, nyugodni hogy fog,
és hol is? Elengedni a kéz szokott holt
tárgyakat. Babrál ezzel-azzal, s elejti,
engedi, hogy el. De hogy elengedjük azt,
ki nincs már közöttünk, ki kéri azt?
A gyász csak róla szól talán, a távozóról?
Akit elbocsát az önvád és a lelkiismeret-
furdalás, hogy mennyi mindent nem
hallgattunk meg. Hány nehéz szavát. Tudásunk
fájó terheit a kávé mellett adta volna át, ha
bírtuk volna súlyát életének... De minden élet
olyan súlytalan a másik szemében. Súlya
csak a hallgatásnak van. Verssorokban hinni
mit jelent? Belőlük élni füst és kávé közt,
míg az idő elpereg. A hosszú hamu a cigaretta
végén lehullni készül minden pillanatban. Egy
gondolatra szavak hálóját vetni készül a
hunyorgó szem mögött a test lakója. Míg-
nem eltűnik e szűk földről örökre lénye is
vele. De az idő: szaggatott csend. Az idő
csupán csak forma. Egy szerkezet. A testben
nincs idő, ezért halandó. Csak a beszéd
halhatatlan, és az én. Az én. Ti-tá... Egy
jambus az. A beszéd: formatartó. Ezért örök.
Mint minden gondolat, amelynek hangot adtak.
Borbély Szilárd

Csukott szemmel színházban

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Fri, 05 Feb 2016 23:49:00 +0000

"Mert nincs olyan, hogy valóság, nincs olyan, hogy másik ember. Azok, amik történnek, amikkel találkozom, igazából jelképek, amiket nekem meg kéne értenem.Ott rejlik minden mögött a válasz. Ha szembejönnek velem emberek, akkor nem azért érdekesek számomra, hogy kicsodák, micsodák, mit csinálnak, hanem hogy elhozzák-e a halálomat, mondjuk. Nem azért érdekesek, hogy ők kicsodák, hanem mert sosem tudom, hogy ki jön velem szemben. Ki lesz az, aki leüt, vagy akivel olyan dolgom lesz, ami nem most kezdődött el, hanem csak ebben az életben folytatódik, és ki tudja hová vezet. Soha nem tudhattam, hogy akivel találkozom, hogy az végül is a halált vagy a halál arcát hozza, vagy csak egy szembejövő hétköznapi járókelő. S ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább nem azt látom, amikor megyek az utcán, és jön velem szemben egy ember, akármilyenféle, hanem azt nézem, hogy jön egy jelkép. Egy jelkép, aki akármi is lehet. Amit nekem meg kell értenem, vagyis inkább értelmeznem kell..." (www.forrasfolyoirat.hu/0807/borbely.pdf , Böröcz András felvétele, interjú Borbély Szilárddal)

Ültem csukott szemmel a színházban. Nem bírtam kinyitni és nézni, ahogy begördül abba a fekete lyukba. Hallgatni is alig. Nem találom a pontos szöveget (az eredeti drámában nincs benne), de olyasmi volt, hogy "anyám meghalt, apám meghalt, én is meghalok". És tényleg, kedves Szilárd. Ebben is igazad volt.

Mese

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Thu, 04 Feb 2016 21:28:00 +0000

"A tehetetlenség, mozdulatlanság és mozdíthatatlanság ellenében minden madárrepülés arra szólít fel bennünket, hogy ne a földet nézzük, ha repülni akarunk."
(Boldizsár Ildikó: Meseterápia; Magvető, 2010., 368.old.)

(Oláh Jolán: Galambszeretet)

Ma beszélgetés Boldizsár Ildikóval.

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Wed, 03 Feb 2016 14:08:00 +0000

Kibillent a földtengely. Mintha valami készülne. Mintha tennem kellene valamit, de nem tudom, mit.
Bowie meghalt, vele az ifjúkor is, a gyerekem meg arról beszél, hogy a gyerekkora halt szimbolikus halált. Kapaszkodnék én a könyv(ek)be, zenékbe, de elegem van a kapaszkodásból is. Hadd mozogjon! Leesni nem akarnék, de az óvatos támaszkodásból elegem van. Mire az óvatosság?! Mire várni?!
Ugyanakkor: mit lehet "tenni"?!
Fura volt ez a január, valami van a levegőben, valami változik, nem tudom, mi, de a tavasz szaga is érződik, nyugtalanság van.

David Bowie

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Tue, 12 Jan 2016 23:30:00 +0000

David Bowie is.

Egy éve

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Thu, 19 Feb 2015 20:04:00 +0000

Borbély Szilárd

Én istenem' altass el engem,
felejtsd el azt, hogy itt vagyok,
az egyik szemed ‘csukd be’ kérlek,

és én lábujjhegyen elosonok,

ha nem figyelsz, ha félrenézel,

én lenni többé nem fogok, és

ne keress ‘kérlek’ sehol engem,

tegyél úgy, mintha nem vagyok,

a két szemedet hunyd be szépen,

barátod voltam, jól tudod, csak

arra gondolj, amíg elalszol,

hogy bújócskázhattál velem,

a számokat, míg elszámoltad,

'elbújtál' 'most már megyek'

ha mögötted állnék, ne ijessz meg,

az ujjaid közt, amíg nem lestél,

eltűntem végleg előled ‘jöhetsz’

valaki mondta ‘ne nézz hátra’

tégy kérlek úgy, hogy elfelejtesz,

a játékaim dobozba gyűjtöd,

a vinyettára nem írsz semmit,

és a spájzban valahol eldugod,

a padlásra viszed, és ott felejted,

zöld üvegek, kicsorbult porcelánok,

tört szárnyú angyalok közt,

ahol egér jár, és gyerekek

kutatnak néha, kincsre vágyva,

és kincs nekik a sok kacat,

'de csúnya bácsi volt' 'gonosz'

így szól az egyik ‘az orra ronda’

és ‘olyan, mint egy csúnya holló’

'a szája penge' a 'szeme tüske'

'nem mond semmit' én istenem,

mondd nekem, hogy ‘sohasem’

a szemeidet hunyd le, kérlek,

'csak álmodtam' 'de furcsa álom'

'hányat kell aludni' még,

míg elhalad, az ablakon benéz

egy férfiarc, egy gyerekkéz

becsengetett, és elszaladt,

az üvegen egy párafolt maradt,

egy ujjnyom ‘töröld le’ addig

még hányat kell aludni ‘mondd’.

Csönd

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Fri, 31 Oct 2014 18:54:00 +0000

(Sagmeister Peity Laura)

... Képtelen vagyok beszélni. Pontosabban bármeddig, bármiről beszélek, de mindig úgy érzem, hogy a dolgok arrébb vannak, nem lehet eltalálni őket a kimondással. Körbeírom, "körbebeszélem" a valóság kimondandó foltját, de magát a dolgot -talán lényegénél fogva- nem lehet kimondani. Itt jönnek -helyette- a gesztusok. Egy karba markolás, egy ölelés. Szeretem azokat az embereket, akik képesek ezekre a nekem erősnek tűnő megnyilvánulásokra. Az erősebb lét közele... Pl. B.Sz. csodálatosan mondta, mondta a kimondhatatlant, aztán tett egy megfellebbezhetetlen gesztust.

Talán emiatt fontos nekem a festészet: megengedi azt is, hogy -ha valaki úgy látja jónak- pacákat fröcsköljön, hajtogasson, csurgasson, stb. Lehet, hogy a festészet tovább tud elmenni? De ott is van határ!

Nem azonos egy fotorealisztikus portré a realista leírással! Számomra több annál. Más dolog azt mondani: "X.Y. megrettenve nézett", mint festeni egy arcot, amin ott van egyfajta rettenet, de elkerülhetetlenül több, más érzelem is. Ráadásul én, a befogadó nézek bele egy sor érzelmet.

Mi több a festészetnél is? Naná, hogy maga az ábrázolandó élet. Mindaz, amit -mint egy foltot- körbe tudok színezni szavakkal. Árnyékolom, hajtogatom, színezem a környékét, de a folt ott marad középen, szín nélkül, hiszen a "színek" is metaforák ebben az esetben. Bármi a körbeírt foltból legjobb esetben is csak rész, utalás, metonímia, szimbólum, stb.

Kertem

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Tue, 22 Jul 2014 17:12:00 +0000


(Ricky Boscano)

(India, Goa, "Portugese villa")

A kertemben van egy ház. A házban élek én. A házam zegzugos, tornya is van, üvegháza, téglafala, kályhája; edényeim, puha takaróim, meleg szőnyegeim vannak. Könyvespolcom, rajta a fontos könyveimmel; íróasztalom: zöld burás lámpával. Az udvaron rengeteg növény: fák, bokrok, virágok. Kis szobrok, lámpák, kerti bútor. Terasz. Fedett és nyitott.

A kertem az enyém, én formálom, növelem, nevelem, gazdagítom, díszítem. Én élek benne. Bőven van benne levegő, zöld, föld és nedvesség. Keménység és lágyság egyaránt.

Kerítése is van. Zárt hely. Ha én hívok valakit, bejöhet. Ha becsenget, de nem ismerem, előbb megnézem az ablakból, megvizsgálom, nem akar-e rombolni, ártani, és ha nem, vagy legalábbis nem tűnik veszélyesnek, akkor beengedem. Kitárom az ajtómat.

Illatos és színes a kertem. Ha a hőségtől vagy a sok esőtől kiég vagy kipusztul foltokban, elszomorodom, de vagy beültetem a helyét, vagy odateszek valamit (pl. egy szobrot), eltakarom. Ha nem tudom, mi okozta a pusztulást, próbálom kideríteni. Nyomozok. Aztán beültetem a helyet vagy eltakarom.

Madarak és lepkék látogatják.

A kert közepén áll egy faóriás. Leülhetek a tövébe, a törzséhez dönthetem a hátam. Átölelem a fát: hallani a lombsusogást, érezni a szellőt. Ülök a kert közepén a fa alatt. esetleg elalszom, vagy csak úgy eltöltöm az időt.

Ez az én kertem.

Kinyílik, de ritkán.
Árnyas, dús.
Nyitott és zárt.
Fényes és sötét.

(Toszkána)

(Tuscon, Arizóna)

(Moszkva)

(Párizs)

Kéz

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Mon, 23 Jun 2014 20:49:00 +0000

Escher

Edward James kertje

Gerardo Nardello

Michelangelo

"Az embernek általában nem jobb-e mást simogatni, mint saját magát, s a másiknak is talán jobban esik, ha egy szeretett lény simogatja. Ennek az okát nem is olyan egyszerű megfejteni. Mert a lényeg nem az érintésben van, hanem a szándékban, az érzelemben, ami a kezet vezeti." (Popper Péter)

Ady Endre: A nagy Kéz törvénye

Látjátok, feleim, ti búsak,

Vigadók, harcosak, levertek?

Egy tréfás Kéz fölirta az égre:
„Ember-pajtások, erre gyertek”.

Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az irást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század

S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betűket látunk az égen.

S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz, figyel:
Van még itt lenn hívő Pietró?
S ha a betűket már-már olvassuk,
Ő letörli s új betűket ró.

Szép Ernő: Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.

William Blake: A tigris
 
  Tigris! Tigris! éjszakánk
  Erdejében sárga láng,
  Mely örök kéz szabta rád
  Rettentõ szimetriád?
 
  Milyen katlan, mily egek
  Mélyén gyúlt ki a szemed?
  Szárnyra mily harc hõse kelt,
  Aki e tûzhöz nyúlni mert?
 
  Milyen váll és mily müvész
  Fonta szíved izmait? És
  Mikor elsõt vert szived,
  Milyen kar s láb bírt veled?
 
  Milyen põröly? mily vasak?
  Mily kohóban forrt agyad?
  Mily üllõre mily marok
  Törte gyilkos terrorod?
 
  S amikor befejezett,
  Mosolygott rád a mestered?
  Te voltál, amire várt?
  Aki a Bárányt, az csinált?
 
  Tigris! Tigris! éjszakánk
  Erdejében sárga láng,
  Mely örök kéz szabta rád
  Rettentõ szimetriád?
 
  (ford. Szabó Lõrinc)

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

József Attila: Óda (részlet)

"Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz."

Szergej Paradzsanov - Színek

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sun, 22 Jun 2014 21:23:00 +0000

Szergej Paradzsanov 1924-1990.

A filmrendező műveihez kapcsolódva itt olvasható Szilágyi Ákos írása: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=5216

Geréb Anna írása: http://www.filmkultura.hu/regi/articles/prints/parad.hu.html

Pozsonyi kiállítása kapcsán Szabó G. László írása: http://ujszo.com/napilap/kultura/2009/11/11/a-granatalma-apro-gyongyei

B.Sz. temetése ma

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Tue, 04 Mar 2014 19:22:00 +0000

Kiss Judit Ágnes: Sirató

Neki most már csak

egy útja maradt,

a vágóhíd, csak

egy útja maradt.

Ugrani, futni nem

bírt a többivel,

lassan már semmit nem

bírt a többivel.

Áll a szalmában, le-

kókad nagy feje,

hangosan szuszog, le-

kókad nagy feje.

Túrja a zabot, de

nyelni nem tudja,

ha megrágja is, már

nyelni nem tudja.

Talán aludnia

volna a legjobb,

végleg aludnia

volna a legjobb,

anyja oldalán vág-

tatni zöld mezőn,

örök napon vág-

tatni zöld mezőn.

Hiába satírozom a kört, mert nem hagyja abba már, hiába kérem, hogy éljen, nem hagyja abba már, hiába hívom, hiába írom, nem hagyja abba már.

Borbély Szilárd 2014.02.19.

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Thu, 20 Feb 2014 22:26:00 +0000

Semmi értelme írni, főleg ide.

"Az intimitástól fél a világ, hisz az lerombolná az individualitás idolját. A másik iránti őszinte érdeklődés, a kérdezés képessége és tehetsége helyébe a leskelődés kerül, ami a szokásaira, furcsaságaira vonatkozik, mintsem arra a titokra, amely a létezésben rejlik. Ki a másik, akivel találkoztam? Ki ez az ember, vagy ki ez az állat, aki az utamba került? Ezt kevésbé akarjuk megtudni, sokkal inkább a másik hobbiját. Balga világ ez..." (Borbély Szilárd)

Ezt 2010.november 3-án idéztem tőle. Nem tudtam, mi a hobbija. Nem tudtam, mi a kedvenc étele. Csak azt tudom, hogy felelősnek érzem magam minden szomorú pillanata, minden kétsége, fájdalma miatt, és értem, hogy önzésem határtalan, mintha számítanék, de tudom, hogy én is hibás vagyok. Én sem tartottam meg, mert akkor is tartani kellett volna, ha nem is nyújtja a kezét.

Kert / 7. Klimt

noreply@blogger.com (Gyöngyi) — Sat, 15 Feb 2014 11:00:00 +0000

Gustav Klimt kertje Bécsben.