Egy bibliofita táplálékai

Vízművek

noreply@blogger.com (egy ember) — Wed, 22 Feb 2012 15:03:00 +0000

Jean-Luc Outers Vízművek (L'Harmattan, 2011. Fordította: Schultz Ádám)
[4 gömbölyödő pocak]

Egy szerelmi háromszög története. Nem is akármilyené, mert a két férfi Valére és Maxime testvérek.

Valére kutató. A hüllők szaporodása a szakterülete. Ámulatba ejti a tojás, sőt mindenféle szaporodás, a termékenység misztériuma. A terhes nők. Ebből aztán gyakran származik probléma.

Maxime kockafejű. A Belga Államadósságkezelő Hivatalban dolgozik. Így aztán rálát az ország valódi pénzügyi helyzetére. Az elszabaduló pénzpiacok okozta közelgő katasztrófára. Precíz munkatárs, magánpénzügyeiben viszont hanyag. Szorongó, analízisbe jár.

A fiúk nem mindig értik meg egymást – az egyik a természet, a másik a civilizáció. Elsőre nagyon különbözőnek tűnnek, de ahogy egyre több gondolatukat ismerjük meg, kiderül, hogy nagyon is hasonlítanak egymásra.

Maxime felesége Eva, már gyerekkorától ismeri a fiúkat. Mindenki neki udvarolt, Valére is, csak Maxime nem. Eva őt választotta. Valére viszont egy idő óta csak a terhes nőkre gerjed, így aztán mikor Eva másodszor is teherbe esik, és ez egybe esik egy érzelmi megrázkódtatással, (A fiúk apjának halála, aki politikus volt, de utolsó éveit afáziás betegként élte) Valére menthetetlenül szerelmes lesz. Kialakul a szerelmi háromszög. Pontosabban nem is háromszög ez, inkább kör. A tökéletesség. Tökéletesen kiegészítik egymást. Maxime némileg idegenkedik terhes, megváltozott feleségétől, Valére viszont rajong érte és dédelgeti. Ráadásul Valére tökéletes nagybácsi, akire bármikor rá lehet bízni az első gyereket, és Maxime tisztában van vele, hogy csak addig érdeklődi Eva iránt, amíg terhes.

A történet másik síkján, a háttérben kirajzolódik a folyton szakadó Belgium szarkasztikusra rajzolt képe. A szellemesség és humor mögött ott van az a kilátástalan küzdelem, amit a kezelhetetlenre növekedett gazdasággal és állammal, meg fajunk romboló és gyilkos ösztöneivel folytatunk. Ott van benne az a keserűség, amit a fölött érzünk, hogy az emberiség által évszázadok alatt a múltja, kultúrája megőrzésére felépített intézményrendszer (múzeumok, könyvtárak) a korrupt és felelőtlen politika miatt veszélybe került.

Könnyed, levegős, örömteli próza, de azért végig érződik benne, hogy milyen hihetetlenül abszurd világban élünk.

Hallgass könyvet!

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 17 Feb 2012 11:01:00 +0000

Rákaptam mostanában a hangoskönyvekre. (Így azt az egy órát amit naponta gyaloglással töltök, most már olvasásra is használhatom :)

Először olyanokkal próbálkoztam, amiket már ismertem papírról, mert fő a biztonság...

Így hát jött velem az Őfelsége pincére voltam.

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!
Ezt én már többször olvastam, láttam filmen is, és most csak bele akartam hallgatni, hogy milyen a Galkó Balázzsal, aztán úgy maradtam. És jött velem munkába, szervizbe, korcsolyapályára…
Mert talán az összes olvasott könyvem közül ez ébreszt rá leginkább, hogy az ember (férfi, én) micsoda pénz- és hatalomvágyó, önző és hiú kis pöcs. Ezzel együtt azonban filozófus is, humanista. És szent. Mert az élet hülye, mocskos és bűnös, de közben, ha egy kicsit is jól jön ki a lépés, olyan gyönyörű, mint egy szirmokkal díszített meztelen kisasszony. Mert néha valósággá válik a lehetetlen.
Na, elég lesz mára? Akkor abba is hagyom.

Aztán Az ötös számú vágóhíd.

Így egymás után hallgatva tűnt föl, hogy mennyire hasonlít a stílusa egy másik apostoléra, egy cseh férfiéra, aki nála csaknem tíz évvel korábban született Brnoban és tíz évvel korábban halt meg, kirepülve egy prágai kórházból.
Merthogy fecseg.
Ez itt kérem kilenc óra szószátyárkodás, de az ember a végén mégis úgy érzi magát, mintha fejen kúrták volna egy bombával.
Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy csip-csirip.

És ez után már eléggé fölbátorodtam, hogy olyat is meghallgassak, amit korábban nem olvastam. Ez lett Tóth Krisztinától a Vonalkód.

Hallgattam.
Naponta egy-egy novellát munkába menet, munkából jövet, sétálva a télbe vedlő utcákon.
Hallgattam.
Pedig fényképek. Nagyon részletgazdag, nagyon élesre exponált, nagyon szomorú felvételek.
Most hallgatok. Csendben. Vagyok.

Most Boris Viant hallgatok. A Tajtékos napokat. Zene füleimnek :)

Kerceréce

noreply@blogger.com (egy ember) — Sat, 11 Feb 2012 16:25:00 +0000

avagy Vándorsólyom kisasszony újratöltve avagy nézzétek, mit találtam. Ebből is lehetne regényt írni.

Képek innen: Leletek - A magyar fotográfia történetéből (Képzőművészeti Kiadó, 1983)

Hercule Poirot naplóiból IV.

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 10 Feb 2012 13:06:00 +0000

Részlet M. Hercule Poirot naplójából [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

[Mivel a Négyes utáni nyomozás hosszú időre lekötötte M. Poirot-t, a most következő részletben hosszú szakaszokat hagyunk ki a naplóból, amik napi eseményekről és kisebb, számunkra most lényegtelen ügyekben lefolytatott nyomozásokról tudósítanak.]

1926. július 4. London

Micsoda meglepetéssel kezdődött ez a nap! Egyszer csak betoppant Hastings. Vagy másfél éve nem láttam, már rettenetesen hiányzott. Ezt be kell vallanom. De ahogy Cicero mondta: „A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

De micsoda pech! Ő éppen megérkezett Argentínából, én éppen indultam Rióba. Méghozzá, akkor úgy gondoltam, örökre. Bár a hajózás megrémített nagyon vártam ezt az utat, a rám váró nyomozást, és igen, nem tagadom, a rengeteg pénzt.

Nem mondhatok mást, szerencsére közbejött valami. Egy sáros, félholt férfi esett be hozzám, aki menten elájult. Értesítettem Japp felügyelőt, a férfit Mrs. Pearson gondjaira bíztam, és útnak indultam, nehogy lekéssem a hajót. Csak útközben döbbentem rá, hogy az egész brazil ügy, csak elterelés, csak el akartak távolítani Londonból. Már megint a titokzatos Négyes! Sajnos a férfi kilehelte a lelkét mire visszaértünk. De öröm az ürömben, hogy Hastingst sikerült rávennem, hogy maradjon.

Japp szolgált néhány érdekes információval a halottról. Ezen a nyomon elindulhatunk.

1926. július 14. London

Ma találkoztunk Mr. Inglessel, aki megerősítette Li Chang Yen létezését. Ennél az embernél senki nem tud többet Kínáról Angliában. Hinnem kell neki. Sajnos a nyom kihűlt, és egy ember meghalt, de legalább egy másik életét megmentettem. Egy napra legyen elég ennyi. Azt hiszem, ez lassú nyomozás lesz, sokat kell majd tétlenül várakoznunk és figyelnünk a Négyes jeleit.

1926. szeptember 29. Párizs

Három napja Párizsban vagyunk a fiatal fizikus [Mr. Halliday] nyomát követve. Tegnap megpróbáltak megvesztegetni. Egy Hercule Poirot-t! Könnyelmű voltam és csapdába estünk, de sikerült magamat kivágni. A kuráre mindig bejön! Bevallom, csak találgatok, nem sikerül logikus láncot létrehoznom az eseményekből, de azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy megvan a Négyes egyik tagja. Hastings persze beleszeretett, kénytelen voltam emlékeztetni Dulcyra.

1926. október 20. Market Handford.

Hiába is tagadnám, Hastingsnek igaza van. Ebben a játszmában még nem nagyon szereztünk pontot. Hiába tudom, hogy ki az Egyes, a Kettes, és a Hármas, ha érinthetetlenek. De a rendőrségek és a titkosszolgálatok minden lépésüket figyelik, hála az angol és a francia kormánynak. Na meg nekem. A Négyes viszont minden egyes alkalommal, amikor már közel járunk hozzá, kicsúszik a kezünk közül. Na de van egy tervem, és rengeteg embert megbíztam, hogy szimatoljon körül a Sohoban.

1926. december 15. London

Örömmel olvastam az újságban, hogy megkerült Mrs. Christie, aki már három nyomozásom történetét megírta, és hosszú távú közös munkát tervezünk. Természetesen én tudtam, hol van, de szavamat vette, hogy nem árulom el senkinek.

[Mrs Christie december 3-án tűnt el, majd tizenegy nap után akadtak a nyomára egy bejelentés nyomán Harrowgate-ben.]

1927. január 15. London

Ó szegény Hastings, milyen lelki fájdalmakat kellett kiállnia, de Poirot papa most felkészült! Igaz a Négyes megint meglépett. Merde! Kezd elegem lenni ebből az ügyből. Azt hiszem, aktivizálnom kell „Achille”-t…

[M. Poirot „ikertestvére”.]

1927. március. 21. London

Nos, érdekes élmény volt végignézni a temetésemet. Kockázatos volt, de nem maradhattam távol, tudnom kellett, hogy ki jön el. Hiúság, Hercule Poirot a neved!

1927. május 15. tanya az Ardennekben

Miért nem megy már haza az a szamár Hastings?! Még a végén hősiességből és becsületességből megöleti magát! El kell távolítanom Londonból, ide fogom hozatni.

1927. június 25. Bolzano

Vége. A Négyes minden tagja halott. Legalábbis azt hiszem. Az újságok napok óta csak erről írnak. Megkeresett ma egy bizonyos Ian Flemming nevű igen fiatal ember, hogy megírná ezt a történetet, de megváltoztatná benne a karakteremet, valami titkos ügynökre. Eh, badarság, Hercule Poirot nem holmi izompacsirta szupekém. És még hogy nem vagyok elég jóképű! Maradok Mrs. Christie-nél, de remélem nem vettem el Mr. Flemming kedvét az írástól. Alapvetően kedves embernek tűnik.

1927. augusztus 10. London

Emlékeztető: Meg kell majd kérnem magyar barátaimat, hogy ha majd megjelennek náluk a nyomozásaimat feldolgozó könyvek, és efelől szemernyi kétségem sincsen, figyeljenek oda, hogy kinek adják őket fordításra és kiadásra. Nem szeretem a trehányságot.

Agatha Christie: A titokzatos Négyes (Hungalibri, 1993. Fordította: Ceglédi Anita)
[Igaz hogy Négyes de ez csak 3-as]

Hem és Fitz

noreply@blogger.com (egy ember) — Wed, 08 Feb 2012 15:11:00 +0000

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak.

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.)

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének.

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek).

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

…Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old)

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Erdős Virág gyorsolvasó

noreply@blogger.com (egy ember) — Mon, 06 Feb 2012 14:19:00 +0000

Lenni jó (Magvető, 2000) (4,5)

Az Erdős Virág az egy nő. Kedves, okos, figyelmes. Megsimogat, és elmagyarázza neked a dolgokat. Mélyen a szemedbe néz, amikor olvasod. Gyengéden két keze közé fogja a fejedet – meleg a tenyere –, és hipp-hopp elroppantja a nyakcsigolyádat.

Másmilyen mesék (Magvető, 2003) (4,5)

Az Erdős Virág az a „Kedves Versmondó lány!” a Zsebtévéből.

Előperdül, pukedlizik. Ha megkéred, mesél a gyerekeidnek, sőt még ő ajánlkozik. Csak azt szeretné kérni, hogy legyél a háta mögött, és onnan figyeld csendesen, nehogy véletlenül felfalja őket.

Aztán csak mondja, csak úgy áradnak belőle a szavak. De ha a háta mögött összekacsintasz a gyerekeiddel, vagy grimaszolsz, pisszegsz, de akár csak a szemedet forgatod, akkor előkapja a mesekönyvéből, és hipp-hopp beléd vágja a kisfokosát.

Eurüdiké (Magvető, 2007) (4)

Az Erdős Virág az egy ufó. De ha mégsem az, akkor egy barbatrükk.

Csak hüppög egy kicsit így: hüpp-hüpp-hüpp, és az lesz, ami lenni akar.

Frajdzsigmond, meg se született gyerek, szomorú kiskirálylány, (hopp, te) Zsiga!, kutyaúristen, áldozati bárány, no jé bárka!, fáradt őrangyal, párom ladikja.

Vigyázz, nehogy azt mondja egyszer: hüpp-hüpp-hüpp én vagyok te!

Paulo & Petrus

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 03 Feb 2012 10:21:00 +0000

Paulo Coelho: A zarándoklat (Athenaeum, 2007. Forította: Palkó Katalin)
[2 tűzoszlop a pusztaságban]

Az volt ebben a legnehezebb, hogy előítélet nélkül olvassam. Mert egyrészt olvastam én Coelhot régebben, másrészt a miszticizmus elég messze áll tőlem. De hát megígértem egy barátomnak, hogy elolvasom, és nem vagyok én politikus, hogy a vakvilágba ígérgessek.

Nagyjából tudtam, mire számítsak (Redfield, Millman, Morgan & Young – és ez nem egy ügyvédi iroda, hanem hasonló beavatás-regények szerzői), úgyhogy nagy meglepetés nem ért.

Amikor az elbeszélő Paulo előadta, hogy ő egy mágustanonc, és a beavatásának mittudoménhanyadik szintjén jár, akkor már tudtam, hogy nem a Szent Jakab úton vagyunk, hanem meseföldjén, és felkészültem mindenféle óriásokra meg tündérekre. (Ezek nem jöttek, csak egy ördögi kutya és egy jelentőségteljesen néző bárány. Ja meg Astrain.)

Szerintem ez a könyv csak annak való, aki már átélt hasonló spirituális élményt, aki hiszi, hogy az élet egy csoda és Isten mindenben ott van. Én nem hiszem. Maradtam szkeptikus.

Na mindegy. Elindultak, mentek, közben mindenféle torna- és spirituális gyakorlatokat végeztek, amik meglehetősen nevetségesek voltak, kivéve a lassújárást. Könnyen olvasható volt, nem lett unalmas, annak ellenére, hogy egyhangú volt és kiszámítható. A gyalogláshoz mindenesetre kedvet csinált, akárcsak Tolvaly Ferenc könyve. Mondjuk én eleve szeretek gyalogolni.

Nézzük a szellemi részt! Nekem a kísérő, Petrus vallásfelfogása kimondottan ellenszenves volt. Túlságosan rugalmasan hajlítgatta az Istent a saját pillanatnyi szükségleteihez, tanítása igazolásához. Egyébként sem az kimondott tanító típus. Inkább emlékeztetett egy jó zsaru – rossz zsaru párosra vagy egy kiképzőőrmesterre.

Ami a tanítása velejét illeti – higgy abban, amit csinálsz –, azt bármelyik edző elmondhatta volna Paulonak. Ez a Paulo meg végig arról beszél, hogy az Átlagember – nagy Á-val – is elérheti a Rendkívülit, a Beavatást, csakhogy az egész figura ezzel ellentétben áll. Paulo tagja egy kiválasztottakból álló társaságnak (Tradíció), egy mágus, aki hatalma jelképéért zarándokol. A zarándoklatot nem egyedül teszi meg, mint annak a rendje, hanem egy csak neki kirendelt vezetővel. Egy VIP zarándok. Az meg már milyen!

Nem ébresztette föl a bennem szunnyadó Istent, de készséggel elhiszem, hogy van, akiben igen.

Olvasók - vintage

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 31 Jan 2012 18:15:00 +0000

Nina Leen: Jo Ann Kemmelring fürdőkádban olvas, 1954
via Mehreen Kasana

Alfred Eisensteadt: Egy farmer lánya olvas az ágyában
via art.com

Alfred Eisensteadt: William Somerset Maugham, 1944
via AllPoster.com

Alfred Eisensteadt: Dorothy McGuire forgatókönyvet olvas
via art.com

Alfred Eisensteadt: J. Robert Oppenheimer a fiának olvas
via art.com

Martha Holmes: Buff Cobb színésznő képregényt olvas, 1946
via art.com

Yale Joel: Óvónő magyaráz a csoportjának, 1956
via art.com

Philip Ross felfedezi az ABC-t, 1960
via Book Patrol

Az Utolsó Ítélet mestere

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 27 Jan 2012 13:39:00 +0000

Leo Perutz: Az Utolsó Ítélet mestere (Jelenkor, 2011. Fordította: Tatár Sándor)
[4 látomásos magánapokalipszis]

Ez egy bűnös kíváncsiságból elkövetett olvasás volt. Mert hát, kezet föl, ki hallott már Leo Perutzról? Hát ez az. Ráadásul a kiadó is megtett mindent, nehogy eladja ezt a könyvet. Nekem ugyan bejön ez nagyon minimál borító, de figyelemfelkeltőnek nem nevezném, és a fülszöveg is csak néhány életrajzi adatra korlátozódik, és semmit nem ír az izgalmas cselekményről.

Na de épp az egyik életrajzi adat miatt tettem a polcomra: született 1882 Prága. Hoppá, mondom, ez Kafka. Egy évet tévedtem ugyan, mert Kafka 1883-as, de egyébként ugyanaz a kör. Nem igazán vallásos, németül beszélő, prágai, kereskedő zsidó család. Perutz Kafka cimbijével Max Broddal járt iskolába, amíg ki nem rúgták rossz magaviselete miatt. Krumlovban és – a család költözése után – Bécsben folytatta az iskoláit, de ott sem fejezte be. Ez egyébként úgy tűnik, a dilije volt: semmit sem befejezni. Diplomát nem szerzett, ennek ellenére sikeres biztosításmatematikus volt, széles körben használt táblázatokat tervezett, szakfolyóiratokban publikált.

Első regénye 1915-ben jelent meg, és rögtön a sikeres és keresett szerzők közé repítette. Már a következő évben új könyvvel jelentkezett és forgatókönyveket is írt. Legsikeresebb regénye az 1923-as Az Utolsó Ítélet mestere, amiről Adorno, Walter Benjamin és Borges is elismerően nyilatkozott.

Felesége halála után okkultista körökbe keveredett, az anschluss után emigrált, és bár szívesebben maradt volna Európában, vagy ment volna Amerikába, végül Palesztinában kötött ki, ahonnan csak 1952-ben tért haza Ausztriába. Ott is halt meg, 1957-ben.

Az Utolsó Ítélet mestere úgy kezdődik, hogy egy baráti társaság érkezik a neves színészhez, Bischoffhoz, aki éppen tönkre ment, de a többiek ezt igyekszenek eltitkolni előle. A társaság tagjai: báró Yosch kapitány, Solgrub mérnök, Gorski doktor, Dina, a színész felesége és annak öccse Felix. Zajlik a művelt társalgás, közös zenélés, de a felszín alatt érezhető a feszültség. Bischoff elmesél egy bizarr története egy öngyilkos festőről, akinek bátyja – hogy kiderítse az öngyilkosság körülményeit – felveszi a személyiségét, és pár nappal később ő is öngyilkosságot követ el. Aztán a többiek ráveszik Bischoffot, hogy adjon elő egy részt az éppen próbált darabból. A színész, hogy felkészüljön, kimegy a kerti a lakba, és nemsokára lövések dördülnek. Öngyilkosság. Felix megvádolja Yosch kapitányt, hogy valami köze van az ügyhöz, mert régebben viszonya volt Dinával. Yoschnak furcsa misztikus látomásai vannak, mintha valóban ott lett volna az öngyilkosságnál. Ő maga is elhiszi, hogy bűnös, legalábbis meggyőzi magát erről, és vállalja a következményeket, ami csak egy megoldást jelenthet egy tisztnek. Csakhogy Solgrub mérnök közbelép. Az urak nyomozni kezdenek, újabb öngyilkosság történik, és a helyzet egyre bonyolódik. A nyomok Giovani Simone Chigi festményéhez Az Utolsó Ítélethez illetve egy régi atlaszhoz vezetnek, amiben egy bizonyos Pompeo di Bene feljegyzéseit találják a térképek hátoldalán. Na de elég ennyi…

Perutz regénye a tízes-húszas évek divatos irányvonalát követi egyszerre művészregény, krimi, lélektani és misztikus regény. A regényvégi „elmagyarázom, hogy mit kellene értened” rész egy kicsit zavaró volt, fölösleges. Ennek ellenére jó könyv. Izgalmas, de a vampire generation-nek talán már kicsit avítt. Bár a végére Perutz még bedob egy posztmodern viccet és elhitelteleníti addigi elbeszélőjét Yosch bárót.

Csak azért, hogy legyen min töprengeni.

Hercule Poirot naplóiból III.

noreply@blogger.com (egy ember) — Mon, 23 Jan 2012 15:24:00 +0000

1925. szept. 17. King’s Abbot

Már hónapok óta nem írtam naplót, tulajdonképpen azóta, hogy ideköltöztem, és elkezdtem úritököt termeszteni. Akkor jó ötletnek tűnt, úgy éreztem elfáradtam, elegem volt a nagyvárosból, a bűnügyekből, de az utóbbi napokban elkezdett mindez hiányozni. És Hastings is. Ki tudja, mit művel Argentínában! Itt nagyon visszavonult életet élek, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a sajtó – már hónapok óta csak a bányászsztrájkról írnak –, és a házvezetőnőm. Tőle tudok arról is, hogy a falu egyik gazdag özvegye tegnap éjjel meghalt. Öngyilkosságról pletykálnak. Mrs. Ferrars Roger Ackroyd barátja volt, Roger A. pedig az egyetlen ember King’s Abbotban, aki tudja, hogy ki vagyok.

Fölzaklatott ez az ügy, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

1925. szept. 27. King’s Abbot

Gyilkosság lett belőle! Megölték Roger Ackroydot. Szegény ember! Tegnap éjjel történt. Ma reggel felkeresett Flora Ackroyd, dr. Sheppard társaságában, és megkért, hogy nyomozzak az ügyben. Úgy látszik Roger kifecsegte a titkunkat. Kicsit kérettem magam, de csak a forma kedvéért. Unatkoztam, az az igazság.

A nyomozást egy bizonyos Raglan felügyelő vezeti. Buta. Egyelőre mindenki a Roger A. nevelt fiát gyanúsítja, de ez nevetséges. Nem veszik figyelembe a telefonhívást.

És kételkednek bennem, látom én, de majd megmutatom nekik, hogy kicsoda Hercule Poirot! A doktort, aki egyébként a szomszédom, segédemmé fogadom ebben az ügyben. Kicsit emlékeztet Hastingsre, bár kétségtelenül racionálisabb elme. Azért az furcsa, hogy Hastings-pótlékra van szükségem…

Megkértem a doktort, hogy utazzon el Marbyba, és nézzen utána annak a szobalánynak Gyanús, de nem a 40 font miatt.

Jól felforgatta King’s Abbot életét ez a gyilkosság, ha nem lenne a Balfour-formula, másról nem is beszélnének.

1925. szept. 28.

Míg a jó doktor Marbyban időzött, meglátogattam a nővérét. Idegesítő pletykafészek, de mint ilyen nélkülözhetetlen hírforrás.

1925. okt. 1. King’s Abbot

Lezajlott a halottkémi eljárás. Mindenki titkolózik, pedig minden apróság fontos lehet. Bevallom feldühítettek. Lehet, hogy tényleg öreg vagyok már ehhez. Eh!

Tegnap fogorvos Cranchesterben.

Ma pedig Liverpoolba utaztunk, Charles Kent miatt (a titokzatos idegen, akit a doktor látott a gyilkosság estéjén). Az ő felbukkanásával minden bábu a helyére került. Szegény Raglan eldobhatja az elméletét. Pedig én próbáltam segíteni neki.

1925. okt. 4. King’s Abbot

Nos, én megadtam az esélyt, és ő élt vele. Minden bevégeztetett. Bravúros nyomozás volt, de biztos, hogy innen el kell költöznöm. Annyi baj legyen, már úgyis untam a tököket!

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság (Európa, 2000. Fordította: Szilágyi Tibor)

[5 gramm kokain receptre]

A százéves ember, aki lenyomta a 20. századot

noreply@blogger.com (egy ember) — Thu, 19 Jan 2012 14:31:00 +0000

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Athenaeum, 2011. Fordította: Kúnos László)
[4 és fél már elhalálozott történelmi személyiség]

Egy ötvenéves ember, aki kimondottan jól használ, és tartalommal tölt meg egy sablont.

Méghozzá a „kisember a történelem viharában” feliratút. Nem légből kapott a fülszöveg utalása Hasekre és Rejtőre. A százéves ember ugyanolyan „reménytelenül civil”, mint Svejk és Vanek úr. Véletlenül mindig éppen ott van, hol történik valami, így aztán egy halom történelmi személlyel kerül az egészségesnél sokkal közelebbi kapcsolatba. (Franco, Truman, Mao, Sztálin, Nixon, Brezsnyev, és még korántsem teljes a névsor.)

Kicsit olyan, mint Forrest Gump, csak nem olyan butácska. De nem is olyan kifinomult szarházi, mint Toomey, a Földi hatalmak főhőse.

Olvasható úgy a könyv, mint a 20. század agymenésének egyetlen ember életében visszatükröződő-torzuló krónikája.

A másik történetszál is rendben van. Százévesünk véletlenül elcsaliz egy rakás pénz, és egy banda, meg egy túlbuzgó ügyész céltáblájává válik. A krimi elemek jól működnek, bár van egy kis paródia jellege.

Izgalmas, vicces és tanulságos. A maga műfajában majdnem hibátlan, na.

(Azért a mínusz fél, mert az eleje kicsit erőltetetten akart humoros lenni.)

Verhovina madarai

noreply@blogger.com (egy ember) — Wed, 18 Jan 2012 17:15:00 +0000

Bodor Ádám: Verhovina madarai (Magvető, 2011)
[5 kék kristállyal benőtt levágott hajszál]

Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.

Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul.

Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?

Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat.

Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó.

De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

Ransom Riggs esete a szederbokorral

noreply@blogger.com (egy ember) — Thu, 12 Jan 2012 10:18:00 +0000

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Kossuth, 2011. Fordította: Gálvölgyi Judit)
[3 és fél kiló delikát]

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba?

– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal.

Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.)

És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?

Parti Nagy gyorsolvasó

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 10 Jan 2012 10:50:00 +0000

Sárbogárdi Jolán – A test angyala (4)

Olyan mintha egy múlt század eleji romantikus regényt (már ahogy én azt elképzelem, hogy mindenki doktor úr meg mérnök úr, az emberek operába mászkálnak és kávéházak teraszán múlatják a lassan pergő időt, míg otthon a cseléd kitakarít, vagy összegyűlnek a szálonban egy teára, decensen szerelmesek lesznek, és akinek kell, az megöngyilkolja magát vagy párbajozik) összeeresztettek volna egy Besenyő család epizóddal.

Egy darabig nagyon szórakosgató, de egy idő után legszívesebben elküldenéd a szereplőket az Ősük terére, hogy nézzek meg, ott van-e a fagyott kutya lába.

Ráadásul egy olyan példányt olvastam, amiben valaki elkezdte kijavítani a nyelvi hibákat – vicces, ha valakinek ennyire nincs humorérzéke.

A pecsenyehattyú és más mesék (5)

Nem tudom, hogy alszanak el a kis Parti Nagy gyerekek, ha a papa mondja az estimesét. Én biztos nem tudnék a röhögéstől.

A vak murmutér (5)

Mit is mondgyak errűl a környvrűl, amice?

Négy elemi szóczik az négy ős-elemrűl, ahogyan azt Aristoteles mester leírta vagyon. Úgymint: az földrűl, az tűzrűl, az vízrűl es az levegőrűl. Horribile dictu: a mindenségrűl.

A miben Parti Nagy Lajos mester vélelmeknek, ösmöreteknek, tsudáknak es szavaknak olly bűverejű öszve-hordását végezte el, hogy még estélli aléltamból is mindig megébresztett, es még az földbűl, vízbűl es tűzbűl (es az utóbbi dekádokban egyes sűtödékben leginkább az levegőbűl) vett kenyír is megakadt a torkomon az röhögéstűl, mikor estebédem alatt olvastam.

Saját szoba, igen, de előbb egy saját ágy

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 06 Jan 2012 13:56:00 +0000

Virginia Woolf: Saját szoba (Európa, 1986. Fordította: Bécsy Ágnes)
[3 és fél szoba]

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv.

A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz.

A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról.

Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek.

Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul.

A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz.

A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Austen és a Brontëk felbukkanásához vezetett.

Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott. :)

Vámpéterek, foma és nagybömbök

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 03 Jan 2012 09:33:00 +0000

Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök (Maecenas, 2011. Fordította: Révbíró Tamás)
[5 nagy bömb]

Ez nem egy hagyatékból összeturkált kötet, mint a Repülő macska – bár én azt is szerettem –, hanem egy 1974-es gyűjtemény (Wampeters, Foma, and Granfallons. Opinions) némileg megkésett fordítása, a csúcsformában levő Vonnegut.

Vannak ebben cikkek, esszék, beszédek, interjúk, miegymások. Szóba kerül a sci-fi írók megítélése, egy hajóút, az űrkutatás, Carl Sagan, Hesse, Hunter S. Thompson, Maharisi. A nyári írótáborok, a mesterségesen meghosszabbított élet, a drogok, a humanista tudomány. Madame Blavatsky, Biafra, a pesszimizmus, Vietnam, Nixon, a népi társadalmak, és persze Amerika, Amerika, Amerika.

Nagyon vegyes írások ezek, mégis azonosak. Mindegyiken átsüt az a mély humanizmus, együttérzés, humor, óvatosan optimista pesszimizmus, szarkazmus, igazságkeresés, amiért annyira lehet szeretni Vonnegutot.

Drága öreg barátom, mesterem! Hiányzol.

Így megy ez…

Ede a levesben

noreply@blogger.com (egy ember) — Wed, 21 Dec 2011 16:41:00 +0000

(Juhász Antal felvétele)

Cserna-Szabó András - Fehér Béla: Ede a levesben: Gasztrokrimik (Magvető, 2011)
[5 konyhai alapvetés]

Mikszáth Kálmán előszavát és a szerzők mentegetőzését (nyugi fiúk senki nem várt rendszeres gasztronómiatörténetet) a következő témák követik. (In order of appearance)

– A gasztrotörténet kutatásainak nehézségei, a fennmarad nemesi-polgári és az elenyészett népi história különbségei, a magyar konyha fő fejlődési irányai.

– A burgonya. Apja nem ette, nagyapja nem is hallott róla.

– A pacalpörköltről. (Kedvenc, de csak ha én pucolom – étteremben soha.)

– A magyarság paprikafogyasztásáról.

– A kocsonyáról. (Én körömmel, [ha van, füllel, farokkal] sok hússal és zöldséggel, főtt tojással.)

– A „Czifray” kapcsán a szakácskönyvek családfájáról.

– A német befolyásról szakácskönyv-irodalmunk kezdeteinél.

– A magyar konyha külhoni megítéléséről a 17-19. században.

– Az összepancsolt és konzervált „nemzetközi” konyháról.

– A hazánkban dívó milánói kultuszról.

– Az Újházy levesről, ami öreg kakasból készítve életelixír.

– Móráné Walleshausen Ilona szakácskönyvéről, aki kifőzte az írót a vagyonából.

– A lecsóról. (A hagymát szigorúan karikára, hogy szottyos legyen és ne szaftos!)

– A halászléről. (Nem passzírozok, az úri huncutság.)

– A csík tündökléséről és bukásáról – és ennek kapcsán a lápi életforma eltűnéséről.

– Ínyesmester „szakácskönyvéről” – amiről Babits rajongó kritikát írt a Nyugatba. Valamint Ignotus Emma asszony álnéven kifejtett szakácskönyv-szerkesztői tevékenységéről.

– Dobos C. József (a tortás) feldolgozatlan életművéről.

– A tokány színeváltozásairól – 1 név, 100 féle étel.

– Hamvas Béláról és a bor filozófiájáról.

– Körner András gasztroszociológiájáról, amit a vidéki zsidóság életmódjáról írt, miután rátalált dédanyja Baruch Riza receptjeire.

– Krúdyról és az Esterházy (Puskin) rostélyos körül dúló értelmezési zavarokról.

– Mikszáth hasáról és Mauks Ilona csuszáinak felelősségéről az író korai halálában.

– A barabolyról. (Ugye? Hát ez az!)

+ Rengeteg recept, jó része ma már megfőzhetetlen, de azért…

Remek könyv, kell egy saját.

Hercule Poirot naplóiból II.

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 16 Dec 2011 14:34:00 +0000

Részlet Hercule Poirot naplójából. [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1920. június 7. London

Hastings üzleti ügyben Párizsba ment, mielőtt elindult megint meg kellett igazítanom a nyakkendőjét. Képtelen szimmetrikusan megkötni. Fel nem foghatom, miért olyan nehéz ez.

Unatkozom. [M. Poirot és Mr. Hastings ebben az időben közösen béreltek lakást Londonban.]

1920. június 8. London, Merlinville

Végre valami! Hosszú hetek semmittevése után úgy néz ki egy komoly ügybe botlottunk, és ráadásul Franciaországban. De haladjunk sorjában!

Reggel levelet kaptam egy bizonyos M. Renauld-tól, amiben a segítségemet kéri, mert úgy érzi veszélyben van. Nagyon felvillanyozott a hír, H.-el már 11-kor a doveri gyorson ültünk. (Útközben márt megint a nyomok fontosságáról győzködött. Képtelen felfogni, hogy a nyomozás az agyban dől el. Persze a nyomok nagyon is fontosak, de jól esett egy kicsit bosszantani H-t. Annyira izgatott voltam!) A tenger szerencsére nyugodt volt, de a beígért autó nem várt ránk Calais-ban. Ettől rossz előérzetem lett, és természetesen igazam volt: amikor reggel a levelet elolvastam M. R. már halott volt!

Ezt persze már csak a kastélyban tudtuk meg, miután találkoztunk Bex rendőrkapitánnyal, akivel vagy tíz éve már dolgoztam együtt. (Jó megint sokat beszélni franciául.)

Az első kihallgatások, amiket egy Hautet nevű vizsgálóbíró vezetett, arra mutatnak, hogy egy szerelmi három- vagy négyszöggel van dolgunk. Madame R. vallomása viszont arra utal, hogy a rejtély kulcsát M. R. dél-amerikai múltjában kell keresni, de én ezt nem hiszem.

A tetthelyen találkoztunk a Sûreté felügyelőjével, a magát nagyra tartó M. Giraud-val. Nos, azt hiszem kölcsönösen nem kedveljük egymást… De nekem legalább van rá okom!

Kérdések a nap végén:

M. R. szándékosan távolította el a fiát a birtokról egy nappal a halála előtt? (Ha ugyan tényleg elutazott!)

A nyomok a muskátlik közt – fontos ez?

Honnan ismerem Madame Daubreuil-t? Mert valahol már láttam, az biztos.

H. szerelmes. Good Lord! Már megint… A szálloda elfogadható.

1920. június 9. Merlinville, Párizs

Délelőtt: toporgás. Beszéltünk Stonorral M. R. titkárával, én jobbára csak hallgattam. Szerinte M. R.-t zsarolták. Mme. R. kis színielőadása.

Aztán valósággal berobogott Jack R. Szegény fiú! G. megpróbált egy kicsit fölényeskedni, de én természetesen számítottam a kis Rómeó és Júlia történetre, amit Jack előadott.

A reménytelenül szentimentális H. miatt eltűnt a gyilkos fegyver – bár ez még jól is „elsülhet”. Mondtam én, hogy nagy rá az a felöltő!

Ebéd közben felvilágosítottam a láthatóan megint semmit sem értő H.-t néhány nyomról és a formálódó elméletemről, és most ülök a Párizsba tartó vonaton. Oh, Párizs! Kár hogy sietnem kell, de végre tudni fogom, hogy kicsoda Mme. D.

1920. június 10. Merlinville, London

Bevallom H. alaposan meglepett az újabb gyilkosság hírével. De a kis szürke agysejtjeim most sem hagytak cserben. [Itt két sor olvashatatlan valamilyen szennyeződés – talán kávé, vagy tea miatt.]

Ebéd közben beavattam H.-t a Beroldy ügybe.

Délután két nyomozati lecke, először G.-nak, majd H.-nek. M.R. története első pillantásra hihetetlenül bonyolult, de a tényeknek csak ebben az elrendezésben van értelmük.

Amikor megmutattam H.-nek a fotót, ami miatt sürgősen Londonba kellett jönnünk, úgy tett, mintha nem tudna semmit. Rendkívül mulatságos próbálkozás volt!

1920. június 11. Coventry

H. továbbra is nagyon mulatságos, mint hősszerelmes.

1920. június 12. Coventry

H. ellenségnek talán még szórakoztatóbb, mint hősszerelmesnek. Egyre jobban mulatok! A lány eltűnt, de annyi baj legyen.

1920. június 13. St. Omer, Merliville [Úgy tűnik, ebben az ügyben M. Poirot-nak, aki nem szerette a hajózást, többször is át kellett kelnie a Csatornán.]

G. hibbantnak nevezett! Na de majd én megmutatom neki! Hercule Poirot-val nem lehet így beszélni! A vacak kis kopó!

Este beavattam Marthe-ot a „tervembe”.

1920. június 14. St. Omer, Merliville

Nos, tudtam én, hogy a lány időben fel fog bukkanni, hogy megmentse Jack R.-t – nem mintha az a gyáva alak megérdemelné!

A kis meglepetés, amit H.-nek készítettem remekül sikerült, de kis híján engem is megleptek, ha nincs velünk Dulcie, nem tudtuk volna megakadályozni a tragédiát.

1920. június 21. London

Napok óta ki sem mozdulok. Kifárasztott ez az ügy, jól esik a pihenés. Megleptem magam egy vadászkopó-szoborral. Giraud-nak nevezem.

Agatha Christie: Gyilkosság a golfpályán (1923) (Európa, 2010. Fordította: Palkó Katalin.)

[4 lyuk után a bunkerbe esett a labda]

Stella zuhan

noreply@blogger.com (egy ember) — Thu, 15 Dec 2011 09:14:00 +0000

Linn Ullmann: Stella zuhan (Scolar, 2011. Fordította: Földényi Júlia)
[4 és fél másodperc zuhanás]

Az a helyzet, hogy én elkötelezett híve vagyok Linn Ullmannak, de az tuti, hogy nem ülnék le vele vacsorázni, mert a végén biztosan kiugranék az ablakon.

Ez a szegény Stella egyre csak zuhan. Ez az Ullmann-féle zuhanás az én értelmezésemben az egész élet. Születésünkkor vagyunk a topon, és onnantól csak zuhanunk, zuhanunk, zuhanunk. (Szerintem szerinte.)

És ez a szegény Stella egyre csak zuhan, nem csak a tetőről le, nem csak az életéből ki, hanem még a felejtésbe is be. Mert akárhányan beszélnek róla a regényben, mind csak önmagukról beszélnek. Stelláról akarnak beszélni, de mégis újra és újra önmagukról beszélnek.

Úgy látszik, nem is tudunk másról beszélni csak magunkról. Akarva, akaratlanul mindig az előtérbe tolakszunk. Mindig fontosabbak akarunk lenni, mint a másik.

Szóval ebben a regényben mindenki magáról beszél, mindenki zuhan, sőt van, aki eltűnik, vagy új életet kezd. És ezeket a szálakat Ullmann remek stílusérzékkel, visszatérő motívumuk egész halójával, magabiztosan tartja a kézben.

Csak az a nyitott ablak ne lenne annyira közel!

A hatalom nélküliek hatalma

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 13 Dec 2011 10:04:00 +0000

Steve Crawshaw - John Jackson: Civil bátorság - A hatalom nélküliek hatalma (HVG, 2011. Fordította: Igaz Katalin.
[4 és fél kiló civil kurázsit kérek!]

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos.

Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen.

Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.

Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos.

Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.

Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.

Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit.

Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.

Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.

Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.

Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.

Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.

Mint azokét a…

Van, amit Te is megtehetsz.

Ezzel a

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 06 Dec 2011 14:51:00 +0000

Háy János: Háyland (Palatinus, 2011) [5 szomorúmanó]

Ezzel a Jánossal én olyan szívesen leülnék egyszer sörözni. Beszélgethetnénk indiánokról meg szomorúmanókrók, és hogy milyen egy magyar író, amikor síel. Szerintem jól kijönnénk egymással.

Anna Gavalda: 35 kiló remény (Magvető, 2009. Fordította: N. Kiss Zsuzsa) [3 kiló csalódás]

Ezzel az Annával úgy elmennék egyszer vacsorázni. Mesélnék neki a nagyapámról meg a fiamról. Elmondanám neki, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Meg azt is elmondanám neki, hogy egyetlen jó mondatra nem lehet egy egész könyvet alapozni, még egy novellát sem. Azt meg megüzenném vele a kiadójának, hogy több művet is ki lehet adni egy kötetben. Nem eretnekség az.

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni (Magvető, 2005) [4 fonos tárgy]

Ezzel az Ádámmal én úgy le

Na nem, azt azért mégsem. De azt elmondanám neki, hogy nagyon szeretem, ahogy a tárgyakról ír. És ez nem kevés.

Semmi

noreply@blogger.com (egy ember) — Mon, 05 Dec 2011 16:24:00 +0000

Janne Teller: Semmi (Scolar, 2011. Fordította: Weyer Szilvia)
[1 elvesztett szüzesség, 1 levágott új, 1 kutyafej, 1 kiásott koporsó, az összesen 4]

Gyerekként még egyszerű megmondani, mi számít értéknek az életben, mi fontos. A szüleink figyelme, a barbik, a barátnők, a kisautó gyűjtemény, a bajnokok ligája…

Felnőttként megint viszonylag egyszerű a dolog. Ha már van gyerek, akkor az. De lehet a karrier, vagy a hivatás is…

De e között a kettő között van néhány év, amikor elég nehéz meghatározni, mi az értékes az életünkben. A gyerekdolgok már nem működnek, a felnőtt világ elvárásai hülyeségnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, az életnek semmi értelme.

És akkor jön valaki, aki ezt kimondja, és akkor őt nem szeretjük. Tán csodáljuk, ám nem szeretjük. Magunkban azért belátjuk, hogy igaza van, hogy a nagy egészhez képest az egyes ember élete semmi, de ha ezt elfogadjuk, eldobjuk az identitásunkat. És a nélkül nem lehet élni.

Így járnak ezek a tizenéves dán iskolások is. Kezdetben megható, ahogy elkezdik halomba hordani a számukra fontos dolgokat. Kezdetben úgy látszik, hogy fontosabb a hit abban, hogy valami Fontos, mint maguk a dolgok. De aztán elkezdenek egyre nagyobbakat kérni a társaiktól, eldurvul a „játék”, az összefogás és a szolidaritás helyére a gonoszkodás és a bosszú lép. A felnőtt világ elvárásaiból fakadó, a közösség által rájuk kényszeríttet norma erősebb lesz, mint az egyéni identitásuk, személyiségük integritása.

A kezdeti összefogás jelentősége is megkérdőjeleződik, hiszen csak valami ellen fogtak össze. Egészen pontosan egy kívülálló ellen. Mert a kívülállást nem tűrjük.

Látszólag győznek, megtalálják az élet értelmét – megkapják a tizenöt perc hírnevüket, de csak azon az áron, hogy a lázadó Lucifer Pierre-ből, áldozat Jézus Pierre-t csinálnak.

Érdekes könyv volt, két dolog miatt van egy kis hiányérzetem. Először: egy kertvárosi nyolcadik osztály nem ennyire izolált közösség. Ha az iskolából valaki demonstratíve kivonul, akkor ahhoz a szülőknek és tanároknak is van egy-két szava alighanem. Ez nekem hiányzott. Hacsak nem éppen a hiánya volt a cél. Másodszor: engem kicsit zavart a már-már primitívre egyszerűsített narráció, a sok ismétlés, visszatérő motívum. Igaz, nem én vagyok a célközönség. Mindenestre soha rosszabb „tinikönyvet”.

Külföldiek futtában

noreply@blogger.com (egy ember) — Fri, 02 Dec 2011 15:27:00 +0000

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot.

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés.

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől.

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve.

Önéletrajz – életrajz kombó.

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő.

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról.

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is.

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom.

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

Magyarok futtában

noreply@blogger.com (egy ember) — Thu, 01 Dec 2011 13:12:00 +0000

Ráth-Végh István: Az erényöv (Magvető, 1980)

[3-ra fordított kulcs]

A karcsú kis kötet közel felét egy 1750-es francia erényöv-per vádbeszédének fordítása teszi ki. Ebből inkább az ügyvédi rabulisztika ismerhető meg, semmint az erényöv története.

Ezt követi két kis írás, az első a „biztonsági öv” történetéről, a második a szépirodalmi vonatkozásairól.

Rövid, vázlatos kis szövegek.

Egy ilyen nagy tekintélyű szerző esetében le nem merném írni, hogy összecsapottak.

Sárosdi Bence: Az áruló (Dekameron, 2011)

[3 és fél államvédelmi ezredes]

Nem rossz ez. Minden megvan benne, amitől mondjuk egy Kondor Vilmos sikeres. Kaland, retró korrajz, érdekes szereplők. De valahogy mégsem áll össze. Egy szerkesztő sokat lendíthetett volna rajta.

Igazából soha nem értettem, hogy miért spórolják meg a szerkesztői munkát. A nagy, profi kiadóknak már csak a presztizs miatt sem volna szabad lemondaniuk róla. Az ilyen hobbikiadóknál meg egyenesen létszükséglet, hogy amit kiadnak a kezükből az rendben legyen. Nem hiszem, hogy Sárosdi Bence nem kérhette volna meg egyik ~~szabadkőműves testvérét~~ barátját, hogy nézze már át a szöveget. A sok elírás, néhány logikátlanság, és a kényszeresen ismételt információk nélkül sokkal jobb lett volna ez a könyv.

Melocco János: Pásztorok (Stádium, 1998)

[2 szittyantás a pofocincliből]

Nem tudtam kideríteni, hogy ki ez a Melocco János – annyira azért nem is akartam –, de az biztos, hogy nem a Miklós papája.

Az első néhány oldal három név kezdett motoszkálni bennem: András László, Balázs Attila és Juhász Ferenc. A végére csak az utolsó maradt. Furcsa könyv ez. Megváltástörténet. Felszívódásregény. Eltűnéspróza.

Három megfejtésem van:

a. A szerző olthatatlan vágyat érez egy jobb, archaikus világ iránt, és ezt írja ki magából ebben a történetben. Balladás fennsíkokkal és mesepásztorokkal.

b. A szerző nem elhanyagolható mennyiségű gombát / meskált fogyasztott, vagy túlságosan sokat eszegetett a pofocincli bokor leveleiből.

c. Elrabolták az ufók.

Hogy az a szívcsakrába hatoló söndördő kettősspirál!

A nemnövekedés diszkrét bája

noreply@blogger.com (egy ember) — Tue, 29 Nov 2011 12:38:00 +0000

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája (Savaria U.P., 2011. Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna)
[4 kivitelezhetetlen terv]

Bevallom, nem vagyok jó fogyasztó. Hosszú évek óta élek ugyanabban a lakásban, használom (ritkán) ugyanazt az autót, és még sokáig nem lesz ebben változás. Nem cserélek pár évente tévét, mosógépet, telefont, számítógépet. Többnyire otthon eszem, és vezetékes vizet iszom.

Bevallom, olyan is van, hogy egyszerűen nincs pénzem a fogyasztani/birtokolni kívánt termékre, de igyekszem tudatosan is korlátozni a fogyasztásomat. És ehhez most már ideológiám is van, a nemnövekedés diszkrét ideológiája, és nem csak az otthonról hozott hagyomány. (Ami nem romlott el végleg, azt nem cseréljük le. Ami még használható valamire, azt nem dobjuk ki.)

Azért teljesen nem vagyok meggyőzve. Latouche nem tudott megnyugtatóan tisztázni egy-két dolgot. (Pl. hogy mi lesz a visszafogott fogyasztás esetén a munkanélküliséggel, vagy mi lesz az olyan országokkal, ahol most kezdenek csak igazán fogyasztani – Kína, India, Brazília). És persze utópia az egész, mert olyan szemléletváltásra, társadalmi átalakulásra lenne szükség hozzá, amire szerintem a nyugati civilizáció komoly kényszerítés nélkül már képtelen.

Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy úgy akar kivezető utat mutatni a szerinte mindenképpen bekövetkező összeomlásból, hogy akaratlanul lefesti egy összeomlás utáni világ képét. (önkorlátozás, helyi termelés – fogyasztás, közösségi elosztás)

Mindenesetre szép terv. Ajánlanám a tankönyvjegyzékre.