Mivel az ELTE repozitóriumába, az EDIT-be nem tölthettük be az eredményt (metaadatolásra ugyanis nem kaptunk pénzt), a digitalizálást végző partnerünk, a Tripont Heritázs előfizetésére pedig nem jut sajnos forrás (szintén nem kaptunk erre sem keretet az NKA-tól), az egyetemi oktatási és kulturális örökséget bemutató felület meg még nem készült el, már nem csak lehetőség, hanem kényszer is volt, hogy első magyar intézményként csatlakozzunk a Flickr Commons közösségéhez.

Az első körben az a 4400 fotó lesz feltöltve, amit a Tripont digitalizált nekünk, lehetővé téve azt, hogy egyrészt nagyon pontosan tudjuk metaadatolni (címkék, földrajzi helyek stb.) a képeket (és ehhez elképesztően hatékony – és régi! – felületeket lehet használni, rád nézek, MTMT…), plusz teret adjunk azoknak a kar közösségében létező tudásoknak, amelyek ezen a felületen megjelenhetnek címkék, jelölések, hozzászólások formájában.

Borzasztóan izgatott és kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog beválni ez a felület, és nagyon bízom benne, hogy más magyar könyvtárak is követni fogják a példánkat.

DT: The profession of librarians has always been concerned with the issue of accessibility, and thus, who can decide what readers have access to and how. One of my first experiences was Umberto Eco’s novel, The Name of the Rose, when I was still in high school. Since then, this question has been on my mind, sometimes more, sometimes less. My collaboration with Gergely Gosztonyi gave this initiative a definite direction.

Aztán ma az ELTE honlapján is megjelent egy interjú (Polcról a süllyesztőbe – a cenzúra nyomában), ez esetben kicsit a magyar kontextusról tudtunk bővebben beszélni:

T.D: A kiállított könyvek összegyűjtésénél két szempont szerint válogattunk: egyrészt szerettük volna a Kar közösségének és a látogatóknak bemutatni azokat a köteteket, amelyeknek olvashatósága, hozzáférhetősége egyáltalán nem volt magától értetődő a 20. század folyamán, még ha ma természetesnek is vesszük azt, hogy csak leemeljük ezeket a könyvtár polcairól. A másik vitrinbe azokból a szépirodalmi munkákból válogattunk, amelyek ma az alapműveltség részét képezik, mégis, voltak időszakok, amikor leendő olvasóiknak komoly akadályokat kellett leküzdeni, hogy kézbe vehessék. Ez utóbbi könyvek válogatásakor az is szempont volt, hogy a mai magyar olvasó tudjon hozzájuk kapcsolódni, mert a jelenlegi amerikai könyvbetiltások többsége olyan címekre irányul, amelyek jobbára ismeretlenek az európai, de leginkább a magyar közönség előtt.

Végül, de kicsit sem utolsó sorban, az ELTE ÁJK-n és a Digitális Oktatási Kompetencia Központ égisze alatt megvalósuló Badge-projekt kapcsán lettem meghívva kerekasztal-beszélgetésre és workshopra az oktatói kompetencia-fejlesztés és a hallgatói mesterséges intelligencia-képzések kapcsán (“Nincsenek az országban kiválóbb szakemberek ezen a területen”). Nagyjából le lett írva, amit ott mondtam:

Fontos szempontként merült fel az alapvető digitális készségek – például a szövegszerkesztés vagy a naptárhasználat – összekapcsolása olyan területekkel, mint az adatkezelés vagy a publikációk rendszerezése. Az információkezelés és a kritikai gondolkodás képessége szintén elengedhetetlen; a hallgatóknak és oktatóknak egyaránt meg kell tanulniuk a tudás rendszerezését, a források értékelését, különösen az MI által generált, sokszor ellenőrizetlen információk korában. Azaz előbb „gyalogolni”, azaz kritikusan gondolkodni kell megtanulnunk, mielőtt „autóba ülünk”, vagyis MI-t használunk.

(Zárójel: rettenetesen szomorú és röhejes, amit az MI próbál véghez vinni akár itt a WordPress felületén is, a tartalomkészítést támogatandó…)

A Dr. Gosztonyi Gergellyel írt cikkeink alapján azonban egészen világossá vált számomra, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell, és amikor tavaly elkezdtünk ötletelni, hogy mit tudunk kezdeni ezzel a témával, akkor adta magát a Banned Books Weekre való rácsatlakozás. A feladat igazából inkább az volt, hogy mit ne csináljunk, elsőre nem akartunk túl nagyot markolni, és bízunk benne, hogy a következő években is folytatni tudjuk ezt a sorozatot.

A program alapja egy egyhetes kiállítás, amely a Karon és a Könyvtárban látogatható, egy magyar vonatkozású történelmi áttekintésből, valamint ehhez kapcsolódóan betiltott szépirodalmi és a saját gyűjteményből származó szakirodalmi kötetek gyűjteményéből áll, ezen felül pedig az olvasók betiltott verseket találnak szerte az olvasóteremben.

A hét a Kutatók Éjszakájával zárul, ahol A tanú vetítésével (valamint Dr. Gosztonyi Gergely és Réz András záró beszélgetésével) és a Gondolatszabadság vagy cenzúra? című előadással készülünk.

Az ELTE jogi kara egy dologban biztosan szűkölködik (ha most eltekintünk az anyagi gondoktól): a közösségi helyekben. Ennek köszönhetően központilag szervezett kari közösségek sincsenek túl sokan (tanszékek köré szerveződve már inkább, de azt nem nevezném karon átívelőnek). Ebből két felismerés született: egyrészt a könyvtárban igyekszünk minél több olyan teret létrehozni, ami ezt a funkciót be tudja tölteni, másrészt olyan programok tervezését is elkezdtük, ami valamilyen érdeklődés mentén össze tudja kötni a hallgatókat és az oktatókat.

Az anyagi kihívások következtében ezeket eléggé alacsony költségvetésű programokat tudunk megvalósítani, és adta magát az ötlet, hogy olyan irányba induljunk el, ami egyébként is a mindennapi életem része. Így jött a kovász ötlete, ami nem kíván sok befektetést, pár befőttesüveg, egy mérleg és némi liszt segítségével könnyen kivitelezhető feladatot jelentett. A havonta 15-20 perces időkeretbe férő beszélgetés pedig nem csak egy rendszeres jelenlétet biztosít, de közelebb is hozza egymáshoz a résztvevőket, és tartalmas, érdekes beszélgetéseket indít meg.

Ennek eredményeképpen egy

1. gyakorlatilag nulla befektetést kínáló,
2. állandó program jött létre,

ami platformot tud adni új közösség, közösségek kialakulásához.

Kevés dolog marad meg abból, amit 20 éve internetnek hívtunk (pl. delicious, Google Reader), vagy ha maradt is (pl. Facebook), akkor azt kívánjuk, bárcsak ne tette volna. Van egy-két üdítő kivétel (Flickr, zotero, WordPress), és ezek körébe tartozik a most 20 éves LibraryThing is.

20 év alatt több mint 3 millió önkéntes könyvtáros csatlakozott az oldalhoz, akik több mint 228 ezer kötetet katalogizáltak, 5,5 millió értékelést vagy recenziót írtak és több mint 185 ezer címkét hoztak létre. Így nem csak hogy egy hatalmas virtuális könyvtár lett létrehozva, de elképesztő mennyiségű tudás halmozódott fel a művekről, a szerzőkről, a kiadói vagy műhöz kapcsolódó sorozatokról, vagy éppen a történelmi könyvtárakról. A közösségnek köszönhetően rengeteg szerző veszi igénybe az Early Reviewers programot (bár azt is meg kell említeni, hogy ez a program nem működik tökéletesen minden esetben), és rendszeresen vannak kincsvadász játékok is.

Természetesen számomra a legfőbb a saját gyűjteményem gondozása, az azzal kapcsolatos tudásom, ismereteim rögzítése. Sajnos az is egyértelmű vált ezen munka során, hogy a magyar könyvtári metaadatok kb. használhatatlanok (vagy használhatatlan formában jönnek át az egyébként szabványos lekérdezés során), így a munkám a hobbim jeligére szorgalmasan gyakorlom a katalogizálást a szabadidőmben. Sőt, amióta igénybe vettem a TinyCat részét is a szolgáltatásnak, barátaim és ismerőseim részére is simán kölcsönadok bármit, mert ha én el is felejteném, a saját kis IKR-em nem, és küldi is az automatikus levelet, ha már lejárt a megbeszélt határidő.

A magam részéről csak gratulálni tudok az elmúlt 20 évhez, nagyon remélem, hogy még legalább kétszer ennyi ideig fog működni, hatalmas könnyebbség szerintem minden könyvszerető embernek az, hogy ez az oldal létezik. Boldog születésnapot!

A kormány a jelek szerint újabb csodafegyvert talált az internetadó után (pontosabban csak a régi kalapáccsal talál új szögeket), és most a könyvpiacot küldi padlóra egy tervezet szerint, pontosabban annak független szereplőit, plusz olvasók, ugye. Ez a könyvek árkötöttségéről szóló törvényjavaslat, folytatás előtt javasolt elolvasni. (Kávé helyett is.)

Abba nem is mennék bele mélyebben, hogy a jogszabályok szövegeinek írói egyre heroikusabb küzdelmet folytatnak a magyar nyelvvel (ez különösen érdekes az MTA keretein belül zajló vita fényében), és egészen elképesztő szörnyszülemények (árkötöttség), zagyva és pongyola mondatok, plusz egy-két olyan easter egg kerül bele ezekbe a tervezetekbe, amelyek minden bizonnyal jól fognak jönni a Líra újabb pereiben (nem lőném le a poént, lehet legyen ez a szó szerinti húsvéti tojás keresés).

A törvénytervezet lényegében arról szól, hogy nem szabad kedvezményt adni a könyvekre a magyar könyvpiacon, egy-két nagyon minimális eltéréstől eltekintve (maximum 10% kedvezményt, vagy a könyv értékének 10%-át nem meghaladó ajándékot lehet adni, illetve a csomagolási, szállítási költséget nem muszáj felszámolni – 15 000 forintos értékhatár felett).

A tervezettel hatalmas problémák vannak (a nyelvezeten, az alátámasztó dokumentumok tartalmának hiányosságain és a szokás szerint nulla társadalmi vitára adott időn kívül).

Az egyik legnagyobb, rendszerszintű baj, hogy megint azonosított valaki egy (nem létező) problémát, és úgy gondolta, hogy a hatósági ár meg fogja majd azt oldani. A könyvvásárlási kedv nem azért alacsony, mert olyan a könyvpiac, amilyen, az köszöni, folyamatosan növekedő forgalom mellett produkál egyre több címet, növekvő, de legalább stagnáló példányszámokkal). Rengeteg fantasztikusan jó könyv kapható – nem a magyar pénztárcához igazított árakon, több webshopban is össze van nekem rakva egy-egy kosár vásárláshoz előkészítve, a legalacsonyabb összeg is épp hogy nem hatszámjegyű. A jó könyvekhez első sorban értő közönségre lenne szükség, ez pedig gyorsan elvezet a köz- és felsőoktatás lerohasztásához, a bulvárosodáshoz, a kritikai érzék mesterséges tompításához, a bölcsészek és a bölcsész mentalitás folyamatos földbedöngöléséhez. Az értő közönség hiánya mellett azt is be kell látni, hogy a könyvvásárlás ma Magyarországon az átlagfizetésből élők (és ha már a kormány számára ilyen fontos: családok) számára is úri huncutság. Havi 1-2 darab 4-6000 forintos könyv megvásárlása is sokszor komoly tervezést kíván (és hol van még a színház, az opera, a koncertek, a kiállítások, ahol per fő kell ennek akár nagyon sokszorosát is kifizetni…).

A következő probléma, hogy a kisebb, független könyvesboltok, kiadók a jelek szerint úgy tudnak vásárlóközösséget fenntartani, ha állandó akciókat kínálnak. Ez jó a vásárlónak, mert sokkal olcsóbban jut hozzá a könyvekhez, jó az eladónak, mert közvetlenül ő tudja eladni a könyvet, de rossz a Libri/Bookline párosnak, mert nem tudja levenni a kiskeresedelmi árrést. Ha a kiadó nem adhatja olcsóbban a könyvet, lényegében nemigen lesz eszköze a közvetlen kapcsolat megtartására a vásárlókkal, így viszont nem lesz érdekelt a saját eladások segítésében marketingköltéssel, könyvesbolt fenntartásával, marad tehát a nagy lánc, ami így az állami cenzúrát (bocsánat, kontrollt) segíti, plusz bevétel az MCC-nek.

A harmadik bökkenő, hogy a könyvtárak sem fognak tudni így állományt bővíteni, tehát az az ingyenes vagy nagyon olcsó alternatíva sem fog a rendelkezésére állni az állampolgárnak, hogy az adójából fenntartott intézményekben juthasson hozzá az őt érdeklő irodalomhoz. A könyvtárak már így is hatalmas bajban vannak a forráshiány miatt, ez a saját példából kiindulva 30%-al meg fogja dobni a beszerzési forrásigényt (a KELLO működési modellje az ELTE esetében, hogy a piaci árhoz képest 40%-kal olcsóbban megveszi a kiadótól, majd 30%-kal olcsóbban eladja az egyetemnek a könyvet – más kérdés, hogy ez a rendszer már önmagában kinyírja a kis kiadókat, vagy felmondják a szerződésüket, ahogy ez pl. történt még az ELTE saját kiadójával az Eötvös Kiadóval, így vehetjük a saját könyveinket a piaci árnál 30%-kal drágábban a másik közbeszerzési partnertől).

Nem lényegtelen emellett az sem, hogy így a közbeszerzés, mint rendszer veszíti el az érvényességét és értelmét (nem mintha ezt annyira bánnám az egyszerűsödő adminisztráció reménye miatt, de a közbeszerzés, mint a közpénzek átlátható és célszerű felhasználása azért fontos lenne, más kérdés, mit csináltunk ebből Magyarországon). Ha nincs árverseny, akkor nincsen olyan (egyébként az ELTE közbeszerzési szerződéseiben rögzített) szempont, amely szerint ne lenne mindegy, hogy honnan veszek meg egy címet. Persze lehetne olyan szempontokat vizsgálni, mint gyorsaság, szolgáltatott metaadatok köre és minősége, formátuma, ügyfélszolgálat minősége, szállítási díj elengedése, de ezek valahogy nem fontosak.

A legvérforralóbb az indokolás:

A kötött árak érvényesítése biztosítja a könyvkínálat sokszínűségét, azon minőségi könyvek kiadását, amelyek – különösen olyan kis nyelvi piacon, mint a magyar – kevés példányban jelenhetnek meg, ezzel elősegítve az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdésében foglalt kulturális értékek megőrzését, továbbá biztosítva az Alaptörvény XI. cikke szerinti művelődéshez való jog érvényesülését.

Láttuk az elmúlt években, hogy a hatósági ár mennyire színes és minőségi árukínálathoz vezet…

Ki jön velem Párkányba könyvesboltot csinálni?

Image by storyset on Freepik

Markáns véleménye és rendíthetetlenül humanista álláspontja volt, ennek mentén pedig az elmúlt több mint másfél évtizedben aztán a könyvtárak mellett rengeteg mindent meg lehetett beszélni, a vallástól és az egyháztól kezdve az építészeten és a történelmen át a kisebbségek jogaiig. Néha csak egy linket küldve, néha fél napokat átívelő beszélgetésekben, olykor pedig csak a Meti Heteort hallgatva, Rakaszt olvasva, fejben vagy Messengeren vitatkozva vele.

Nagyon nagy az az űr, amit ő hagyott, és külön bánt, hogy szinte havonta volt róla szó, hogy most már tényleg megiszunk egy sört.

Az egyik kedvenc fotómmal búcsúzom, amit egy hosszú beszélgetős este után lőtt a Kis-Svábhegyről lefele jövet.

Nyugodj békében!

(Kelt nagyszerűségét az is mutatja, hogy a legtöbb visszaemlékezés kb. ugyanezt mondja el róla. Gondolkoztam, hogy én megírjam-e a sajátomat, de tartozik a könyvtáros szakma neki legalább ennyivel – szerintem.)

A nagy gond viszont igazából nem is ez, mert ahhoz, hogy ennek a kérdésnek tényleges relevanciája legyen, van egy nagyon fontos peremfeltétel. A korpusz. Az, hogy egy mesterséges intelligenciának nevezett program megfelelő minőségű választ tudjon adni, rengeteg dokumentumra, szövegre, miegymásra van szüksége, hogy „tanulhasson”. (A Morgan Stanley robotja pl. 100 ezer dokumentum/kutatás alapján tud bármit is mondani, ez nagyságrendileg megegyezik mondjuk az ELTE ÁJK teljes dokumentumállományával.)

A másik szála a történetnek az, hogy az elmúlt időszakban a Fortepan körül ment az MTVA részéről a hiszti, mindeközben pedig az Arcanumnál találnak újabb és újabb „kincseket” a múltból. És hogy mi a közös a két hírben? Hogy az egyikhez sincs még csak köze sem a könyvtáraknak, noha mindkettő a mai Magyarország meghatározó online forrása, gyűjteménye. (Na jó, az Arcanum arcátlan dokumentumlo… gyűjtése végülis a könyvtárakban zajlik.) Ha csak azóta menne a gőzerővel történő digitalizálása a mindennek, amióta erről beszéltünk az OSZK-ban, már akkor is el lennénk késve. (Pedig már addigra is mennyi hajó és vonat elment, 1, 2…)

Ha pedig összefűzzük a két szálat, akkor az jön ki belőle, hogy a könyvtárak gyakorlatilag abszolút nélkülözhetővé kezdenek válni, megerősítve azt a sejtést, amit a Covid megjelenése óta érlelek, hogy az ilyen típusú válságok (járványok, infrastrukturális krízisek, amelyek első lépése, hogy bezárjuk a könyvtárakat – is) rendkívüli mértékben felgyorsítják ennek az intézményformának a szerves (tehát nem mesterséges, erőszakos úton előidézett) elhalását.

Ha kritikusan akarom nézni, akkor a következőket látom:

• A beszerzéseket egy adminisztrátor, ügyintéző simán tudja kezelni
• A szolgáltatások (tartalmi, formai feltárás, tudománymetriai szempontú feldolgozás, tájkoztatás) nagy része megfelelő eszközök (dinamikus és teljes szövegű tartalmakat kezelő alkalmazások, arra épülő mesterséges intelligenciával dolgozó megoldásokkal, lásd még a LibraryThing új, de még ChatGPT3-ra épülő kísérleti megoldása) megoldható emberi erőforrás nélkül is
• A helyben használat nagyszerűen megoldható RFID/NFC chipekkel, amelyek a regisztrációt, beléptetést, dokumentumok megtalálását, használatát és visszavételét tökéletesen megoldják, akár teljesen automatizáltan is (manapság nem nagy varázslat a logisztika területén mindennapos autonóm rendszerek implementálása egy olvasóteremben vagy az azt kiszolgáló raktárban sem, hiszen ha már egy pici bicskei gyógyszertár is meg tudja ezt oldani, akkor igazán nem lehet nagy kihívás egy országos vagy akár csak városi hatókörrel rendelkező intézmény számára sem)
• A távoli használat esetében (és itt elsősorban az adatbázisokra gondolok) igazából sok esetben úgy kell már most is bizonygatni, hogy de könyvtári szolgáltatásról van szó (legalábbis az ELTE-n, ahol kari vagy egyetemi szintű VPN, illetve szintén egyetemi szintű EduID/Shibboleth létezik kizárólag, könyvtári affiliációról még csak hallani sem akarnak, adott esetben az Egyetemi Könyvtárban sem)
• Az öncélúan túlbonyolított szoftvereket és azok felületeit már a könyvtárosok sem tartják olyan jó ötletnek, mint egykor, de még mindig ragaszkodunk ahhoz, hogy csak és kizárólag a 66 $xy mezőben lehet a szerző lábméretét megadni, mégpedig a születési anyakönyvi kivonat 3. lábjegyzetéből csak, és kizárólag (és ehhez képest csapnivaló a könyvtári katalógusok tartalma) – előbb-utóbb kikerülhetetlen lesz, hogy ergonómikus, könnyen kezelhető felületek legyenek, ha ugyan ezeket nem gépi interfészek fogják váltani
• Tudomásom szerint nemigen, vagy csak nagyon kevés mérés van arra, hogy az iszonyat mennyiségű munkával létrehozott meta-/bibliográfiai adatbázisok tartalma mennyire és milyen módon vannak kihasználva, azaz hogy a végtelenül precíz, részletes és pontos leírások tényleg érdekelnek-e bárkit is a könyvtárosokon kívül, ha egyébként a felhasználók megtalálják a keresett információkat
• És akkor van az az érv, de hogy a könyvtárossal lehet beszélgetni

Tudom, hogy ez egy elég pesszimista megközelítés, de egyrészt a közelmúltbéli válságok sorozatára adott megszorítások és azok valószínűsíthető preferenciáira (ahol a kultúra kifejezetten hátul áll a hát-ezt-muszáj-megmenteni sorrendben – jöhetne ide is akár az obligát Móra-idézet a fociról és a könyvtárakról), az USA-ban jelenleg is zajló, és cseppet sem szívderítő tendenciákra (lásd még ostoba bigottok, cenzúra, könyvbetiltás és könyvtárak bezárása címkék) gondolva, másrészt még csak tanácstalan kérdés formájában sem találkoztam eddig azzal, hogy mégis, mit tudunk mi, mint könyvtárak kezdeni a Fortepan-Arcanum jelenséggel.

Photo by vnwayne fan on Unsplash