Mit is művel a könyv idejében York barátunk? Nos, lendületből összetűzésbe kerül egy mutánssal egy szétrobbanó űrhajó fedélzetén, egyúttal megismerkedik egy nővel, a mutáns szeretőjével, majd szétszerelőjével (merthogy a hölgy nem tudta, hogy a pasija valójában önjáró gerincoszlop). Ez természetesen a gilleth-mutáns háborúk vége, szó szerint a legeslegvége, legalábbis a mi univerzumunkban. Miközben York az életéért kapaszkodik, bejelentik, hogy a háborút lezárták, mindenki mehet haza. Persze indián ősökkel büszkélkedő hősünk nem fog kezet a gerincoszloppá avanzsált ellenlábasával, hanem kinyírja. Eztán jön egy kis ugrás az időben, amikor is York már békésen él, hátrahagyva hivatásos túsz életét, költve a túszkodásból szerzett fölösleges millióit. Ekkor megjelenik a fent említett hölgy, és – mivel a békésen élő férfiak életét minden sztoriban egy nő bolygatja meg – felkínál neki ajánlattal áll elébe: el kell lopnia egy szó szerint felbecsülhetetlen értékű nyakéket a Moreau bolygóról, ahová bejutni holtan is lehetetlen, a kijutás pedig halva született ötlet. Melyik épeszű ember vállalkozna erre? Semelyik, de York Ketchikan bizonyítottan őrült. A sztori innentől a gyöngysor megszerzése körül zajlik, amiben van szex, töménytelen lövöldözés és vér, ármánykodás, családi perpatvar, meg egy láthatatlan hadsereg.

A regényben két dolog tetszik nagyon. Az első a hangulat. Már a korábbi novelláknál (Mosolyszünet, A Katedrális őrzői) is ez fogott meg, de itt jön elő az a feeling, amit imigyen írnék körbe: Indiana Jonest beoltották James T. Kirk génjeivel és az így keletkezett hibridet átrúgták a Star Wars világába. Nagyszerű ez a kalandozás, annak ellenére, hogy ezúttal nem jellemzi az a fajta spontán érzés, mint a két novellát.

A másik, ami megfogott, az a Moreau világa. Egy világ, amit nők uralnak, elég erélyesen, írhatnám, erőszakosan. Egyben egy világ, aminek lakosai két alakban léteznek. Az egyik az emberi, a másik állatforma. Technikai fejletségben az iparosodás hajnalán járnak, vagyis világuk nem olyan, mint a Coruscant, hanem inkább a (pre-)Naboo-ra emlékeztet. Csak míg ott szájtépés volt, amikor a Kereskedelmi Szövetség blokád alá vonta, a Moreau-n a konfliktusokat inkább fegyverrel, foggal és karommal döntik el, semmint diplomáciával. Az egyetlen, ami kicsit rombolja ezt a szép idegen világot, hogy az író földi állatokkal helyettesítette a lakosok alternatív formáját és a világ életformáit (egyet kivéve), ami lábjegyzet ide vagy oda, kizökkentő. Szerintem az olvasó megbirkózott volna a lholuval is a farkas helyett.

Ezt leszámítva Moreau világa szerintem szépen ki lett dolgozva, az erőviszonyok, a politika nagy hangsúlyt kap, és végül is az egész ékszerlopás egy családi perpatva és politikai viszálykodás köré épül fel. Mert míg Ketchikannak pénzt jelent, addig a Moreau népének a megváltást hozhatja el az a bizsu. És hősünknek máris ott a kérdés: pénzt vagy életet. York pénze, de nem az ő élete; York a rabló, mégis az ő dilemmája ez.

Mindent egybe vetve érdekes, izgalmas kezdete ez az MU univerzum eddigi legkésőbbi korszakának. És a többi York könyvet olvasva azt kell mondanom, ez az alja, innen csak feljebb van.

Hogy miért? Sok oka lehet annak, de szerintem az első, hogy kitalált karakter még nem állt olyan közel hozzám, mint Chuck Bartowski (Zachary Levi), akiben többé-kevésbé magamra ismertem. Éppen ezért nagyon mélyen bele tudtam magamat élni a helyzetébe, és tetszett, hogy sokkal több lehetett Chuckból, mint amennyivel kezdte. Ez pedig azért nem kevés jóérzéssel töltött el és elindított egy úton, ami engem is többre vezethet. Sosem gondoltam volna, de egy TV sorozat meghatározó lett az életemben.

De azért más is akad itt, amiért a Chuck kiemelkedhetett a szürke középrétegből. Eleve mi is ez? Egy akció-komédia, James Bond paródia. Chuck átlagos vesztes, a fősuliról kicsapták a legjobb barátja árulása miatt, aki mellesleg a barátnőjét is elszerette tőle. A burbanki (Los Angeles megyében egy város) Buy More szupermarket szervizosztályának, a Nerd Herd-nek (Kockahorda vagy a szinkron szerint Gépgolyhók) a vezetője. Élete gyökeresen megváltozik, amikor az említett legjobb barát, aki azóta CIA ügynök lett, elküldi neki e-mailben az Intersect nevű programot, amely afféle adatbázis. Chuck agyába letöltődik az Intersect, amit mindenki akar, hiszen a CIA és az NSA (National Security Agency – Nemzetbiztonsági Hivatal) összes titkát tartalmazza. Így Chuck életébe piszkos kémek kisebb serege, titkos ügynökségek garmadája lép be, akik mind a fejét szeretnék. Szó szerint és képletesen is. Chuck szerencséjére a CIA kirendeli mellé Sarah Walker (Yvonne Strahovski) ügynököt, a gyönyörű, de hidegvérű gyilkost, akibe hősünk első látásra belehabarodik. Az NSA sem akarja elengedni Chuckot, úgyhogy ők is odarendelnek egy ügynököt. John Casey (Adam Baldwin) nem csinos, nem hidegvérű, de ugyanolyan gyilkológép, mint Sarah. A megbízatást egy cseppet sem találja kielégítőnek, mi több, legszívesebben maga végezne a szófogadatlan, folyton csak az érzelmeiről nyivákoló Chuckkal.

Nos, ez a trió alkotja kezdetben a Bartowski Team-et. De a szereplők közt még ott van Ellie Bartowski (Sarah Lancaster), Chuck nővére, aki anyatigrisként védi a testvérét. Devon „Csodálatos Kapitány” Woodcomb (Ryan McPartlin), Ellie barátja, aki szerint minden csodálatos, és amúgy is, ő mindenben valóban csodálatos, egyetlen dolgot kivéve. Itt van még Morgan Grimes (Joshua Gomez), Chuck leghűségesebb társa, és bár elsőre egy idegesítő kullancsnak tűnik, legalább annyira védi pajtását, mint Ellie. És persze nem feledhetjük a Buy More alkalmazottait sem, mint az agyhalott Jeffrey „Jeff” Barnest (Scott Krinsky), a szellemileg lemaradt Lesster Pattelt (Vik Sahay) – ők ketten együtt alkotják a kriminális Jeffster! együttest –, és a bolt vezetőjét, Michael „Big Mike” Tuckert (Mark Christopher Lawrence), akinek a legfontosabb, hogy a hasa mindig tömve legyen friss Subway szendviccsel. Ráadásul Chuck, Casey és Sarah valódi kilétét ezek a szereplők nem is ismerik, számukra Chuck egy munkatárs, Sarah a barátnője, Casey pedig a bolt újfiú rakodómunkása, akitől mindenki retteg. Hú, és majdnem elfelejtettem Diane Beckman tábornokot (Bonita Friedericy), az NSA fejét, aki egyben a Bartowski Team főnöke is. Legfőbb jellemzője, hogy legtöbbször egy monitorról néz vissza a szereplőkre.

Nos, ezt a sorozatot a szereplők viszik. A szerethető figurák, akik mindenféle kalamajkába keverednek. Nem csak kémes dolgokba, de sokszor szimpla hétköznapiba. Jellemző, hogy általában míg Chuck, Sarah és Casey intézik a kémes ügyeket, addig Morgan, Jeff, Lesster és Big Mike, a négy kicsit idióta karakter kapja a mindennapi élethelyzetekből adódó gondokat. És amikor a két csapat útjai keresztezi egymást, az az igazi szórakozás, hiszen ebből kusza helyzetek alakulnak ki.

Ezek a szereplők ráadásul fejlődnek, mindegyikük, még a két életképtelen sejthalmaz (Jeff és Lesster) is mutat változást, bár az ő esetükben ez csak későn és akkor varázsütésre történik. Ami nem meglepő, a Jeffsteren csak a csoda segíthetett. A többiek viszont szépen fejlődnek, mindenki megtalálja a maga útját, a maga szép, pozitív jövőjét, álmainak beteljesülését.

És itt egy lényeges momentum, ami miatt a Chuck belophatta magát a szívembe. Pozitív sorozat. Manapság a legtöbb komolyabb sorozat szürke vagy sötét, azaz hétköznapi vagy komor, de a Chuck se nem hétköznapi, se nem komor sorozat. Itt a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, a jók a megérdemelt jutalmat. Chuck, a hardgeeknek van esélye a csodaszép kémnőnél olyanokkal szemben, mint a Superman, a laza szépfiú, vagy a James Bond klón. Az idióták is megtalálhatják életük párját, hőssé lehetnek és kitörhetnek. A rosszfiúkat, rosszlányokat pedig lelövik, lecsukják, vagy egyéb módon, de holtbiztos, hogy megbüntetik.

Ennek fényében kijelenthető: ez egy mesesorozat, kérem szépen, egy mese a kis hercegről (kémről), aki felkerekedik, megkapja a fényes kardot (Intersectet), elnyeri a hercegnő (kémnő) szívét és megmenti a királyságot (a világot) a gonosz négyfejű sárkánytól (Fulcrum, Gyűrű, Volkoff művek, Quinn). Van hűséges fegyverhordozója (Morgan), van mentora, vannak követői (Jeff, Lesster), és hű családja, ahol a királynak és a királynénak is van titka. Klasszikus mese, modern környezetben, kémcuccokkal felvértezve. Ennek megfelelően a vége is mesés, ahol csak a csók szabadíthatja meg a királylányt a gonosz átkától.

Mindezek mellett, bár a sorozat alapjáraton epizódikus, az egészet körbeveszi az Intersect, melynek keletkezése, léte és utóélete nagy hangsúlyt kap a történetben. Egy eszköz, ami tudást adhat, gyorsabban, mint ahogy Neoba feltöltötték a kung-fut (;)). Ez pedig nem kevés hűbazmeg pillanatot okozhat, miközben szurkolunk hőseinkért.

És még mindig van erénye! Ez egy kocka sorozat kockáktól kockáknak. Olyan, mint a The Big Bang Theory (Agymenők), csak komolyabb. Rengeteg filmes, leginkább sci-fis utalás van benne, mellettük pedig brutálisan sok jellegzetes szerepeket játszott színészt vonultatnak fel. Scott Bakula, Timothy Dalton, Carrie-Anne Moss, Linda Hamilton, Brandon Routh, Chevy Chase, Mark Sheppard, Bruce Boxleitner, csak néhány az ismertek közül, mert sokáig lehetne sorolni.

És még egy erény: ennyi dögös nőt sorozat ritkán vonultat fel. De a hölgyeknek sem lehet okuk a panaszra, hiszen szépfiúból sincs hiány.

Persze azért vannak a szériának hátulütői is. Vannak kifejezetten gagyi részek, ráadásul az egészre jellemző, hogy egymást érik a korábbi események felülbírálásai, ami főleg az Intersectet érinti. Amikor már a prototípus prototípusának a prototípusa tűnik fel, az azért szájhúzós, de a kémes dolgok is eléggé elrugaszkodnak a valóságtól (titokban épített erőd a föld alatt, végtelen hosszúságú raktár a pincében, meg hasonlók). Illetve a negyedik évad alatt érezhető, hogy rezgett a léc a sorozat alatt, nem volt nemhogy az ötödik szezon, de a negyedik második fele sem garantálva.

Apropó, a sorozatot az NBC eredendően már a második évad után törölte, de a rajongók nyomására folytathatták egy tizenhárom részes harmadik évaddal, ami a nézettsége miatt kapott még hat részt. Ekkor megint kérdésessé vált a sorozat további sorsa, de az NBC végül újra berendelt tizenhárom epizódot, majd ezt megint megtoldotta újabb tizeneggyel, ezzel a negyedik évad lett a leghosszabb Chuck szezon. Azonban az ötödik elkészülte már tényleg csak a csodán és az NBC jóindulatán múlt, amely az első évadhoz hasonlóan tizenhárom részes lett, de mivel úgy indultak neki a készítők, hogy több rész biztos nem készül, így lezárhatták a szériát. Amit például a második, harmadik és negyedik évad végén nem tehettek volna meg, mert mindegyik vége nyitva maradt, viszont a 3×13 és a 4×13 is sorozatzáróként készült el.

Ez hát a Chuck, ahogy én látom. Meghatározó élmény, amit imádtam, imádok és imádni fogok. Remélem egyszer hazánkban is megvásárolható lesz majd a maradék négy évad DVD-n, az elsőhöz hasonlóan extrákkal tömve (isten adná, mind az öt Blu-rayen). Mi több, már az se lenne egy utolsó, ha leadnák rendesen a TV-ben a maradék három évadot. Akárhogy is, a Chuck egy remek, a család, a barátság, a szerelem, a hősiesség örök érvényű értékét hirdető, vicces, akció dús, fordulatos sorozat, imádni való karakterekkel, dögös zenékkel, király gonoszokkal, bomba nőkkel. Tökéletes családi szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És sose feledjétek: “Don’t freak out!”

F. Tóth Benedek: Nélküled a jövő
Nem sokkal az energiaháborúk előtt játszódik ez a sztori Budapesten. A főszereplő egy szerelmes pár. Baron a geológus és Flore a rakétamérnök. Napjuk jelentéktelenül telik, mikor Baron megkapja a lehetőséget, hogy felvételt nyerjen élete állására, egyúttal kapnak egy meghívót a jövő múzeumába. Csakhogy az a múzeum igencsak furcsa.
A történet engem nem tudott lázba hozni, és a múzeum furcsaságát is elég hamar kitaláltam (valahol láttam/olvastam hasonlót), így az izgalom sajnos korán elmaradt. A gerlice pár nem igazán tudott érdekelni, bár ez nem az író hibája, egyszerűen nekem nem voltak szimpatikusak. Ami viszont tetszett, az a vége, a választás elé állítás. Nem csak az érzelmi töltet, hanem a benne elrejtett apró karaktercsavar szintén megfogott. Érezhetően az egész novella erre épül fel, és jól sikerült elsütni.

I. M. Brod: Kismadár aranykalickában
A múltkor írtam, hogy nekem eddig az egész MU folyamból egy magánnyomozó karaktere lett a kedvencem (bár Shaw és Bowman regényekhez még nem volt szerencsém, azt azért leszögezném). Ross Quinlan egy sztereotip, a ’70-es, ’80-as évek magánhekusa áthelyezve a 2200-as évekbe. Karakterét azért csípem, mert ironikus humorán fetrengve röhögök, és amennyi szutyok érte az életében, még mindig nem vetkőzte le azt, hogy jó ember. Megcsömörlött, leszarja az életet (leginkább a sajátját), de mégis jó ember. Quinlan ezúttal merő jóindulatból keveredik egy szövevényes ügybe, amiben van zsarolás, maffiavezér, korrupt zsaruk, és persze egy gyönyörű nő, aki felbérli a mindig másnapos magándetektívet. Csavar itt szép számmal akad, mert mire a novella végére jutunk, már senki sem az, mint az elején. Csak Quinlan.

Leonard Stansky: Finomhangolás
Ezt a novellát konkrétan nem értettem meg. Lehet, hogy én vagyok nehéz felfogású, vagy csak eggyel kevesebb MU történetet ismerek a megértéséhez. Kezdünk egy tudós párral, akik építik az ózonlyuk foltozó pajzsot. Aztán jön egy figura, aki ezt a párocskát likvidálni akarja, mert mágusnak hiszi őket. Ezt a figurát likvidálja egy másik figura, aki nem is az a figura, akinek korábban hittük, de nem derül ki, hogy akkor mégis milyen figura. Aztán a párocskáról kiderül, hogy tényleg mágusok, és készülnek valamire, de piszkosul nem derül ki, hogy mire. Aztán jön a Katedrális ügynöke, aki elcseveg a párocskával, akik elmondják, hová mennek, és ezen az ügynök – akinek céljait mellesleg szintén nem ismerjük – annyira ledöbben, hogy elengedi a párocskát. Sose tudjuk meg, hová mentek, csak azt, hogy ők nem mágusok, hanem valami mások. Mi mások? Ez is rejtve marad. Végül a Katedrális ügynököt a nagyfőnök maga lépteti elő, de megint csak annyit tudunk meg nagy sejtelmesen, hogy a faszi megfogta a tutit, mert még a bíboros is irigyli. Ki, mi, miért, merre, meddig, hol, mikor, hogyan? Ezernyi kérdés, nuku válasz, én meg nem tudom, hogy ez valaminek az utózmánya, előzménye vagy átmenet A-ból B-be. Mert ha a válasz az, hogy egyik se, akkor a novellával van baj.

S. Ladislaw Cornelius: Mentsd meg Hitlert!
Na, ez viszont egy tetszetős történet! Egyrészt érdekes, ahogy a Katedrális ténykedését összemossák a Hitler elleni merényletkísérletekkel, másrészt kiegészíti Az Evolvens kalózaiban olvasható 129 című novellát (ha jól tudom, direkt ahhoz íródott pályázat nyertese eme mű). Az egyetlen hézag, ami zavart, hogy a végén már megint nincs válasz a nagy kérdésre, a háttérben folyó események mozgatórugóinak okára. Legalábbis számomra, mert lehet ezekre is van felelet egy regényben.

Dave Howard: Hősök végzete
Ez egy jó történet, csak nekem nem tetszik. Két okból. Egy: a szuperhősöket még akkor sem igazán csípem, ha high-tech felszerelésük van és egy idegen bolygón idegenek seggét (is) szétrúgják. Kettő: olyan sötét a hangulata, hogy a végén rajzoltam egy pisztolyt, majd az Égből pottyant mesék mintájára leemeltem a papírról és öngyilkos lettem. Fúria ráadásul a szuperhősök számomra minden taszító jegyét magán viseli, vagyis a társadalomból kirekesztett, az életében bekövetkezett tragédia által megcsömörlött, a társadalmat válogatás nélkül bíráló figura lett. És még humor sincs a műben.

Anthony Sheenard: A Katedrális Őrzői
Egy bolygó elpusztítása eltörpül amellett, amire az őrült Ketchikan képes. Mikor ezeket a sorokat pötyögöm, már két Ketchikan regényen is túlvagyok, így minden alappal rendelkezve írhatom: ahol ez a multimilliomos, ex hivatásos túsz felbukkan (Tényleg, mi értelme van egy hivatásos túsznak? Erre még nem sikerált rájönnöm.), ott többen pusztulnak el, mint a hat Star Wars filmben összesen, pedig abban bolygók és hold méretű űrállomások robbannak fel, a felében galaktikus háború dúl, a másik felében pedig galaktikus polgárháború. És emiatt nem tudom az öreg Yorkot megkedvelni. Hullnak körülötte az emberek, ő meg ezt pont leszarja. Oké, a gonoszok pusztuljanak, ne is hullasson értük könnyeket. Ha a bajtársa fordul fel, az azért már kicsit érintse meg. Na de mikor tömegesen pusztulnak az ártatlan áldozatok is, az nekem nem fekszik. Jó kis antihős, csak éppen nem kedvelem az antihősöket (csak ebben a novellában százhatvanöt véletlen áldozat van).
Ennek ellenére élvezem a Ketchikan történeteket, mert humorosak, kalandosak. Kicsit olyan Indiana Jones érzetem van az olvasásuk közben. Ebben a sztoriban meg pláne, hiszen voltaképpen minden csak véletlen történik, York és haverja egyik kalamajkából a másikba csöppen. Miközben a fő céljuk elérése érdekében le kell győznie kettejüknek egy inváziós flottát. Hát mi ez, ha nem muri és kaland? Az egyetlen problémám ezzel is csak az volt, hogy pár dolgot nem vágtam, de hál’ istennek, mára felhomályosítottam magam ezekből is. Így ha nem lenne Ross Quinlan ebben a kötetben, Ketchikan végezhetne az élen. Így sajnos csak a második.

Összességében, A Katedrális Őrzői egy újabb jól sikerült antológia az MU világából, annak ellenére, hogy itt kevesebb történet tetszett, ám azoknak sem a minőségükkel, inkább a bennük szereplő karaktertípusokkal volt bajom. Ez meg erősen ízlés függő.

2011-ben aztán készült még egy The Thing. Semmi szám vagy alcím. Az új filmnek ugyanaz a címe, mint a ’82-es folytatásnak. Mert bizony, a 2011-es A dolog annak a norvég bázisnak a történetét meséli el, melyet MacReady és Dr. Copper meglátogattak. Nem remake, nem reboot, hanem egy jól összedobott előzmény.

Ugyan nem ér fel az elődhöz. Nem érhet fel! Ez azért képtelenség, mert nem John Carpenter ült a rendezői székben, nem Dean Cundey fényképezte és nem Ennio Morricone szerezte a zenét. Ennél a filmnél egyszerű, de szorgalmas iparosemberek ültek. A rendezőről, Matthijs van Heijningen Jr.-ról még sosem hallottunk, ami nem véletlen, ez az első filmje. Michel Abramowicz neve sem ismertebb a szakmában, hiába ténykedett több mozifilmben már. Az egyetlen név, amit felismerhetünk, az Marco Beltrami zeneszerző (Terminator 3 – Rise of the Machine, Blade 2, Die Hard 4.0), aki mindig elvégzi, amit kell, de sosem fog olyan magasságokba jutni, mint Morricone, de Hans Zimmert sem fogja utolérni. Kezdők és tisztes iparosok, mégis képesek voltak összehozni egy olyan filmet, ami ha nem is ér fel az eredetihez, bátran mellé állhat.

Spoiler!

1982, Antarktisz. Egy norvég kutatócsapat felfedez a jég alatt egy (immár nem) repülő csészealjat. Pár méterre tőle pedig a jégbe fagyott pilótát. Azonnal a helyszínre hívják Kate Lloyd paleontológust (Mary Elizabeth Winstead), hogy segítsen feltárni a több ezer éve jégbezárt lényt. Természetesen a dolgok nem mennek simán, mert hát a lény él és virul, és ahogy MacReady a ’82-es filmben megfogalmazta: felébredt és nincs éppen a legjobb hangulatban. Innentől kezdve az események hasonlóan alakulnak, mint a folytatásban. A lény elkezdi másolni az embereket, akik nem bíznak egymásban, ezért teszteket próbálnak végrehajtani, amik vagy meghiúsulnak, vagy ezúttal nem elég biztosak.

Nézzük, miért is nem érhet fel ez a film a folytatásához. Három okból. Az első és legfontosabb a hangulat. A stáb próbálja hozni azt a nyitott teres klausztrofóbiát, amit az előző The Thing megteremtett a hóviharos, frusztrálóan sötét jégvilággal és szűk folyosójú, többnyire ablaktalan bázisával. Itt is van vihar (talán ugyanaz, ami később MacReady-ék életét megkeseríti), éjszaka, a norvég bázis folyosói ugyanúgy szűkek és jórészt ablaktalanok, mégsem jön át a nyitott teres klausztrofóbia, nem sikerül az elzártság érzését összehozni. A kép túl tiszta (nyilván a mai elvárásoknak megfelelően), túl sok a nagytotál a nyílt terepen, azaz túl sokat láthatunk. Nincs szűkítve a perspektívánk. Kevesebb madártávlati kép, kevesebb panoráma pillanat jobb eredményt hozott volna, és a kép is lehetett volna némileg koszosabb, kopottabb.

A második a paranoia. Az előző film karaktereinek két mozgatórugója volt: a lénytől való félelem és az ebből fakadó oly mértékű bizalmatlanság, hogy egymás torkának estek. Ezt szintén próbálja hozni a stáb, de ezúttal is kiütközik, hogy egyrészt, nem a nagyok ülnek a fontos helyeken, másrészt, már nem 1982-t, hanem 2011-et írunk. Ahogy 2011-ben a kép nem lehet szemcsés, fakó, úgy a szereplők sem lehetnek politikailag inkorrektek. Ami magával hozza, hogy nem lehet olyan karaktereket írni, mint amilyenek ebbe a filmbe kellenének. Marad két választás: vagy sablont alkotnak, ami ezt a filmet megölné, hiszen egyből tudnánk, ki a lény és ki nem az (bár a trailer készítői azért így is gondoskodtak erről), vagy semmilyen karaktert nem írnak, így senkit nem fogunk kedvelni vagy utálni, de legalább ki sem tudjuk találni, ki nem ember már. Leszámítva persze a főszereplőt, de hát anno MacReady-nél is tudtuk, hogy ő nem fertőzött.

Így kerülhetett a sztoriba egy női főszereplő (ami azért egy 1982-ben játszódó film esetében furcsa, pláne ennyi férfi között), jóképű pilóta (hol van MacReady masszívan szőrős figurája?), jó fej és hősies néger (emlékszünk még a tahó Childs-ra vagy a kissé egyszerű Nauls-ra?). Igen, Kate Lloyd, Sam Carter (Joel Edgerton) és Jameson (Adewale Akinnuoye-Agbaje) a modern filmezés szülöttei. Lehet, hogy ha egy nagyobb nevű rendező ül a székben, akkor ők sem lettek volna ilyenek, de valahol természetes, hogy egy kezdő rendező nem fog a filmjében politikailag inkorrekt szereplőket felvonultatni.

A harmadik dolog pedig, amiért a film nem érhet fel elődjéhez, az a zene. Hiába jó Beltrami zenéje, egyszerűen nem hozza azt a hangulatot, amit Morricone alkotott. Miközben ezeket a sorokat írom, hallgatom a két film zenéjét, és érezhető a különbség. Ugyanakkor az is, hogy Beltrami ezúttal nem akart elrugaszkodni az elődtől (nem úgy, mint a Terminator 3 esetében), próbált a nyomdokain haladni. Nincs tuc-tuc, a zene kimért, hangulatos, csak ott pörgős, ahol kell. De hiába, benne nincs meg az a plusz, ami Morricone-ban megvan.

És mégis, a film mindezek ellenére működik, mi több, ez egy jó film! Jó horror! Jó, lehet a mai nézőknek már nem az, mert nincs trancsírozás (megjegyzem, furcsán kevés vér volt benne, de ahogy másnap megnéztem az eredetit, ott sem fröcsög a vörös lé), dögös buxák értelmetlen feldarabolása, és nem pörög ezerrel, mint a rotációs kapa, de nekem tetszett. Még úgy is, hogy sokszor a sablonos hirtelen jött hang és kép effektekkel próbál ijesztgetni. És azért működik, mert ezek jókor vannak időzítve, a felvezetésük kellően hangulatos ahhoz, hogy ne számítsunk rájuk. Persze nem fogjuk végigrettegni, de egyszer-kétszer megijesztheti az embert.

És miért nem remake? Azért, mert ha valaminek a sztorija több ponton egyezik az elődével, és akad néhány hasonló képi beállítás, attól még valamiből nem lesz újrafeldolgozás. Ha ez nem így lenne, akkor most remake-nek neveznék a Terminator 2-t, az Aliens-t, a Predators-t és még nagyon sok filmszéria következő epizódját, mert úgy alapvetően minden folytatásra és előzményre jellemző, hogy használ hasonló képi beállításokat és a történetük sok pontban megegyezik. Viszont tagadhatatlanul jól sikerült előzmény ez. Miért? Mert tisztelettel és odafigyeléssel készítették el.

A norvég bázisról és az ott zajlott eseményekről nem sokat tudhattunk meg a folytatásban, de azt a keveset hihetetlen precizitással emelték át ide. A részletességet legjobban az jellemzi, hogy megtudhatjuk, hogyan került a csákány a falba. Emlékeztek rá, hogy MacReady talált egy csákányt a falban? Nem? Nem csoda, olyan jelentéktelen motívum, hogy az ember szinte azonnal elfelejti. A 2011-es filmben is így van. Carter kettényisszant egy kéz-lényt, és ottmarad a csákány véresen a falban. Puff, két perccel később erre már nem emlékeztem, hiszen jött a még nagyobb dög, pörögtek tovább az események. Másnap megnéztem a ’82-es filmet, amiben MacReady megtalálja a véres csákányt a falban. Ekkor persze eszembe jutott, hogyan került az oda, és a fene vigye el, felszisszentem, hogy nehogy MacReady hozzáérjen (Kate ugyanis a 2011-esben rászólt Carterre, hogy ne nyúljon az akkor már fertőző gyilokeszközhöz). Baromi jó! Szeretem, amikor odafigyelnek ilyen részletekre. És van még jó pár ilyen kapcsolódási pont, minden elem, ami a folytatásban feltűnik, itt megkapja a maga előzménytörténetét. Igen, megtudjuk, hogyan jött létre és „pusztult el” az US32-re visszavitt kétfejű izé, hogyan égett le a bázis, ki volt az a fickó, aki öngyilkosságba menekült. És mikor az ember azt hinné, hogy a legfontosabbról megfeledkeztek, hogy itt van egy hatalmas lyuk, jön a fim vége. Nos, mondanom sem kell, az utolsó öt perc mindent visz.

És ha ez nem lenne elég, az újonnan behozott elemek sem ütköznek a folytatással. Hiába van egy amerikai csaj a bázison, ő nem jegyzetel, a másik amcsi tudós meg csak asszisztens (akinek amúgy semmi igazi szerep nem jut). A maradék amerikai pedig a helikopter legénysége. A vezető kutató, Dr. Sander Halvorson (Ulrich Thomsen) dán, a többiek pedig norvégok. De annyira azok, hogy norvégok is játsszák (kivéve Kim Bubbs, ő kanadai), és igen, végre egy film, amiben a nem amerikai szereplők egymás közt a saját nyelvükön beszélnek. Mi több, az egyik szereplő egy szót sem tud angolul.

Az egyetlen dolog, amit nem sikerült jól kapcsolniuk, az a film vége felé az űrhajónál maradt hójáró. A folytatásban ott nincs egy kiégett lánctalpas, sőt, semmiféle jármű, márpedig ebben a moziban Kate otthagyta az egyik norvég hójárót, kissé lángolva. Persze ebbe már belemagyarázhatjuk, hogy MacReady-ék nem ott szálltak le, ahol a lánctalpas parkolt, ami amúgy is takarásban volt, vagy betemette a hó, hiszen egy hófal mellett állt, és lángolt, simán ráolvadhatott az egész fal, na meg amúgy is hóvihar dúlt. Szóval megmagyarázható. Ezt leszámítva minden klappol, minden a helyén van, ahogy annak egy jó előzményben lennie kell.

Úgyhogy a The Thing 2011-es inkarnációja egy jó film, egyúttal egy remek előzménytörténet. Élvezetes, hangulatos mozi. Ugyan nem ér fel az 1982-es The Thinghez, de nem is kell elbújnia szégyenében.

Egyetek sok beiglit, mákosat avagy diósat, vagy más sütit, ha a beigli nem fekszik, de mindenek előtt, teljenek kellemesen az ünnepi napok.

2011. december 24. Húsz év telt el. A Sólyom évek óta nincs összerakva. Sok alkatrésze eltűnt az évek során, más alkatrészek eltörtek az igénybevétel hatására. De a kisfiú, aki immár egy felnőtt férfi testében él, máig imádja a legot. Néha ugyan kihagy egy-egy évet, de lelkesedése töretlen. A mai napot, a húsz éves jubileumot különlegesen ünnepelte. Mi mással, mint legoval? Egy vadi új Star Wars készlettel bővült a gyűjteményem, méghozzá a Halo nevű űrhajóval, mely a The Clone Wars: Bounty Hunters című epizódjában szerepelt.

Az igazi különlegesség, az igazi jubileumi lego azonban nem ez, hanem az 1992-es évek egyik készlete, a Space Police II szériába tartozó Solar Snooper. Ennek jelentősége az, hogy az Aquazone széria mellett a Space Police II volt a kedvencem, és három készlet meg is lett belőle. Még három hiányzik a teljeshez (már dolgozom rajta) szériához, de a lényeg, hogy mind közül ez tizenkét kerekű csodamasina, magyar néven rabszállító tetszett a legjobban. Nagyon szerettem volna megkapni, de sosem jött össze. Jóval később belefutottam a PECSA melletti piacon, de akkor meg pénzem nem volt rá. Ám jött a felismerés, hogy idén húsz éves gyűjtő leszek, úgyhogy megragadtam az alkalmat és az internet nyújtotta lehetőségeket, és a Vaterán végül levadásztam… Volna, de sajnos elnéztem az órám és lekéstem a licitálást. Kicsit összeomlottam (ráadásul aznap rúgtak ki, így teljes volt a csőd), ám másnap, mit ad isten, megjelent egy másik példány a Tesz-Veszen. Hát ezért már nem licitálgattam, villámáron zsákoltam és végre, tizensok év után ez is a gyűjteményem tagja lehet. Igaz, egy figura még hiányzik belőle (egyet már pótoltam), de megvan. És gyönyörű! Pont olyan, amilyen álmaimban. És ott áll a többi Space Police II jármű mellett, közvetlen az Aquazone-októl jobbra, a Star Wars legok fölött.

A novellát IDE KATTINTVA olvashatjátok. Elöljáróban annyit, hogy afféle átkötés a Mass Effect 2 Arrival című DLC-je és a Mass Effect 3 között, de nem Shepard szemszögéből.

Készült egy másik fan-fic is a pályázatra, ám a sokadik hosszabbítással élve azt leváltottam erre, mert nem igazán éreztem versenyképesnek. De majd azt is publikálom.

Sajnos a rendezvényen nem tudta ott lenni, így arról nem tudok nyilatkozni, de úgy hallottm, hogy a kisebb technikai bakik ellenére – ami szerintem velejárója minden rendezvénynek – jól sikerült.

Ami egy remek kis szerkezet! Összességében talán nem tud annyit, mint a Prestigo (nincs rajta zenelejátszás, hiányzik a fasza bőrtok – bár az előbbi nem kell, az utóbbi meg pótolható, ha jól tévedek –, nuku notesz, szótár meg a többi anyámkínyja), mégis jobban tetszik. Jobban kézre állnak a lapozó gombok (jobb és balkezeseknek egyaránt megfelel), könnyebben vezérelhető (nem kell hat-hét lapozás után manuálisan frissíteni a képet), és mivel már a billentyűzet sincs rajta, még kényelmesebb kézbe venni, zsebben eltárolni. Az aksija baromi jól bírja. Ezen a téren a Prestigonak sem volt szégyellnivalója, két hetes próbaideje alatt egyszer kellett csak feltöltenem, de a Kindle két és fél hétig bírta szuflával.

Ami kicsit talán negatívum, az a billentyűzet hiánya, amit az előbb ugyan pont előnyeként jelöltem meg. Hát igen, ez egy ilyen kettős dolog, mert valóban kényelmesebb, amíg nem kell valamit gépelni. Ekkor elő kell varázsolni egy virtuális klaviatúrát, amin egyenként kell végigszambázni a betűkön, és még trükkösebb, ha ékezeteket is használni akarunk. Ilyen téren jobb, ha az ember ujjai alatt kopognak a gombok. Ezt leszámítva nincs vele különösebb gond, sőt, még a sortörési problémát sem észleltem, ami a Prestigonál jelentkezett (jelesül, hogy egy bekezdésen belül olykor több sor is kimaradt két szó között). A menüje átlátható, nincs agyonbonyolítva (a Prestigonál némi Windowsos érzésem volt, kicsit csiricsáré lett), és a négy plusz egy gombbal, meg a funkcióbillentyűkkel – a gépelést leszámítva – kényelmesen lehet navigálni. Emellett még egy „törésteszten” is átment, kedves idesapám lazán leverte az asztalról és csattant a padlón. Karcolás nélkül megúszta a kalandot (apámról ugyanez nem mondható el ).

Természetesen van Wi-Fi-je is, amin át nem gyorsan és nem is egyszerűen lehet netezni. Hiába no, arra még csak-csak elmegy, hogy a Wi-Fi-n töltsünk le mondjuk a munkahelyünkön e-könyvet az Amazonról, de szörfözésre már nem jó. Pláne ez a billentyű nélküli verzió.

Összességében, jó kis szerkentyű ez a Kindle. Képernyőfelbontásokról, meg hasonlókról nem tudok nyilatkozni, azt a nálam okosabbak már úgyis leírták. Annyi biztos, hogy még én a vaksi szememmel is könnyen, fáradásmentesen tudom olvasni, napfényben, lámpafényben, csillagfényben, holdfényben. Kicsi, kényelmesen fogható, tárolható. Melóba menet bevágom a pulóver kenguruzsebébe, ott előhalászom, ha meg jön a főnökség, egyetlen kézmozdulattal eltűntetem. Hát kell ennél több egy komplett könyvespolcnak?