Történt az néhány héttel ezelőtt, hogy egy kollégám/barátom megkérdezte, futnék‑e a céges váltóban, mégpedig a legnagyobb és leghagyományosabb (egyesek szerint legtúlhájpoltabb) SOLA-Stafettében. Nekem ekkor beugrott, hogy mikor futottam legutóbb — 2024 nyarán, Zsolti barátommal Bándon, de annak a felét elsétáltuk. Azelőtt pedig 2022 őszén voltam szintén céges futóversenyen, azóta is PTSD‑m van, amikor arra a 14 km-re és 280 méterre gondolok, amit a run4kids keretein belül abszolváltam (a táv egy részén Kata és Zizi is velem futottak). Szóval nyilván elsőre beleegyeztem, páros év van, ideje hát futni!

A SOLÁ-ról azt kell tudni, hogy 14 szakaszban kell nagyjából körülfutni egész Zürichet, oda is meg vissza. Az össztáv 114 km (benne szint is jócskán), ez van szétdarabolva 4 és 14 km közötti szakaszokra. Én gyakorlott futóként beírtam magam a középszar távokra, 5–6‑8, mi baj lehet. Aztán kb. egy héttel a futás előtt úgy volt, hogy sérülés miatt nekem juthat a 14 km-es gyilok (a Felseneggről visszafelé le és fel futni egészen a szomszédos sportpályákig, a Buchlernhez), de szerencsére maradt nekem az eredeti terv, az ún. 8‑as szakasz.

Felkészülés
Ha tudnám, hogy hogyan lehet szavazást berakni a WordPressbe, akkor itt lenne egy, de ahogy az látszik, még a regisztrált olvasók megfelelő kezelése is gondokat okoz számomra. Szóval akkor így fejben lehet tippelni, hogy a futás (május 16., szombat) előtti egy hónapban hányszor mentem el futni, és összesen hány km‑t:
A.) 5x, 42 km 2.) 2x, 13 km III.) 1x, 10 km X.) 0x, 0 km
Nos, igen, rápihentem. Mondjuk tényleg jó, hogy az utolsó 2–3 napban se edzeni, se biciklizni nem voltam, ez szerintem igazán erős sportemberi teljesítmény már önmagában.
És nem is lennék én, ha az utolsó napokban futás helyett nem a Geminivel cseteltem volna mintegy pszichológia rávezetésként. Azt akartam a GenAI segítségével kitalálni, hogy közepesen erős hobbibiciklistaként az ún. 270-es FTP-mmel mire megyek egy bő 6 km-es távon, ami ráadásul felfelé is megy 200 métert. Készült a részéről konzervatív becslés, realista tippelés, és így utólag belegondolva a földtől teljességgel elrugaszkodott is. Kaptam tanácsokat a verseny felépítésére, lassú kezdés, nem rögtön belehalni, megnézni, hogy hogyan megy, aztán talán gyorsulni, légzés, fitymaporzás féltávnál, sprint a végén stb. Lehet, nem sok, de én ettől nagyjából megnyugodtam.

A verseny
Nagyon kedves volt Regi és Médi részéről, hogy kikísértek engem az Irchelparkba, ahonnan a nyolcas szakasz indult. (Igazából ez a SOLA lélekcsakrájának szívgödre, mert innen indul az egész verseny, ide fut be a 7‑es szakasz, innen rajtol újra a mezőny velem együtt, majd itt van a befutó is. Mondhatnók, hogy az Irchelpark a SOLA Andermattja, csak hogy a biciklis kollégák is értsék, miről beszélek.) Kegyetlen fos idő volt, fújt a szél, lógott az eső lába (engem elkerült, de később esett), hideg is volt — erre mondták a többiek, hogy “tökéletes futóidő”. (Többek között ezért sem vagyok futó.) Volt közös bemelegítés, kb. olyan, mint a Zürichsee-átúszás előtt, csak akkor nem fagynak a versenyzők egymáshoz. Én úgy, de úgy bemelegedtem, hogy alig vártam a futást ezredmagammal együtt. Nem akartam arcoskodni, beálltam félig-meddig hátra, oldalra. 12:30-kor indul a mezőny, egyszerre.
A Geminivel alaposan kielemeztük, hogy mi történt pontosan. Ő Az úgy fogalmazta meg, hogy az első kilométer beragadása mentette meg a versenyemet. Hatalmas volt a tömeg, keskeny ösvényen futottunk, illetve inkább csak kocogás volt. Én elindítottam — életemben nagyjából először — az Apple Watch-omon az ún. outdoor run c. sportágat, és amikor ránéztem a csuklómra, szomorúan láttam, hogy bőven 7 perces km-rel kezdtem. Ez nagyon lelombozott, mert először is 6 alatti futást ígértem, másrészt titkon azért ennél jóval erősebbre számítottam. De! Gemini szerint ez azért volt szuper így, mert kaptam egy kényszerű bemelegítést. “A bringás tüdőd miatt a tömeg nélkül valószínűleg kilőttél volna 4:15-ös (sic!) tempóval. Mivel az izmaid nincsenek hozzászokva a futáshoz, 2–3 km után a combjaid teljesen beálltak volna a savasodástól, és a táv második felét végigszenveded (vagy belegyalogolsz).” Nem mondom, hogy nincs ebben igazság, mert szerintem pontosan ez történt volna… De így az első részen a nagy tömegben, viszonylag lassan mentem felfelé a dombon, de már ekkor is végig futva, nem sétálva. Aztán ahogy húzodott szét a mezőny, úgy kaptam én is kicsit erőre, amiben azért az is segített, hogy innentől kezdve kevésbé volt felfelé menős az út, inkább ellaposodott. Próbáltam beállni egy olyan futásra, amit ha nem is élvezek (én a futást élvezni nem tudom, csak ha nem csinálom), de fintorogva tolerálok. Közben időnként néztem a csuklómon a számokat, nyilván nem tudtam, hogy most akkor mi mit jelent, a távot láttam, az időt láttam (tudtam, hogy 6 km lesz és kb. 30 perc), és alul meg ott volt az a bizonyos X perc / km. Ez előbb lement 6:30-ra, majd 6:00-ra is. Kicsit csalódott voltam, mert azt hittem, jól futok, de hogy még ez mindig csak 6 perces kilométer — mi lesz itt a végén, ha elfáradok? Mindegy, futottam tovább.
Jött az a rész, ami elvileg könnyebbség, mert lejtő. De nem nekem! Én nem szeretek lefelé menni, nekem ez még fitten is nagyon térdgyilkos. Azt éreztem futás közben, lefelé, hogy leszakadnak a combizmaim. A Gemini szerint ez nem gyakorlott futóknak kemény talajon igazi halálos kombináció, ahogy a testsúlyom 3–4‑szeresének megfelelő terhelést kapnak a combizmaim, amik a biciklizésben koncentrikus, nem pedig excentrikus munkához szoktak. Mit jelent ez? Hogy baromira fáj, és nagyon veszélyes.
Olyan 4 km körül jártam, amikor jobban szemügyre vettem az órámat (futás közben). Ekkor láttam, hogy a legalsó X perc / km az nem a pillanatnyi vagy utolsó km-re vonatkozik, hanem az egész futásra! És ekkor már jócskán 6:00 alatti időnél jártam, yeah… Ettől új erőre kaptam, és az sem zavart meg túlzottan, hogy hullafáradt voltam, és megint jött emelkedő. Fél km-re a céltól már hallatszott a hangosbemondó, a tömeg zúgása, ez is sokat segített. Az összeszorított fogaimat csak akkor cseréltem laza mosolyra, amikor megláttam a hivatásos fotóst. Aztán befutottam a célba, lepacsiztam Zoli barátommal/főnökömmel, és…

Az utójáték
… és ekkor éreztem meg, hogy én lábilag tényleg ennyit bírtam. A Gemini kielemezte nekem, amit egyébként a Straván is láttam, hogy néha 4:30 alatti km‑t futottam (nyilván csak rövid részen, de akkor is), így sikerült 5:00 körüli átlagot hoznom. Aznap alig bírtam járni, másnap már jobb volt, este pedig csináltam egy nagyon laza (Z1, aki érti) 40 perces tekerést. Most már nem akarok minden lépésnél magam alá piszkítani, tehát valószínűleg már megmaradok. Nem leszek rendszeres futó, de lehet, hogy időnként azért futok majd valamennyit, és ilyen váltót pedig máskor is (talán, esetleg).

A futás a Straván: https://www.strava.com/activities/18527628068

Még tavaly nyáron történt, hogy rövid idő alatt három itthoni nagygép is tönkrement — felmondta a szolgálatot a mosogatógép, aztán bekrepált a mosógép és a szárítógép is. Eléggé égett az arcunk, hogy alig egy évvel a beköltözésünk után rögtön ilyen problémás bérlők lettünk, szerencsére a főbérlő úr (a.k.a. Andreas bácsi) megértő volt, és tudta, hogy nem velünk volt a gond, inkább az előző bérlők voltak kevésbé gondosak, mint mi.

Szóval kaptunk egy szuper okos mosogatógépet, amit lehet távolról is vezérelni. Kaptunk mosógépet is, ami nem okos, de cserébe mos. És kaptunk szárítógépet is, ami szintén nem okos, viszont most már ügyesebb. Van benne egy ilyen műanyag tartály, abba csepeg a kondenzvíz. Amikor meghozták és beüzemelték, akkor mondták, hogy lehetőség van a vizet tartály nélkül is elvezetni, és ez azóta birizgálta a gondolkodásomat. A héten mostohaapósom, Ati segítségével sikerült ezt megoldani, ami mindössze 2 Bauhaus-látogatás és kb. 3 óra pair szerelés árán sikerült.

Most csak a végeredményt mutatom be, arról inkább nem számolnék be, amikor mindent mindennel próbáltunk összepárosítani, de így is csöpögött, folyt, ázott a padló.

A fenti képen az látszik, hogy a zöld cső a jobb felső sarkon le van szedve arról a csőcsonkról, ami a tartályhoz vezet, és ez van beledugva egy áttetsző, hosszabb csőbe, ami levezet a fali lefolyó-csatlakozóhoz (amit szintén mindjárt bemutatok).

Itt látszik a rendszer lelke, akkor még tesztüzemben (ld. alatta a veder). A falból egy colos műanyag cső lóg ki, erre van felfogatva egy mindenhol 1 colos T‑idom. Ebbe megy bele a fallal szemben a mosógép kiömlője, ami egy csőszűkítőn keresztül csatlakozik, és egy bilinccsel van odafogva (ez nem házibarkács, ez by specification). A felső részbe megy bele a szárítógép kondenzvize, aminél az a gondolat, hogy így nem nyomja át a szennyvizt a mosógép a szárítógépbe, mert ha szemben lenne vele, akkor ez felmerülhetne problémaforrásként, a mosógép meg úgyis védve van ettől.

Ez egy unalmas bejegyzés volt, de tényleg örülök, hogy ezt sikerült megoldani. Kb. 70 frank volt az egész beruházás (lett végül néhány feles alkatrész, szóval lehetett volna még ennél is olcsóbb), egy szaniteres cég 200 frank alatt ki sem száll.

A szokásos lista:

• február 22.: Michael Ende: Momo — valószínűleg azért kezdtem olvasni, mert lusta voltam új e‑könyvet tölteni a Pocketbookomra, és ez valamiért ott volt. Nos, elég érdekes könyv, van benne minden, talán gyerekfejjel érdekesebb lett volna, de ez már klasszikus, örülök, hogy ezt is elolvastam már életemben.
• május 16.: Sandra Newman: Julia — hujj, ez nehéz szülés volt, főleg azért, mert papíron olvastam. Nekem az 1984 a kedvenc könyvem, innen nézve ez az egész ötlet, miszerint nézzük meg Julia szemszögéből a történetet, blaszfémia. Voltak dolgok, amik tetszettek, érdekesnek találtam, de alapvetően nagyon nem jött be, se a koncepció, se a megvalósítás, nem fogom többet elolvasni, de most megjött a kedvem egy kis ’84-hez (németül még úgysem olvastam).
• június 18.: Háy János: A cégvezető — Regi ajánlására vettem kézbe (e‑könyvként), és elolvastam, igen. Tetszett? Nos… Voltak benne jó dolgok, de maga a szöveg, ahogy írva van, nekem túl haladó szellemű, és lehet, én vagyok túl konzervatív, nekem jobban bejönnek a dialógusok és hagyományos formák (főleg monológban vagyok erős). Nem fogom újraolvasni, de egyébként a könyv jó.
• július 23.: Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub — könnyed, talán épp ezért tetszett nagyon, bár voltak (a könyv jellegéből adódó) vontatott részek is. Most látom a Molyon, hogy ez egy sorozat, meglátjuk, rámegyek‑e még másokra is. A filmet is megnéztük, rettenet blőd.
• július 24.: Rényi Ádám: Osztálytalálkozó — fantasztikus, nem véletlenül olvastam el egy nap alatt (OK, nem egy 2666-terjedelmű kötet, ez tény). Egyik novella jobb, mint a másik, néhány kicsit kiszámítható, és az elejétől lehet tudni, hogy mi lesz, de akkor is mind jó egytől egyig.
• október 10.: Erin Meyer: The Culture Map — régóta el akartam olvasni, rajta volt az olvasómon és a listámon évek óta. Aztán 2025-ben annyiszor voltam Indiában (a könyvig 2x, utána még 1x), hogy szinte szakmailag volt muszáj. Érdekes volt, tetszett, néha már kicsit azért úgy érzem, hogy ebbe az egészbe a multi-kulti bekavar, és nem feltétlenül úgy van, ahogy Erin anno látta.
• november 2.: Michelle Wild — Jó szeretők — amikor Krasznahorkai megkapta a Nobel-díjat, úgy voltam vele, el kell valamit olvasnom tőle, mert eddig egy betűt nem láttam belőle. Fel is mentem egy áruház oldalára, ahonnan a könyveket szoktam beszerezni, és megnéztem, tartanak‑e a druszámtól valamit. Nem volt semmi, így berendeztem letöltés alapján a könyveket, és ez volt az első, ami nem angoltanulás vagy programozás volt. Szerintem kijelenthető, Michelle‑t meg nem sértve, hogy talán azon a skálán, ahol Krasznahorkai az omega, ez a kedves ex-pornós az alfa… Egyébként a könyv jó szar, rémesen megírva, de időnként talán pont ezért kifejezetten szórakoztató is. Senki se olvassa el, de tényleg!
• november 8.: Rényi Ádám: A bezzeggyerek és más felnőttmesék — ld. fenn, ez is szuper, és most látom, hogy van még egy könyve, az Erika néni, akkor arra is rámegyek.
• november 27.: Halász Rita: Mély levegő — nem írtam minden könyvnél (pl. a poreszosnál nem véletlenül), de ez is, mint sok más, Regi ajánlása, akinek pedig Krisztina barátunk ajánl könyveket. Kicsit nehezen indult be, de utána annyira bedurvult, hogy ágyban fekve, olvasás közben szinte kapaszkodnom kellett… Érdekes koncepció, ahogy a gyerekes anyuka hirtelen rácsúszik a… mindenki olvassa el szépen, hogy mire és hogyan, érdemes!

Foci

Idén nem fociztam, egyáltalán. Se edzés, se meccs (igen, ezeket külön ki kell emelni), ez így sikerült. Valahogy már egyáltalán nem izgat ez az egész (vicces, mert focit se nézek), a csapat teljesen lecserélődött körülöttem (még mindig én vagyok az FC VBZ titkára egyébként), ettől a fajta testmozgástól pedig elkezdtem nagyon félni. Az évek során rengeteg csapattársam sérült meg, láttam én szakadt Achilles-ínt, keresztszalagokat, mindenféle kisebb és nagyobb nyűgöt. Nem hiányzik, hogy egy rossz mozdulat miatt fél évem (vagy több) menjen a kukába. Ja, és egyébként is, a nyári edzések a közeli Hardhofból elkerültek a távoli Opfikonba — hogy egy másik helyzetben használt mondatomat idézzem, “megy a faszom”.

Síelés

A szokásos egy hét Saas-Feében — a luxizás, amit még Lázár János korholó szavai dacára sem engedünk el. Kata és Zizi idén is snowboardoztak (már nagyon ügyesek), Médi egész héten beteg volt, így neki és Reginek teljesen kimaradt a téli sport, én Reginek köszönhetően sokat tudtam csúszni, kétszer estem, és egyszer sem csatolt le a lécem, így ezt sikernek könyvelem el.

Futás

Egyre többen mondják, hogy kéne, de én ellenállok, bár már se nem magyar, se nem focista nem vagyok. Tény, hogy az a fajta könnyedség, hogy felveszem a cipőt, a sortot és a pólót, és futok, és nem kell hozzá 10’000 franknyi egyéb felszerelés, nos ez tényleg vonz. Majd talán jövőre, a közeli erdőben van ilyen forgáccsal felszórt pálya, ott.

Úszás

Idén is másfél kilométernyi Zürichi-tó, se több, se kevesebb. Jövőre is megpróbálkozom átúszni, jó lenne, ha Regi és Kata is jönnének, netán Zizi is? Meglátjuk. A szokásos fogadkozást ideírom: szeretnék megtanulni hosszútáv-tűrő módon gyorstempóban úszni, és annyi (jól) úszó kollégám és barátom van, hogy vétek lenne őket nem kihasználni erre, főleg, hogy enyhe noszogatás hatására szinte mindannyian önként felajánlották a segítségüket. Addig is pro tipp Timitől: ha az ember nem gyorsúszásban halad, hanem pl. mellúszásban, akkor a Garmint / Apple Watch-ot az ember rakja be az úszósapkába, a fejtetőre, mert akkor jól mér a GPS. (Vagy meg kell tanulni gyorsban nyomni, akkor is jól mér, lásd fenn.)

Edzés @ Across the Limits

A tavalyi évemet szinte ez töltötte ki, most visszanézve tényleg jó sokat írtam róla. Még mindig van éves előfizetésem (sőt, Reginek is, sőt, Zizinek meg 10-es jegye), most már nyitvatartási időn kívül is van bejárásunk, és még mindig nagyon szívesen megyek oda heti mindössze 3–4x. Örülök, hogy ez a kb. kétnapos kadencia így beállt (bár hazudnék, ha azt mondanám, nem volt olyan hét, amikor 5x voltam), és ez így szuper kiegészítés a következő sportághoz, amire mindjárt kitérek. Néhány dolgot azért még leírok, mert fontosnak tartom.

Az Across the Limits nem csak egy terem. Ez egy szekta közösség, a szó legszebb értelmében. Talán 100-ból 1 edzés olyan, aminél húzom a számat, mert valami nagyon nem jön be, vagy hülyén volt megszervezve, de ezek is olyan alkalmak, ami után az ember szól, és legközelebb minden szuper újra. Mivel még mindig küzdök valamennyire a teniszkönyökömmel, ami egyben golfkönyök is, így a nehezebb emeléseket skippelem, és szerencsére így van jó kifogásom a pull-up (húzodzkodás) ellen is. De az is mutatja, hogy mennyire szuper hely ez, hogy ilyenkor mindig kapok másfajta gyakorlatot, ami nem úgy terhel, mégis hasznos, szóval nem érzem magam úgy, mint anno gimis tesiórán — kihagyva…

Ami nagyon új, az a jóga. Lett jógatanár, mármint nem a nemzetiségét adom meg, mert német, szóval most már van jógatanár is az edzők között. Szerda esténként, jó későn szoktam / szoktunk menni, és ugyan nagyon húztam a szám az elején, de nagyon bejött, ha tudok, mindig megyek. A legjobb, hogy rajtam kívül szokott még lenni két abszolút antitalentum, az egyikük kb. 190 cm magas és 110 kiló, a másik még nála is magasabb, és olyan laza, hogy csak nagy nehezen tud benyúlni a farzsebébe. Ilyen csapatban azért nyilván más érzés nyújtani, mintha mindenki eka pada galavasanában szürcsölné a matcha lattéját is.

Végül még annyit mesélnék, hogy december elején, szokásos módon, megszervezték az adventi találkozót drága edzőink. Itt szoktunk jókat enni és inni (előtte mikulásos edzés, egészen elképesztően kemény volt), illetve itt hirdetik ki az adott év Kraftkörpereit (férfi és női kategóriában). Ez ugye az a pontozásos sporttág, hogy az évben (pontosabban az előző év december 1. és november 30. között) kik voltak a teremben a legtöbbet. Az év második felében többször is eszembe jutott ez, tavaly 227 alkalommal sikerült becsekkolnom, idén meg már időben látszott, hogy szerencsére ilyen számot nem fogok elérni. Mivel igencsak kompetitív vagyok, az volt bennem, hogy jó lenne megint nyerni, de másrészt meg nagyon ciki is lenne. Mindjárt jön a bicajos rész, durva lesz, és pont emiatt voltam úgy vele, hogy ennyi egyéb teendő mellett, ennyi tekerés mellett, ha még mindig én vagyok a legtöbbet oda járó férfi, az már tényleg gáz. Így aztán inkább megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy pár edzéssel megfosztottak a trónomtól, és a fent említett hajlékony úr lett a legjobb/legtöbb. Tényleg örülök, és jó érzés volt ezt a rettenetes csalódottságot (sic!) magamban helyrerakni.

Biciklizés

Nos, khm, igen, elérkeztünk ide is. Nincs itt semmi látnivaló! Idén egy kicsit többet bicikliztem, mint… valószínűleg az egész életemben korábban. A tavalyi fogadkozás és izomból versenyekre való jelentkezés megtette a hatását, és a korábbiakhoz képest sokkal, de sokkal többet tekertem. Megpróbáltam rendszert vinni az egészbe, heti 3x tekerni a home traineren, és a tavaszi és korai nyári hónapokban szinte minden hétvégén voltam hosszabbat tekerni. Itt nem győzöm eléggé hangsúlyozni Regi segítségét, aki ilyenkor hátán tartotta a lakást (mint egy nőies, albisriedeni Atlasz) és benne az összes gyermekemet — meg sem próbálom ezt szavakkal megköszönni, mert nem megy. Pityu barátom pedig magát a felkészítést kísérte és tekerte végig, hosszú órákat bütyköltük a bicajomat, cseréltünk rajta mindenfélét, nem is beszélve arról, hogy ő volt a hétvégi éceszgéber, akivel bejártuk Tolnát és Baranyát, de legfőképp Andermatt környékét.

Nem fogom újra leírni, hogy hol és mikor és mennyit tekertem, mert már megtettem: júliusban Tortour, augusztusban Zürich-Andermatt, szeptemberben a következő bugyra az Alpenbrevetnek. A Tortour nagyon tetszett, jövőre is megyek, ezúttal Schaffhausenben lesz. Az augusztusi esemény nagyon szenvedős lett, főleg a vége (és a fél 3‑as indulást nem fogom senkinek se megbocsátani, aki szervezőként benne volt ebben), jövőre nem megyek. Az Alpenbrevet pedig egy igazi, felejthetetlen élmény, amit az elejétől a végéig mosolyogva toltam végig, bár tény, hogy a mosolyomon némi káromkodás is átszűrődött a Furkára felfelé menet. Jövőre megpróbálom az utolsó, legnehezebb kihívást ott, amire tavaly még azt mondtam, hogy számomra elérhetetlen.

Ha nem lenne ennyire időrabló, és a családot ennyire megterhelő dolog ez a biciklizés, akkor mindenkinek tiszta szívemből ajánlanám. Így csak azoknak, akiknek vagy semmi más tevékenységük nincs, vagy olyan szuper hátteret biztosító családjuk, mint az enyém. Akiknek ezúton is köszönöm azt, hogy vén fejjel ilyeneket csinálhatok.

Történt a minap, egészen pontosan tegnap, hogy részben szakmai, részben teljes mértékben szakmaiatlan okok által vezérelve felkerestem a Google Geminit, ahol is górcső alá helyeztem az új, 3‑as verziót, annak is a “gondolkodós” változatát. (Igen, én tényleg vagy biciklizésről írok, vagy ilyen követhetetlen témákról.) Mi más lehetne az első téma, amivel tesztelem az LLM-et, mint én magam.

No, jött is a pontos válasz, miszerint Dr. Markert László (ügyvéd), de vannak cégvezetők (!) is, és egyébként is, nem eléggé egyedi a név, pontosítás szükséges. Definiáltam hát jobban, hogy kire is gondolok.

Nyilván máshogy is tudtam volna meghatározni, hogy az ezer és egy Markert Lászlóból melyikre gondolok, írhattam volna a szerető férjről és türelmes családapáról, a szakmai környezetére elsősorban sallangmentes komunikációjával és lehengerlő modorával ható mánágérről, a szerető fiúról és vőről, nem is beszélve az életközepi válságtól szenvedő hobbibiciklistáról. Én azért a lokációt és e speciális hobbit választottam, mert próbáltam valamilyen módon a blogra, és az ezzel kapcsolatos találatokra terelni a gépszörny vigyelmét. Sikerrel. A válasz olyan szép, hogy egyben idézem, és közben hozok még egy papírzsepit.

Hoppá, figyeljük csak meg, “jól ismert blogger”! Ez aztán már valami, epitheton ornans a javából! A sok méltatás és dicséret végén, az LLM-től megszokott összegző befejezésben egy újabb érdekes fejleményt következett.

Legrégebbi és leghitelesebb forrás, hát ezt is megértük… Nem is beszélve, hogy a magyar blogszférába is bekerültem, egy kis rábeszéléssel akár még oszlopos tagnak is hívott volna a drága Gemini (mi, ikrek, szinte egy család vagyunk, nem?). De ez a csoportban vagy fórumban hivatkozás dolog felkeltette az érdeklődésemet, ezért elindítottam ebbe az irányba a beszélgetést.

Na, erre aztán jött még több szívet melengető válasz, azt soha nem hittem volna, hogy leszek én egyszerre Handrás-támogató (igaz, voltam), és egyúttal a “svájci magyar expat életérzés egyik (kik a többiek???) hiteles krónikása”… De nem ez fogott meg jobban, hanem az a hivatkozás, ami elsőre simán halucinációnak tűnt.

Nyelvészeti kutatások és élő nyelvi forrás? He? Kijelöltem az egész szöveget, és kértem hozzá hivatkozást rögvest.

• Folyóirat: Magyar Nyelvőr, 144. évfolyam, 2020. 1. szám.

• Cikk címe: Mit magyaráz a kollokálódás, és mit nem? A rekkenő hideg példája.

Még itt sem voltam teljesen biztos a dolgomban, valahogy életem során még egyszer sem találkoztam a Magyar Nyelvőrrel (alapítva 1872-ben), és a 2020/1. szám is pont elkerülte a figyelmemet. Nosza, felugrottam a honlapjukra (https://nyelvor.mnyknt.hu/), találtam archívumot is, volt 2020 / 144. évfolyam, és 1‑es szám is. Sok érdekes témát dolgoztak fel, hirtelen nem is tudtam, hogy a szófajjelölő képzők funkcionális vizsgálatát vagy a pragmatika és pszicholingvisztika összekapcsolódásának változatait olvassam először. De tényleg ott volt a fenti cikk is, Kugler Nóra tollából (PDF).

És ekkor már tényleg elhittem, hogy egy igazi kutató engem, a blogomat, egy 2013-as bejegyzésemet citálta, mint egy ékes példája egy oximoronnak.

Ami az egészben vicces, hogy maga a rekkenő hideg nem is az én találmányom, csak egy ilyen homage a Trópusi vihar c. 2008-as filmeposzra, annak is az elején bemutatott kamu filmes trailerek egyikére, a Rekkenő VI-ra. Ha Regivel a szerelmünk hajnalán nem néztük volna meg többször is elébb moziban, aztán, khm, torrent videotéka által a Trópusi vihart, akkor nem akadt volna be nekem annyira a Rekkenő-franchise, és akkor nem jutott volna eszembe a hatodik rész, és hogy abban beköszöntött a jégkorszak, ergó rekkenő hideg.

Szeretem, amikor a tudomány és a teljesen blőd internetes kontentgyártás ily módon találkozik, és egy ilyen úgynevezett “Rekkenő Langyosság”-ot alkot.

Vasárnap történt ez. Médi szeretett volna biciklizni (eredetileg görkorizni, de ő gyorsabban gondolja meg magát, mint ahogy én indiai business tripet szervezek), és akkor úgy terveztük, hogy megyünk hárman, Regi is. Lementem előre, hogy kivegyem a bicikliket a tárolóból. A két nagy bicikli egyszerű, szemben vannak az ajtóval, simán kikaptam őket. Mindkettőt kellett pumpálni, azzal azért elment pár perc. Médi bicaja van legbelül, urológiai módszerrel kell kibányászni, mert Kata BMC-je és Zizi Trekje is ott van előtte, meg a tetőcsomagtartó, amit nem olyan régen raktam be a biciklizárolóba (ami egyébként 2x3 méteres), nyilván azért, mert túl sok hely volt addig. Ez utóbbi művelet kb. 5 perc és 10x anyázás, ilyenkor befelé (amikor megyek a bicikliért) viszonylag egyszerű lambadázni a nyergek és kormányok között, kifelé, a 20 colos biciklit félkézzel emelve már nehezebb.

Kivettem tehát mindhárom cangát, hozzá ugye 3 sisak, meg még a vonókötél, mert ha emelkedő van, akkor Médi hajlamos behisz… elkedvetlenedni, és ilyenkor némi vontatás megtöri a vonakodását. Indulhatnánk már, eddig legfeljebb 10 perc telt el, én már tökig leizzadtam. Médi végig asszisztált nekem, szerencsére kívülről, ő nem jött be a biciklitárolóba. Megállt az udvar közepén, rajta stílusos leggings, póló, pulcsi, virágmintás mellény, mondja, hogy fázik. Visszaküldtem, hogy vegyen fel egy kabátot, teljesen ledöbbentem, mert visszament, ilyen bölcs és belátó (mint az apja) nem szokott lenni. Felment, hallottam némi kiabálást (ez normális), lejött, kabát nuku, mellény nuku. Kérdeztem tőle, hogy ha mellényben fázol, akkor szerinted mellény nélkül mennyire fogsz fázni? Neki melege van, jó lesz így, zavarja a kabát, nem jó a mellény stb. Visszaküldtem, mondtam neki, hogy így nem megyünk. Ordítva ment fel a lépcsőn, majd a lakásban a hangok alapján már teljes meltdown. (Ha megtanult olvasni, akkor átírom majd másra, hogy ez nem is vele törént, hanem egy ismerőssel.) Regi hívott telefonon, nem megyünk mégsem… Visszapakoltam újra a bicajokat, újabb 5 perc, a mai edzés is megvolt, bár ebből Straván sok nem látszik…

Szomorkodva mentem fel. Aztán Regi — ez a fantasztikus Regi — mondta, hogy menjek el egyedül tekerni, mert milyen jó az idő. Kicsit kérettem magam, mintha ez eszembe se jutott volna korábban, de csak azért, hogy nehogy már úgy elsőre megcsináljak valamit. Átöltöztem, nyilván farmer volt rajtam, mindent le, pelenkás gatya (ebbe ne menjünk bele), aláöltöző, sapka, minden fityfasz cucc, mert olyan nincs, hogy valaki csak úgy elmegy biciklizni, ugye? BMC felpumpálása, mert nyilván az is leengedett egy kicsit. Eltelt még 10 perc, készen is voltam a túrára.

Intermezzo. Pár héttel korábban voltam bicajozni a környéken a célból, hogy KOM legyek egy vagy két szegmensen. Kinéztem kettőt… Az egyik 670 méter hosszú, enyhe (2,5%) emelkedő, 4’000+ ember ment már rajta majd’ 15’000 alkalommal. A másik rövid és lejtős, de… szóval egy temetőben volt, ami, nos, hát nem az az ideális helyszín, ahol az ember 50 felett repeszt. Nem akarok nagyon belemenni, de mindkettő sikerült, az elsőre pont a fenti számok miatt nagyon büszke voltam, a másodikról meg jóízlésű ember nem beszél, nyilván ezért írtam róla a blogomban. És itt jön az intermezzo lényege — valamilyen okból kifolyólag ezt a második szegmenst, ahol szintén KOM voltam, letörölték. Szívemben nagy elhatározás gyúlt…

Néztem egy másik szegmenst a környékünkön, 150 méter hosszú, ugyan a Strava szerint 24,5%, de nagyon nem, max. 3% lehet. Mivel nem volt rajta erős idő (“csak” 600-an mentek rajta 2’300x), gondoltam, hogy rápróbálkozom. Előtte kicsit bemelegítettem magamat, aztán rákanyarodtam, tényleg nagyon lazán, a végén már gurulva lettem 2 mp-cel gyorsabb, mint az addigi KOM. (Regivel tegnap arra sétáltunk, a szegmens elején és a végén is gratulált, hát nem cuki? De.)

Aztán gurultam hazafelé, de úgy voltam vele, így azért nem megyek haza, 2 km, oké, ott van a KOM, de ehhez nem adom az arcomat. Felfelé indultam hát a “hegyre” (Uetliberg), mint oly sokszor. Aztán eszembe jutott egy harmadik szegmens, ami a valóságban is tényleg 17%-os, ennél már csak a neve rosszabb, “Stääill!”, ami jelentheti azt, hogy meredek, kemény, durva. Nekirugaszkodtam, tekertem, mint egy állat, ki is álltam a nyeregből, de az egész út tele volt taknyos avarral, pörgött a hátsó kerék egy helyben…Visszaültem, mentem tovább, mint Tadej “Pogi” Pogacar, ha recovery ride-ot tol alvás közben, sikerült is a PR (ami azt jelenti, hogy magamhoz képest most voltam a leggyorsabb), örültem, bár nagyon meghaltam a végére.

Ekkor úgy éreztem, hogy erre a napra már jó vagyok, akár már haza is mehetnék, 5 km már valami. De ha már ott voltam, akkor elmehetnék a lámpás kereszteződésig is, nem? Ott meg elmehettem volna Schlieren felé vissza, de ha már ott voltam, akkor mehetnék egy Uetliberg Ride-ot, fel a hegyre, ugye. Közben (menet közben) ráírtam egy barátomra, hogy megyek tekerni, mert ő is mindig szól (és én sose megyek vele), és nem akartam, hogy leszúrjon, hogy miért nem szóltam. (Ez egy mély, őszinte, igaz barátság.) Semmi válasz, közben felértem a tetejére, csináltam a végén is egy újabb PR‑t (azon a szakaszon, ahol tényleg 100x voltam már), örültem megest. Megcsináltam a szokásos képet, mennék már haza, 13 óra, Regi a kölkökkel, ebéd, miegymás.

Ekkor hívott a barátom, hogy ő most öltözik, de még kb. 20 perc, és jönne ő is. Jó, szóltam Reginek is, egy arany ember ő, mehetek akkor még egy kört. Szóval vele is mentem még egy Uetliberg Ride-ot, lazán, nyugisan, majd utána szépen hazamentem.

Nos, ezt szerettem volna megosztani, köszöntem a figyelmet, mindenkinek további szép hetet kívánok, pénteken jövök haza.

Regisztrálni már most is lehet, sőt, érdemes, mert nemsokára muszáj lesz: regisztrációs űrlap.

Akinek ez nem tetszik, az olvasson Bayer Zsoltot.

Éreztem én már az év korábbi részében is, hogy ezt a biciklis szezont túltoltam. Ennek a túltolásnak volt a zenitje a szeptemberi Alpenbrevet, amivel ugye tavaly elindítottam a hivatásos amatőr bicikliskarrieremet. Mivel az Alpenbrevet nagyon hamar betelik, már tavaly szeptember 13-án jelentkeztem (emlékezzünk, hogy 7‑én, Médi szüli- és Regi névnapján volt az előző verseny), megfontolt módon újfent az ezüst kategóriára, amit csináltam. “De hát a címben Gold van, mi folyik itt Andermattban?!” — tehetitek fel a kérdést, és teljesen jogosan. Több dolog is történt. Utána jelentkeztem a Tortourra és a Chasing Cancellárára is, amikre a felkészülés során többször is bőven az ezüst szint (100 km / 3’000 m) felett tekertem/tekertünk Pityuval. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ha már letekerek előbb 250, majd 200 kilométert (előbbiben majdnem 4 km fel, utóbbiban bőven több), akkor fura lenne drága hotelbe elmenni két éjszakára egy ilyen esemény miatt. Érdekes gondolatmenet, tudom, de ez munkálkodott bennem. Volt egy olyan ötletem, hogy várjuk meg legalább az első versenyt (ami ugye július közepe), hogy egyáltalán az sikerül‑e, de hát nem én lennék, ha így tettem volna — május végén upgrade-eltem aranyra…

A végén is le fogom írni, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, és sajnos a meghálálásra is vajmi kevés az esélyem. Regi nélkül nem sikerült volna se az Alpenbrevet, se semmi más idén. Ha ő nincs, akkor nem tudok ennyit edzeni, nem tudok sok hétvégén is teljes napokra eltűnni. Ő volt az, aki minden ilyen alkalommal a gyerekekkel volt, és nem csak őket, de minden mást is intézett. Elmondhatatlanul hálás vagyok, és nagyon, nagyon, nagyon köszönöm!

Úgy volt az eredeti terv, hogy Zoli barátommal/főnökömmel megyünk megint tekerni is, hotelbe is, de neki közbejött valami. Aztán egy darabig úgy volt, hogy egyedül leszek. Aztán az is felmerült, hogy Regi lejön velem, végül Zizi kísért el. Vicces volt így a hétvége, kicsit ilyen elhagyatott lány / tékozló apa feeling.

Az előkészületekről annyit, hogy péntek este vettem észre, hogy egy drót beleállt a hátsó kerekembe. Egyáltalán nem izgultam, a páni félelem egy nyugodt életérzés ahhoz képest, ami bennem volt. Szerencsére még nyitva volt az andermatti szervíz, ahol három szakember fél órán keresztül próbált egy új tubeless (belső nélküli) gumit a kerekemre applikálni, sikertelenül. (Nagyon röhögtem magamban, amikor az egyik a másiknak azt mondta, hogy “jövőre hozzunk kompresszort is!”.) Végül abban maradtunk, hogy kapok a belső nélkül is működő gumiba egy belsőt, a lyuk egyébként kicsi volt, és úgy tűnt, hogy a defektellenes folyadék meg is oldja a problémát, de nem mertem belevágni így egy 200+ km-es tekerésnek. Izgalmakban hát nem volt hiány.

Szombaton korán ébredtem, jó szarul aludtam, de a négy és fél óra még mindig jónak számított a korábbiakhoz képest. Gyors reggeli (zaba), öltözés, majd mentem is a startra. Eléggé kicentiztem, mert sokat kellett sétálnom a boly végéig (több, mint 1’500-an indultunk egyszerre 6:00-kor), kb. fél percem volt lélekben felkészülni, és már indultunk is.

Oberalp (2’046m)

Az első hegy az Oberalp, és fura ezt egy ekkora mászás esetén leírni, de ez kifejezetten kellemes kezdésnek. Nagyon hideg volt (4 fok), de megfelelően felöltöztem (rajtam volt az esőkabát), és pont annyira átmelegedtem, hogy ne fázzak, de ne is izzadjak le. Itt még nagyon egyben volt a társaság, nyilván az erősek már rég felértek, amikor én még bőven tekertem felfelé, de ez így is volt tervezve, hogy ne az első kaptatón nyírjam ki magam teljesen. Jól éreztem magam, kellemes volt még a lefelé út is, bár tény, hogy akkor azért fáztam.

Ami nem volt jó, az az első pihenő Disentisben, rengetegen értünk be egyszerre, még azért is sorba kellett állni, hogy utántöltsem a kulacsaimat. Később ez már nem volt gond, mert jobban elnyúlt a mezőny, de itt pultból is kevés volt, és emberből is sok.

Lukmanier (1’972m)

A második hegy a Lukmanier, és itt is kellemes az, hogy az Oberalp után nem megyünk le a Holt-tenger szintjére, hanem viszonylag magasról indulunk felfelé. Itt már szép idő volt, ment fel a hőmérséklet, elkezdett sütni a nap, nem azt mondom, hogy nagy izzadásban volt részem, de a hajnali órához képest kellemes volt a tekerés. Ide is viszonylag hamar felértem, de sajnos a hegycsúcs után rögtön egy sporttárs csúnyán elesett, jött is a mentőautó. Remélem, jól van az illető, nem tudom, mi lett vele.

A Lukmanier után egy nagyon hosszú ereszkedés, majd utána egy még hosszabb átvezetés van a következő hegyig. Olivone és Airolo (ahol a fenti pihenőhelyen felrobbant mellettem egy versenytárs első gumija — kicsit megijedtem), a két checkpoint és pihenő között majdnem 3 órán keresztül tekertem, azért ebben a bő 60 km-ben van már mászás is jócskán. A sík szakaszon többször is mentem bolyban, talán kicsit túl erősen is, de olyan jó érzés volt ez, hogy megyek a többiekkel, mint a nagyok (nem is szólva arról, hogy milyen kellemes szélárnyékban haladni).

Nufenen (2’478m)

A Nufi nem a kedvencem, tavaly sem volt az, nem is véletlen, hogy az idei felkészülés alatt ez volt az egyetlen hágó, amit nem másztam meg. Airolóból is ez bő egy kilométer felfelé, pedig ugye már addig is ment az ember bőven föl. Ami jó volt, az az, hogy idén nem szakadt az eső, mint tavaly, így pedig azért más a hangulata az embernek, mint csöpögő orral. Egyszer álltam meg felfelé, egy lámpánál, egyébként ha nem is hasítva, dacolván a szembeszéllel, de mégis normális (csigalassú) tempóban teljesítettem. Egy “vicces” közjáték volt az, amikor valaki jött közvetlenül mögöttem, majd egyszer csak a semmiből beesett az “árokba” (nem volt szerencsére árok, csak kidőlt az út mellé a fűbe), se én, se ő, se a többiek nem értették, de már dőlés közben röhögött, majd jött tovább, így nagy baj nem történt. (Én is hányszor játszottam el ezt korábban…)

A lelki felkészülés során volt az kimondva, hogy ha a Nufenen sikerül, akkor utána már menni fog az a maradék 50 km és 1’000 méter. Felfelé azért nem mindig éreztem ezt, de a hegycsúcson igen, főleg úgy, hogy legutóbb ugye ködben-esőben fotózkodtam, most meg szép volt az idő.

Lefelé jó volt, jól muzsikáltak (hangtalanul) a fékek, elértem az utolsó checkpointot és pihenőt Ulrichenben, ahol a nap folyamán először levettem a védőkarujjakat (amik fenn láthatók rajtam), és nekiindultam az utolsó erőpróbának.

Furka (2’436m)

Ugyan nincs megint nullára ereszkedés, de a Furka így is bő 1’000 méter felfelé, ami már tavaly sem volt kellemes, pedig akkor eggyel kevesebb heggyel mögöttem értem oda. Az idő ragyogó volt, 22 fok, napsütés, csak azért nem azt írom, hogy ideális, mert mégiscsak biciklivel mentem felfelé. (A körülményekhez képest ideális.) Eléggé fáradt voltam már, nem mentem egy erős időt (még azért így is gyorsabb voltam, mint tavaly), de ezt a mászást is sikerült megállás nélkül abszolválni.

Idén az ikonikus Belvédère hotelnél a fotós úr nem a legjobb helyen állt, így csak egy ilyen kép sikerült rólam, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Amikor itt voltam, kb. 200 méter volt még hátra felfelé, azért ez már tényleg az a rész, amikor az ember elhiszi, hogy sikerülni fog. Fenn gyors öltözködés után nekiindultam az utolsó ereszkedésnek, majd utána volt még 10 km lapos rész vissza Andermattba, az már tényleg szuper érzés volt.

Mivel nincs ranglista, ezért az időeredményeket a ChatGPT-vel dolgoztattam fel. Ha hinni lehet neki, akkor kb. 500-an értek be előttem, és 700-an utánam. Ennek nagyon örülök, de úgy általában is nagyon örültem volna akkor is, ha 20:59-kor esem be a célba, nem pedig háromnegyed hétkor. Nagyon jó élmény volt a fájdalom ellenére, talán azt is mondhatom így, két nap után, hogy kevésbé viselt meg, mint az augusztusi Zürich-Andermatt.

És akkor ezúton köszönöm meg újra Reginek a… mindent. De tényleg. Köszi, Regus!

Itt az egész ride-om Straván: https://www.strava.com/activities/15719682507