OSZK

Otthon-város az OSZK-ban. Második rész

nemzetikonyvtar — Wed, 22 Jul 2026 06:00:00 +0200

Történetek az asztal mellől

A béke és biztonság kapuja

Ennek a kapunak az alapját még én skicceltem fel a lapra: elnagyolt volt és nem túl szép. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam, mi lett belőle a rendezvény végére, és örömmel tapasztaltam azt is, hogy a látogatók rajzai milyen gyönyörűen kapcsolódtak Jókai idézetéhez. A kapu aljára valaki egy egész sornyi, egymás kezét fogó, színes pálcikaembert rajzolt, alájuk pedig egy kis piros szívet. A rajzolók megdöbbentő pontossággal alakították képpé a zseben lévő idézetet: azt az egyenlőséget és békességet keltették életre a színes ceruzákkal, amit Jókai 150 évvel ezelőtt megálmodott.

A látogatók a rajz által közvetlenül a szöveg belső üzenetéhez és Jókai értékrendjéhez kapcsolódtak A béke és biztonság kapujánál.

A tenger és a vonalak párbeszéde

A kapcsolódás egy másik szép példája az a tengeri részlet lett, ahol egy hajó ringatózik a hullámokon, a vízben pedig tengeri élőlények láthatók. Ezt a képet két hölgy készítette, ráadásul nem ugyanakkor. Ez a rajz pontosan megmutatta a közösségi rajzolás lényegét: az emberek szavak nélkül is tudnak kommunikálni, egymásra reagálni és kapcsolódni, létrehozva ezzel egy harmonikus, közös alkotást.

A résztvevők egymás rajzaihoz és vonalaihoz kapcsolódva, a másik gondolatát folytatva alkottak a tengeri részletnél (is)

Közös égbolt

Egy másik, igazán különleges példa a láthatatlan párbeszédre Az Ég és a jövő területe, amelyen hat különböző ember rajza kapcsolódott: az agy a szárnyakkal és a kitárt ablakkal (ami egyébként a balra található Befogadás kapuja területhez is köthető), az aerodromon, a kétféle léghajó, az emberke kitárt szárnyakkal, a pillangó és a repülő. Hat különböző kéz, hat különböző pillanat – s őt valójában több is, hiszen nem minden esetben ugyanaz az ember színezte ki a rajzot, mint aki felrajzolta. Ami közös bennük, az a derűs, szabadsághoz és a szárnyaláshoz kapcsolódó motívumvilág. A látogatók ezekkel szinte szó szerint Jókai „bűbájos tündérvilágát” és a regény egyik központi motívumát, a repülést keltették életre a papíron. Ami itt még nagyon fontos, hogy a vendégek nemcsak egymás alkotását érzékelték és ezeken keresztül kapcsolódtak egymáshoz, de közben tisztelték is egymás rajzát azzal, hogy tartották a távolságot. Ez a távolságtartás a szimbolikus térben megnyilvánuló kölcsönös tisztelet és empátia bizonyítéka, így ez a terület a nevéhez, és a Jókai-idézethez illően szép, „levegős” lett.

Szívecskék a vonatfüstben

Az utólag elolvasott Jókai-szöveg ereje és azonnali hatása egy másik rajzban is felfedezhető. Egy hölgy egy pályaudvart és egy gőzmozdonyt rajzolt a lapra, utasokkal. Miután végzett, megfordította a programleírást, és elolvasta az Otthon-városról és -államról szóló összefoglalót. A regénybeli állam eszmeisége annyira megérintette, hogy úgy érezte, muszáj szívecskéket rajzolnia a vonatfüstbe. Így lett a robogó gép füstjéből a magasba szálló, piros szívek áramlása – tökéletesen megjelenítve Jókai azon regénybeli világát, amelyben a technikai fejlődés és a technológia nem idegeníthet el, hanem az embert kell, hogy szolgálja.

Az Otthon-városról szóló összefoglaló elolvasása után a gőzmozdony füstje piros szívekké változott

Az élmény és a közösségi rajzolás létjogosultsága – mi történt az asztalnál?

A tervezés során a legnagyobb szakmai kérdés az volt számomra: vajon egy olyan térben, mint a nemzeti könyvtár – amely elsősorban a csendes, tudományos munka helyszíne –, és egy olyan nyüzsgő tömegrendezvényen, mint a Múzeumok Éjszakája, működhet-e a terápiás jellegű lelassulás? Van-e létjogosultsága a közösségi rajzolásnak egy pörgős rendezvényen és meg tud-e valósulni az elmélyült alkotás és a kapcsolódás?
A kész rajzot és a folyamatot visszanézve a válaszom egy nagyon boldog igen. Az asztal az este folyamán vizuális szigetté vált, ahol a kapcsolódás három szinten is megvalósult:

Kapcsolódás önmagukhoz

A rajzolás rengeteg mindenben tud segíteni az embernek anélkül, hogy különösebb tehetsége lenne hozzá. Bár ilyen rendezvényen nem lehetett cél az önismereti beszélgetés, a látogatóknak – ha csak pár percre is – mégis sikerült elmélyülniük. Ez a rajzok részletgazdagságából is tisztán látszik. Az aprólékos alkotás a fókuszáltság, a jelenlét és a belső csend egyértelmű jele: a résztvevők képesek voltak kizárni a külvilág zaját és időt adtak maguknak az alkotásra.

Kapcsolódás Jókai szellemiségéhez

Tudatosan választottam csakis pozitív kicsengésű, erőforrás-központú idézeteket és motívumokat a regényből, és tudatosan kapcsoltam pozitív hívószavakat és üzeneteket hozzájuk. A biblioterápiás szemlélet egyik lényege, hogy a szöveg tükröt tart az embernek. Ezen a foglalkozáson a vendégek ezt a belső tükröt nem szavakkal, hanem a rajzoláson keresztül fogalmazták meg. A lapon látható, hogy a rajzolók szinte „körbefonták”, keretbe foglalták az idézeteket. A vendégek nemcsak olvasták Jókait, hanem a saját vizuális nyelvükön válaszoltak is neki, és ilyesformán a múlt és a jelen összekapcsolódott.

Kapcsolódás egymáshoz (aszinkron közösségi alkotás)

A közösségi rajzolás legcsodálatosabb pillanata, amikor a rajzokon keresztül megszűnik az „én” és a „te”, és megszületik a „mi”. Mivel a látogatók nem egyszerre ültek az asztalnál, egy izgalmas, időben eltolt, nonverbális párbeszéd alakult ki a papíron. Ennek két szép példája:
– Vizuális „rímek” (kódátvétel): A rajzolók átvették egymás motívumait. A szív szimbólum például három teljesen különböző területen is megjelenik, ami azt mutatja, hogy a résztvevők egymás üzeneteihez kapcsolódtak.
– Térbeli egyensúly: A kép felső részén hőlégballonok és az egyéb repülő szerkezetek és lények „repülő folyosót” alkotnak. Az emberek kapcsolódtak egymás rajzához és az azon a területen olvasható Jókai idézethez is, amely a repülésről szólt.

Vizuális etikett: Tisztelet a papíron

A rajzon nincsenek áthúzások, durva átfirkálások, egymást kitakaró elemek. Bár a rajzok közel vannak egymáshoz, a később érkezők tisztelték az előttük alkotókat és a korábban készült rajzokat. Ez a tisztelet és empátia adott biztonságot a később érkezőknek, hogy majd az ő munkájukat is tisztelni fogják.

Összegzés

Számomra ebben a foglalkozásban tehát a kapcsolódás volt a legfontosabb. A pszichológiában jól ismert jelenség, amikor az emberek mozdulatai, belső ritmusa és rezdülései egy közös tevékenység során összehangolódnak – ez a finom egymásra hangolódás, vagyis a szinkronizáció. Az asztalnál pontosan ez történt: a látogatók rajzai elkezdtek „beszélgetni” egymással. Nem egymás mellé dobált, elszigetelt firkák születtek, hanem egyetlen, lélegző, vizuális szövet, amely átlépett korosztályokat, kultúrákat és nyelvi határokat. Megmutatta, hogy képesek vagyunk szavak nélkül is mélyen kapcsolódni egymáshoz és azt is, hogy az emberekben van vágy és igény erre.
A foglalkozás során a résztvevők a gyakorlatban modellezték le és élték meg Jókai Otthon-államának szellemiségét: a papíron megjelent az az egyenlőség, béke és egymásra figyelés, amelyet a szerző 150 évvel ezelőtt a regényében megálmodott. Ilyesformán bebizonyosodott, hogy egy 19. századi klasszikus utópia alapértékei a ma embere számára is aktuálisak lehetnek. Jókai szövegei, a hívószavak és az üzenetek, képesek voltak arra, hogy egy asztal köré gyűjtsenek idegeneket, feloldják az elidegenedést, és egy láthatatlan, időn átívelő híd segítségével valódi, támogató közösséget építsenek – akár a Múzeumok Éjszakájának forgatagában is.

Kitekintés

A nemzetközi gyakorlatot vizsgálva látható, hogy a nagy nemzeti intézmények – például az ír, az új-zélandi vagy a szingapúri nemzeti könyvtár – előszeretettel alkalmazzák a közösségi rajzolást a látogatók bevonására. Ám ők szinte minden esetben kész vizuális motívumokból vagy képzőművészeti alkotásokból indulnak ki: az ír nemzeti könyvtári projektben például konkrétan festményekből, szobrokból és grafikákból, az új-zélandiban a gyűjteményben őrzött régi nyomatokból és képzőművészeti anyagokból merítenek ihletet, míg a szingapúri könyvtárakban a helyi kulturális örökség ikonikus vizuális jelképeit, épületeit és hagyományos ételeit festik meg közösen a látogatók.

A hazai közművelődési és könyvtári terekben is találunk hasonlóan izgalmas, inspiráló kezdeményezéseket:

Comic Jam (Közös képregényrajzolás): A kecskeméti Hírös Agóra programjaiban vagy nagyobb könyvtári napokon visszatérő elem, ahol a résztvevők egymás képregénykockáit folytatják egy jól ismert történetből, egy könyvbeli jelenetből vagy egy híres irodalmi karaktert életre keltve.
Közösségi meseillusztráció: A szövegértést fejlesztő könyvtári mintaprogramokban (melyek módszertana az OSZK Könyvtári Intézetében is elérhető) a gyermekek csoportokban, könyvtáros mentorálásával osztják fel egymás között a szövegrészeket, hogy a rajzaikból végül egy kollektív, közös mesekönyv szülessen.
Irodalmi improvizációk és Vers-Falak: A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) üres papírtekercses, irodalmi impulzusokra épülő szabadkézi rajzolásai, valamint a megyei és egyetemi könyvtárak (például a szegedi SZTE Klebelsberg Könyvtár vagy a pécsi Tudásközpont) Pop-up Vers-Falai a költészet napján szintén a szabad vizuális asszociációra építenek. Itt a látogatók napokon át formákkal és textúrákkal reagálnak egy-egy falra kitett verssorra, továbbrajzolva az akár napokkal korábban alkotók rajzait.
Zárt csoportos irodalomterápiás foglalkozások: Olyan neves hazai bázisokon, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) vagy az Országos Idegennyelvű Könyvtár (OIK) – ahol Juhász István vezetésével működnek elismert biblioterápiás folyamatok –, komoly és értékes hagyománya van a módszernek. Ezek a közkedvelt csoportfoglalkozások alapvetően a szóbeli (verbális) megosztásra épülnek.

Pinkert Anikó
könyvtáros, komplex alkotásterápiás önismereti csoportvezető
(Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály)

A fotókat Dede Franciska, Visky Ákos és a szerző készítette.

Források:

Nemzetközi példák:

Hazai példák:

Az összeállítás első része itt olvasható.

Otthon-város az OSZK-ban. Első rész

nemzetikonyvtar — Tue, 21 Jul 2026 06:00:00 +0200

Amikor kiderült, hogy könyvtárunkban A jövő század regényével kapcsolatos kiállítás nyílik, nagyon megörültem. Végre alkalmam adódott az általam tervezett foglalkozással egy kiállításunkhoz és egyúttal egy irodalmi műhöz kapcsolódni. (Mert az nem volt kérdés, hogy a Múzeumok Éjszakájára olyan programot fogok tervezni, amely ehhez a tárlathoz kötődik.)

Irodalmi szöveg és vizuális alkotás találkozása: apa színez, a fia rajzol

Miután megnéztem a kiállítást, nagyon inspirálónak találtam, sok ötletem támadt, de kezdetben még a szokásos kézműves foglalkozásokban gondolkodtam. Aztán egyszer csak – már nem is emlékszem, hogyan – megszületett a közösségi rajzolás ötlete.
Alapvető célom, hogy a rendezvényeinken tartott kézműves foglalkozásokat – köztük a korábbi, általam nagyon szeretett rajzos programokat, mint például a könyvjelzőkészítést – alkotásterápiás szemlélettel tervezzem meg és valósítsam meg a kollégáim segítségével. Emellett a kezdetektől fogva érdekelt az is, hogy hogyan lehet a különböző művészeti ágakat – például a szöveget és a vizuális alkotást – akár egészen szokatlan módon ötvözni nemzeti könyvtári környezetben. Módszertani háttérként a MOME művészettel nevelés kurzusán, a HumanHub (Lukács Oktatási Központ) komplex alkotásterápiás csoportvezetői képzésén, valamint a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár biblioterápiás szakmai továbbképzésén szerzett elméleti és gyakorlati tudásomra támaszkodtam. Az itt tanultakat és tapasztaltakat szerettem volna „élesben” is kipróbálni ebben a szokatlan(nak tűnő) környezetben.
A tervezés fázisában nem olvastam tanulmányokat, és nem kutattam a témában, erre csak most, e blogbejegyzés megírása kapcsán került sor. Mivel ez volt az első ilyen foglalkozásom itt, nem tudhattam, hogy egy irodalmi mű és a közösségi rajzolás fúziója, ráadásul egy nemzeti könyvtári rendezvényen, vajon működni fog-e a gyakorlatban. Csak a rajz és az irodalom erejét és lelki működését ismertem a saját élményen alapuló képzésekből, amelyeken részt vettem. A tervezés és a készülődés közben rengeteget izgultam, és sokszor el is bizonytalanodtam. A célom azonban az első pillanattól egyértelmű volt: azt szerettem volna, hogy a hozzánk betérő vendégek kapcsolódjanak Jókai idézeteihez, a papíron lévő szavakhoz és a ma emberének szóló gondolatokhoz. Ami pedig a legfontosabb: önmagukhoz és egymáshoz, mert azt gondolom, hogy a mai elidegenedett világban ez a kapcsolódás és a közösségépítés nagyon fontos.
A könyv tehát – jelen esetben Jókai műve – számomra itt nem csupán egy könyvtári dokumentum volt, hanem egy irodalmi mű, amelyhez kapcsolódni lehet. Ezzel a foglalkozással nem a klasszikus múzeumpedagógiai ismeretátadásra törekedtem, hiszen az egy teljesen más, önálló szakma. A célom egy olyan nyugodt, biztonságos tér megteremtése volt, ahol a hozzánk betérők a szövegeken keresztül önmagukhoz, a közös rajzon keresztül pedig egymáshoz kapcsolódhatnak.

Az előkészületek és a biztonságos tér megtervezése

Márciusban kezdtem el dolgozni a program részletein. Sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan is tervezzem meg az egészet nemzeti könyvtári környezetben. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan működhet ez a módszer egy ilyen nyitott, nyüzsgő közegben úgy, hogy a vendégek közben biztonságban érezzék magukat? Hogyan érhetem el, hogy az élmény megnyugtató és pozitív legyen, anélkül hogy bármilyen mélyben lévő trauma felszínre törne? Egy tömegrendezvény nem a mély önismereti munka helye, a célom az volt, hogy a rajzolás egy feltöltő, erőforrás-központú élmény legyen.
Mivel nem lehettem egész este az asztalnál, fel kellett készítenem egy kolléganőmet, mert az idő nagy részében ő fogadta és kísérte a vendégeket. Bevallom, emiatt is picit izgultam, hiszen neki nincs alkotásterápiás képzettsége, de a bizonytalanságom nagyon hamar elszállt. Maximális tisztelettel állt a feladathoz, mert érezte, mennyire fontos nekem ez a projekt, mint „első gyerek”.

A fizikai keretek

A biztonságos teret maga az asztal és a papír jelentette. A falra rögzített papírral szemben – amely könnyen teljesítménykényszert szülhet – az asztal biztonságot teremt azzal, hogy kényelmesen le lehet ülni, a papír fölé lehet hajolni és ki lehet zárni a külvilágot. Ez a fizikai keret lehetőséget adott arra, hogy a Múzeumok Éjszakájának zaja és nyüzsgése ellenére az asztalnál egy nyugodt, csendes sziget alakuljon ki. Ebben a védett közegben megszűnt a hierarchia, valamint a korosztályi, szakmai és tudásbeli különbségek, így a rajzolók egyenrangú társakká váltak az alkotásban.
Két külön asztalt terveztem meg (0–8 év és 9–99 év), figyelembe véve a fejlődéslélektani sajátosságokat és az alkotói igényeket. A kisgyermekek számára a rajzolás még egy dinamikus, fizikai, sokszor nagy mozdulatokkal járó örömforrás, amely nem a szövegek értelmezéséről, hanem csakis az önkifejezésről szól. Ha korlátok közé szorítjuk őket, a tiltás elveheti az alkotás örömét. Azzal, hogy saját, szabad teret kaptak, ők is felszabadultan kibontakozhattak, miközben a felnőttek asztalánál maximálisan megmaradhatott az elmélyülés, valamint a szövegekre (és az egymás rajzára) való reagálás lehetősége.

A fehér laptól való félelem feloldása

Az üres lap ijesztő lehet. Hogy ezt feloldjuk, a rendezvény előtti napon a lapra felragasztottam öt „zsebet” – rajtuk a Jókai regényből származó idézetekkel, az öt terület nevével (erről a következő részben bővebben írok) –, majd a grafikus kolléganőmmel felskicceltünk rá néhány halvány, néhol elnagyolt motívumot. Ezzel előre „belaktuk” a látogatók számára a teret: nem egy üres felülettel találták szembe magukat, így sokkal bátrabban és könnyebben tudtak csatlakozni a közös alkotáshoz. Nagyon fontos volt, hogy ne rajzoljuk fel előre az Otthon-város szerkezetét, mert a célom nem az volt, hogy a vendégeink rekonstruálják a regénybeli várost, hanem az, hogy az idézetekhez, szavakhoz és az üzenetekhez kapcsolódva rajzolják meg, hogy ők hogyan képzelik el az ideális várost.

Az eszközök

Színes ceruzák és pasztellkréták is voltak az asztalon – és a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vastag fekete filc is odakeveredett, aminek a gyerekek később nem is tudtak ellenállni. A ceruza jól irányítható, határozott eszköz, a precizitást és a gondolkodást támogatja. Ismerőssége és kiszámíthatósága biztonságérzetet adott az alkotáshoz azoknak, akiknek felnőttként sokszor nehéz elengedniük a belső kontrollt. A pasztellkréta pedig – ami nagyon népszerű volt a látogatók körében – sokat segített abban, hogy el tudják engedni a „nem tudok rajzolni” félelmét: a legtöbben végül ezekkel a lágy, finom nyomot hagyó eszközökkel alkottak. Mivel a kréta puhán, szinte ellenállás nélkül siklik a papíron, az alkotás egy áramló, meditatív élménnyé válhat. Ez a lágy anyagszerűség segített feloldani a teljesítménykényszert: a bizonytalanabb vonalak könnyen belesimultak a színek textúrájába, így a hibázástól való félelem helyét átvehette az önfeledt alkotás.

A szöveg mint projekciós felület

Bevallom, hogy magamtól elsőre nem Jókait választottam volna egy ilyen program tárgyául. Ugyanakkor nagyon örültem a regényben lévő Otthon-városnak, mert az eszmeiségével könnyedén és örömmel tudtam azonosulni. Ez azért volt fontos, mert olyan alapanyaggal vagy irodalmi művel nem tudok dolgozni, amelyhez én magam nem kapcsolódom szívvel-lélekkel.
Tudtam, hogy Jókai nem a legkönnyebb választás, hiszen a 19. századi nyelvezete a mai olvasó számára távoli és nehéz lehet. Ráadásul a vendégeink többsége nem is olvasta a regényt, de nem is az volt a célom, hogy a regényt ennek a foglalkozásnak a keretein belül ismertessem meg velük. Nem a regénybeli város rekonstrukciója volt a cél, hanem a már említett kapcsolódás: a lapon lévő szavakhoz, Jókai mondataihoz és az üzenetekhez, valamint az, hogy a vendégek kapcsolódjanak önmagukhoz és egymáshoz. A rajzolás így kizárólag a regény Otthon-város motívumáról, annak szellemiségéről szólt.
Hogy ezt elérjük, a rajzolás előtt a vendégek csak a programleírást láthatták, az Otthon-államról és városról szóló részletes leírást tudatosan elrejtettük. Az asztalhoz lépők így kaptak egy rövid ismertetőt, a nagy, közös papírra pedig felkerült öt „zseb”, melyek Jókai regényének egy-egy szimbolikus területét jelölték: Az Alapkő, A befogadás kapuja, Az Ég és a jövő, A béke és biztonság kapuja, A föld és a stabilitás. A zsebek belsejében elrejtettem egy-egy üzenetet: Jókai gondolatait „lefordítottam” a ma embere számára könnyebben érthető, közvetlen nyelvre.

A program leírása (balra) és Otthon-állam és város leírása a regény alapján (jobbra)

Mivel a résztvevők nagy része nem ismerte a művet, a zsebek és a kártyák hívószavai tiszta belső tükörként, szabadon alakítható kiindulópontként működtek. A kapcsolódásra tudatosan többféle lehetőséget kínáltam: a területek neveit, az eredeti idézeteket és a ma emberének szóló üzeneteket. Így mindenki megtalálhatta azt az idézetet vagy szót, amelyhez a legkönnyebben tudott kapcsolódni, és amely valódi inspirációt adott számára az alkotáshoz.
Az emberek elolvasták az idézeteket, ha akarták, kihúzták és elolvasták az üzeneteket és rajzolni kezdtek. A rajz végén jött a valódi csavar: amikor megfordították a programleírást, és elolvasták Jókai eredeti látomását a légfutókról és az üvegpalotákról, megszülethetett a rácsodálkozás öröme. Ekkor rádöbbenhettek, hogy a saját belső vágyaik és a rajzaik mennyire egybecsengtek a 150 éves utópia szellemiségével – a múlt, a jelen és a jövő így összekapcsolódott.

Miközben a felnőttek az idézetes zsebekkel dolgoztak, a legkisebbek asztalánál más módszert alkalmaztam: a 0–8 éves gyerekek lapjára nem idézetek és nem is komoly szavak kerültek, hanem az Otthon-város alapértékei. Olyan alapszimbólumokat használtam, mint: család, szeretet, barátok, otthon, varázsház, repülő kert, amelyeket a kisgyermekek is könnyedén megértenek. De náluk nem is elsősorban a szavak, hanem inkább a lapra rajzolt barátságos motívumaink és a csillámos filccel felírt szavak lehettek alkotásra hívogatóak.
Az egyik kisfiúnak, Zoltának például leginkább a „repülő kert” indította be a fantáziáját: nekilátott kiszínezni az almát, majd salátát, zöld füvet, a kert belsejébe pedig gilisztákat rajzolt, sőt, még a „világ legkisebb” és „legsoványabb” emberét is megörökítette. Egy másik, még kisebb kisfiú pedig egy látszólag sűrű firkával töltötte meg a papírt, amiről a beszélgetés során kiderült, hogy a színes vonalhalmaz a legjobb barátját ábrázolja.

A legkisebbek asztalánál az Otthon-város alapértékei és az olyan hívószavak, mint a „repülő kert” vagy a „barátok”, indították be a gyermekek fantáziáját

Egy esetben tettem csak kivételt: egy kisfiú az apukájával érkezett, akit sikerült rávennem, hogy színezze ki az egyik rajzot a felnőttek lapján. A kisfia ekkor letelepedett mellé – úgy éreztem, nem küldhetem át őt a kisgyerekek asztalához, mert fontosabb volt, hogy egymás közelében alkossanak. Ugyanakkor a kereteket itt is tartanunk kellett: ketten elmagyaráztuk neki, hogy az Otthon-város egy békés hely, így lehetőleg ne rajzoljunk rakétát. A kisfiú megértette a kérésünket, és végül egy űrhajót rajzolt a lapra.

Az űrhajó. A kivétel, ami erősítette a szabályt

Mivel a rendezvényeinkre külföldi vendégek is érkeznek, minden szöveget angolra is lefordítottam, hogy a nyelvi korlátok senkit se zárjanak ki a közös megélésből. Tettem ezt azért is, mert kíváncsi voltam, hogy azok az emberek, akik nem itt élnek, adott esetben teljesen más kultúrából jöttek és valószínűleg egyáltalán nem ismerik Jókai műveit, hogyan tudnak majd vajon kapcsolódni hozzá.

Folytatjuk…

Pinkert Anikó
könyvtáros, komplex alkotásterápiás önismereti csoportvezető
(Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály)

Egressy Béni zenei és színházi vonatkozású kéziratai

nemzetikonyvtar — Fri, 17 Jul 2026 06:00:00 +0200

Egressy Béni. Színezett litográfia – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 5059/1

Egressy Béni (1814–1851) hitelesnek tekinthető zenei, s tegyük hozzá színházi vonatkozású kéziratai az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók, elsődlegesen a Színháztörténeti és Zeneműtárban. A nyomtatásban még a zeneszerző életében megjelenő kották egy jó részét maga Egressy adta be a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába, azaz a Széchényi-könyvtárba, melynek akkoriban már 1846-tól az első őre, azaz igazgatója Mátray Gábor volt. Erről tanúskodnak az egyes kottacímlapok aljára írt ajánlások is: „A’ Széchényi-országos könyvtárnak szentelé a’ szerző”…

A református lelkészi családban, 1814. április 21-én Sajókazincon született Egressy Béni – eredeti nevén egresi Galambos Benjámin – rövid mezőcsáti tanítóskodás után végül bátyja, Egressy Gábor példáját követve felcsapott színésznek. Ezt eleinte bátyja is meggondolatlan, elhamarkodott elhatározásnak vélte, csak később igazolódott be, hogy habár sem színésznek, sem énekesnek nem volt igazán kimagasló tehetség, mégis, Egressy Béni igazi lételeme a színház volt. Jó érzéke volt mindenhez, amire a színház körül akkortájt különösen nagy szükség volt: színműveket fordított, librettókat írt, kísérőzenéket és dalbetéteket komponált.

Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1845-ik évre. Kiadják Gilyen [Gillyén Sándor], Gönczy [Soma], Rety [Réthy Mihály]. [Vanderburch, Louis Émile] Vanderburk – [Laurencin, Paul Aimé, Chapelle] Laurenain: A párisi naplopó házassága. Vígjáték 2 felvonásban, fordította Egressy Benjámin. Landerer és Heckenast, Pest, 1844. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Nemzeti színházi zsebkönyv, 271.

Fordításai közül több saját kézírásában is fönnmaradt. Egyike ezeknek a ma is kedvelt Verdi-opera, a Nabucco librettója még 1846-ból.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

A címlap mellett a teljesen eredeti állapotában megmaradt szövegkönyv borítólapját is bemutatjuk.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [[Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Külső borítólap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

S már egy másik korszakból, 1851-ből való fordítás, szintén Egressy Béni kézírásában: Auguse Anicet-Bourgeois (1806–1871), azaz a 150 éve elhunyt neves francia drámaíró műve, A néma.

S a szerzői jogok egy korai példájáról tanúskodik a szövegkönyv címlapjának alján Egressy Béni saját kezű megjegyzése:

„ nb. E dráma a fordito engedélye nelkül le
iratás végett senkinek sem adathatik.

Egr. Béni”.

Bourgeois-Anicet [Auguste], Mason, Michael [Benoî]: A néma. [Le muet]. Dráma 6 felvonásban. Fordította Egressy Béni. Rendezte Lendvay Márton. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1851. október 7. Cenzúrapéldány, Prottmann, 1851. szeptember 24. Egressy Béni saját kezű megjegyzése. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: N.Sz.N. 75

Bourgeois-Anicet [Auguste], Mason, Michael [Benoî]: A néma. [Le muet]. Dráma 6 felvonásban. Fordította Egressy Béni. Rendezte Lendvay Márton. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1851. október 7. Cenzúrapéldány, Prottmann, 1851. szeptember 24. Egressy Béni kézírásával. A címlap részlete – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: N.Sz.N. 75

Egressy Béni először 1834-től Kassán és Kolozsváron lépett föl. Az Egressy testvérek a kolozsvári szereplés után 1835-ben a Várszínházhoz szerződtek, majd 1837-től az akkor megnyíló Pesti Magyar Színház, azaz a Nemzeti Színház tagjai lesznek. Az augusztus 22-i megnyitón a Vörösmarty által írt Árpád ébredésében a Költőt Egressy Gábor játszotta, a Kajánságot pedig „Egressy Benj.[ámin] úr.”
1840. augusztus 8-án színre kerül Erkel Ferenc kétfelvonásos operája, a Bátori Mária, melynek szövegét – Dugonics András darabját lényegesen átdolgozva s drámaivá téve – szintén Egressy Béni írta. Szepelik tanácsos szerepét eleinte a régi barát, szerzőtárs, a zeneszerzésben is segítőtársa, Szerdahelyi József játszotta, majd 1841. január 29-étől, megszakításokkal, több előadáson át maga a szövegíró. A címszerepet eleinte Felbér Mária alakította, majd mások után az 1843. december 15-i előadáson lépett föl ebben a szerepben Schodelné Klein Rozália, s 1846. december 12-én Egressy múzsája s titkos nagy szerelme, Hollósy Kornélia.

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Báthory Mária című operájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1843. december 15. Színezett litográfia

Számos népszínmű, színmű kísérőzenéjét Egressy Béni szerezte, például Jósika Miklós Két Barcsaijáét 1844-ben, melyben Bornemisza Annát Laborfalvi Róza személyesítette meg. Önálló népszínművet is alkotott, a Két Sobrit, melynek betétdalai külön is számos kiadást értek meg s igen népszerűek voltak.
Dalai közül némelyiket sokszor énekelték, melyek így egészen „népdallá”, a nép által énekelt énekké váltak. Vahot Imre, Erdélyi János, Czuczor Gergely s mások versei mellett elsődlegesen Petőfi, Tompa és Vörösmarty verseinek megzenésítésével vívta ki magának kortársai elismerését, s a Szózaton túl is néhány művével, melyekről kevesen tudják, honnan is erednek. Ilyen az Ereszkedik le a felhő, Petőfi közismert versére, s a Tompa Mihályéra írt Télen nyáron puszta az én lakásom.
A Hunyadi László remek librettója Egressy egyik fő művének tekinthető. Az 1844. január 27-én bemutatott Erkel–Egressy opera Rozgonyiját maga a szövegíró énekelte.

Walzel Ágost Frigyes: A király esküje. Jelenet Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából. Nemzeti Színház, 1844. január 27. Havi Mihály mint Hunyadi Mátyás, Udvarhelyi Miklós mint Gara nádor, Schodelné Klein Rozália mint Erzsébet, Molnár Leopoldina mint Gara Mária. Színezett litográfia

Másik kimagasló alkotásának, legjobb és máig legnépszerűbb szövegkönyvének megzenésítését és bemutatóját nem érhette meg – a Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be. Ki ne ismerné, s ne tudná énekelni is akár Bánkkal, ha nem is teljesen az eredeti szöveggel, hogy:

„Miként vándor, ki tévedez viharzó éjjelen,
Avagy hajós, a szélvésztől korbácsolt tengeren,
Úgy ingadoz felzaklatott lelkem határtalan,
S vezércsillag nincs kétségem vad pusztaságiban.”

Hazám, hazám. Erkel Ferenc Bánk bán című operájának áriája. Szöveg: Egressy Béni

Erkel Ferenc a Bánk bánban, melynek szövegkönyvét Katona József műve nyomán Egressy írta, egyértelmű utalást tesz a Szózat szövegére és zenéjére a főhős 2. felvonásbeli híres áriájában: „Hazám, hazám, te mindenem!”

Szózat. Költemény Vörösmartytól. Díjkoszorúzott zenéjét írta Egressy Béni. Wagner józsef tulajdona, Pesten. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Mus. Pr. 5337

Ezzel az 1843-ban kiírt Szózat-pályázat díjnyertes, korábban sokat vitatott színvonalú zenéjét Erkel Egressy halála után is végleg elismerte, emléket állított kedves librettóírójának, ami egyúttal a Szózat azóta kivívott helyét is mutatja. Később Erkel Dózsa György című operájának (1867) 5. felvonásában a trombiták szólaltatják meg a Szózat kezdő motívumát, s ezt idézte a Nemzeti Színház félszázados jubileumán fölcsendülő Ünnepi nyitány is.
További érdekesség, hogy a Szózat dallamának befejezése az Egressynek tulajdonított „Ne menj rózsám a tarlóra” kezdetű nóta „Ki süt nekem lágy kenyeret?” szövegrész dallamának egyértelmű idézetének tekinthető.
A dallam és szöveg Szigligeti Ede A szökött katona című színművében is szerepel. Szövegvariánsai többször is felbukkannak a különböző gyűjteményekben. (Lásd: Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Beimel Józsefnél, Pest, 1846.)

Egressy Béni műveinek továbbélésére a Szózat után a legjobb példa a mindenki által jól ismert, könnyen énekelhető Klapka-induló. Egressy Komáromban 1849-ben szerezte a dallamot, de a ma is jól ismert szöveg, amelynek költője Thaly Kálmán volt, csak 1861-ben keletkezett.
A fiatalon, mindössze 37 évesen elhunyt dalköltőtől Kecskeméti Józsi, a híres cigányzenész egy emlékének szentelt „csárdással” búcsúzott: Egressy halotti harangozása. Emlékét dalainak egyik legfőbb ihletője, a rajongva szeretett, gyönyörű hangú énekesnő, Hollósy Kornélia őrizte, kedvelt szerzeményeit számos fellépésén énekelte.

Barabás Miklós: Hollósy Kornélia mint Valois Margit Giacomo Meyerbeer A hugenották című operájában. Nemzeti Színház, 1855. május 25. Litográfia

1852-ben Varsóban a cári pár előtt is elénekelte a Tompa Mihály versére írt egyik híres dalát:

„Télen nyáron puszta az én lakásom,
A babámat is csak vasárnap látom,
Lakásom van hortobágyi csárdában,
Nem juthatok én az isten házába.”

Tompa Mihály: [Télen nyáron puszta az én lakásom]

Rossini A sevillai borbély éneklecke-jelenetében Hollósy Kornélia gyakorta énekelte Egressy dalait. A Csalogány búcsúja is neki szól, melynek nemcsak a zenéjét, hanem szövegét is Egressy Béni írta 1851-ben, talán már a közeli halál előérzetével:

„Fáj szívem, fáj, majd megreped,
Maradnék én, de nem lehet,
Repülnöm kell egy időre
Más világba, messze földre.”

Egressy Béni: A csalogány búcsúja

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az 1848–49-es szabadságharc emlékművei Jósikafalván. 2. rész

nemzetikonyvtar — Wed, 15 Jul 2026 06:00:00 +0200

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul.

Hat évtized alatt nagyot változott az a festői, vadregényes táj, amely keretbe foglalta Vasvári Pál és szabadságharcos társainak végzetük felé vivő útját. 1914-ben Ruzicska Béla kolozsvári egyetemi tanár lelkes természetjáró beszámolóját olvashatjuk a vidékről az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjában.

„Leszállva a vasútról, batyuinkat hátunkra véve, megkezdjük gyalogútunkat egyenesen déli irányban a közeli hegyek és pedig a Gyalui-Havasok felé, melyek a községen [Kiskalota] túl alig 1 kilométernyire veszik kezdetüket. A jó kocsiút, melyen régen a fát tengelyen szállították le, a Kalotapatak völgyében halad fölfelé, mely a hegyek közül itt tör elő. Csakhamar erdővel borított hegyoldalok alkotta szűk, kanyargós, szép völgyben vagyunk és magunk fölött, a nagy magasságban apró, fával megrakott, lassan előrehaladó csilléket látunk vastag drótkötelen lebegve, a síkság felé haladni. Ez a nagy költséggel épített drótkötélpálya, mely hegyek és völgyek fölött, 15 km távolságban, a Melegszamos folyó és a Béles patak egyesülésénél fekvő Jósikafalva (régebben Jósikatelep vagy Béles) nagy faipartelepéről indúl ki, Kis-Kalota vasúti állomásán végződik. Most már így szállítják ki a hegyek közül a fát a Kis-kalotai raktárba és onnan vasúttal tovább.”

Ruzicska Béla: Kirándulás a Gyalui-Havasokon át a Skerisóarai jégbarlanghoz, Ordinkus-völgybe és a Nagy-Biharra. I. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 66. – Törzsgyűjtemény

A fakitermelő telepet és környékét, a Meleg-Szamos felső folyását borító fenyveseket az 1910-es évek elején megvásárolta egy örmény származású gazdag fakereskedő fia, Urmánczy János. Az új földbirtokos itt telepedett le és alapított családot. Házasságukat a Vasvári-kápolnában kötötték és 1912-ben, Jósikafalva felett egy dombtetőn fölépítették romantikus stílusú kastélyukat.

Jósikafalva – Urmáczy-kastély – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. J 162.

A kastély jóformán még el sem készült, amikor a domboldalban egy új katolikus templom építésébe kezdtek. (Ennek az alapozása látható a fenti kép bal oldalán.) A falu gyarapodásával a hívek létszáma is megnövekedett és a kis kápolna már szűknek bizonyult. A kőből épült kis templom vált az új Vasvári-emlékhellyé.

„Ide szállítják át a régi fakápolnából az oltárképet, az oltárt, valamint a kápolna feliratát, a Vasvári-táblát. A plébániai kápolnát 1914. július 12-én szentelte fel gróf Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspök.”

Tóthpál Tamás: Egy százéves Vasvári-kirándulás. In. Erdélyi Gyopár, 9. évf. 3. sz. (1999) – Törzsgyűjtemény

Az Urmánczy-kastély az új kápolnával. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19) 121. o. előtt – Törzsgyűjtemény

1914-ben Erdély még Magyarország része volt, amikor Ruzicska Béla feleségével és tanártársával felkereste Vasvári Pál elestének helyét. Az emlékhely leginkább egy vastag gerendákkal körbekerített karámra hasonlított. Így lehetett megvédeni azt a parányi területet a 65 éve szűnni nem akaró gyűlölettől.

Vasvári Pál sírja 1914-ben. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 69. – Törzsgyűjtemény

„A Funtinelle tisztásról (1341 m. t. sz. f.) Jósikafalvára lefelé haladóban kb. 1170 m. t. sz. f. m.-ban , a mostani kocsiúttól kissé oldalt, a »La Grincz« nevű helyen (l. 1848-49. Tört. Lapok 1892. I. évf. 138.), egy szittyós, vizenyős helyen gerendákkal körbekerített sírhant, felette egyszerű oszlop, rajta fatábla és ezen felírás: »Vasvári Pál sírja« késztet megállásra.
Keserű fájdalom tépi szívünket! Íme! Ez a kép mindent-mindent beszél! Ez hát magyarjaink megbecsülése! Így tudtuk megbecsülni Vasvári szent emlékét!...
Pedig e szerény kis kerítés is csak Szőke József maguravillatelepi főerdővéd jó lelke adománya; ő kerítette körül 1914-ben és hantolta fel a sírhalmot…”

Győrffy István: Képek Erdély hegyvilágából. In. Turistaság és Alpinizmus. 9. évf. 5. sz. (1918-19.) 127. – Törzsgyűjtemény

Vasvári Pál sírja 1918-ban. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19), 127. – Törzsgyűjtemény

Ez az utolsó kép az emlékhelyről. A történelem vihara mindent elsodort. Ez a vihar itt sokkal dühödtebb volt annál, hogy bár csak egy kis fakereszt is állva maradjon, amely Vasvári és társai elestének a helyét jelölné.
1918 novembere Jósikafalva történetének vészterhes hónapja volt. Míg Budapest utcáin az őszirózsás forradalom pacifizálta a frontról hazatérő katonákat, addig az Erdélyi-szigethegységben az obsitos bakákból fegyveres csapatok verődtek össze, amelyek feldúlták az udvarházakat, öltek és raboltak. Egy ilyen, a monarchia hadseregéből hazakerült, többségében román nemzetiségű rablócsapat támadta meg az Urmánczy kastélyt is Jósikafalván. A földesúrnak a személyzettel és a faluban tartózkodó csendőrökkel együtt volt ideje elbarikádozni magát az erődszerű udvarházban és segélykérő üzenetet küldeni testvéröccsének, Urmánczy Nándornak Budapestre. A több napig elhúzódó csetepatéban a rablók felgyújtották az egész fatelepet és megöltek hat alkalmazottat. Urmánczy Nándor nem késlekedett, toborzó felhívást tett közzé a Budapesti Hírlap 1918. november 7-i számában és néhány nap múlva már egy különítménnyel a helyszínre érkezett. Jósikafalván és környékén statáriálisan kivégezték azokat, akiknél fegyvert találtak. Eközben Aradon folytak a román és a magyar nemzeti tanácsok közötti tárgyalások Erdély sorsáról. A román fél a jósikafalvai eseményeket is bizonyítékként hozta fel arra, hogy miért szükséges Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében bevezetni a román közigazgatást. (l. Kolozsvári Hirlap, 1918. nov. 14. 3.)
Nagy valószínűséggel ezekben a vérzivataros napokban pusztult el a Vasvári-templom belső berendezése is az oltárképpel együtt. Csak az emléktáblát sikerült megmenteni. Ennek történetét Abaházy János pécsi nyugalmazott pénzügyi igazgató 1969-ben tett vallomásából ismerhetjük meg, melyet Okos Márton közölt Vasvári Pálról írt könyvében.
A tanúságtevő szerint bátyja az impériumváltást követően Jósikafalván dolgozott műasztalosként és itt került birtokába a kallódó tábla. Abaházy János ekkor már áttelepült a trianoni Magyarországra, de 1921-ben hazalátogatott és ekkor hozta el a testvérétől az emléktáblát.

„A bátyám által előhozott tábla nagyobb volt, hogy az eredeti alakjában már Hunyadra is szállítható legyen. Ezért azt a bátyám óvatosan szétbontotta és a szétszedett részekből egy utazásoknál is elfogadható ládát készített úgy, hogy a tábla felírásos része a láda belső oldalára került. A belső részt csomagolópapírral óvatosan leragasztottuk, a külsejét pedig kátrányfestékkel befestettük.”

Okos Márton: Vasvári Pál emlékezete Kalotaszegen, Kolozsvár, Kalauz K., 2011. 84–85.

Ezt követően az így álcázott emléktáblát Abaházy János átcsempészte a határon és Tiszabüdre, Vasvári szülőfalujába vitte, ahol átadta a főjegyzőnek. Tiszabüd ma már Tiszavasváriként nevében viseli híres szülöttének emlékét. Már csak az emléktábla megtekintése végett is érdemes ide ellátogatni.
Az impériumváltástól eltelt száz év óta a táj és a település is nagyon sokat változott. Jósikafalvát inkább már Bélisként emlegették és az egykor Vasvári emlékét őrző templom is az ortodox hívek használatába került. A nagy változás az 1970-es évek elején érte a települést. A Meleg-Szamosnak ezen a szakaszán víztározót építettek, a falut felköltöztették a dombhátra és a folyó vizét felduzzasztották.

A Fântânele-i víztározó (vagy Bélesi-tó) ma inkább a turizmusáról ismert. A természetjárók közül a biciklitúrázóknak, de a búvároknak is kedvelt célpontja. A Jász Búvár SE honlapján például ezt olvashatjuk:

„A merülés során az egykori település maradványait, ezen belül is a falu templomát lehet megtekinteni. […] A 17 méter magas, kétemeletes torony, és a 7–8 méter magas oldalfalak jó állapotban maradtak fenn. A főhajóba széles ablakokon keresztül lehet beúszni, ahol mai napig megtalálható a templom oltára.”

Bélesi tó. In. Jász Búvár SE (honlap)

Amikor tavasszal vagy kora nyáron leengedik a tó vizét, a templom előbukkan és mementóként emlékeztet a márciusi ifjú váteszi szavára:

„Hazánkban az erény méltányolva nincs. Őseink a középkor védfalai voltak vándor ozmánhatalom ellenében, őseink védték meg az európai civilizációt, a kereszténység ügyét; és a világhírű csaták mezői, hol ők a félvilág ügyéért küzdöttek, pusztán, jeltelenül állnak. Csak egy kőlap sem emelkedik a diadalmasan elhúnyt hősök sírja felett, mely az alant nyugvó ezrekről spártai ridegséggel elmondaná, hogy »ezek a törvény parancsa szerint hullottak el«.

Vasvári Pál: Az érdem és utóhír. In. Vasvári Pál válogatott írásai, Bp., Művelt Nép, 1956, 143. – Törzsgyűjtemény

A jósikafalvai Vasvári-templom napjainkban. A kép forrása: Magyargyerőmonostor – Református Egyházközség honlapja

A rendszerváltás után újra megalakult Erdélyi Kárpát Egyesület felélesztette az elődök által 1892-ben életre hívott Vasvári-emlékkirándulások hagyományát, és immár sokadik alkalommal szervezi meg a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúrákat. Érdemes részletesen áttanulmányozni a túrakalauzt.
A kerékpáros túra kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorozathoz, amelyet minden évben Vasvári Pál halálának napján, július 6-án tartanak Körösfőn. A rendezvények fő szervezője és mozgatórugója Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke, aki a kalotaszegi település alpolgármestereként kezdeményezője volt a helyi Vasvári-kultusz ápolásának. Ezekhez a megemlékezésekhez rendre csatlakozik Budapest XVIII. kerületéből a Vasvári Pál Polgári Egylet, nem véletlen tehát, hogy Pestszentlőrinc – Pestszentimre és Körösfő testvértelepülések.
Körösfőn 1995-ben Vasvári tiszteletére kopjafát állítottak, amelyen a hős domborműves arcképe látható. A kopjafa tövében magyar és román nyelven egy Vasvári-idézetet olvashatunk:

„A nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.

Vasvári Pál – 1848

Vasvári Pál: Irányeszmék. Irányeszmék, [az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor], Budapest, Magvető, 1988. (Gondolkodó magyarok) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Vasvári-kopjafa Körösfőn 2008-ban. Fotó: Bordás Csaba

Elbe István

A blogbejegyzés a korábbiakban megjelent a Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében: Millenniumi emlékművek: című sorozatunk részeként is: 24. Jósikafalva 2.

Az 1848–49-es szabadságharc emlékművei Jósikafalván. 1. rész

nemzetikonyvtar — Tue, 14 Jul 2026 06:00:00 +0200

Az elkövetkezőkben egy olyan emlékműről, pontosabban annak hiányáról lesz szó, amely a kiegyezés után sem valósulhatott meg, legalábbis nem ott és nem olyan formában, ahogy azt eltervezték. Míg Petőfi Sándor halálának helyét több emlékmű is jelöli, és ezt csak kis mértékben befolyásolták az impériumváltozások, addig Vasvári Pál elestének helyszínén már a monarchia idején sem lehetett tartós emlékjelet állítani.
Petőfi Sándor és Vasvári Pál életében és halálában több hasonlóság van. A márciusi ifjak tagjaiként együtt élték át a pesti forradalom legszebb napjait, majd egy évre rá, 1849 júliusában mindkettőjük fátuma Erdélyben teljesedett be.

Vasvári Pál portréja. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918/19), 124. – Törzsgyűjtemény

Bánffyhunyadról a Gyalui-havasokba a Kalota partja mellett vezet az út. Jobbra a Vigyázó (Vlegyásza) 1836 méter magas csúcsa kíséri az utazót, balra a valkói ősi erődtemplom jelzi Kalotaszeg magyar településeinek déli határát. Kiskalotától a románok lakta Mócvidék kezdődik. Az út hamarosan szűk szurdokvölgybe, a Meleg-Szamos felső folyásához ér.
Ebbe az irányba indult el végzetes útjára Vasvári Pál az általa toborzott szabadcsapat élén 1849 júliusának első napjaiban.
Bem feltett szándéka volt, hogy leszámol az Avram Iancu vezette román felkelőkkel, akik 1848 őszétől több települést kiraboltak, felgyújtottak és a magyar lakosság ellen szándékos népirtást hajtottak végre. A Rákóczi szabadcsapat (amelynek néhány hónappal előbb még Nagyváradon szentelték fel a Teleki Blanka által készített zászlaját) is részese volt annak a hadműveletnek, amely célul tűzte ki a Mócvidék megtisztítását a román felkelőktől. A zászlóalj kiegészülve még néhány századdal, Vasvári Pál vezetése alatt, parancsba kapta, hogy Bánffyhunyadról vonuljon Havasnagyfalura, arra a hegyhátra, amely a Meleg-Szamos és a Hideg-Szamos völgyét egymástól elválasztja. Itt kellett volna találkozniuk a Gyalu felől érkező zászlóaljjal. Az akciót utolsó pillanatban az orosz intervenció miatt lefújták, és erről futárok útján értesítették a csapattesteket. Vasváriékhoz nem jutott el időben a hír.
A csapat elindult végzetes útjára. Leereszkedett a Meleg-Szamos meredek, mély völgyébe és a folyó túloldalán, egy szűk szurdokon át felkapaszkodott a platóra.

„Annyi bizonyos, hogy rendeltetési helyére, a fontineli fennsikra megérkeztek, hol a gyalui tábort nagy rémületükre nem találták. A czirkáló csapatot, melyet Buzgó a gyaluiak fölkémlelésére kirendel vala, az oláhok lekoncolták. A visszavonulás utját fatörzsekkel eltorlaszolják, a sziklákat elállják, embernek ott halálát kellett érni…”

Thallóczy Lajos: Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/9. Budapest, Hornyánszky Ny., 1882, 91. – Törzsgyűjtemény

A hegyszorosban gyilkos közelharc bontakozott ki. Túlélő szemtanúk szerint Vasvári egy felborult ágyú megmentéséért küzdött, megsebesült és a lovát is kilőtték alóla. Még élt, amikor egy román felkelő lándzsája átdöfte a szívét. A márciusi ifjúval együtt mintegy 300, ruháitól megfosztott honvéd holtteste maradt temetetlen a fântânele-i harcmezőn.
A csata helyszínén a mócok a saját halottaikat eltemették és később az emlékükre egy keresztet állítottak, ahol az ütközet napján minden évben megemlékeztek diadalukról.

Emlékkereszt a fontanele-i magaslaton. In: Erdély, 1. évf. 7. sz. (1892. aug.) – Törzsgyűjtemény

Vasvári emlékét Hory Farkas gyerőmonostori református lelkész, valamint gyermekei, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és Hory Béla tartották életben. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kiegyezés után kultusza kibontakozhatott. Az ügy másik mozgatórugója, Kuszkó István, az Országos Ereklye-Múzeum igazgatója, az intézmény frissen indított folyóiratában, az 1848-49. Történelmi Lapok második számában (1892. febr. 15.) vezércikkben szólította fel Kolozsvár és egész Erdély polgárait Vasvári emlékének ápolására. Ezt követően a lap hasábjain több levél és visszaemlékezés is megjelent Vasvári halálának körülményeiről és időpontjáról. Lövei Klára például felelevenítette azt a szomorú eseményt, hogy amikor Teleki Blankával hírül vették Vasvári halálát, azonnal a helyszínre indultak, de Bánffyhunyadnál tovább nem jutottak, mert a havasokra menni a felbőszült mócok miatt még igen veszélyes lett volna. (1848-49. Történelmi Lapok. 1892. aug. 15., 148.) Bizonytalan volt a csata időpontja is. Hory Béla, Kolozsvármegye árvaszéki elnöke, apja jegyzeteire hivatkozva 1849. július 13-ra tette a szomorú eseményt. Más visszaemlékezések július 6-át jelölték meg a végzetes csata napjának. A további kutatások és a román szemtanúk nyilatkozata is inkább az utóbbit igazolta. A fent említett keresztnél a mócok is évente július 6-án tartották a megemlékezéseket.
1892. július 16–17-én Kuszkó István, az egy évvel korábban alakult Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival közösen kirándulást szervezett a Gyalui-havasokba azzal a céllal, hogy Vasvári Pál elestének helyét megjelöljék. A népes társaság a korabeli beszámolók alapján, a fântânele-i tetőtől leereszkedve a Meleg-Szamos völgye felé, a La Grinzi nevű területen kőhalmot és egy ideiglenes keresztet állított. Itt határozták el azt is, hogy megalapítják a Vasvári Kört, amely célul tűzi ki a hősi halált halt márciusi ifjú emlékének ápolását. Elnökének Hegyesi Márton nagyváradi ügyvédet választották.

Vasvári Pál elestének helye. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 1. évf. 5. sz. (1892. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Azon a nyáron egymást érték az emlékhelyet felkereső csoportok. A kőhalmot és a keresztet minden egyes alkalommal újra kellett állítaniuk, mert ahogy a kirándulók elmentek, a környékbeliek szétdúlták azt. Augusztus 6-án egy Bánffyhunyadról érkezett társaság már egy jóval nagyobb emlékjelet hozott.

„A kereszt körülbelül 3 méter magas, a haránt ága kitesz 2 métert – barnára van festve, s rajta vérpiros betűkkel áll ez:

Itt esett el VASVÁRI PÁL
1849. jul. 13-án.

A felirat alatt keresztbe tett két kard.
A kereszt a kőrakás mögött – feliratával az út felé nézve – lett felállítva.”

Kirándulások a Vasvári helyére. In: 1848–49. Történelmi Lapok, 1. évf. 6. sz. (1892. aug. 15.) 151. – Törzsgyűjtemény

Az alábbi képen, alig egy évre rá, már ezt az emlékművet is megrongálva látjuk. A kereszt „haránt ágát” letörték.

Vasvári síremlékénél. 1893. júl. 9. (Első sor balszélen Kuszkó István, jobbszélen Hegyesi Márton) In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 15. sz. (1893. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Az 1890-es években, a csata helyszínének közelében, a Meleg-Szamos völgyében fafeldolgozó telepet létesítettek, amelyet hamarosan megvásárolt a Kalotaszegi Erdőipar Rt. Idővel az üzem körül az itt dolgozók házaiból kis község alakult ki Jósikatelep vagy Jósikafalva néven.

Jósikatelep – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/016

A tragikus esemény ötvenedik évfordulóján, 1899. július 9–10-én már ennek a fafeldolgozó üzemnek az igazgatója, Kollmer Hermann fogadta és látta vendégül a népes vendégsereget. A németföldről származó gyárigazgató lelkes pártolója lett a Vasvári-kultusznak. Az újonnan létrejött telepen saját költségén 1903-ban katolikus kápolnát építtetett.

Jósikatelep a kápolnával – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/018

Mivel a fenyvesekkel körülölelt tisztáson lévő Vasvári-emlékhelyet a mócok rendre szétdúlták, ezt a kis faszerkezetű kápolnát szentelték Vasvári és az itt elesett honvédek emlékének.

Vasvári-kápolna Jósikatelepen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. V 453.

Az oltárképet, Vasvári apoteózisát, egy Csehországból elszármazott művész, Melka Vince festette. A képen a haldokló hős jobb kezében törött kardot, baljában zászlót szorongat. A zászló szalagján a végzetes helyszín és dátum olvasható. Háttérben az ágyú, amelyért a végső küzdelem folyt. Vasvári fölött, az oltárkép középpontjában, a Magyarok Nagyasszonya a hős lelkét az Úr kegyelmébe ajánlja.

A kápolna oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/020

Sajnos az oltárkép első világháborút követő sorsa ismeretlen, valószínűleg elpusztult. A festményről üveglemezre készült jó minőségű fotót a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi.

Melka Vince: Vasvári apoteózisa. A kép forrása: Péntek László: Vasvári emlékezete. In. Budapest Főváros XVIII. Kerületi Önkormányzat honlapja, 2018.02.27.

Ugyanakkor a kápolnának fennmaradt az eredeti, fatáblára festett felirata, amely most is megcsodálható Vasvári Pál szülőhelyén, Tiszavasváriban, a róla elnevezett múzeumban.

Vasvári-emléktábla. Vasvári Pál Múzeum, Tiszavasvári. (Ezúton köszönöm Majoros Tibornak, a múzeum munkatársának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a jó minőségű felvételt.)

Hogy mily módon került Jósikafalváról Tiszavasváriba az emléktábla, megtudhatjuk a folytatásban.

Elbe István

A blogbejegyzés a korábbiakban megjelent a Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében: Millenniumi emlékművek: című sorozatunk részeként is: 23. Jósikafalva 1.

Az esti lassú Duna folyó mellett borozó janicsárok. Henry Blount: Utazás a Közel-Keleten #CSEVEJ52

nemzetikonyvtar — Sun, 12 Jul 2026 01:14:15 +0200

Tényleg sok bort ittak a janicsárok? Lassabban folyik-e a Duna pontban éjfélkor és délben? Egy angol utazó szerint mindkét kérdésre igen a válasz – és ez csak az egyik meglepetés abból a csaknem négyszáz éves útleírásból, amely most először jelent meg magyar nyelven.

Henry Blount Utazás a Közel-Keleten című műve 1636-ban született meg, amikor szerzője hónapokon át járta az Oszmán Birodalmat, útja során pedig a hódoltsági Magyarországot is érintette.

A Csevej vendége Bakonyi Zsuzsanna történész, régi könyves kutató, a kötet fordítója és sajtó alá rendezője. Vele beszélgetünk arról, hogyan lett egy XVII. századi angol útleírás a kor egyik legnagyobb bestsellere, milyen volt a török uralom alatti Magyarország, mit látott egy kíváncsi angol arisztokrata Nándorfehérváron, és valóban olyan szabadon borozgattak-e a janicsárok, mint ahogy azt Blount állítja.

Az adásban szó lesz az út fordításának kulisszatitkairól, az Apponyi-gyűjtemény különleges darabjairól és arról is, hogy miért tud ma is újat mondani egy négyszáz éves könyv. A beszélgetést különleges felolvasás színesíti: Egyed Balázs, a fordító fia Henry Blount művéből olvas fel részleteket.

De ez még csak a kezdet. Kiderül az is, hogyan kell segíteni egy elakadt tevén, miként menekült meg Henry Blount attól, hogy rabszolgának adják el, esténként miért mert mindössze három pohár bort meginni, hogyan került kapcsolatba az oszmán igazságszolgáltatással, és persze milyen volt Konstantinápoly, Kairó és a hódoltsági Magyarország, a Duna és a Száva találkozása egy kívülálló angol szemével.

A Csevej házigazdái Tóth Péter kulturális menedzser és Solymosi Ákos hangmérnök. Ha szereted a történelem rejtett történeteit és az olyan könyveket, amelyek teljesen átírják a múltunkról alkotott képet, iratkozz fel a csatornára, kapcsold be az értesítéseket, és segíts elérni a következő nagy mérföldkövet: a 10 000 feliratkozót!

Klikkelj kultúrát!

A kötet leírása: https://oszk.hu/rendezvenyek/szechenyi-konyvestek-30_260604
Bakonyi Zsuzsanna tanulmánya a lefordított útleírásról: https://ojs.mtak.hu/index.php/mksz/article/view/18484
Bakonyi Zsuzsanna blogposztja Henry Blount művéről: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2024/03/22/lassabban_folyik-e_a_duna_pontban_ejfelkor_es_delben_egy_angol_utazo_megfigyelesei_1634-bol
A kötetről a Katolikus Rádióban: https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/31-duna-karneval-henry-blount-utazas-kozel-keleten-715971
Henry Blount: https://en.wikipedia.org/wiki/Henry_Blount_%28knight%29#/media/File:Sir_Henry_Blount_by_Sir_Peter_Lely.jpg

sdvv

Reisinger Jenő, a debreceni műgyűjtő szociográfus – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 73. rész

nemzetikonyvtar — Tue, 07 Jul 2026 06:00:00 +0200

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminckilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Reisinger Jenőt és gyűjteményét mutatja be.

Szoboszlai Mata János grafikája. Jelzet: Exl.R/194 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Reisinger Jenő (1908–1971) neves ex libris gyűjtő Debrecenben született, az ottani polgári fiúiskolába járt. Ifjúkorában aktív cserkész volt (távírászként működött), részt vett számos megmozdulásban, például a cserkészek részére szervezett 1926-os Nemzeti Nagytáborban.

Haranghy Jenő grafikája (1937). Jelzet: Exl.R/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1933-ban kötött házasságot Gulyás Etelkával, kilenc gyerekük született. 1944-ig éltek Debrecenben, majd évekig Diósgyőrben (ma Miskolc városrésze) laktak. Reisinger a Diósgyőri Vas- és Acélgyárban vasgyári munkásként, villanyszerelőként dolgozott. Később, az 1950-es évek elején Budapestre költözött a családjával, a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál lett anyagbeszerző. Jogi képesítést is szerzett.
Könyv- és grafikagyűjtőként már az 1930-as évektől aktívan részt vállalt a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) és a debreceni Ajtósi Dürer Céh tevékenységében. Gyűjteménye darabjaival, debreceni könyvtulajdonosok ex libriseivel és modern rajzolatú klisékkel szerepelt a céh grafikai kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban.
Műgyűjtőként a téma szakirodalma is érdekelte, több kiadványt maga is megjelentetett, például a Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával (1936) című albumot. Ebben műgyűjtő szociográfusként aposztrofálta magát.

Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával, Debrecen, 1936 (Címlap, mellette a mű kiadási adatai Reisinger nevével). Jelzet: Alb. C 11 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészmozgalomban való aktív részvételéről számos ex librise tanúskodik, ilyen témájú könyvet is megjelentetett. Ide tartozik a Tíz törvény Menyhárt József fametszeteiben (1936) című kiadvány, mely már a címében is a cserkésztörvényekre utal. Néhány évig a keresztény értelmiség, a Prohászka-munkaközösség egyik orgánumának, az Így Látjuk (1937–1938) című folyóiratnak felelős szerkesztője és kiadója volt.
Budapestre költözve az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Köre (KBK) egyik alapító és vezetőségi tagja lett. Nagyon aktívan bekapcsolódott a kör munkájába, számos rendezvény szervezése, kiállítások megnyitása fűződik a nevéhez. Külföldön is részt vett nemzetközi ex libris kongresszusokon, 1964-ben Krakkóban fiával, ifj. Reisinger Jenővel. 1970-ben jelen volt a budapesti XIII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszuson.
Kiterjedt gyűjtőtevékenységet folytatott, már az 1930-as évektől kiemelkedően sok, 70 körüli lappal szerepelt a MEGE és az Ajtósi Dürer Céh cserelistáin. A gyűjtő szorgalmával járt Debrecenből Pannonhalmára éppúgy, mint Budapestre, Békéscsabára, Szentesre, sőt külföldre is – felülemelkedve a szűkös anyagiak által emelt korlátokon.

Márton Lajos grafikája. Jelzet: Exl.R/171 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ex libriseiből egy 1000 darabból álló egységet ajánlott fel megvételre Soó Rezső számára, ezzel megalapozva a neves professzor későbbi óriási grafikai gyűjteményét. Negyven éven át aktív cserekapcsolatban és közeli barátságban állt Nagy Dezső debreceni lelkész-könyvtáros gyűjtővel és Réthy István ügyvéddel, a KBK egykori titkárával. A kör későbbi ügyvezetőjével, Palásthy Lajos budapesti gyűjtővel is sok lapot cserélt. Emellett számos művésszel és gyűjtővel volt személyes kapcsolata, a látogatásokról útinaplót, emlékkönyvet vezetett, mely kb. 20 kötetet tesz ki. Ebben az aktuális bejegyzések mellett egy-egy emlékbe adott grafika is található.
Reisinger fő gyűjtési területe a magyar grafika volt, ezt bizonyítja a Kisgrafika Barátok Köre 1961. évi cserelistája is, mely 500 cserére szánt lapját sorolja fel. Az ex librisek mellett szabad grafikákat, képeslapokat is beszerzett. A kor szinte minden nevesebb magyar kisgrafikusával készíttetett nevére szólóan ex librist, köztük Andruskó Károly, Gáborjáni Szabó Kálmán, Bánszki Tamás, Haranghy Jenő, Fery Antal, Márton Lajos, Menyhárt József, Nagy Árpád, Nagy Sándor János, Radványi-Román Károly, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Stettner Béla, Szűcs Pál, Vadász Endre, Várkonyi Károly, Bordás Ferenc, Diskay Lenke, Nagy László Lázár, Tempinszky István és Élesdy István művészekkel. A külföldiek közül Małgorzata Korolko neve említhető.
Kiemelkedő a debreceni vonatkozású gyűjteményegysége (a debreceni református nagytemplommal, a csonkatemplommal, utcarészlettel stb.), melynek bemutatásáért az Ajtósi Dürer Céh 1935. decemberi kiállításán jutalmat is kapott. E lapok grafikusai közt mások mellett Sz. Rácz István, Selmeczi Skonda Károly és Menyhárt József szerepel. Utóbbi metszetén debreceni utcarészlet látható, a háttérben a református nagytemplommal.

Menyhárt József fametszete. Jelzet: Exl.R/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A református kistemplomot (csonkatemplomot) örökíti meg Gáborjáni Szabó Kálmán következő grafikája.

Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete. Jelzet: Exl.R/190 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az életképeket bemutató ex librisek helyszínei változatosak, láthatunk gyárban beszélgető munkásokat, műbarátot szoborral, háza erkélyén olvasó vagy éppen íróasztalánál gyűjteményét nézegető férfit. Humoros ábrázolás a sátra előtt ülő, grafikákat horgászó ember. Sterbenz Károly alábbi fametszetén lombkoronát formázó grafikák árnyékában, paragrafusjel alakú fatörzs tövében ülő, könyvre támaszkodó férfi látható, kezében egy képpel.

Sterbenz Károly fametszete (1966). Jelzet: Exl.R/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy Sándor János egy alkotása bográcsnál főző, Bánszki Tamás következő rézkarca tábortűz körül összegyűlt cserkészeket jelenít meg.

Bánszki Tamás rézkarca. Jelzet: Exl.R/158 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészmotívumok szinte mindegyike fellelhető a Reisinger nevére szóló ex libriseken, köztük cserkészliliom és -kalap, cserkészegyenruha, táborozó cserkészek stb. Az ilyen típusú ábrázolások legavatottabb készítője Márton Lajos grafikus volt, aki már középiskolás korától cserkészújságokat illusztrált.

Márton Lajos grafikája. Jelzet: Exl.R/167 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az alkalmi grafikákon gyakran a család kap fő szerepet, a népes Reisinger család részére az ex librisek mellett számos születési értesítő és közös újévi lap készült.

Várkonyi Károly fametszete (1940). Forrás: magángyűjtemény

Reisinger Jenő tervbe vette, hogy ex libris kollekcióját a debreceni Déri Múzeumnak ajándékozza, de hirtelen halála ebben megakadályozta. Gyűjteménye jelenleg gyermekei birtokában van Budapesten. Reisinger Jenőre emlékezve Stettner Béla készített in memoriam lapot babérkoszorúval, lánggal és a KBK vezetőségének szignóival. Napjainkban is a kisgrafikagyűjtők egyik legtiszteletreméltóbb tagjaként gondolunk rá.

Stettner Béla linómetszete (1972). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 18.
1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 5.
Exlibrist gyűjtenek és cserélnek. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 16., 1935/2. sz., 32.
Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával, Debrecen, 1936.
Így látjuk, Debrecen, 1937. október 15. – 1938. május, a Prohászka-munkaközösség lapja. Megjelent 10x évente. Főszerk.: Baukovác Ferenc, fel. szerk. és kiadó: Reisinger Jenő
Nagy Dezső: In memoriam Reisinger Jenő. In: Kisgrafika, 1979/1–2. sz., 35.
Pótlás a cserejegyzékhez, Új tagok. In: MEGE Kisgrafika, 1938/1. sz., 12.
Reisinger Jenő. In: Kisgrafika, 1972/1. sz., 25. (nekrológ)
Réthy István: Tíz éves a Kisgrafika Barátok Köre, 1959–1969. In: Kisgrafika Értesítő, 1969. április, 538–540.
Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
Vasné dr. Tóth Kornélia: Reisinger Jenő (1908–1971). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 153–154.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész; 137. rész; 138. rész

„…egész életművével a nemzeti emlékezet, a történelmi tudat és a magyar örökség szolgálatában állt”

nemzetikonyvtar — Mon, 06 Jul 2026 06:00:00 +0200

Az alábbiakban szemelvényeket adunk közre a nemrég elhunyt Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus-festőművész által illusztrált történelmi témájú művekből.

A Magyar huszárok és a Nagy huszárkönyv című albumok borítója – Törzsgyűjtemény

Körülbelül másfél éve annak, hogy egy blogbejegyzésem készítése során kissé feszengve tárcsáztam fel egy telefonszámot. Amikor a vonal másik végében megszólalt egy érdes férfihang, a rövid, de annál lényegre törőbb beszélgetés nagyjából (lényegét tekintve és nem szó szerint) ekképp zajlott le:

– Tessék, Somogyi Győző!
– Szervusz Győző! Hamvai-Kovács Gábor vagyok és az ügyben hívlak, mert egy soron következő OSZK blogcikkhez újból szeretnék felhasználni a képeidből néhányat. Mármint, ha engedélyt adnál rá!
– Szervusz! Már harmadszor hívsz fel ilyen kéréssel. Természetesen felhasználhatod a képeimet – ha feltünteted az eredetét – nem kell minden egyes alkalommal újra felhívnod ez ügyben!

Így hangzott a letolásnak is beillő válasz a művész szájából. Talán nincs olyan történelmet szerető magyar ember, aki ne találkozott volna azokkal a sajátságos, naiv-jellegű, ikonszerű történelmi-népies stílusban készült hajdani korokban élt katonákat, elsősorban huszárokat ábrázoló képekkel, melyek az idézett telefonbeszélgetés hívott fele által illusztrált könyvek tucatjaiba kerültek bele. Ezért június 14-én sokakat, köztük engem is megdöbbentett a médiákban és közösségi oldalakon futótűzként terjedő hír, amely Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus-festőművész, a történelmi hagyományőrzés egyik megteremtőjének haláláról adott tájékoztatást. Ahogy dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök a közösségi oldalán közzétette:

„Mély megrendüléssel értesültem Somogyi Győző haláláról.
Személyében nem csupán egy Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművészt, grafikust és hagyományőrzőt veszített a magyar kultúra, hanem olyan alkotót is, aki egész életművével a nemzeti emlékezet, a történelmi tudat és a magyar örökség szolgálatában állt.”

Somogyi Győző (1942–2026). Dr. Sulyok Tamás Facebook közösségi oldala

A Páncélos lovagok és a Parasztbiblia borítója – Törzsgyűjtemény

Kisiskolás koromban találkoztam először Somogyi Győző lelki világával. Vagyis lelki világának képekbe formált leképezésével. A történelmet velem megszerettetni igyekvő édesapámtól kaptam meg a Bölcs Bagoly sorozatban megjelent Páncélos lovagok című képeskönyvet, amely László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című (egy korábbi bejegyzésben ismertetett) műve mellett igen nagy hatást gyakorolt, erősen vizuális ingerekre fókuszáló gyermeki tudásszomjamra. A páncélt (láncinget) és a vértet viselő, baljukban pajzsot tartó, jobbjukkal lovon lándzsával, gyalog karddal, vagy bárddal viaskodó lovagokon kívül a könyvben a legjobban – a vakációk idején a lillafüredi kisvasútból számtalanszor látott és néhányszor be is járt – Diósgyőr várának a rekonstruált rajza tetszett. Ez volt az első kép, ahol találkoztam Nagy Lajos király akkor még csak romokban álló lovagvárának eredeti kinézetével, és ez néminemű betekintést adott számomra abból a dicsőséges múltból, amiről édesapám is rengeteget mesélt nekem akkoriban. És hogy ez a dicsőséges múltba való betekintés mennyire nem rózsaszín mákonyködös szubjektív tényezőként, mennyire nem a művész szándékától teljesen eltérő szemléletmódból táplálkozott, arra bizonyítékként szolgálhatnak Somogyi Győző alábbi, egy riportfilmben elmondott szavai:

„A legnagyobb hatást a régi szerzők gyakorolták, például Rákosi Viktor ifjúsági regényei. Az én gyerekkorom az 1940-es, ‘50-es évekre esett, amikor valójában a magyar történelem be volt tiltva. Egyetlen egy történelmi eseményt, 1848-at engedélyeztek mint haladó hagyományt. De, hogy például hogy néztek ki a honvédek, azzal senki se törődött. A korai filmek vagy operettek nevetséges huszárfigurákat hoztak elő és engem érdekelt maga a valóság, hogy hogy néztek ezek ki. Kutatásba kezdtem és csodálatos világ nyílt meg előttem.”

Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző: Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022 – YouTube videómegosztó portál

A második találkozásom egy inkább néprajzi, mint teológiai vonatkozású művön keresztül történt. Van egy rossz szokásom, miszerint, ha valakihez vendégségbe megyek, akkor általában átvizsgálom a könyvespolca tartalmát. Ez már gyerekkoromban is jellemző volt rám. Így esett meg, hogy abban az időben, amikor nagy vonzalmat éreztem a képes bibliák iránt, rokonlátogatóban fedeztem fel házigazdánk bibliotékájában egy könyvgerincet, melyen melegnyomással a Parasztbiblia felirat hirdette a mű címét. A könyv groteszkbe hajló grafikáit eleinte kissé furcsának találtam, de később, amikor olvasni kezdtem, rájöttem, tökéletesen illik a „jámbor néplélek” által sokszor meglehetősen groteszk módon átköltött bibliai történetekhez. Tulajdonképpen ezen két említett, kezdeti mű már magába foglalta az a két szálat – a magyar történelmet és a keresztény vallást –, amely mentén Somogyi Győző életműve később kibontakozott. Nem volt azonban ennyire egyértelmű és zökkenőmentes pályája kezdete. 1956 és 1960 között a Képzőművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait, azonban, miután nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, 1960 és 1964 között a Kossuth Nyomdában dolgozott, mint segédmunkás. Azonban úgy tűnik, az ő életében is beigazolódott Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levelében az a gondolata, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”. Hogy miért? Ennek okára így emlékezett vissza:

„Nem vettek fel a főiskolára és ezért négy évig nyomdászként dolgoztam, illetve elvégeztem a katolikus teológiát. Mind a kettő nagy hasznomra vált, mert a nyomdában megtanultam a grafikai műfajokat, gyakorlatban. A teológia pedig eszmei alapot biztosított. Ebből a kettőből élek mind a mai napig. Egyrészt, hogy ismerem az anyagokat, ismerem a technikai alapokat, másrészt pedig az eszmei megalapozás az a kereszténység és a katolikus vallás. Nekem nincs olyan problémám, hogy mit fessek. Állandó feladatom van. A haza és a kereszténység szolgálata és ez a két témakör az, ami viszont kimeríthetetlenül gazdag.”

Mészáros Péter – Zana Diána: A Kárpát-haza Őrei XX. - Somogyi Győző – Salföld. Riportfilm. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2016 – YouTube videómegosztó portál

A szabadságharc hadserege és a Királyért és hazáért című művek borítója – Törzsgyűjtemény

Ahogy a visszaemlékezésből is kiderül a papi hivatás is vonzotta, 1962 és 1968 között elvégezte a Római Katolikus Hittudományi Akadémiát, 1967-ben pappá is szentelték. A teológián történelemtudományi doktorátust is szerzett. Egészen 1975-ig, a papi rendből való kilépéséig papként tevékenykedett. Nehéz anyagi körülményei miatt a lelkészi szolgálat mellett fizikai munkát is vállalnia kellett megélhetése céljából. 1972-ben Markó György nyomdász megismertette vele a szitanyomás művészetét. Későbbi művészetére nagy hatással bírt, hogy a ‘70-es években eljutott Párizsba, Rómába, Erdélybe, 1980-ban Görögországba is. De művészetére nemcsak ez volt inspiráló hatással. Ahogy pályája kezdetére visszaemlékezik:

„Már négyéves koromban kezembe kaparintottam, papírt, ollót, ceruzát, és elkezdtem papírból kis katonákat kivágni és terepasztalon, először csak az összegyűrt takarón, de aztán saját magam által készített terepasztalon csatákat lejátszani. Ezzel minden gyerek így van, de én úgy maradtam, és a katonaság iránti oldhatatlan szenvedélyem az két forrásból táplálkozik. Az egyik a művészet, a másik a történelem. Én a képzőművészeti középiskolában tanultam, művésznek készültem és fölfedeztem azt, hogy a katonaság hatalmas kultúraképző erő, tehát gyönyörű szépség van az egyenruhákban, a lovakban, a katonák felvonulásában, a katonazenében, és mindez egy óriási esztétikai tartalmat hordoz. Ez az egyik. A másik pedig a történelem, ami már kisgyermekkoromban, éppen a papírkatonásdi révén megérintett, hogy valójában hogy néztek ki ezek a katonák és mik történtek a valóságban. Utánajátszottam a nagy történelmi csatákat és felnőtt koromban aztán a katolikus teológián történelmi doktorátust szereztem. Először a népvándorláskorral foglalkoztam, azután Bizánccal és végül a magyar történelemnél kötöttem ki, felfedezve, hogy milyen sok fehér folt és lyuk van a mi csodálatos történelmünkön.”

Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző – Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022 – YouTube videómegosztó portál

1973 óta kezdett el grafikai kiállításokat rendezni, és ettől az évtől kezdve a Művészeti Alap, később a Magyar Képzőművészeti Szövetség, 1997 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2004 óta elnökségi tagja lett. 1980 óta elsősorban fest. Művészetére még jelentős hatással bírt, hogy 1985-től a Veszprém megye festői környezetében fekvő Salföldre költöztek feleségével Korényi Dalmával, ahol nemcsak mint pesti művészek tengették életüket, de hagyományos, tradicionális alapokban gyökerező gazdálkodásba is kezdtek. A választott szűkebb hazája természetes értékei sem voltak rá hatás nélkül, hiszen a Káli-medence Környezetvédő Társaság tagjává vált, illetve a kis település barokk jellegű arculatának megőrzésében is fontos szerepe volt.

Az Erdélyi Fejedelemség hadserege és az Elfeledett háborúk című történelmi összefoglaló művek borítója. – Törzsgyűjtemény

Választott szűkebb hazájába, Salföldre való költözésük tájékán történt meg az említett két találkozásom” képekbe formált lelki világával. A harmadik találkozás a Magyar huszárok és A szabadságharc hadserege című két újabb könyvén keresztül történt. Ezen művek megismerésekor már sor került egy bizonyos, a későbbi politikai- és közéletre nagy hatást gyakorló találkozóra egy Lakitelek nevű községben és igencsak érezhető volt a „változás szele”, amiről a nemzetközi rockéletben jól ismert Scorpions együttes énekelt. Ennek ellenére a napjainkra népszerűvé vált, sokszor hétvégi családi programokat is képező katonai hagyományőrző rendezvények, a történelmi hadijátékok még ismeretlenek voltak. Gyakorlatilag csapatok sem nagyon léteztek, akik ezzel foglalkoztak volna, de a művész visszaemlékezése szerint már megvolt rá az igény:

„Jelen voltam már az első nyilvános táncházon, a Kassák Klubban és ahogy a katonásdi és a hadászat, a magyar népzene is szíven talált. Amíg Budapesten éltem, állandóan jártam a táncházakba és éppen a Téka Táncházban ismertem meg azt a fiatalembert, Fülöp Tibort, aki már akkor a huszárságról ábrándozott. 85-ben alapítottuk meg az első hagyományőrző csapatot. Ez volt a történelmi lovasegyesület és ezzel indult tulajdonképpen az egész hagyományőrző mozgalom. Én pont akkor dolgoztam a Szabadságharc hadserege című képeskönyvemen, ami aztán kézikönyve lett a hagyományőrzésnek, amiből a szabók és a mesterek dolgoztak és a huszárok öltözködtek. Hát a kettő így találkozott és a táncházmozgalom adta azt a lelkesítő hátteret és azt az ismeretséget, azt a társaságot, azokat a típusú fiatal férfiakat, akikben én a huszárokat megláttam.”

Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző – Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022 – YouTube videómegosztó portál

Az Egy ezredév hadban (A Millenium in the Militatary) című sorozat két kötetének borítója – Törzsgyűjtemény

A katonai hagyományőrzők számára ekkor kezdett ikonikus, megkerülhetetlen alakká válni. A Barczy Zoltán írta Magyar huszárok képein már markánsan nyomon követhető volt, hogy ezen sajátságosan magyar fegyvernem külső megjelenését, öltözetét bizony nem mindig az a zsinóros dolmány és arra vetett mente, valamint a viselőjét egy fejjel magasabbá tevő, prémmel takart, vagy zsinórokkal díszített csákó jellemezte. Hiszen a könyv Hunyadi Mátyás korával veszi fel a történelmi szálat és az első világháborúnál zárja azt. Ugyanígy a Ságváry György által írt Nagy huszárkönyv, melyet – az eltérő szerzők ellenére – mindig az előbbi kibővített változatának tekintettem. Ezen két mű között, a Millecentenárium évében jelent meg az a mű, amely már teljesen függetlenné vált az 1848–49-es szabadságharc hagyományától. (Hiszen az 1990-ben megjelent Királyért és hazáért című mű is a szabadságharcból sokat merített Monarchiabeli hadsereggel foglalkozik és a huszárkönyvek szintén foglalkoztak ezzel a korszakkal is.) A B. Szabó István által írt, Az Erdélyi fejedelemség hadserege című mű idején már éledezett a katonai hagyományőrzés, ahol sorra jelentek meg a különböző korszakok hadi viseletét, felszerelését, fegyverzetét, az 1848–49-es szabadságharc mellett például a honfoglaló magyarokat, a középkori lovagkultuszt, a török hódoltságbeli végváriakat reprezentáló csapatok. Sőt ekkoriban már a magyar történelmi múltra jellemző harcászat rekonstruálása is zajlott, például Kassai Lajos ekkor fejlesztette ki lovasíjász módszerét, vagy a sportvívástól jelentősen eltérő – Hidán Csaba László Aranyszablya egyesületében tanított – szablyával való vívás is kezdett elterjedni. Emellett a történelmi fegyverek gyártása is rohamosan megindult, Kassai Lajos, Grózer Csaba íjai, Szántó Szabolcs, Berbekutz Viktor kardjai, szablyái fogalommá váltak a hagyományőrzők körében. Természetesen Somogyi Győző sem maradt ki ebből az áramlatból, ekképp emlékezett vissza saját csapata, a Salföldi kopjások megalakulására:

„Egy régebbi kort is szerettem volna feléleszteni. Ez pedig a török hódoltság kora, ezen belül is a kopjás huszárság, amelyet sem filmekben, sem képeken nem ábrázoltak. Holott tudtam, hogy a magyar huszár 200 éven keresztül egy hosszú kopjával harcolt, és ezt csak az 1700-as évek elején tette le. Itt Salföldön létrehoztam a Salföldi Kopjások csapatát, amely a 16–17. századi végvári vitézek harcmódját és viseletét rekonstruálja. A hagyományőrzés nem egészen szerencsés szó, hiszen élő hagyománya már nem volt ezeknek a dolgoknak, viszont felélesztettük, mert hála Istennek elég ismeret állt rendelkezésünkre. Tehát ez a csapat mind a mai napig működik itt Salföldön.”

Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző – Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022. – YouTube videómegosztó portál

A Mária Terézia magyar katonái és a Magyar hadizászlók című művek borítója – Törzsgyűjtemény

Bár festőművészként élt és dolgozott, Somogyi Győzőt a legtöbb hagyományőr mégis azokkal a történelmi témájú könyvekkel azonosítja, melyek gyakorlatilag egy új műfajt teremtettek hazánkban. Az általa illusztrált könyvekhez talán a Nemes Mihály illusztrálta Magyar viseletek története hasonlítható leginkább, de azoknál a könyveknél nem szerepel történelmi ismertető és az ábrázolt viseletek hitelessége is több sebből vérzik. Történelmi, hadtörténelmi művek jócskán léteztek Somogyi munkássága előtt is, de korábban ismeretlen jelenség volt, hogy hadtörténészek (pl. Barczy Zoltán, B. Szabó János, Ságváry György) által feldolgozott korszakhoz olyan testközeli illusztrációkat kapjunk, melyeket gyakorlatilag nemcsak a hagyományőrzők használhatnak kézikönyvként, de a számukra ruhát varró szabók, fegyvert készítő kovácsok, öveket, táskákat gyártó bőrdíszművesek is tudtak ezek alapján dolgozni. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az új műfaj Somogyi Győzővel került be a történelmi témájú szakirodalmunkba. Az 1999-től már a B. Szabó János írta Elfeledett háborúk. Magyar–bizánci harcok a X–XIII. században című mű révén az Árpád-kor magyar hadi kultúráját rekonstruáló csapatok tagjai is kézbe foghatták a mindentudó kiskátét, majd feltartóztathatatlanul megindult az a lavina, mely végigsöpört a katonai hagyományőrök és a magyar történelem iránt érdeklődők könyvespolcain. Sorolni tudnám napestig azokat a műveket, melyekkel a „Salföldi kopjások kapitánya” (merthogy Somogyi Győző Ezt a titulust is viselte) jóvoltából ma gyakorlatilag minden magyar hagyományőrző megtalálhatja az általa reprezentált korszak katonáinak viseletét. Ezek közül (a teljesség igénye nélkül) kiemelném a két, angol és magyar nyelven íródott Egy ezredév hadban (A Millenium in the military) sorozatot, melyben a honfoglalás korától 1990-ig minden korszak reprezentált. Ebből egyik személyes kedvencem a Mátyás király hadserege (The army of King Matthias 1458–1526), melyben örömmel fedeztem fel az első ismeretség, a Páncélos lovagok képvilágát. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum jelentette meg a Magyar hadviselet sorozatot, melyben a Magyar hadizászlók című mű egy újabb szeletet mutat be hadtörténelmünkből a hadi kultúránkat rekonstruálni akarók, vagy csak aziránt érdeklődők számára. A Mária Terézia magyar katonái pedig a barokk korban született népmeséink és a klasszikus huszárábrázolásainknak alapul szolgáló katonáinkról nyújt képet.

Három történelmi témájú mű, mely műfajában eltér a történelmi korok katonáinak viseletét rekonstruáló munkáktól – Törzsgyűjtemény

Somogyi Győző magyar történelemmel kapcsolatos művei közül még meg kell még említenem néhány, az előzőekben ismertetett művektől eltérő stílusban illusztrált fontos kötetet. A Magyar hősök arcképcsarnoka című műben száz, barokk ízlés szerinti ikonszerű kép örökíti meg történelmi nagyjaink közül a művész által kiválasztottakat Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig. Hasonló elv szerint készült a Magyar királyok arcképcsarnoka, melyben a műfaj sok ezer éves hagyománya szerint stilizált uralkodóábrázolásra törekedett. A Magyar hősök arcképcsarnoka előszavában olvashatjuk a művész szándékát:

„Ez a képsorozat tisztelgés a honfoglalás 1100. évfordulójára a sokmillió névtelen katona előtt, akik viharos történelmünk során a hazát védelmezték. Száz név és arc kiválasztása csak jelképes lehet, hisz sokkal többen méltóak a »magyar hős« névre.
Nem száz portrét akartam festeni, hanem egyetlen ikonosztázt, amelyben megszentelődött hősök ünnepélyes testtartással tekintenek az örökkévalóságba, a műfaj barokk és millenniumi hagyományai szerint.
E határokon belül a lehető tudományos pontosságra törekedtem. A fegyverek, ruhák, rendjelek hitelesek. Olyan alakokat választottam tudós történészek segítségével, akik nem csak katonának, de embernek is kiválóak. Arra törekedtem, hogy arányosan képviseljék hadtörténetünk korszakait, bemutassák a magyar hadviselet fejlődését és történelmünk sokszínűségét. Vannak köztük más anyanyelvűek, és vannak, akik más népnek is hősei. Különböző zászlók alatt harcoltak, de a magyar nemzetet szolgálták, és a nemzet magáénak vallja őket.”

Hermann Róbert – Somogyi Győző: Magyar hősök arcképcsarnoka, Budapest, Szent István Társulat, 1996 – Törzsgyűjtemény

A Salföldi Kopjások által rendezett Balassi napon Somogyi Győző mint kapitány vezényletével a csapatok rendezik soraikat. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Az ikonszerű ábrázolásmód nem véletlen, hiszen a mélyen katolikus hívő művész lelki világa saját bevallása szerint a szentek ábrázolásaiban gyökerezett. Ha jobban belegondolok, képeinek laikus szemlélőjeként számomra is érzékelhető egyfajta olyan jellegű töltet, amelyet például a templomi ikonokon fedezek fel. Ugyanaz a megfoghatatlan nyugalom, az a belső erő, az a teljesség tükröződik vissza rajtuk. A történelem és a hitélet metszéspontjában született meg Az Árpád-ház szentjei, mely – az előző két kötettől eltérően – teljes mértékben magán hordozza azokat a naivba hajló, népi jellegű stílusjegyeket, melyek annyira Somogyi Győző-ssé teszik őket. A szentképekhez való kapcsolódásáról ekképp nyilatkozott:

„Képzőművészeti gimnáziumban érettségiztem, csak aztán elragadott a teológia, filozófia és hét évig szolgáltam papként, katolikus segédlelkészként. Az ember a hivatástól nem tér el, legfeljebb más utat választ. Nekem a szentkép az eszményképem és arra törekszem, hogy imádkozni lehessen a képeim előtt.”

Somogyi Győző: Európa kulturális fővárosa, 2023. Kisfilm. Kedd Studió, 2023 – YouTube videómegosztó portál

A mester nagyon fontosnak tartotta a katonai hagyományőrzés utánpótlásának nevelést. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Mindig csodáltam az olyan képességekkel megáldott, tehetségüket a köz javára használó embereket, mint Somogyi Győző. Egyúttal mélyen el is gondolkodtatnak, hogy saját, jóval szerényebb képességeimet hogyan tudnám hasonlóan, a magam léptékei szerint felhasználni hasonló elvek mentén. Talán valamilyen szinten erre is választ adott a művész, az alábbi, záró gondolatnak szánt mondataival:

„Én elég sok helyen járok határon túl, és mindenütt találok szigeteket és Nóé bárkákat az ún. szórványokban is. Tehát egy-egy lelkész körül, egy-egy kis baráti kör, vagy néhány öntudatos gazdaember, vagy egy népdalkör az már egy olyan szikla, aminél fogva a világot ki lehet a sarkából fordítani.”

Mészáros Péter – Zana Diána: A Kárpát-haza Őrei XX. - Somogyi Győző – Salföld. Riportfilm. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2016. – YouTube videómegosztó portál

Kopjás huszárnak öltözve egyedül és a csapat élén. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Köszönjük a Salföldi Kopjások Egyesületnek a képeik közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996
B. Szabó János – Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar–bizánci harcok a X–XIII. században, Budapest, Zrínyi, 1999
Barczy Zoltán – Somogyi Győző: Királyért és hazáért. A M. Kir. Honvédség szervezete, egyenruhái és fegyverzete, 1868–1918, Budapest, Corvina, 1990
Barczy Zoltán – Somogyi Győző: Magyar huszárok, Budapest, Móra, 1987
Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhái és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986
Bodor Ferenc – Somogyi Győző: Páncélos lovagok, Budapest, Móra, 1983
Hermann Róbert – Somogyi Győző: Magyar hősök arcképcsarnoka, Budapest, Szent István Társulat, 1996.
Miért Szép? 12. rész. Somogyi Győző festőművésszel
Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek, Budapest, Gondolat, 1985
Parcsami Gábor - Kovács Ildikó: Somogyi Győző, Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 1993
Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző – Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022
Ságvári György – Somogyi Győző: Nagy huszárkönyv, Budapest, Magyar Könyvklub, 1999
Somogyi Győző: A Rákóczi-szabadságharc hadserege, 1703–1711, Budapest, Zrínyi, 2018
Mészáros Péter – Zana Diána: A Kárpát-haza Őrei XX. – Somogyi Győző – Salföld. Riportfilm. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2016
Somogyi Győző: Az Árpád-ház szentjei, Budapest, Magyar Napló, Írott Szó, 2020
Somogyi Győző: Európa kulturális fővárosa, 2023. Kisfilm. Kedd Studió, 2023
Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, 2011
Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka, Kaposvár, Önkormányzat, 2004
Somogyi Győző: Mária Terézia magyar katonái, Budapest, Cser Kiadó, 2011
Somogyi Győző: Mátyás király hadserege, 1458–1526, Budapest, Zrínyi, 2013
Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka, Budapest, Kairosz, 2006
Somogyi Győző: Rákóczi harangja, Hunyadi kardja. A legszebb magyar történelmi elbeszélések, Budapest, Szent István Társulat, 2010
Somogyi Győző: A szabadságharc katonái, 1848–1849, Budapest, Cser Kiadó, 2011

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Sarlós Boldogasszony – Mária és Erzsébet találkozása

nemzetikonyvtar — Thu, 02 Jul 2026 06:00:00 +0200

A várandós Mária és a várandós Erzsébet találkozásának ünnepe az aratási munkálatok kezdete miatt kapta népies magyar nevét. A Bibliában megörökített találkozás előzménye, hogy Szűz Mária az angyali üdvözlet alkalmával Gábriel főangyaltól megtudja, idős rokona, Erzsébet, már a hatodik hónapban jár – a szíve alatt hordja a későbbi Keresztelő Szent Jánost.

„Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: »Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!«”

Lk 1,39–45 – A Szent István Társulat által kiadott Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sarlós Boldogasszony. Mária és Erzsébet találkozása. Miniatúra. In: Hóráskönyv, Brugge, 1470 körül. Cod. Lat. 190. f. 86r D(eus) – Kézirattár. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

„Másik rendbéli alázatosság, melyet ma Mária mutatott, abban vagyon, hogy elérvén nagy fáradva a hegyes városba, és bémenvén Zakariás házába, nem várta, hogy Erzsébet köszöntse s csókolja őtet előbb, nem várta, hogy a szokott becsületet előbb Erzsébet cselekedje, hanem mihent a házba bélépett, szólani sem hagyván Erzsébetet, köszönté Erzsébetet. Ebben mely csudálatos alázatosságot követett légyen el Mária, hosszasan nem mutogatom, hanem kevéssel megérvén, azt akarom, hogy itt észre vegyétek, hogy mikor mi valamely nálunknál sokkal alábbvaló emberhez fáradunk, és ugyan nemhogy valamit kérnénk tőle, hanem csak teljességgel látogatás s vigasztalás kedvéért, ekkor megkívánjuk, vagy legalább megkívánhatjuk, hogy előbb ő köszöntsön bennünket, és legalább azt mondja: Isten hozta kegyelmedet, örvendek, hogy láthatom s a többi; s azután szólítjuk meg őtet, s azután teszünk becsületet néki.”

Simon Máté (1743–1818) pálos szerzetes: Mária Erzsébetnél, részlet. In: Nagykarácsony, kiskarácsony, szerkesztette: Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 1999. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók. In: A Száz szép kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A köztudat általában Péter-Pál ünnepéhez kapcsolja az aratás kezdetét. A nagy munka elkezdésének kultikus hagyományai azonban jórészt Sarlós Boldogasszony ünnepéhez kötődnek. Önmagában a magyar fejlődésű Sarlós név is a búza beérésére, az aratásra, áttételesen pedig asszonyi vegetációs ünnepre utal. Az ünnep eredeti egyházi elnevezése Mária Erzsébetnél tett látogatásával, a visitatióval volt kapcsolatos.
A szegedi tájon az asszonyok ezen a napon egy keveset arattak sarlóval, hogy a jószág ne pusztuljon. Ekkor tették a szobába a búzaborona néven emlegetett összefont kalászcsomót is.”

Sarlós Boldogasszony, július 2. In. Magyar Néprajz. Folklór 3. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kévekötés. In: Vasárnapi Ujság, 48. évf. 29. sz. (1901. július 21.), 464. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Az ünnep hiedelem- és hagyománykincse nagyon gazdag. Virágszentelés, szegények istápolása, anyaság, de legfőképp az aratás a tárgya. Az ezen a napon szedett fűszernövények és persze a gabonafélék szentnek számítottak, varázserőt tulajdonítottak nekik. E napon csak jelképesen dolgoztak, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak, szentelménynek, szobadísznek valót szedtek. Az aratást másnap szent rítushoz illő áhítattal kezdték. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdepeltek és imát mondtak. A munkát a föld szent, keleti sarkában kezdték (napkelet!), az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az „életet” jelentő új kenyérnek szólt, és benne tudván tudatlan a sarló, kasza alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él. Régi gyakorlat és hagyomány szerint sarlóval az asszonynép aratott, és nyomukban járva a férfiak kötözték a kévét. Közvetlenül ebből ered, hogy a nép szimbolikus szemléletében a Szűzanya arat; Fiára hagyja, hogy gyűjtsön, és a búzát a konkolytól elválassza (Mt 13,26–30).”

Jankovics Marcell: Sarlós Boldogasszony, részlet. In: Uő: Jelkép-kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kötetlen kaszás aratás, Plohn József üvegnegatív gyűjteményéből. A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Búza, búza, de szép tábla búza,
Kihajlik az a váncsodi útra.
Kerek arcú, barna lány aratja,
Babájával keresztbe rakatja.

Búza, búza, de szép tábla búza.
Közepibe van hat liter pálinka.
Azé lesz a hat liter pálinka,
Aki azt a búzát learatja.”

[Búza, búza, de szép tábla búza…] magyar népdal. In: Magyar népdalok, Budapest, Szépirodalmi, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

-s-
(Főigazgatói Kabinet)

„Írom vers, ahogy jön” – Féner Tamás kiállítása. Első rész

nemzetikonyvtar — Fri, 26 Jun 2026 06:00:00 +0200

Szerkezeti játékok, konstrukciók. Konstrukciós játékok, szerkezetek

Képtárgyak – részlet a kiállításból. Fotó: Visky Ákos, OSZK, 2026. 11. 27.

A Féner Tamás konstruktív szemléletű fotográfiáit bemutató tematikus tárlat „Írom vers, ahogy jön” címmel 2025. november 25. és 2026. május 15. között Történeti Fénykép- és Interjútárunk rendezésében valósult meg. Féner Tamás életművében 2014-től újabb és újabb absztrakt fotóprojektek láttak napvilágot – az évente gyarapodó tárgymontázs fotósorozatokból készült válogatás a könyvtár Kápolnaterében került bemutatásra. A képi szerkezetiségben megnyilvánuló absztrakt gondolkodás korábbi példáit Előzmények címmel a Fényképtár folyosóján lehetett megtekinteni.
A kétrészes blogbejegyzésben bemutatjuk a kiállítás teljes képanyagát és a hozzájuk tartozó interjúrészleteket. A kiállításon a Történeti Fénykép- és Interjútárban Féner Tamással készített videórészletek illusztrálták a képeket. Így a közönség a leíró jellegű, informatív fotótörténeti szövegekkel párhuzamosan betekintést nyerhetett a kiállítási anyaghoz fűződő személyes hangvételű emlékekbe is. A blogbejegyzés első részében az előzményekkel foglalkozunk, a kiállítás előterében és a folyosón kiállított műveket mutatjuk be, illetve a Féner Tamásról készített 10 perces interjúkollázst is a nyilvánosság elé tárjuk.

Rövid életrajz

Féner Tamás 1938-ban született Budapesten, a hatvanas évektől meghatározó alakja volt a hazai fotós életnek, a fotózsurnalisztika művelője, kutatója, oktatója. Kossuth- és Balázs Béla-díjas kiváló művész, egyetemi előadó. Életművét 2009-ig Baki Péter dolgozta fel Féner című monográfiájában. Az életút 2009-ig feldolgozott része óriási értéket képvisel. Fotográfusi tevékenysége mellett Féner a 20. század második felében lejátszódó művészeti, történelmi, politikai folyamatok aktív résztvevője, szemtanúja volt.
Jelentős szerepet játszott a hazai fotótörténet alakításában. Több szerkesztőségben dolgozott, így 1957-től a Film, Színház, Muzsika munkatársa, majd művészeti szerkesztője, 1986-tól a Képes 7 főszerkesztő-helyettese, majd a Népszabadság mellékletének képszerkesztője volt, ezt követően az MTI munkatársa volt fotóriporterként és az MTI Kor-képek fotóalbum-sorozatának szerkesztőjeként. 2025. novemberében tett saját közlése szerint eközben, esetenként, számos lapnál megfordult képszerkesztőként, akár képes bulvárhetilapnál, akár fodrász-, órás-, kozmetikus-, vagy épp bodybuilder-magazinoknál.
1966-tól a MÚOSZ fotóriporter-szakosztályának vezetőségi tagja, 1970-től húsz éven át a Fotóművészet folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, majd vezetője volt. 1978 és 1986 között a Magyar Fotóművészek Szövetségénél tevékenykedett titkárként.
Fotográfusként majd minden fotós műfajban kipróbálta magát a sajtófotótól a szociofotón, a dokumentarista koncepciójú képeken át a fotó határterületeinek feltérképezéséig.

„Írom vers, ahogy jön” Részletek Féner Tamás életútinterjújából – 2026

Féner Tamás a kiállításmegnyitón. Fotó: Visky Ákos, OSZK, 2026. 11. 27.

Előzmények / Konstruktív szemlélet

A kiállításon látható korai munkákban Féner Tamás a klasszikus fotós műfajokat félretéve újabb képalkotói módszerekkel kísérletezett. Az utolsó két évtizedben pedig konstruktív tárgymontázsok és színes absztrakt fotósorozatok gazdagítják a változatos életművet.
Nem vitatható, hogy Féner korábbi műveiben is jelen van a struktúrákban való kompozíciós gondolkodás. Talán a Bauhaus világával való ismerkedés hatására már a hatvanas években az akkori fő elfoglaltságát jelentő színházi fotográfiában is kísérletezik szokatlan látványokkal: az erős felülnézettel, a súgólyukból készített alulnézeti kompozíciókkal, vagy a hátsó körfüggönyön vágott lyukon keresztül az erős ellenfény használatával, minden esetben a képek szerkezetiségének hangsúlyozásával.
Tovább vizsgálva az életmű korábbi képeit, kiderül, hogy minden periódusban akad olyan, a szerkezetiséghez, az elvont komponáláshoz kapcsolódó kérdésfelvetés, amely kihívást jelentett Féner számára. (Talán az első ilyen próbálkozása a Bálint Endre szentendrei bérelt nyári szállásának udvaráról készült kép, vagy az 1956. november 23-án, a néma tüntetés idején a Király/Majakovszkij utcai lakás ablakából készített felvétel.) Később a szociofotó-sorozatokban az absztrakt, olykor döntött, geometrikus formákat, vagy alakokat hangsúlyozó kompozíciók nyomára is bukkanunk.
A folyosón látható gázgyári és várossorozatokban is előtűnik, sőt a művészi koncepció részévé válik a konstruktivista jelleg: minimalista képkivágások, döntött képek, ferde horizontok, geometrikus komponálás, struktúrában való gondolkodás formájában.

„Ez a geometrizálás mindig előjött, mindig izgattak ezek a problémák. Szóval tényleg, amikor Rómában elkezdtem a városképeket döntögetni, hát ugye ellopták a fényképezőgépet, ezt már elmondtam százszor, és akkor egy olyan probléma jelent meg, hogyha a horizontot kiveszem a hosszabbik oldal mellől, diagonálba teszem, hogy fognak viselkedni a többi képalkotó elemek.”

Féner Tamás Interjú. 2025.05.25., OSZK-stúdió. Leltári szám: 1479/05. 75.

Gázgyár, Róma, Berlin, Budapest

Féner Tamás: „...ez volt a gyár” – Képek az Óbudai Gázgyárból. 1983. Lelt. szám: Az Óbudai gázgyár télen FFT 3218, Gázgyári részlet FFT 3172

Féner Tamás: S.P.Q.R. Senatus populusque Romanus, Róma 1990. Lelt. szám: Kolonnádok a Szent Péter téren FFT 3083, A Palatinus dombon FFT 3086

Féner Tamás: Berlin, mal' anders, Berlin 1990. Lelt. szám: Fogorvosi rendelő, avagy hommage á Bauhaus FFT 3335, Bode Múzeum FFT 3384

Féner Tamás: Budapest 1996. Lelt. szám: Az egykori Tigrisszálló a Nádor utcában FFT 3227, Lépcsőház a Klauzál utcában FFT 3231

A - tól -ig│1952–2013 című kiállításon (2014. január 17 – március 2., Mai Manó – Magyar Fotográfusok Háza, A kiállítást rendezte Jerger Krisztina, megnyitotta Komoróczy Géza) a pályakezdő évektől ötven évre visszatekintés mellett hirtelen egységében teljesen új képsorozat jelenik a Mai Manó falain. Feszített terű, négyzetes formátumú, nagy méretű tájképek geometrikus komponálásban. De volt már erre példa korábban is. A Budapest Galériában Féner Tamás 60. születésnapjára rendezett Más/kép/más kiállításon a retrospektív képcsoportok mellett egy műfajában új, experimentális fotósorozat is megjelent Elvont Budapest címmel. A képeken két ipari építmény, a budapesti K-híd és a hajdani fűtőerőmű (Árpád híd pesti hídfő) szerkezetei lettek fel- és átdolgozva, színes, dinamikus, konstruktív látvánnyá alakítva.

Féner Tamás:Városi táj. Goethe Intézet, Budapest (Andrássy út 24.) 1995. május 31 – június 15. Lelt. szám: FFT 3279, FFT 3289

A K-hídról és az erőmű csövéről készült felvételeiről így emlékezik az interjúban:

„Nagyon sokáig nem csináltam színes képet. Eszembe jutott valami ebben a konstruktivista világban, hogy színesre kellene. Aztán próbáltam kitalálni, hogy lehetne úgy megcsinálni… Ezek a mostani, azaz későbbi (fotók), az én tárgyi világomról szólnak. (Ikea, a henteskés, a rugó, a hal, a pászka… nem tudom, összehordom a holmikat.) De akkor (a színes elvont sorozatnál, szerk.) még a riporter vér volt meg alapvetően, tehát azt fényképeztem le, amit megtaláltam. Vagy úgy keresek rá, hogy aztán az legyen, amit akarok… Ez olyan játék volt, amilyen a fotogramnál is… nem lehet tudni… hogy az a vicc benne, hogy nem tudod, hogy mi lesz belőle. …Borzasztóan bonyolult az eljárás. Következőt képzeld el: színes diapozitív, lejárt film, direkt lejárt filmet vettem, mert kikopott a színvilága. Dia. Negatívra hívtam, tehát már elvesztettem egy értéket. Minden kockámon négy vagy hatszor exponáltam minden kockára, és legalább háromszor fekete-fehér színszűrőt cseréltem… miközben csináltam négy vagy hat expót, mindig a 360 fokot, azaz a kört elosztottam az expozíciók számával, és elfordítottam a gépet a tengelye körül…. Izgalmas kísérletnek számított… hogy mi fog kisülni belőle… igen. – Máskor is csináltál ilyet? – Áh nem! Tudod, mint a szociofotó és a többi. Megvolt, kész, befejeztük. Tudni kell abbahagyni.

Féner Tamás-interjú. 2025.05.25. OSZK-stúdió. Leltári szám: 1479/05. 81–82.

1998 Más/kép/más. Féner Tamás fotóművész kiállítása, Budapest Galéria, 1998. november 12. – december 13. Lelt. szám: FFT 3537, FFT 3538, FFT 3539

A problémákat megoldotta, a kérdéseket megválaszolta. Lezárta a folyamatot és továbblépett.

Folytatjuk...

Irodalom:

Baki Péter: Féner, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.
Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek, Budapest, K.U.K. Kiadó, 2001, 211. [A címben szereplő idézet: forrása: „Írom vers, ahogy jön”]

Füri Katalin
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

„Nem elrejtőzni a világ elől.”

nemzetikonyvtar — Thu, 25 Jun 2026 06:00:00 +0200

A Tokaj-Hegyalja Egyetem (továbbiakban THE) Kulturális Örökség Tudományok Tanszéke és a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum 2026. június 3. és 5. között pálos konferenciát rendezett, amelynek első napján Sárospatakon, második napján Sátoraljaújhelyen hangoztak el az előadások, a harmadik napon pedig buszos tanulmányúton vehettek részt az előadók, amelynek célja, Füzéren – a mártírthalált halt 17. századi pálos, Csepellényi György (1620-as évek–1674) egykori szolgálati helyén – a Szent István király római katolikus plébániatemplom, valamint két korábbi ásatási helyszín, Háromhuta (Óhuta) és Martonyi (Háromhegy), egykori pálos kolostorok romjai voltak.

Martonyi, azaz az egykori Háromhegy kolostora napjainkban. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A régészeti hangsúlyos konferencia néhány irodalomtörténeti, valamint művelődés- és zenetörténeti vonatkozásra is kitekintett, amelynek részeként a második napon könyvtárunk két munkatársa, Sudár Annamária „… nagy műalkotása az Istennek” – Virág Benedek címmel, Sarbak Gábor pedig Az északkelet-magyarországi pálos kolostorok jelenléte a rendi irodalomban a kezdetektől a 16. századig címmel tartotta meg előadását.
A két napon összesen 19 előadás hangzott el, amelyből alább néhányat kiemelünk. A teljes lista a konferencia programfüzetében olvasható el, az előadásokból készült tanulmánykötet pedig várhatóan 2027-ben jelenik meg.

A konferencia programja. A kép forrása: Tokaj-Hegyalja Egyetem honlapja

A konferencia első, sárospataki napján az egykor Lechner Jenő által tervezett épület – a THE jelenlegi központi épülete – dísztermében Farkas Szabolcs polgármester üdvözölte a megjelenteket a város nevében, majd Nemesné Kis Tímea, a konferencia egyik szervezője köszöntötte a résztvevőket, s felhívta a figyelmet az általa vezetett Kulturális Örökség Tudományok Tanszék interdiszciplináris elköteleződésére, amely lehetővé tette, hogy a pálosok északkelet-magyarországi jelenlétével kapcsolatban több tudományterület képviselje magát a konferencián.

Kis Tímea, a konferencia egyik szervezője. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Ezt követően a 2026 júniusával hat év szolgálati idő után épp leköszönő Puskás Antal volt tartományfőnök elmondta beszédében, hogy napjaink pálos szerzetesei számára is fontosak a különböző irányú tudományos kutatások, amelyek identitásuk elmélyítését is szolgálják, valamint alapot adnak arra is, hogy az eredmények alapján a nagyobb közönség is megismerhesse a magyar múlt pálos vonatkozásait, érdekességeit. A pálos rend az elmúlt években több vezető kulturális intézménnyel kötött együttműködési megállapodást, köztük az Országos Széchényi Könyvtárral, a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel. A rend szerteágazó kapcsolatrendszerét immár több mint harminc esztendeje kézben tartó dr. Szentirmay Tamás, a pálos rend hivatalvezetője szintén jelent volt a rendezvényen.

Puskás Antal OSPPE. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A konferencia bevezető, átfogó előadását F. Romhányi Beatrix, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tartotta A pálos rend a középkori Magyarországon címmel, amelyben kiemelte, hogy a kutatások szerint a 13. század második felében a Pilisben, a Mecsekben és Eger környékén (!) körülbelül egy időben szerveződhettek meg kolostorok a remeteközösségekből. A rend megerősödését mutatja, hogy az Árpád-kor végére már ott volt az ország elitje a rend körül, s hogy ez így volt a hivatalos pápai elismerés, 1308 után is, Anjou Nagy Lajos király korától kezdve pedig az uralkodói támogatás is töretlen volt a korszak végéig. F. Romhányi Beatrix kiemelte azt a tényt is, hogy a szerzetesrendek közül – az obszerváns ferencesek mellett – csak a pálosok kértek és kaptak adómentességet, mert ténylegesen részt vettek a török ellenes harcokban.

Romhányi Beatrix előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Az első nap többi előadásában az abaúji Hegyalján fekvő pálos romok kapcsán végzett feltárásokról beszéltek az előadók: a tisztabereki (később kishódosi), a bükkszentléleki, a göncruszkai, a gönci és az óhutai eredményekről is hallhattunk.
Pető Zsuzsa régész (Magyar Nemzeti Múzeum), aki egyik kurátora volt a 2022/2023-as Pálosok című kiállításnak is, előadásában a göncruszkai kolostor roncsolódásmentes vizsgálati módszerét is bemutatta, Pusztai Tamás régész (MNM Esztergomi Vármúzeuma) pedig a gönci pálos kolostor állagmegóvását megalapozó régészeti kutatásokról beszélt.

Régészeti eszmecsere a konferencia első napján, középen Pető Zsuzsa régész. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Imponáló volt hallani az egyes előadók egymásra reflektáló gondolatait, felvetéseit, valamint betekinteni abba, hogy a korszerű technológia és a közösségi régészet hányféle módon segíti az kutatók munkáját.
Az előadások után a sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárát tekinthették meg az érdeklődők, majd hegyaljai borok dicsérete, a borvacsora zárta a napot.

Négynyelvű Biblia a Rákóczi család könyvtárából. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A második napon Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos Középiskolai Piarista Kollégium épületében, az egykori pálos kolostorban folytatódott a konferencia. Az előadókat Nyíri Péter alpolgármester, a Magyar Nyelv Múzeuma (Széphalom) igazgatója köszöntötte.
Az első előadó Sarbak Gábor, a HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport munkatársa volt, aki Az északkelet-magyarországi pálos kolostorok jelenléte a rendi irodalomban a kezdetektől a 16. századdal bezárólag címmel tartotta meg előadását, amelynek középpontjában a 16. századi pálos generális perjel, Gyöngyösi Gergely nevéhez fűződő Vitae frartum heremitarum ordinis Sancti Pauli Primi heremitae [A Remete Szent Pálról nevezett remete testvérek élete] című munka és a szintén Gyöngyösihez fűződő Inventarium omnium privilegiorum címen emlegetett jegyzék állt. Az elemzés tárgya az egyes helyszínek (pálos kolostorok) említésének gyakorisága és az esetleges átfedések vizsgálata volt.

Sarbak Gábor előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Czagány Zsuzsa és Gilányi Gabriella (ELTE HTK Zenetudományi Intézet) közös előadásában (Középkori pálos kottás kódextöredékek Északkelet-Magyarországról) Czagány Zsuzsa elmondta, hogy kutatócsoportjuk a kottás kódextöredékeket (fragmentumokat) vizsgálja, s a számbavétel mellett fontos cél az egykori ún. anyakódex meghatározása. Jelenleg harmincnál is több pálos eredetű töredéket vettek számba már. A vizsgálat kapcsán fontos szempont, hogy a pálos rend az ún. esztergomi notációt használta és alakította, s ez a jellegzetes kottaírás segíti ma a töredékek azonosítását. Gilányi Gabriella kiemelte, hogy a pálosok „hűségesebbek” maradtak az esztergomi liturgiához, mint Esztergom, majd az egykori újhelyi kolostor kapcsán elmondta, hogy az a legkorábbi alapítások (13. század második fele) egyike, s hogy újhelyi eredetű a 2023-ban előkerült töredék is, amely egyben jelenleg a legkorábbi pálos kottaírásemlék. Előadásában elmondta azt is, hogy a jelenleg Częstochowában, a pálos rend központjában őrzött ún. częstochowai kódex kottaírása is azt mutatja, hogy az Magyarországról került Lengyelföldre, s feltehető az is, hogy a kódex maga újhelyi eredetű, vagy legalábbis megfordult az újhelyi kolostorban. Összegzésképpen elhangzott, hogy a pálosok a rend feloszlatásáig (1786) megőrizték a kottaírás középkori hagyományait.

Czagány Zsuzsa előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Orbán Áron (THE) az ún. Casanatense-corvina, azaz a Tractatus de herbis című művet tartalmazó kódex ún. pálos vonatkozású bejegyzéseiről beszélt. A kódexet Schönherr Gyula 1904-ben megjelent tanulmányában azonosította corvinaként a címoldalon látható Hunyadi Mátyás-címer alapján. Az egyik latin nyelvű glossza (a második recept) leírásában azt olvashatjuk, hogy azt a pálos remeték kipróbálták. Ez képezi az alapját annak az elméletnek, amely szerint a kéziratot már Mátyás életében vagy a halála után hosszabb ideig a budaszentlőrinci pálos kolostorban használták volna. Azonban ezt az elképzelést a bejegyzés önmagában nem bizonyítja, így ezt az elméletet a jelenleg rendelkezésünkre álló források alapján sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet.

Orbán Áron előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A délutáni szekcióban került sor Sudár Annamária előadására „…nagy műalkotása az Istennek”– Virág Benedek címmel, amely a kortársak és az utódok szeretete és tisztelete ellenére szinte teljesen feledésbe merült szerzőről, a nagy előkészítőről, az egykori pálos szerzetesről szólt, kiemelve, hogy ő volt az, akit Horatius-fordításai miatt elsőként neveztek magyar Horácként, s a kis tabáni házat, ahol hosszan élt, a kortársak mindegyike meglátogatta Csokonaitól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Virág volt az első magyar költő, aki emlékművet kapott, amelyet Ferenczy István, a magyar nemzeti szobrászművészet megteremtője készített nem sokkal a költőszerzetes 1830-ban bekövetkezett halála után. (Az emlékmű ma Szegeden, a Dóm tér keleti oldalán található a Nemzeti Emlékcsarnokban.) Az előadás kitért a „szent öreg”, a „tabáni remete” 1786-ig, a rend feloszlatásáig tartó pálos szerzetesi, tanári évtizedeire is.

Sudár Annamária előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A második nap zárásaként a konferenciával azonos című mini kiállítást nyitottak meg az előadók részvételével a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban, amelynek témája a környék pálos vonatkozású ásatásainak néhány tárgyi emléke. Ezt követően az egykor önálló falu, az 1981 óta közigazgatásilag Sátoraljaújhelyhez tartozó Rudabányácska tóparti vendéglőjében zárták a napot a résztvevők.
A konferencia harmadik napján buszos tanulmányúton vehettek részt az érdeklődők. Tóth Gábor füzéri plébános – Csepellényi György pálos vértanú boldoggá avatásának egyik elkötelezett híve, aki a konferencia második napján előadást is tartott a témában – fogadta a vendégeket a Füzér vára alatt lévő Szent István király római katolikus templomban. Ezt követően az óhutai kolostor (Háromhuta település) romjaihoz látogatott a konferencia résztvevőinek egy kisebb csoportja, ahol Szörényi Gábor András régész (Herman Ottó Múzeum) mutatta be a helyszínen az általa vezetett régészeti ásatások eredményeit, illetve az elképzeléseket, amelyek a romok egy részének revitalizációját tűzték ki célul.

Szörényi Gábor András régész az óhutai kolostor egy lehetséges turisztikai célú hasznosításáról beszél. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A kirándulás utolsó állomása Martonyi volt. Az egyik legimponálóbb méretű középkori pálos rom megmentésének történetét Rózsa Sándor, az Aggteleki Nemzeti Park természetvédelmi őrszolgálat vezetője beszélte el, akinek kivételes szerepe volt a kolostor romjának megmentésében és aki több mint két évtizede a pálos renddel is folyamatosan tartja a kapcsolatot.

Juan Cabello régész helyszíni bemutatója és Rózsa Sándor, a martonyi rom „őre”. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Juan Cabello, az évtizedek óta Magyarországon élő spanyol-olasz származású régész – aki a konferencia második napján előadást is tartott (A martonyi háromhegyi pálos kolostor régészeti kutatása és helyreállítása) – pedig az ásatás történetét a helyszínen is felelevenítette.
A nap végén Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkeztek vissza a résztvevők.

A konferencia résztvevői a Lechner Jenő tervezte épület, a THE központja előtt. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Sudár Annamária
(Főigazgatói Kabinet)

Varázslatos Szent Iván-éj. Szokások, hiedelmek

nemzetikonyvtar — Wed, 24 Jun 2026 06:00:00 +0200

Világszerte ismertek olyan egyházi és világi ünnepek, melyeknek köze van a nyári napfordulóhoz. Az északi féltekén élő népek számára a nyár a meleget, a termés betakarítását és az érést hozza magával. A napforduló ünneplését azért is fontosnak tartják, mert a napok ekkortól, a nyár „közepétől” kezdenek el rövidülni. Az ünnep így az elmúlást, a tél közeledtét jelzi előre. Június 21-én az északi félteke leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját élhetjük meg évről évre. Ám Szent Iván éjszakája mégsem 21-ére esik, hanem 24-ére. Erre a csillagászat adhatja meg a magyarázatot. A nyári napforduló (nyárközép, midsummer) ugyanis az évnek az a pontja, amikor a Nap a legmagasabb delelési ponton áll az égbolton. A kétféle időszámítási mód, a tropikus (azaz a Földhöz viszonyított napállás) és a tényleges naptári évek közti különbség a felelős abban, hogy a napforduló a naptár meghatározása óta már előre lépte ezt a három napot.
Az ünneplést már a korai századoktól a nap előestéjén, éjjel kezdték. Tüzeket, máglyákat raktak, hogy minél messzebb űzzék az ártó szellemeket.

A tűzgyújtás, Szent Iván-éj Érden (2007). Fajkusz József fotója

A sötétség egy időre elveszítette hatalmát, és a fény diadalmaskodott.

„Virágos Szent-János,
Éjszakád világos;
Míg előtted leszek,
Tiszteletet tészek,
Csak addig világos,
Légy aztán homályos!”

[Virágos Szent-János]. Népköltés. In. Vasné Tóth Kornélia: Szent Iván-éj hazánkban és külföldön. Az ünnep hagyományai az érdi kistérségben, Érd, Csuka Zoltán Városi Könyvtár, 2007, 29. – Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd honlapja

Mivel az ünnep szimbolikája a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett, az egyház erre a napra helyezte Keresztelő Szent János születése napjának ünnepét. Június 24-e a nyári napforduló napja, december 24-e pedig a télié. Két születés, a Keresztelőé és a Megváltóé. A Keresztelőé, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli meg azt, aki majd győzedelmeskedik a halálon. Így a keresztény szimbolikába is beillesztést nyert a fény és a sötétség küzdelme, az egyház ezért ünnepelhette a nyári napfordulót.

Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust (szentkép) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ha az ünnep Keresztelő Szent János születése napja, akkor miért tulajdonítják mégis Szent Ivánnak? Azért, mert az Iván név a régi magyar „Jovános, Ivános” alakból származik, illetve a „János” név szláv formájából. Az Iván eredetileg héber–görög–latin–orosz–magyar eredetű név, jelentése: ’Isten kegyelme, Isten kegyelmes’. Így már érthető, hogy Szent János havának Szent János éjszakája nem más, mint Iván napja, június 24-e.
Bár a nyári napforduló tűzünnepe sokak szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered. Valószínű, hogy az ünnep és a hozzá fűződő tradíciók átvétele a kereszténység igen korai, még bizánci hatás alatt álló korszakában történhetett meg, illetve esetleg korábban, a vándorlás ideje alatt ismerkedhetett meg a magyarság e szokásokkal. A Szent Iván-i tűzgyújtást M. Gavazzi etnográfus a délszlávok egyik jellemző közös kultúrkincsének tartja. Azonban ez nem ad feleletet az átvétel módjára. Egyházi kezdeményezésre történt, vagy pedig a régebben itt lakó szláv lakosságtól vettük át e hagyományt? Az egyház a tűzgyújtást és a kapcsolódó szokásokat néha pogány babonának nevezte, máskor azonban maga is részt vett bennük és szentesítette őket.
Egy 18. századi egyházi szerző, Melchior Inchoffer szerint a magyarok a 11. században, 1026-ban már gyújtottak tüzet Iván előestéjén, de ez a szemet kápráztató fénnyel és tűzgyújtással, a tűz körüli ugrándozással, tánccal pogány babonába fulladt.
Temesvári Pelbárt (1435–1504) magyarországi prédikátor egyenesen egyházi szokásként mutatta be a Szent Iván-i tűzgyújtást.

„Egyházi jelentésben az e napon szokásos tűzrakással azon percek idéztetnek elő, midőn Mária Erzsébetet megköszöntvén anyja méhében röpdösött, mintegy táncolt örömében János, avégett, mivel látni ugyan nem tudta, de érezte a Messiással megáldott rokonasszonyt, Máriát magához közel lenni, akinek születendő fia előtt fog útkészítő előkövet lenni. A tűz jelenti azt a buzgóságot, melytől János Jézus iránt égett.”

Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 273. – Törzsgyűjtemény

M. S. mester: Mária és Erzsébet találkozása. In. Száz szép kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Telegdi Miklós prédikátor 1577-ben a Szent Iván-i tűzről szintén mint az egyház által helyesnek tartott emlékszokásról szólt. Így érthető, hogy a későbbiekben az ünnepi és örömtüzeket általában is Szent Iván tüzének nevezték, a június hónapot pedig Szent Iván havának.
A 19. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. A tűzgyújtás a II. világháborúig magyar nyelvterületen sok helyütt élő szokás volt, mely aztán a rendszerváltás után éledt újjá hazánkban.
A következő kép Bujákról mutat be egy példát a 20. század első feléből:

Szent-Iván-i tűzugrás, Buják, Nógrád megye, 1930-as évek. In. Magyar néprajzi lexikon, IV. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981, 663. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Korabeli plakát hirdeti részletes programtervvel a tárnoki Öreg-hegyen tartott eseményeket 2007-ből:

Szent Iván napja Tárnokon (2007). Plakát. In. Vasné Tóth Kornélia: Szent Iván-éj hazánkban és külföldön. Az ünnep hagyományai az érdi kistérségben, Érd, Csuka Zoltán Városi Könyvtár, 2007, 63. – Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd honlapja

A Szent Iván-éjhez számos hiedelem, szokás kötődött az évszázadok során, szerencsehozó és baljóslatú egyaránt. Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik: hatalmas örömtüzek gyújtása, a szántóföldek megkerülése égő faágakkal, lángoló kerék legurítása egy magaslatról. Bod Péter (1712–1769) református lelkész a következő jellegzetes Szent Iván-napi szokásokat említi meg Szent Heortokrátes című művében és a Históriákra utat mutató Magyar Leksikonban:

„Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájában szokott lenni, a keresztények – a tudatlanság is segítvén – a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.”

Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Mezőgazda Kiadó, 1997, 128. – Törzsgyűjtemény

A tűzugrás szokása hazánkban délszláv közvetítéssel terjedt el. A tüzet nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is át szokták ugrani. A pogány hagyományban a tűz egyrészről napszimbólum, tehát a nap megújhodását kívánták elősegíteni a tűzgyújtással, másrészt pedig a megújulás szimbóluma. Aki átugrotta a tüzet, az megtisztult, új erőt kapott. A tűzugrást azért végezték, hogy a nap mindig olyan magasra ,,ugorjon”, mint ezen az éjen (analógiás mágia). Az éjszaka és a tűz mágikus bűbáját hatásosnak gondolták mind az aktuális szerelmekre, mind az eljövendőkre: a szerelmeseknek együtt vagy külön-külön kellett átugraniuk a szerencsét hozó lángok felett, melyek így messze űzték tőlük a rosszat.

Tűzugrás Érden (2014). Fajkusz József fotója

Úgy tartották, hogy a Szent Iván-i tüzek egészségvarázsló jelleggel bírnak. A tűz átugrása is kaphatott ilyen értelmezést, illetve a felette füstölt különféle növények ezáltal nyertek gyógyító erőt. Szeged környékén tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmulasztására vagy megelőzésére. Egyes helyeken a határban rakott tüzet háromszor kellett átugrani, hogy Szent János közbenjárásával a Szentháromságtól kegyelmet nyerjenek.

Szent Iván-éji rendezvény Nagyvenyimben, a Szent Bernát Arborétumban (2019). Meghívó – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szokás volt még, hogy Szent Iván előestéjén ágat tűztek a tyúkólra rontás, boszorkányok ellen. Kutak, források vize körül füstöltek, hogy a sárkányok, kígyók mérgét elűzzék. Egyes falvakban Szent Iván napjához gyümölcsevési tilalom kötődött. Úgy tartották, aki ezen a napon gyümölcsöt eszik, annak baj éri a kisgyerekét. Az 1930-as években Csíkszentdomokoson Keresztelő Szent János napján és éjjelén a gyermekek „jánosoltak”, más névvel „angyalkáztak”. A szereplők búzavirág-koszorút hordtak. Az almafa alatt ült a leány – akit általában Márton Szép Ilonának neveztek –, és koszorút kötött, énekelt. Ebben a szituációban következett be az égi jelenés, a Bárány (Krisztus) megjelenése, a túlvilágra való elragadás.
Napjainkban nyárközép, azaz Szent Iván napja a skandináv és az északi országok nagy részében nemzeti ünnep, számukra az év egyik legfontosabb napja. Magyarországon az 1990-es évektől részben felélesztették a régi szokásokat.

Június 24. – Szentiván éj a Szépasszony-völgyben (2011), Jelzet: PKG.2012/64 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fellobbanó tüzek mellett a nyugati országokhoz hasonlóan az e naphoz közeli szombaton Magyarországon is megrendezik a Múzeumok Éjszakáját, melyhez az Országos Széchényi Könyvtár is évente csatlakozik változatos programokkal, kiállításokkal, a Szent Iván-éj szellemében.

Irodalom:

Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Budapest, Corvina Kiadó, 1972, 39–40.
Dömötör Tekla: Régi és magyar népszokások (Néprajz mindenkinek 3.), Budapest, Tankönyvkiadó, 1986, 67–72.
Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 273–274.
Szent Iván-nap, In. Magyar néprajzi lexikon, IV. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981., 661–665.
Szent János miért Szent Iván?, Kaposvár most információs portál, 2015. 06. 23.
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Mezőgazda Kiadó, 1997, 127–136.
Vasné Tóth Kornélia: Szent Iván-éj hazánkban és külföldön. Az ünnep hagyományai az érdi kistérségben (Könyvtári Információs Füzetek), Érd, Csuka Zoltán Városi Könyvtár, 2007, 3–41.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Hogyan nem késtek el a csehek a mohácsi csatából?

nemzetikonyvtar — Sun, 21 Jun 2026 06:20:00 +0200

Mohácsot többnyire a magyar történelem legnagyobb tragédiájaként tartjuk számon. De vajon valóban csak a magyarok ügye volt? Miért harcoltak cseh és morva katonák II. Lajos seregében? Mit tudunk ma a cseh részvételről, és hogyan emlékeznek erre az eseményre Csehországban?

Az OSZK Csevej következő adásának vendége Tuček Viktor történész-kutató, aki a Mohács 500 program keretében a cseh katonák szerepét és Mohács helyét vizsgálja a cseh történelmi emlékezetben.

A beszélgetés során szóba kerül II. Lajos személye is, aki nemcsak Magyarország, hanem Csehország királya volt. Vajon miért halványult el ennek emlékezete a cseh köztudatban? Tényleg elkéstek a cseh segélycsapatok, vagy a történet ennél jóval összetettebb?

Egy izgalmas beszélgetés Közép-Európa közös történelméről, új kutatásokról, történelmi mítoszokról és a mohácsi csata kevéssé ismert szereplőiről.

Vendég: Tuček Viktor történész
Hangmérnök: Solymosi Ákos
Beszélgetőtárs: Tóth Péter kulturális menedzser

Egy magyar „lengyel szent” – Árpád-házi Boldog Jolán

nemzetikonyvtar — Mon, 15 Jun 2026 06:00:00 +0200

Az esztergomi születésű Árpád-házi Boldog Jolán egyike azoknak a magyar szenteknek, akinek életét sokkal jobban ismerik és számon tartják Lengyelországban, mint nálunk: magyar királylány, lengyel hercegnő, klarissza szerzetesnő, a lengyel családok védőszentje.

Árpád-házi Boldog Jolán ábrázolása a kőbányai templomban. In: Piotr Stefaniak: Árpád-házi Boldog Jolán, Budapest, METEM, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2011 – Törzsgyűjtemény

A legújabb – 2011-ben megjelent, Piotr Stefaniak által jegyzett magyar és lengyel nyelvű, levéltári kutatásokra is támaszkodó – összefoglalás Árpád-házi Boldog Jolán születési évét a korábbi 1235 vagy 1239 helyett 1244-re módosítja, halálozási évét pedig 1304-re teszi.

„A nagy ferences szerzetescsalád kezdeteinél Assisi Szent Ferenc (1182–1226) mellett ott volt az olasz arisztokrata Favarone Offreducio családból származó Szt. Klára (1194–1253) is. A lengyelországi ferencesek történetében eleinte nem találkozunk karizmatikus ferences testvérekkel, annál kiválóbb klarissza személyiségekkel: Boldog Szalóméval, Szt. Kingával és Boldog Jolánnal. Az első lengyel klarissza, Boldog Szalómé (1212–1268), Fehér Leszek nagylengyel fejedelem lánya, mielőtt belépett a kolostorba, II. András magyar király fiának, Kálmánnak volt a felesége. A magyar Árpád-házi Szent Kingát (1234–1292) és Boldog Jolánt (1244–1304) viszont IV. Béla király lengyel fejedelmekhez: az idősebb Kingát a krakkó-szandomiri Szemérmes Boleszlóhoz [Boleszláv, szerk.], az ifjabb Jolánt pedig a kalisz-gieznói Jámbor Boleszló[Boleszláv, szerk.], fejedelmekhez adta feleségül. Mindhárman tehát személyükkel és életükkel kapcsolták össze a magyar és lengyel nemzetet, azok keresztény hagyományait, és a XIII. században Európa-szerte terjedő ferences karizma iránti szeretetet.”

Részlet az Adam M. Kalinowski minorita tartományfőnök (Szent Maximilan Kolbéról nevezett rendtartomány) előszavából. In: Piotr Stefaniak: Árpád-házi Boldog Jolán (fordította: Rostetter Szilveszter), Budapest, METEM, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2011, 7. – Törzsgyűjtemény

Boldog Jolánt ábrázoló metszet az ószandeci klarissza kolostor levéltárából. In: Piotr Stefaniak: Árpád-házi Boldog Jolán, Budapest, METEM, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2011 – Törzsgyűjtemény

Boldog Jolán IV. Béla király (1235–1270) és Laszkarisz Mária bizánci hercegnő kilencedik gyermeke, nyolcadik leánya volt – a szintén szentként tisztelt – Margit és Kinga testvére. Még gyermekkorában került Krakkóba, ahol nővére, Kinga – Szemérmes Boleszláv lengyel király felesége – gondjaira bízták. Jolánnak Kinga a példaképévé vált; 1256-ban ment feleségül a kaliszi és gnieznói herceghez, Jámbor Boleszlávhoz. A krakkói székesegyházban tartott esküvő után a pár a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költözött, ahol Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban; napjai három gyermekük, Hedvig, Anna és Erzsébet nevelése mellett állandó imádságban, vezeklésben és jó cselekedetekben teltek. Segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket, miként nagynénje, Árpád-házi Szent Erzsébet.

Árpád-házi Boldog Jolán szobra az Esztergomi Bazilika egyik oltárán. In: Magyar Szentek tisztelete és ereklyéi. Kiállítás a Keresztény Múzeumban, Esztergom, Keresztény Múzeum, 2000 – Törzsgyűjtemény

Férje, Boleszláv halála (1279) után Jolán fölosztotta vagyonát az egyház és a rokonai között, majd visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Mikor Kinga is megözvegyült, akkor az ószandeci klarissza kolostorba vonultak vissza, ahol Istennek szentelt életet éltek. Kinga halála (1292) után Jolán átköltözött a férje által alapított gnieznói kolostorba, ahol apátnővé választották. Itt élt alázatban mindenki szolgálójaként. 1304-ben bekövetkezett halála után a kolostor kápolnájában temették el.

A gnieznói ferences rendi kolostor épülete napjainkban. In: Piotr Stefaniak: Árpád-házi Boldog Jolán, Budapest, METEM, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2011 – Törzsgyűjtemény

„A jól felkészült Jolán Nagy Lengyelország uralkodónőjeként kiválóan látta el […] feladatát. A történelem során kevés hozzá hasonló személyiséget lehet találni Nagy-Lengyelországban. Az udvari életben játszott aktív szerepe miatt, jelentős befolyást gyakorolt annak kultúrájára és szokásaira. […] Természetesen a vallásgyakorlás módjában is meghatározó szerepet játszott. A későbbiek folyamán pedig édesanyaként úgy nevelte lányait, hogy kiváló uralkodónő váljon belőlük. […] Mindig emlékezett arra, hogy ő volt a záloga a Nagy-Lengyelországot, Kis-Lengyelországot, Halicsot és a Magyar Királyságot összekapcsoló szimbolikus erős uniónak, mely hosszú évekig tartó és jólétet teremtő (igaz, két mongol invázió által megszakított) békét eredményezett. Másrészről […] a klarissza habitus felvétele után, Jolán inkább aszkézisre hajló, kontemplatív oldalát mutatta meg.”

[Jolán szerepének értékelése], részlet a Befejezésből. In: Piotr Stefaniak: Árpád-házi Boldog Jolán, Budapest, METEM, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2011, 59. – Törzsgyűjtemény

Jolán tisztelete halála után azonnal megindult, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek itt rendkívüli kegyelmeket. Jolán boldoggá avatását 1631-ben indították el. XII. Leó pápa 1827-ben engedélyezte ünnepét a ferencesek számára, majd kiterjesztette azt egész Lengyelországra.

-s-
(Főigazgatói Kabinet)

200 éve született Prielle Kornélia. Harmadik rész

nemzetikonyvtar — Fri, 12 Jun 2026 06:00:00 +0200

Elischer Lajos: Prielle Kornélia 1880 körül. Jelzet: KD 590 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

1882-ben újra találkoztak Arany Jánossal, a Margitszigeten, amely az egész Arany család barátságát eredményezte.

„Nagyon érzékeny volt az Arannyal váltott első beszélgetésünk kezdete: »Én vak is, süket is vagyok, hát Nagysádnak mi baja van?« – mondám neki »én pedig nem tudok jól járni.« – »Hát így kell találkoznunk 35 év múlva!?« és azután olyan élénk színekkel beszélte, hogy milyen alak voltam, és hogy tűntem fel a Szalontai utca közepén, midőn egy nagybot segítségével gázoltam a sarat, hogy a jegyzőlakhoz jussak. Beszéltünk aztán sokat Petőfiről…”

Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 255–256. – Törzsgyűjtemény

1887-ben minden fiatal szerepről lemondott. Csiky Gergely idősebb karaktereivel szembeni kritikájának köszönhető a Nagymama című, klasszikussá vált sikerdarab.

„[Csiky Gergelynek] egyszer szemére vetettem, hogy miért ír nekem mindig félbolond szerepet? hát vajon vígjátékban nints és nem lehet az öregkor tiszteletre méltó? és akkor igérte, hogy mint Scribe Mars kisasszonynak, úgy Ő is megkísérti nekem egy Nagymamát írni.”

Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 261. – Törzsgyűjtemény

A Nagymama bemutatója 1891. március 6-án volt, Prielle Kornélia egyöntetű sikert aratott a főszerepben.

Csiky Gergely: A nagymama. Színlap, Nemzeti Színház, 1891 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

„Bizonyos az, hogy Prielle Kornélia tartásban, beszédben, szivjóságban oly előkelő nagymama, akiről hazánk összes nagymamái sikerrel vehetnek példát.”

-ö: A nagymama. Csiky Gergely új darabja először. In: Budapesti Hírlap, 11. évf. 65. sz. (1891. március 7.), 2–3., 3. – Törzsgyűjtemény

1891-ben pályafutásának ötvenéves jubileumát is ezzel a darabbal ünnepelték meg. Prielle Kornélia az első felvonásában viselt ruhájában jelent meg a köszöntésén.

Csiky Gergely: A nagymama. Színlap, Nemzeti Színház, 1891 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

Prielle Kornélia megismerkedett a nála 45 évvel fiatalabb Rozsnyay Kálmánnal, aki Sidney Carton álnéven publikált, és vállalta, hogy segít rendezni a színésznő jegyzeteit, írásait, leveleit. Kézirattárunk 100 darab levelet őriz, amelyeket Prielle Kornélia írt Rozsnyay Kálmánhoz 1884 és 1905 között, és 81-et Rozsnyaytól Prielle-hez, 1898 és 1905 között.

Prielle Kornélia, Festetics-album – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény. A kép forrása: Fotótér

„Nem akarok életrajzot írni, még csak vázlatosan sem. Hagyom azt hivatott tollra, Művészetét se méltatom, áldás nekünk, hogy még élvezhetjük azt. Hogy PRIELLE művészete milyen, azt legrövidebben és legjobban HERCZEG FERENC jellemezte nemrégiben hozzám írt soraiban: »Az igaz művészet nem törődik a divattal. PRIELLE művészetében verismus volt, mikor ez a szó ismeretlen volt a színpadon s a művészete ideális maradt, mikor már a verismus uralkodott.« Én csak úgy böngészek most az ő leveles-ládájában. ♥ ♥ ♥ Szerették mindig és mindenki (…) Bizony lába előtt hevert egy egész ország három nemzedéke. Én tudom azt, ♥ a télen rendeztem levelezéseit, emlékeit…”

[Rozsnyay Kálmán]: Emlékek / Sydney Carton, [az előszót írta Max Nordau], Budapest, Singer és Wolfner, 1904. – Törzsgyűjtemény

Az idős színésznő és a fiatal író a közös munka során egymásba szerettek.

„(…) nem vagyok olyan bűnös, milyennek a világ már degradált, sőt még várható boldogságot, reménységet adó helyzet. De hol van ez kilátásban? Mikor az én boldogságom csak Kálmánom megelégedettségében és boldogságában található. Meg kell mondanom azt is, hogy az is nagyon helyesen volt, hogy tegnap a Napban megjelent egész nyíltan tegnapelőtti levelem. Én édesem bármely percben kikiáltom a világnak, mennyire szeretem magát, de a nőiességemet, azt tiszta magáért kell megőriznie. Itt küldöm az ígért levelezést, Kálmánom, de úgy látom, ez nem a mostani időre és hangulatra való olvasmány, el kell tenni a nyugalmas téli napokra. Amint Déryné levelét kerestem, amit csodálatosan még mindig nem találok, kezembe akadt ez a másik csomó írás. Alkalmi dolgok és események az életemből. És mivel mondottam, egykor minden eféle önhöz jut, hát szintén elküldöm mint írta édesem, mappám tartalmából. És később még több, mert nagyon igyekezek rajta, hogy az édesemnek örömet szerezzek. Csak legyen türelmes lelkem. Hiszen látja, hogy milyen keserves [l]átogatásaim vannak. Isten vele édes, hogy van ma? Be szeretném látni és kissé beszélgetni. Minden szeretetével a magáé Cornélia.”

Prielle Kornélia levelestárából. (Kiadatlan levél) Rozsnyai Kálmánhoz. In: Szerda, 1905. július 12., Jövendő, 3. évf. 29. sz. (1905. július 16.), 40.

Ahogy Nagy Bella és Jókai Mór esetében is történt: a család és a közönség természetesen nem tudta elfogadni a kettejük közt kialakult viszonyt, előbbi tiltással, utóbbi hüledező újságcikkekkel reagált.

„Amit keddi számunkban bolond hírnek, hihetetlennek ítéltünk, hogy t. i. Prielle Kornélia, a Nemzeti színház 80 éves matrona-művésznője jegyben jár Rozsnyai Kálmánnal, egy úgynevezett »amatőr író«-val, az mégsem bizonyult teljesen valótlannak. Sőt ha Prielle Kornélián állana, már ő felesége is volna a vagy félszázaddal utóbb született ifjúnak. De hát a rokonság talpraállott, hogy a nagynevű művésznő nimbuszát megőrizze. A kínosan szenzációs viszony, mint Rozsnyai Kálmán kijelentette, már tizenkét év óta tart, mert ő az agg művésznő írásait rendezgette. Ez volt a jogcím, amivel Prielle Kornélia rokonsága a kettejük barátságát magyarázgatta, leplezgette. Egy napon azonban a rokonság elvesztette a türelmét. Rájött, hogy az öreg beteges asszony, egy a Rozsnyainak adott fotográfiájára ezt írta: Csak vezessen, vezessen a jó uton! Kutatni kezdték a mondat értelmét. Dr Bojta, a művésznő háziorvosa, nemsokára azzal a felvilágosítással szolgált, hogy az a »jó út« az oltár felé vezet. Mikor ugyanis két héttel ezelőtt Prielle Kornéliát enyhébb lefolyású szélhűdés érte, dr Bojta kezelte. Kezelés közben egyszerre csak igy szólt Prielle Kornélia az orvoshoz: Doktor úr, mit gondol, férjhez mehetek én. Az orvos végtelen zavarában pár általánosságot hebegett, de amint a beteg szobáját elhagyta, azonnal sürgönyzött Vámosgyörkre a művésznő leányához, hogy mi tervet forral az agg művésznő. A rokonság bár várta, mégis meglepődött a híren, menten pakolt és Budapestre, a Margitszigetre utazott. Itt első dolguk volt Rozsnyai Kálmánt a házból kitiltani. Ám ez csak rontott a helyzeten, mert Prielle Kornélia búskomor lett. A »vőlegény« ellen, akinek múltja, enyhén szólva, legalább is kalandos, mindenfelé nagy a felháborodás. Szűkebb körökben Kraft Ebing tollára való alakját már régóta ismerték és tudták róla, hogy existentiájában megbízhatatlan, ténykedéseiben undort keltő. Ám, akik életének legsötétebb napjait is ismerik, azok sem tételezték volna fel róla, hogy botrányos szenzációba fogja belesodorni egy matrónának, egy nagynevű művésznőnek nimbuszos alakját. Ebben az esetben még azok sem találhatnak mentséget, akik a mindent megbocsátók közé tartoznak.”

(Prielle Kornélia menyasszonysága.). In: Pesti Hírlap, 27. évf. 191. sz. (1905. július 12.), 8. – Törzsgyűjtemény

A lapok közel fél évig taglalták a témát, de Prielle Kornélia nem hagyta magát a családtól és a közvéleménytől befolyásolni. 1905. december 24-én házasságot kötöttek Rozsnyay Kálmánnal.

„Kornélia-Antónia a maga hetvenkilenc évével a legérdekesebb és legbájosabb menyasszony volt, akit emberi szemnek látnia adatik. Rendes karosszékében ült, földig fehérben, fehér selyemruha gazdag csipkével, fehér fejdísz (gyönyörű ősz hajkoszorúját nem is említve) borította alakját, karján rózsaszín csipkével díszített bajadér, fehérkeztyűs kezében fehér liliomból, gyöngyvirágból és fehér szekfűből kötött bokréta. Nemesen metszett arcának kora által kialakított vonásait meglágyította tekintete: az a bűvös naivitás, amely a színpadon olyan édessé tette éppen öregasszony alakjait, a különféle nagymamákat.”

Budapesti Hírlap, 25. évf. 356. sz. (1905. december 27.), 6. – Törzsgyűjtemény

Ade Matild: Ex-libris: de Rozsnyayné Prielle Cornelia, [grafikus] M. Ade. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Prielle Kornélia alig két hónappal a negyedik esküvője után, 1906. február 25-én hunyt el. A Nemzeti Színház „örökké ragyogó példaképét” gyászolta benne.

Felhasznált irodalom:

Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia páyafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025
Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994
Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956
Pukánszkyné Kádár Jolán (szerk.): A Nemzeti Színház százéves története. 2. kötet: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest, MTT, 1938
Rakodczay Pál: Prielle Kornélia élete és művészete, Budapest, Singer – Wolfner, 1891
[Rozsnyay Kálmán]: Emlékek / Sydney Carton, [az előszót írta Max Nordau], Budapest, Singer és Wolfner, 1904

Bessenyei Ágnes – Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

200 éve született Prielle Kornélia. Második rész

nemzetikonyvtar — Thu, 11 Jun 2026 06:00:00 +0200

Borsos József: Prielle Kornélia mint Gauthier Margit A kaméliás hölgy-ben, 1865. – Kézirattár. A kép forrása: Fotótér

1857-ben Szigligeti Ede Pestre hívta vendégként. Az előadások nemcsak a viszonylag új, korszerű természetes színészi játékstílus diadalai voltak, hanem felszínre hozták a pesti és vidéki színjátszás problémáinak kérdését is. Sikere nem volt egyöntetű, de a lesújtó bírálat a darabválasztásnak szólt, nem a színészi játéknak.

„Prielle Kornélia oly szabadon játszik, hogy nem látszik játszani. Csak magának játszik, nem tudja, hogy nézik. S valamint ő maga nem látja a közönséget, úgy a közönség sem látja benne Prielle Kornéliát, de Margitot, Ágnest, Rózsit.”

Greguss Ágost: Prielle Kornélia. In: Magyar Posta, 1857. október 14., 413. – Törzsgyűjtemény

Alexander Dumas: Gauthier Margit. Színlap, Nemzeti Színház, 1857 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

„Előre kell bocsátanunk, hogy a tisztelt vendég érdemesebb szerepet választhatott volna vendégjátékául, mint e megszemélyesült erkölcsi hazugság: a kaméliás hölgy. Mellőzve azonban a hibás választást, Prielle K. asszony játékáról méltán elismeréssel szólhatunk. A gyakorlott színésznő, tagjártatása könnyű és fesztelen, a nehezebb mozdulatok is eléggé hatalmában vannak, kiváltképen jeles a kézjátéka. Tisztán hangoztat, de leczkemondó egyhangúságtól nem ment. Többször igen sietett is. Természetes és fesztelen mozgásával olykori mesterkélt szavalása ellentétet képezett, s társalgása beszélgetésnek nem volt elég sima. A három első felvonásban játékát általában halványnak találtuk, inkább rajzolt, mint festett. A két első felvonásra nézve a felfogás magyarázhatja és mentheti a vázlatos előadást, de a harmadik felvonásban – midőn Margit az öreg Duvallal áll szemben – erősebb küzdelmet, nagyobb hevet, szóval több elevenséget kívántunk volna. A két utolsó felvonásban már nekimelegedett s a kis árnyalatok kiemelésére is nagy gondot fordított. Itt teljes volt játéka, s a szenvedő nőt szépen láttuk feltüntetve.”

Pesti Napló, 8. évf. 2318. sz. (1857. október 9.) – Törzsgyűjtemény

A tiszaháti libácska. Színlap, Nemzeti Színház, 1857 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

„A »Tiszaháti libácská«-ban mint Ágnes Prielle Cornélia lépett fel. (…) Prielle Cornélia egész művészi jelleméről akarunk néhány szót szólani. Játéka minden mesterkélés nélkül oly természetes, annyi kedély, nőies báj, kellem és egyszerűség ömlik el rajta, hogy őt a legszebb színpadi tünemények közé kell soroznunk. Minden kaczérság nélkül játszik, mintha magának és a színpadon levőknek, nem pedig a közönségnek játszanék. Nem marquiroz semmit túl a rendén, s nem tart attól, hogy a közönség majd nem fedezi fel ami a szerepben találó és hatásos. Önkénytelenül emlékeztetett azon franczia vaudeville-játékosnéra, kit múlt évben láttunk színpadunkon, s nézetünk szerint szerepköre is körülbelül az. Prielle Cornelia, úgy a mint szerepében mutatkozik, kitűnő a naiv szerepekben s e részben színpadunkon tán egyik sem versenyezhet vele. – Azt hisszük igen becses tagja volna intézetünknek s ha szerződtetése tán anyagi tekintetből lehetetlen volna, mindenesetre minél gyakoribb vendégszereplését óhajtanók, oly szerepekben, melyek tehetségének egészen megfelelnek.”

Pesti Napló, 8. évf. 2320. sz. (1857. október 11.) – Törzsgyűjtemény

Doppler Ferenc, Szigligeti Ede: Cigány. Színlap, Nemzeti Színház, 1857. – Színháztörténeti- és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

„Prielle Kornélia utószor a Cigányban lépett fel, s a mindenkitől rágalmazott, kedvesét vesztett, s e veszteségek súlya alatt megtört, megőrült cigány leány szerepét oly bensőséggel, oly művészi felfogással odá, a miként mi – meg kell vallanunk – hogy ez ideig senkitől sem láttuk. E fellépése által biztosította diadalát is. Elragadtatásában még Vahot Imre is így kiált fel a távozó művésznő után: »Boldog közönség, mely az ő gyönyörű játékát élvezheti!« Jóllehet nagyon is megérdemlené a jeles művésznő, hogy a nemzeti színházhoz szerződtetnék, de mi ezt mégsem óhajtjuk. Nem óhajtjuk pedig azért, mert nem lehet, nem szabad a vidéket minden jelesétől megfosztanunk, annyival is inkább, mert Prielle Kornélia szerepköre nálunk úgyis eléggé be van töltve.”

Irodalom művészet és színészet. In: Kalauz, 1. évf. 17. sz. (1857. október 24.), 268. – Törzsgyűjtemény

A pesti fellépés után – ígéretéhez híven – még egy évadot Szabadkán töltött, majd 1859-ben újra a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött, ez alkalommal Katona József Bánk bánjának Melindájaként debütált.

Katona József: Bánk bán. Színlap, Nemzeti Színház, 1859 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Ebben az évben vette magához Takács Ádám (Bácsai Nagy Gábor) színész, színészigazgató félárva kislányát.
A következő évben Pécsre szerződött, Reszler István társulatához, majd 1861-től megint a pesti Nemzetihez, amelynek ekkortól élete végéig a tagja maradt.

Angyal és Daemon. Színlap, Nemzeti Színház, 1861 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Viszonya volt Radnótfáy Nagy Sámuellel, a színház intendánsával, majd 1864-ben újra egymásra találtak (a második feleségétől, Benke Jozefától válófélben lévő) Szerdahelyi Kálmánnal, akivel annak 1872-ben bekövetkezett haláláig együtt voltak.

„Mélyen érzem mennyire igaza van, midőn azt írta, hogy „harmadfél évi barátságunk sokkal szentebb volt, hogysem egymástól aként váljunk, miként két idegen ember vagy ismerős szokott egymásnak hátat fordítani ez nekem is fájna, még akkor is, ha azt kellene tapasztalnom, hogy nem érti meg az én szívem legszentebb szavait, midőn e tartozó vallomást tenni fogom. (…) Ez utóbbi napok oda fejlődtek tehát, hogy én Kálmánt szívem mélyéből szeretem, azon első szerelem ábrándjával mely az övé volt, s azon elválhatatlan ragaszkodással, melyet egy sokat szenvedett nő régi elveszett boldogságát feltalálni hiszi, melyhez egész jövője, élete van összefoglalva…”

Prielle Kornélia levele Radnótfáy Nagy Sámuelhez. In: Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 116–118. – Törzsgyűjtemény

Egey István: Prielle Kornélia mint Ágnes a Luca széke című színdarabban, 1865. október 13. – Kézirattár. A kép forrása: Fotótér

A Vas utca 8. szám alatt éltek, fogadott leányukon kívül többek között Kornélia lebénult édesapja, az anyósa, és az unokahúga, Láng Irén is a gondoskodásukat élvezte.

„[Prielle Kornélia] „a társalgási drámákban szárnyakat kapott. Hódított a divatbolond Menneville márkinő szerepében a Tündérujjakban (Scribe–Legouvé, bemutató: 1859. október10.), Madame Fourchambault-ként (Augier, bemutató:1878. október 25.), Gauthier Margitját (ifj. Dumas: A kaméliás hölgy) egyik alkalommal például Erzsébet császárnő külön kérésére játszotta el 1865-ben. Túl élete delén, Paulay Ede tanácsát megfogadva, asszonyszerepek, az idősebb, a fehér hajú dámák megformálásában jeleskedett, és nagy sikereket aratott Csiky Gergely A nagymama (bemutató: 1891. március 6.) című darabjában, amelyben a szerző rá gondolva írta Szerémy grófnő szerepét; remek Szederváry Kamilla (Csiky Gergely: Proletárok, bemutató: 1880. jan. 23.) kitűnő Réville hercegnő (Édouard Pailleron: Ahol unatkoznak, bemutató: 1881. szeptember 23.), és Erzsébet asszony (Szigeti József: Rang és mód, 1882. február 5.) volt, és nem vetette meg az epizódszerepet sem. Az ember tragédiája ősbemutatóján (1883. szeptember 21.) egy névtelen asszonyt játszott a londoni színben.”

Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia páyafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025. – Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás

Életrajzában olvashatjuk:

„Hogy művészete mily magas polczon áll bizonyitja az: miszerint a’ szende szerepeken kezdve a’ vidám vígjátékok, az udvari finom társalgási darabokban, ’s mi több a’ drámákban is számos bravourszereppel bír. (…) Különben szerepköre oly nagy ’s azokban egyenként oly kitűnő, hogy valóban egyenként valamennyit elő kellene sorolnúnk, ha művészetét részletesen ecsetelni akarnánk.”

Prielle Kornélia életrajza. Jelzet: Analekta 55. f2-f2v – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

1870-ben a házaspár külföldi tanulmányútra ment. Bécs, Drezda, Lipcse, Berlin, Párizs színházainál gyűjtöttek tapasztalatokat, június elsején tértek haza.

Szerdahelyiné Prielle Kornélia fizetési íve 1870/72. Jelzet: Analekta 401. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

1871. március-áprilisban ünnepelték meg a kolozsvári Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulóját, amelyen természetesen részt vett Prielle Kornélia is.

Scribe - Legouve: Női harcz. Színlap (xeroxmásolat), Nemzeti Színház, Kolozsvár, 1871. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

1872. november 14-én Nagybányán meghalt az évek óta szívbetegségével küzdő Szerdahelyi Kálmán. Mivel hetek óta beteg volt, Prielle Kornélia még időben érkezett hozzá, hogy mellette legyen. A kor szokása szerint a gyászoló színésznő elutazott, hogy enyhítse a fájdalmát, Olaszországba ment. Hazatérése után egy ideig úgy érezte, nem képes visszatérni a színpadra. Hogy mégis megtette, annak küldetéstudata mellett anyagi okai is voltak: férje elvesztése a gyász mellett anyagi nehézséget is jelentett, már egyedül kellett gondoskodnia az addig is az ő támogatásukra szoruló rokonokról és barátokról.

1881-ben (negyvenéves művészi jubileuma évében) nem fogadta el a felajánlott szerződést, és anyagi helyzete rendezéséhez az addigi évi 6000 helyett 8000 forintot kért. Podmaniczky Frigyes, a színház akkori intendánsa ugyan a fizetésemelést elutasította, de felajánlotta az örökös tagságot Prielle Kornéliának – megteremtve a lehetőséget az idős művészek méltó támogatásához.

„Ezen előszeretet s elismerés jeléül, s hogy jövőjét illetőleg teljesen meg lehessen Nagysád nyugtatva, - tekintettel továbbá arra, hogy Nagysád a nemzeti színház irányában azon művészi érdemei, s diadalmai egész sorozatát képes felmutatni: azon ajánlatot teszem Nagysádnak, miszerint jelen szerződése felbonthatatlan szerződés gyanánt, élte fogytáig hosszabbíttassék meg. (…) Eme javaslatom után meggyőződhetik Nagysád arról, miszerint nem anyagi tekintetek vezették alólírottat, mikor megtagadja Nagysádtól azt, a mit – elvi tekinteteknél fogva – megadnia nincs hatalmában; meggyőződhetik továbbá Nagysád arról, hogy az igazgatóság, midőn ily kivételes ajánlatot lesz Nagysádnak, épen oly mérvben igyekszik Nagysád iránti tiszteletének adni kifejezést, mint a milyen mérvben bebizonyíthatni véli az által az igazgatóság azon igyekezetét, hogy a nemzeti színház kiváló művészei számára megszerezhesse azon méltó s kiérdemelt jutalmat, és megnyugvást, mely őket méltán megilleti.”

Br. Podmaniczky Frigyes intendáns levele Prielle Kornéliához örökös tagsága ügyében. 1881. febr. 17. – Kézirattár. Közli: Pukánszkyné Kádár Jolán (szerk.): A Nemzeti Színház százéves története. 2. kötet: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest, MTT, 1938, 252-526. – Törzsgyűjtemény

Prielle Kornélia mint Reville hercegnő az Ahol unatkoznak című színdarabban, 1881. – Kézirattár. A kép forrása: Fotótér

Vidéki szereplései nem csak anyagi forrást jelentettek számára, hanem a magyar kultúra terjesztését is szolgálta velük, és sokszor lépett fel valamilyen jótékony céllal.

„feltűnő a jótékony előadások gyakorisága, amikor a színésznő megnevezett vagy meg nem nevezett célokból fellépési jövedelmét egy adott intézménynek, egyesületnek, elhalálozott kolléga sírkőalapjának stb. ajánlotta. Jó néhány jubileumi fellépési alkalmat is találhatunk, amikor színészkollégák jubileumi előadásának fényét emelte, vagy saját maga színészi jubileumát ünnepelte egy előadás keretében.”

Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia páyafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025 – Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás

Elischer Lajos: Prielle Kornélia 1885 körül. Jelzet: KE 5.601 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia páyafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025
Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994
Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956.
Pukánszkyné Kádár Jolán (szerk.): A Nemzeti Színház százéves története. 2. kötet: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest, MTT, 1938
Rakodczay Pál: Prielle Kornélia élete és művészete, Budapest, Singer – Wolfner, 1891

Bessenyei Ágnes – Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész

200 éve született Prielle Kornélia. Első rész

nemzetikonyvtar — Wed, 10 Jun 2026 06:00:00 +0200

Barabás Miklós: Prielle Kornélia, Bécs, 1858. Jelzet: KE 3.251 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

Prielle Kornélia 1826. június 1-én született Máramarosszigeten Prill József szíjgyártómester és Székely Eleonóra első gyermekeként, 2-án keresztelték Prielle Antónia Kornélia névre, édesanyja Kornéliának szólította. Hatéves korára a házukban lakó diáktól megtanult írni és olvasni, nyolcéves korától a helyi zárda iskolájába járt. A színház iránti érdeklődését a máramarosszigeti műkedvelő előadások keltették fel.
Első színpadi fellépése 1841. június 10-én volt Szatmáron, a Két gályarab című rémdrámában, Jean (egy kisfiú) szerepében, Tóth István társulatánál. Megismerkedett Déryné Széppataki Rózával, aki nagy hatással volt rá. 1843 februárjában meghalt az édesanyja, áprilisban magához vette ekkor nyolcéves Lilla húgát.
Tóth István társulata májusban feloszlott, ekkor Kornélia rokona, Kilényi Dávid színtársulatához szerződött, Kilényiék szülőként gondoskodtak róla és kishúgáról. Ebben a társulatban játszott együtt Dérynével Marosvásárhelyen, Csernátonban, Brassóban és Kézdivásárhelyen, sokat tanult tőle.

„Mindig kedves és felejthetetlen emlékemmé vált, mikor legelőször találkoztam vele. Kolozsváron a színház földszintjén ültem 1843 martius valamelyik napján – igazgatóm Tóth Istvánnal, a ki kedvezményképen vitt be Zilahról: hogy lássam Kolozsvár városát, a színházát és színészeit. Az előadás nagyon érdekes volt, Komlóssy Ida jutalomjátéka: Othello. A jutalmazandó volt Desdemona és díszített verseket szórtak tiszteletére. Othellot az ugynevezett „szép” Szilágyi játszotta, a ki nagy tehetségű volt, de fájdalom, mell betegséggel hamar elhunyt. Két leányt és egy fiu gyermeket hagyott maga után, kik azután az atyuktól örökölt betegségben haltak meg szintén. Tehát, ott ülök a színházban, feszült várakozásban, boldogan, hogy mindjárt mily szépeket fogok látni, és egyszer egy tüneményes alak ül mellénk. Tóth István elkiáltja magát, Déryné lelkem! Ő viszont örömmel. Pista, hogy jársz itt? Kilényivel akarok a jövőre eggyezkedni, és ennek a kis majomnak mutatni egy nagy színházat és művészeket, mert mi Zilahon vagyunk. Hadd lássam a kis majmodat! Csak szépet hallottam már felőle kicsikém, no de kezdődik a játék, majd holnap látogassatok meg.
Mondjam, ahogy így sokban megoszlott a színpadi figyelésem a Dérynét folyton szemlélésben, először mert ő nagy hatással volt reám az Ő művészi hírneve, másodszor bámultam azt az elegantiat. Ő nagy előszeretettel írja le itt-amott saját öltözködéseit, úgy látszik kedvtelése és ízlése volt hozzá, most is egy általam még nem is képzelhető szép atlasz köpenye volt, rajta fehér, kék és fekete csíkokkal, ennek kis fekete bársony kalap az álla alatt csokorra kötve, homlokán pedig egy páros rózsa a kalapba tűzve (be sokszor láttam még azt a piros rózsát ilyenformán a homlokára illesztve). Mondom, egy tünemény volt nekem.
Mindig hallottam, hogy Déryné nem szép, de nekem most tündéri volt, és csak a másnapi látogatásnál tettem azt az észrevételt magamban: milyen kár, hogy két jelentékeny nagyságu szemölcs van az arczán, és hogy egy kicsit nagy a szája, de milyen vastag a dereka! Pedig nem volt kövér. Naplója bekezdése szerint, ekkor tehát 50 éves lehetett. Az igazgatók eggyessége is megtörtént és már az év Májusában Marosvásárhelyen eggyütt működtünk.”

Prielle Kornélia: Kiegészítései Bayer József Déryné Naplója című kötetéhez. Közli Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia pályafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025 – Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás

Másik példaképe Kántor Gerzsonné Engelhardt Anna volt, aki – miután mégsem szerződött a Pesti Magyar Színházhoz – Erdélyben játszott.
Prielle Kornéliát 1844-ben Nagyenyeden Szigligeti Ede fedezte fel a Nemzeti Színháznak, nem sokkal később szerződést kapott.

„1845-ben a kerepesuti, jelenleg 23-ik számú ház, volt tanyája a nemzeti színház idősebb művészei és jövendő reményeinek. Ott laktak Szentpétery, Egressy Gábor és Béni, Szigeti József, Udvarhelyi Miklós és Sándor, Fáncsy Lajos és ezeknek családjai, emlékezetem szerint – ki akkor igazán rózsaszínben láttam mindent – a legszebb egyetértésben, igazi, őszinte szeretetben. Az egyiknek szellemi fensősége, a másiknak barátságos asztala, a harmadiknak rokonszenves lénye oda vonzott még többeket is, úgy a művészvilágból, mint az irodalom nevezetességeiből. Ott találta fel otthonát az én parányiságom is. Csak úgy Isten kegyelméből cseppenvén oda a szeretet ölébe, és mert legifjabb voltam, mindenki a maga módja szerint kényeztetett, szeretett, dicsért, ápolt és korholt. – Szigeti József kiköltözött kis szobácskájából, hogy azt nekem engedje át. Szentpétery öreg édesanyja adott ebédet, Egressy Gábor nemeslelkű szép neje pedig gyakran eszmélt reá, hogy a kis leányok szeretik időközben a csemegét is, legyen az bár egy alma vagy néhány dió egy szelet friss cipóval.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879), 387. – Törzsgyűjtemény

Alkata, termete azonban még ekkor is gyenge és fejletlen volt, ismeretlen okból a haja is hullani kezdett, amire Czakó Zsigmond és Petőfi Sándor is megjegyzéseket tett.

„Én csak hallgattam és nehezen esett nagyon, hogy szép hajam már annyira kihullott, hogy az másoknak is feltűnik. Még most is van birtokomban egy ilyen hajatlan arcképem, melyet akkor Barabás Miklós volt kegyes aquarelben festeni és engem néhány év előtt azzal megörvendeztetni. Ha most reá nézek, azt gondolom, ez mégis szebb mindazon változatoknál, melyek azóta fürtözés, fel-konty, le-konty, előre- vagy hátrasimítás, felborzolás, fonás vagy csavarás alakjában bosszantották szegény fejemet; már csak azért is szebb, hogy nem akart megcsalni senkit; még akkor a hét fő bűnök közé tartozván az ál-hajviselet.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879), 388–389. – Törzsgyűjtemény

Barabás Miklós: Prielle Kornélia, 1846. Jelzet: KD 588 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény

A pesti társaságban sokat tanult és tapasztalt, főleg Kuthy Lajos író barátságának köszönhetően.

„Prielle egy esztendőt sem töltött a pesti színpadon s ennek ellenére nemcsak a legdivatosabb író, hanem a legnagyszerűbb költő figyelmét is magára tudta irányítani.”

Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 24. – Törzsgyűjtemény

Távozásának oka valószínűleg éppen a (nős) Kuthy iránt érzett reménytelen szerelem volt – legalábbis visszaemlékezései szerint Petőfinek ezt mondta.

„(…) az nem az ő [t. i. Kuthyé] hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van. Úgy látszik, a főváros bizonyos osztályában nem is veszik azt számba a rokonszenv ébresztésénél, de végre is még elég jókor megtudtam, és együgyű eszemmel nem találtam más megoldást, minthogy minden áron elhagyjam Pestet.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879) 394. – Törzsgyűjtemény

A következő években vidéki színpadokon játszott, 1846 őszén Feleky Miklós társulatával Debrecenben léptek fel, amikor Petőfi is oda érkezett. Ekkor került sor a híres-hírhedt lánykérésre, amely után őszinte barátok lettek Petőfivel és amely nagy valószínűséggel kigyógyította Kornéliát a Kuthy okozta csalódásból.

„Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűebben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött – lévén az író- és varróasztal, azon felül könyvtár egy alakban – a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét oda nézett, onnan reám, végre azt kérdezte: – Hát azt hiszi, érdemes a Hazai rejtelmek szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza. (…)
Beszélhettünk még sok mindenféléről, míg egyszerre belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Én teljes szívemmel dicsőítettem az ő nevét; nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban, de azt hiszem, az ő viszonzó áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember lángra gyűlt szíve is ... Egy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem. – Szívesen, – mondom, – bármivel, ami tőlem telik.
– Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet, és egyesítse a sajátjával. Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi. – De hát hol van név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?!
– No hát akkor legyen csak Petőfiné.
– Hiszen Petőfiné csak asszony lehet, – mondom, – és akkor, előbb...
– Igen, igen, előbb nőül veszem, ha hozzám jön, kis feleségemmé teszem, és azután lesz belőle Petőfiné.
– De hiszen nem szeretjük egymást, hát hogy házasodnánk össze?
– Jól van, – felelé Petőfi, – ha még eddig nem oly nagy is a szerelmünk, hogy együtt élhessünk, de tiszteljük egymást annyira, hogy közelben úgy mint a távolban, kölcsönös becsülésben várjuk meg az időt, midőn boldog élettársakká lehetünk. Látja, – folytatta tovább, – milyen nagy az én bizonyítékom: felajánlom nevemmel egész életem szabadságát. – Mindketten egymásra nézve elméláztunk.
(…) Némi izgalommal öltözködtem az esti előadásra, arról gondolkozva, valjon tudnám-e szeretni Petőfit? valjon boldog lehetnék-e vele? Eh, tréfaság, – gondoltam, és ismét kerestem valamit, magam sem tudtam, mit, és addig nem végezhettem be az öltözködést, míg a Kuthy képéről a koszorút le nem vettem.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879) 394–395. – Törzsgyűjtemény

1846-ban Debrecen és Kolozsvár, 1847-ben Pozsony, Székesfehérvár, Nagyszeben színpadán lépett fel. 1847-ben ismerkedett meg Szerdahelyi Kálmánnal, Szerdahelyi József fiával, akivel 1848. augusztus 23-án kötött házasságot Kolozsváron, majd 1849. április 29-én már el is váltak, egyrészt a szabadságharc, másrészt a kapcsolat problémái, Szerdahelyi hűtlensége és féltékenysége miatt.
Még abban az évben új házasságot kötött Hidassy (Brückler) Elekkel, a 18. Attila huszárezred századkapitányával. Egy időre vissza is vonult a színészettől, férje családjának kerekudvari birtokán élt. Hidassy (állítólag Kornélia kedélyének javítása érdekében) 1851-ben színtársulat-igazgató lett, a feleségét is alkalmazta, Kaczvinszky János társulatánál is játszottak. Kornélia 1852-ben Eperjesen, Kassán, Miskolcon játszott; 1853-ban Latabár Endre együttesével Székesfehérvárra és Győrbe ment.
A második házasság is tönkrement a férj hűtlensége miatt, 1854-ben elváltak. 1853-ban Kornélia Kolozsvárra szerződött, és más vidéki színpadokon is játszott, többek között Nagyváradon és Szegeden. 1856-tól Gyulay Ferenc, Hegedűs Lajos és Havi Mihály társulatának volt a tagja.

„Most azonban szóljunk Priell Kornéliának, a vidéki színészet királynőjének játékáról. Én Kornéliát évek előtt többször, s többféle szerepekben szemléltem, épen azért illetékesen állíthatom, hogy ő sem vissza nem esett, sem meg nem állott a tökéletesbülés útján, hanem folytonosan haladt. Általánosságban szólva ő bevégzett színésznő. A természet maga a legjobb eszközöket játszó kezeire, s ő ezen eszközökkel lelkiismeretesen, gondosan, és szorgalmasan haladt a tökéletesbülés céljai felé. Orgánuma tiszta, és csengő, ő azt művészi nyugalommal kormányozza, vigyáz az érzés és szenvedély fokaira, a körülményekhez képest sülyeszti, és emeli, soha sem engedi át magát azon hamis pathosnak, mely a karzatot elragadja, ellenben visszataszító és kellemetlen hatást gyakorol a közönség műismerő részére. – Kiejtése szabályos és kerekded, – nálánál senki sem beszél szebben magyarul, ő a műnyelvészet legcsekélyebb kívánalmaira is ügyel. – Plasticája és mimikája páratlan, öltözékeiben megvan azon választékosság és ízlés, melyet a divat, és társasélet szabályai igényelnek. Ő maga még most is kedves jelenség a padokon, kerekded arcával, szép szemeivel, s római metszésű orrával.”

Erdőd: Nagyváradi társaséleti havi szemle. In: Hölgyfutár, 8. évf., 231. sz. (1857. október 10.), 1016. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia pályafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025.
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban, [közread. a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar]. 4. bőv. kiad., [Miskolc], Miskolci Egy. K., 2015.
Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956.
Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: A Petőfi-Társaság Havi Közlönye, 1. (1879), 384–409.
Pukánszkyné Kádár Jolán (szerk.): A Nemzeti Színház százéves története. 2. kötet: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest, MTT, 1938.
Rakodczay Pál: Prielle Kornélia élete és művészete, Budapest, Singer – Wolfner, 1891.

Bessenyei Ágnes – Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Második rész, Harmadik rész

Kisgrafikai seregszemle a Hatvani Galériában (2026)

nemzetikonyvtar — Tue, 09 Jun 2026 06:00:00 +0200

Vasné dr. Tóth Kornélia művelődéstörténész, könyvtárunk tudományos munkatársa az alábbi beszéddel nyitotta meg a VI. Hatvani Kisgrafikai Biennálét 2026. május 30-án a Hatvani Galériában. A kiállítás, melyre az egész országból, sőt külföldről is érkeztek érdeklődők, június 30-áig tekinthető meg.

Vasné dr. Tóth Kornélia megnyitja a kiállítást. Fotó: Albert Péter

Kedves Grafikakedvelő Közönség!

Szeretettel köszöntök minden kedves jelenlévőt! 2026. május 21-én, egy hete ünnepeltük Albrecht Ajtósi Dürer (1471–1528) magyar származású bajor festő, grafikus születésének 555. évfordulóját. Munkássága a mai napig nagy hatást gyakorol a képzőművészeti életre, fa- és rézmetszeteinek kivételes ábrázolóereje, részletgazdagsága miatt a metszés nagymestereként tisztelték kortársai, és az utókor is méltán tartja nagyra. Jelen kiállítás magában hordozza és továbbörökíti azokat az értékeket, melyeket ő képviselt.

A kiállítás közönsége, Tompa Z. Mihály galériavezető beszél. Fotó: Albert Péter

Örömmel konstatálhatjuk, hogy a hatvani kisgrafikai biennálé népszerűsége folyamatosan nő, egyre több művész nevez pályamunkával, akik egyre nagyobb számban mutatkozhatnak be a tárlaton. A közelebbi múltra visszatekintve a több száz beérkezett műből a 2022-es seregszemlén 97 grafikus alkotásai szerepeltek, 2024-ben már 107, idén ezt jóval meghaladva 151 művész grafikái szemlélhetők a kiállításon. A zsűri tagjait – Tompa Z. Mihály galériavezetőt, dr. habil. Szepessy Béla, Herczeg István és Bugyi István József grafikusművészeket – nagy köszönet illeti a nívós szakmai munkáért, melynek eredményeként a most beérkezett 559 alkotásból elénk tárul a falakon látható több mint másfél száz kisgrafika. A jelen biennálé alkotói – akik közt közel annyi nő található, mint férfi – hazánk minden részéből pályáztak, emellett külföldről is küldtek be műveket: Szlovákiából, Lengyelországból, Horvátországból, Olaszországból, Törökországból, Mexikóból és Kolumbiából.

Havasi Tamás: Van remény, 2026 (rézkarc)

A biennálé anyagát kiegészítve, a kortárs grafikusok széles körének bemutatása mellett a múltba is visszatekintünk egy kamaratárlattal, mely irodalom és képzőművészet kapcsolódási pontjaira rávilágítva Az ÉS grafikusai 1960–1979 című könyvben szereplő képekből ad válogatást. A tavaly megjelent kötet az Élet és Irodalom folyóirat képi anyagából készült Nagy László költő, műfordító, grafikus születésének 100. évfordulója tiszteletére, Molnár Valéria összeállításában. Olyan jeles alkotók munkáit idézi fel, mint Barcsay Jenő, Gross Arnold, Gyulai Líviusz, Kondor Béla, Rékassy Csaba stb.
A hic et nunc (’itt és most’) jelentőségét átérezve elmondhatjuk, hogy a Hatvani Galéria falain idén is nagy képzelőerővel, bravúros technikai képzettséggel megáldott művészek alkotásai szerepelnek, akiknek hitvallása a művészet eszközeivel látni és láttatni. „… van-e valami nemesebb, valami szebb az emberben, mint a művészi lángész csodálatos alkotó ereje? Van-e a léleknek nemesebb, tisztább gyönyörűsége, mint a mit ez alkotásban talál?” – tehetjük fel a kérdést Pekár Károly esztétát idézve. A művészi alkotások, ezen belül a grafikák hatásmechanizmusát, a belőlük sugárzó határtalan alkotóerőt csodálhatjuk a jelen kisgrafikai tárlatot szemlélve is, mely „bepillantást ad az emberi lélek benső, rejtett jelenségeibe, a művészi alkotás, a géniusz teremtő tevékenységének érdekesen titokzatos és mindenkoron csodálatra méltó fenséges titkaiba.”

Zalatnai Pál: Utolsó esély, 2026 (rézkarc)

Dürer munkássága nyomán a tárlat célja a hagyományos grafikai technikák továbbörökítése a következő nemzedékek számára. E kisgrafikai biennálén – a nevéhez méltóan – olyan kis méretű műveket láthatunk, melyek a klasszikus sokszorosító eljárások valamelyikével készültek az utóbbi két évben, és a nyomódúc maximális mérete 20x15 cm. A sokszorosítás többféle módon történhet, magas-, mély-, síknyomással és szitanyomással, illetve ezek keverékével. A hozzájuk tartozó technikák széles skáláját vonultatja fel a kiállítás, legjellemzőbbek a linóleum- és a fametszet, a litográfia, a rézkarc, a rézmetszet, az alukarc, a hidegtű, az aquatinta, a mezzotinta és a kollográfia. A rézkarc többeknél társul a foltmaratás (aquatinta) eljárással, mely révén a részletgazdag kompozíció finom tónusokkal, árnyalatokkal, foltokkal egészül ki, festményszerű hatást kölcsönözve a műnek.

Nagy Sándor Zoltán: Koios, 2025 (rézkarc, aquatinta)

A digitális technikák, a mesterséges intelligencia térhódítása napjainkban egy olyan erő, ami alapjaiban formálta át a tervezőgrafika lehetőségeit – ugyanakkor, ahogy e kiállítás is mutatja, a digitális eszközökkel készült alkotások nem vehetik át a kézműves technikákkal, az emberi kéz munkájával létrejövő művek szerepét. Már csak a sajátos látásmód miatt sem, amelyre maga az ember, a művész képes. Az ember sajátja az a vizuális észlelési mód, mely a kreativitás és intuíció révén a megszokottól eltérő, innovatív megoldásokra képes. Ez a fajta érzékelés rendelkezik azzal a kulturális, érzelmi és etikai kontextussal, humánummal, mely az alkotás során a helyzetek árnyaltabb megértését és közvetítését teszi lehetővé. A kiállításon látható grafikák is így keletkeztek.
A művek létrejötte, a művészi alkotómunka során meghatározó szerepet játszik a kifelé nézés, a kreatív látás és mellette a befelé fordulás, a kontempláció. Az alkotás folyamatának egyes szakaszai (a témaválasztás és a koncepció felvetése, a vázlat készítése, a variációs lehetőségek sokféleségének áttekintése stb.) szervesen épülnek egymásba.
A jelen tárlat a szemlélőt is speciális látásra hívja. A grafika szó a görög graphé (‘írás, rajz’) és graphikosz (‘írásbeli, rajzos’) szavak származéka. Ezek jelentése is arra utal, hogy a grafikákon kiemelt szerepet kapnak a vonalak mint sokrétű kifejezőeszközök, melyek az értelmüket sík felületek elhatárolásában és díszítésében nyerik el, a kompozíciót az általuk képzett terek, alakzatok alkotják.

Szepessy Béla: Szent Miklós, 2024 (linómetszet)

„A grafika ott kezdődik, ahol a forma önmagáért való szépsége érvényesül. Tehát nem vázlat. Nem alap, amelyre a művész festői mondanivalóit fogja felépíteni, hanem befejezett egység, melyből sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. Még akkor sem, ha az egész csak pár vonalból áll” – fogalmazott Rosner Károly művészettörténész. Erről tanúskodik a mostani biennálé megannyi aprólékosan, precízen kidolgozott grafikája is. A vonalak a kompozíció alapvető építőkövei, amelyek formát, irányt, ritmust és feszültséget adnak a képnek. Lehetnek vékonyak, vastagok, élesek, lágyak, feketék vagy éppen színesek. A vékonyabb és a teltebb vonalak játékából sajátos térszerkezet formálódik, ráadásul egyes vonalak önmagukban is változtatják a vastagságukat. A vonalvezetési módok követhetik a téma objektív törvényszerűségeit – például egy fa törzse vastagabb vonallal nyer ábrázolást, mint az ágak vagy a levelek –, de minden esetben az alkotó egyéni rajzolási stílusából és személyiségéből fakadó szubjektív kifejezőerővel is bírnak. Az előbbi tanítható és megtanulható, az utóbbi legfeljebb másolható. Az objektív és szubjektív elemek kombinációinak foka az alkotás kvalitásának egy lényeges értékmérője.
A kép grafikus szerkezete, a vonalak, pontok sűrítésével létrejövő folthatások, erős kontrasztok és finom tónusok, egyedi színárnyalatok, a monokrómia és a polikrómia egyaránt gazdag érzelmi töltetet hordoznak, a pillanatnyi emóciókat éppúgy közvetítik, mint az emberiség évezredes vágyait, törekvéseit. A különféle színhatások emellett mélységet, térbeliséget és sajátos atmoszférát teremtenek.
A kiállítás képei, a grafikák egymásra gyakorolt hatása, elhelyezésük sorrendje, egymásra következése – mely nem egy meghatározott tematikai rendszer szerint épül fel – további szerteágazó asszociációkat kelt a szemlélőben. Az alkotások ritmusa, bizonyos motívumok ismétlődése sajátos egésszé kovácsolja össze az itt kiállított műveket, egyetlen komplex üzenetté sűrítve az egyes alkotások jelentésrétegeit, egyfajta dinamikát adva a tárlat egészének, a képek egymásutánjának. Valamennyi grafika komoly művészeti értékkel, gondolatébresztő tartalommal bír, önmagában is fontos mondanivalót hordoz. Közülük ezúttal néhány mű kiemelésére van lehetőség.

Damó István: Háború és háború I., 2026 (rézkarc)

A témák egyrészt igen sokfélék, másrészt bizonyos alkotások több szálon is kapcsolódnak egymáshoz, ilyenek például a fenyegetettség, a halálközelség, a háború, a betegség kérdéskörét bemutató grafikák, köztük Damó István Háború és háború I–II., Jánváry Zoltán A fegyver anatómiája, Herczeg István Gáz, Kis Mónika Memento mori 2., Zalatnai Pál Utolsó esély és Pazár Éva Röntgen-ultrahang váró című műve.
Az ókori görögök hiedelemvilágát, mitológiai alakokat idéznek az Akhilleusz és Patroklosz, az Ikarosz földet ér, a Minótaurosz és Daidalosz, illetve a Koiosz című grafikák – Kiss Letícia, Öllinger Péter, Vén Zoltán és Nagy Sándor Zoltán munkái. Utóbbi grafikus alkotásai közül a Koiosz a titánokat bemutató sorozat egyik darabja, másik kiállított műve, az Iza viszont egy jelenbeli eseményt, egy megrendítő személyes családi történetet fogalmaz meg a grafika nyelvén, egy kisbabát helyezve a középpontba. A két művet összeköti a Koiosz név, melynek jelentése kérdés, kérdezés. A nagy sorskérdések alakulásában, kimenetelében nekünk nemegyszer csak passzív nézői, megfigyelői szerep jut, ahogy a képmontázs apró négyzeteiben megjelenő alakok és oda elhelyezett tárgyak is ki vannak szolgáltatva a sorsnak, a gyakran rájuk leselkedő veszélyeknek – utóbbiakat a grafika sarkaiban megjelenő sötét képi elemekkel érzékelteti a művész.

Nagy Sándor Zoltán: Iza, 2025 (rézkarc, aquatinta)

Az emberi és állati világ sajátos összekapcsolásával a horvát Edvin Dragičević az állatokat parabolaszerűen, erkölcsi példázatként, oly módon jeleníti meg, hogy gyakran emberi érzelmeket, társadalmi visszásságokat, abszurditásokat mutat be, leplez le általuk. Ennek egy példája a Mother’s Love (’Anyai szeretet’) című grafika, melynek dominánsan madártestű anyaalakja groteszk módon emberi lábakkal jelenik meg. A címben is jelzett anyai szeretet védelmet jelentő közelsége ad biztonságot a veszélyek közepette, ugyanakkor a csupasz koponyájú fiókák ábrázolása fenyegetettséget sugall, a közös emberi-állati sorsra, a természet örök törvényére, a halál elkerülhetetlenségére figyelmeztet.

Edvin Dragičević: Mother’s Love, 2026 (rézkarc)

Szuggesztív hatással bír, negatív emberi magatartásformákat választ tárgyául Olexa József Előképek az utolsó vizsgáról című sorozata, melynek tárlaton látható darabjai a Gyávaság és a Közöny. A képek az önmagunkkal való szembenézésre, világunk mélyebb megértésére ösztönöznek. A Közöny című grafika kontextusba hozható Dante Alighieri itáliai költő elbeszélő költeményével, az Isteni színjátékkal, melyben a közönyösek a pokol előcsarnokában tartózkodnak, mivel sem az ég, sem a pokol nem fogadta be őket: „E szomoru házat / azok nyerik, kik közönyösen éltek / s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat; / s az angyalok, kik fellázadni féltek / s hivek sem voltak; csak magukra voltak, / lelkükben nincsen sem erény, se vétek. / Az ég elűzte s itten kóborolnak, / mert őket a pokol is szégyenelte: / nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.” (Dante: Pokol) Olexa e sorozatát társadalomkritikaként is felfoghatjuk, mivel annak darabjai a Teremtő előtti megmérettetésünkről szólnak, aki a szívünkbe lát. E művek célja, hogy provokatív hatást gyakoroljanak, ezáltal mind a nézők, mind az alkotó életét, létértelmezését befolyásolják. A képek által közvetített erkölcsi üzenet: „Változtasd meg élted!” (R. M. Rilke: Archaikus Apolló-torzó)

Olexa József: Előképek az utolsó vizsgáról, Közöny, 2025 (rézkarc)

Idén emlékezünk a törökök ellen vívott vesztes mohácsi csata 500. évfordulójára. A huszadik század második felében, az 1950-es, 1960-as években a tömegsírok feltárása nagy lendületet adott Mohács kultuszának és történeti kutatásának, mely diszkusszió az idei, jubileumi évforduló kapcsán újra aktuálissá vált. A Mohács-vita messze túlmutat egy tudományos eszmecsere keretein, a nemzeti egység kérdésével, a nemzeti szuverenitással, a társadalmi felelősségvállalás tágabb összefüggéseinek magyarországi helyzetével is foglalkozik. Mohács a nemzeti narratívában és a történelmi emlékezetben betöltött meghatározó szerepét hangsúlyozza a tárlaton Danka Attila több színnyomatú ex librise a nemzeti emlékhely kopjafáit és II. Lajos királyunkat megörökítő ábrázolással. A szimbolikus megformálású kompozíció az I. Szulejmán szultán kalligrafikus pecsétjén használt arab betűs írásmódot utánzóan tünteti fel a könyvjegy szövegét, benne a megrendelő nevével: „Mohács 500. Ex libris Vasné dr. Tóth Kornélia, 2026”. Mohács mai napig ható üzenete a széthúzás miatti bukás elkerüléséért az erők egyesítésének a szükségessége.

Danka Attila: Mohács 500, Ex libris Vasné dr. Tóth Kornélia, 2026 (linómetszet)

A negatív érzületek és hangulatok ellenpontozásaként, mintegy iránymutatásként a kiállított képek némelyikén feltűnik a fény is mint a remény, az értékek forrása, például Sinka Péter Sol v2 I. és Nagy Gábor György Hajtogatott fény I–IV. című alkotásain. Az utóbbi sorozaton ugyanazon formában számos textúravariációt láthatunk.
Életünkben fontos helyet tölt be, szellemi táplálékot nyújt az oktatás és a hit, erre utal Vladár Csaba képe Iskola és templom címmel, Reményik Sándor költőre – és hasonló című versére (Templom és iskola) – emlékezve. A városi életmód egy fontos részeként, a közlekedéshez kapcsolódóan buszon utazókat, illetve arra váró embereket jelenít meg életképszerűen Pazár Éva 11-es busz és Tóth András Buszmegálló 2. című grafikája. Ezekkel szembeállítható Palásti Erzsébet Sorsok című műve, mely a falusi létet idézi lovas kocsin ülő alakokkal.
A sort folytathatnám még az emberi élet, a természet, a növény- és állatvilág megannyi vizuális jelentésrétegét, szépségét bemutató művekkel, melyek közül szeretném még kiemelni Sárközi Helga Hasadék című linómetszetét.

Sárközi Helga: Hasadék, 2025 (linómetszet)

A kiállítás képeire visszatekintve megállapíthatjuk, hogy az alkotás: tanúságtétel. „Van egy másik valóság – a tükörkép, amit a világ mutat benned, ha művész vagy. S egy idő múlva, ha sejted mesterségedet, már csak ez a másik valóság érdekel” – írta Márai Sándor. Nekünk, befogadóknak pedig az a feladatunk, hogy a műveken keresztül párbeszédet folytassunk ezzel a másik, a dolgok mélyén rejlő valósággal, megtaláljuk a hozzá vezető utat, amire gazdag lehetőséget nyújt számunkra a jelen tárlat. Az idén már hatodszor megrendezett országos – sőt határainkon túlra is kiterjedő – hatvani biennálé példaértékű, a kisgrafikai biennálé gondolatát viszi tovább a 2026. április 2-án megnyílt I. Velencei-tavi Ex Libris és Kisgrafikai Biennálé is Kápolnásnyéken. Kívánom, hogy a hatvani seregszemle legyen továbbra is viszonyítási pont, zsinórmérték a kisgrafika-kedvelők számára, és a példáját követve egyre több helyen kerüljön sor ilyen típusú kiállításokra hazánkban és külföldön.

Köszönöm a figyelmet!

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Korábbi blogbejegyzéseink a témában: Kisgrafikai seregszemle a Hatvani Galériában (2022); Kisgrafikai seregszemle a Hatvani Galériában (2024)

„Vincenti dabo manna absconditum”

nemzetikonyvtar — Thu, 04 Jun 2026 06:00:00 +0200

Az Oltáriszentség vagy Eucharisztia (görög eredetű szó, jelentése: hálaadás) alapításáról Nagycsütörtökön emlékezik meg az Egyház. Ám ekkor a közelgő gyász miatt nem ünnepelhet eléggé: az utolsó vacsoráról való liturgikus megemlékezés ünnepi díszek, fények és pompa helyett oltárfosztással, a harangok és az orgona elnémulásával jár együtt. Ezért is jött létre ez az ünnep, amely mindig a Szentháromság vasárnapja után következő csütörtökre esik, szintén visszautalva arra az ősi hagyományra, amely szerint e legnagyobb, legszentebb szentség alapítása csütörtöki napon történt. Azt a csodálatos, szent titkot ünnepeljük e napon, amely szerint a szentmiseáldozatban konszekrált kenyér és bor külső színe alatt Jézus Krisztus, az Istenember teste és vére, istensége és embersége valóban, igazán és lényegileg (szubsztanciálisan) jelen van.

Jézus szent testét és vérét adja híveinek. Kromolitográfia. Regensburg, Friedrich Pustet kiadóvállalata, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapja – diadalünnep és oltárünnep

Diadalünnep ez, az Isten ügyének végső győzelmét hirdeti, az üdvözültek közösségét, együttlétét (communio) az Üdvözítővel az örök boldogságban. Az Ember Fia, a megdicsőült Krisztus maga mondta Szent János apostolnak a Jelenések könyve szerint: „A győzedelmesnek elrejtetett mannát adok” (Vincenti dabo manna absconditum – Apoc. 2. v. 17.) Ez az „elrejtetett manna” isteni felsége, mindenható ereje mellett a megváltó Krisztus mérhetetlen alázatát, jóságát, szeretetre méltó voltát is jelzi. Emberi ésszel felfoghatatlan mértékű alázatra volt ugyanis szükség ahhoz, hogy az örök Ige, a második isteni személy értünk megtestesüljön, és harminchárom évig mindenben hasonló legyen hozzánk, a bűnt kivéve: szenvedjen éhség, hőség, hideg, ellenséges emberi indulatok és a sátán kísértései miatt, végül pedig a kereszthalált is vállalja, önként letéve értünk életét. Túl ezen, szintén számunkra megmagyarázhatatlan és megdöbbentő alázatot jelez, hogy a mi Megváltónk nem érte be ennyivel: az utolsó vacsora termében megalapította az Oltáriszentséget, és egy-egy kis darab kenyérben elrejtőzve, magányosan, hideg templomokban virraszt értünk, vár bennünket mindennap, az idők végezetéig.
Úrnapja oltárünnep is, hiszen középpontjában az oltár közelségének csodálatos, tiszta és igaz öröme áll, amelyet elsősorban annak köszönhetünk, hogy az oltáron az Eucharisztiában az áldozat során megvalósuló titokzatos csere által valóságosan, testével és lelkével jelen van az Úr Jézus. Ezt az örömöt vallotta meg naponta IX. Szent Lajos francia király (1214 k.–1270), aki minden reggel két misét hallgatott, és azt mondta, hogy ha valóban szükséges volna, a szentmiséért cserébe a koronájáról is lemondana. Erről az életérzésről tett bizonyságot Hunyadi János kormányzó is (1407 k.–1456), aki utolsó nagy betegségében sem kérte, hogy házhoz vigyék neki az Eucharisztiát, hanem elmenvén a legközelebbi templomba, ott, az oltár előtt vette magához az Úr Jézust, áhítattal, könnyekig meghatódva, majd megvigasztalódva, örvendező szívvel tért vissza házába. (Petrus Ransanus: Epitome rerum hungaricarum... Budae, Typis Veronicae Nottensteinin, 1746, 207.) Az oltár annyira szent, hogy nincs emberi szó, amely ezt igazán kifejezhetné, hiszen az élő Isten szentségét jeleníti meg, kegyelmi pillanatokban oly erővel, hogy attól a lélegzetünk is eláll. Csendes elfogódottsággal, térdelve mondjuk ilyenkor: „Uram, én élő hittel hiszem, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen vagy.” Keressük, óhajtjuk a perceket, amikor a szívünk egészen megtelik azzal az érzéssel: „Uram, jó nékünk itt lennünk.” (Domine, bonum est nos hic esse – Matth. 17. v. 4.) Az úrnapi körmenet pedig, amelyet nyilvános hitvallásnak is szoktunk nevezni, egész egyszerűen a keresztény életvezetés fő igazságát jeleníti meg. Megyünk Jézus után. Megyünk ezen a szép ünnepen örömmel és diadallal, de megyünk a hétköznapokban is, keresztünket fölvéve, szerénységgel, csendes alázattal, amint ő parancsolja: „Ha ki utánnam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztét, és kövessen engem. Mert a ki lelkét meg akarja tartani, elveszti azt: a ki pedig lelkét elveszti érettem, megtalállya azt.” (Si quis vult post me venire, abneget semetipsum, et tollat crucem suam, et sequatur me. Qui enim voluerit animam suam salvam facere, perdet eam: qui autem perdiderit animam suam propter me, inveniet eam. – Matth. 16. v. 24–25.)

Jézus az Oltáriszentség alapítója. Kromolitográfia, papírcsipkére ragasztva. 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A 13. század elején a katarok nyomába lépő albigens és valdens eretnekség képviselői vitatni kezdték Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ebben az időben Krisztus maga adta tudtára egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258) azt az óhaját, hogy szeretetének ezen szent titkát külön ünneppel is dicsőítsék. Először 1247-ben, Lüttichben ültek úrnapi ünnepet. 1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező ünneppé az egész Egyház számára, a Transiturus kezdetű bulla révén. Szintén az ő megbízásából írta meg hozzá az akkor épp Orvietóban tartózkodó Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a liturgikus szövegeket, és az ünnepi szentmise szekvenciáját, a „Lauda Sion Salvatorem” kezdetű himnuszt. Ám a körülmények nem kedveztek az új ünnep elterjedésének. IV. Orbán még ugyanebben az évben elhunyt, Úrnapját pedig csak Germánia néhány egyházmegyéjében és Magyarországon ünnepelték, itt 1271-től. Végül V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton 1311–12-ben ismét felhívta rá a püspökök figyelmét, és ettől kezdve gyorsan elterjedt az egész Egyházban. Legfőbb céljaként már IV. Orbán is az Oltáriszentség melletti nyilvános, ünnepélyes hitvallást jelölte meg. Az Egyház ezt az ünnepet alapításától fogva a lehető legnagyobb pompával és ünnepélyességgel üli meg, amely a liturgia eszköztárában rendelkezésére áll. Ezt a jogszokást pedig a legújabb időben XVI. Benedek és Ferenc pápa is megerősítette.

Az Eucharisztia Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg az oltáron. Kőnyomat, 1840-es, 50-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapi körmenetek

Az Isten háza és összes oltára ezen ünnep alatt gazdag virágdíszben és illatos erdei lombokkal pompázik, és hagyományaink szerint itt Magyarországon is azon verseng ilyenkor a hívek gyülekezete, hogy a házakat és az utakat, kiváltképpen amerre a körmenet halad, virággal, zöld sással, a négy úrnapi sátor elejét pedig virágsziromszőnyeggel ékesítse. A Rituale Romanum az úrnapi körmenet során csak egy szentségi áldást ír elő, de mára elterjedt jogszokássá vált hazánkban, illetve a magyar nyelvterületen, hogy mind a négy sátornál (oltárnál) áldást ad a körmenetet vezető pap az Oltáriszentséggel. A menet eucharisztikus himnuszok éneklése közben megy végig a kijelölt útvonalon, végül a Szent Ambrus püspöknek (339 k.–397 k.) tulajdonított hálaadó himnusz, a Te Deum is felhangzik, illetve az utolsó szentségi áldás előtt a Tantum ergo Sacramentum, Aquinói Szent Tamás „Pange lingua gloriosi” kezdetű himnuszának ötödik és hatodik versszaka.

Johann Michael Söckler (1744–1781): Szeretetre méltó Jézus. Illusztráció Jézus szentséges neve litániájához. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az Eucharisztia szükséges és hasznos áldozat

Az ószövetségi áldozatok, melyek jórészt az Úr Jézus Golgotán bemutatott keresztáldozatának az előképei, jelei is voltak, sok áldást szereztek a választott nép, Izrael számára az égből. Ám a végtelen fölségű Isten megbántásáért, Ádám és Éva vétkéért és az ebből származó áteredő bűnért nem voltak képesek eleget tenni. Ezért kellett az, hogy mikor elérkezett az idők teljessége, az Isten Fia emberi alakot öltött, és mint második Ádám, az emberi nem új képviselője és az üdvtörténet rendje szerint új ősatyja, a megváltás nagy áldozatát bemutatta értünk. Teljes és maradéktalan önátadással engesztelte ki értünk mennyei Atyját. Lelkét sokakért adta váltságul, így fogalmaz Szent Máté (Matth. 20. v. 28.). Vagyis nem csupán testét és vérét, hanem azokkal együtt lelkét is feláldozta értünk: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Pater, in manus tuas commendo spiritum meum. Et haec dicens, expiravit. – Luc. 23. v. 46.)
Az Újszövetség egyetlen áldozata az Úr Jézus keresztáldozata a Golgotán. Ezáltal Jézus Krisztus megváltott minket a bűn szolgaságából, és magára véve az emberiség személyét (personam humanitatis), helyettünk soha felül nem múlható és kiegészítésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. Tárgyi (objektív) és abszolút szempontból tekintve tehát más, több áldozatra már nincs szükség. Szükség van viszont alanyi (szubjektív) és relatív szempontból, méghozzá két okból. Először azért, mert mit érne Krisztus keresztáldozata, amely a történelem egy tőlünk távoli időpontjában ment végbe, ha nem volna valami lehetőség, hogy annak gyümölcseiben, kegyelmeiben a késő századok hívői is részesülhessenek. Ez a századokon átívelő, összekötő csatorna a szentmise. Másodszor pedig az is szükséges, hogy minden ember a maga részéről is hozzon valami áldozatot. Ám ennek a csekély áldozatnak önmagában semmi értéke sem lenne az élő Isten színe előtt. Csak akkor ér valamit a mi személyes áldozatunk, ha azt egyesíthetjük Krisztus Urunk áldozatával. Erre pedig a szentmisében van lehetőség. A mise felajánlása során az áldozati kenyér és bor mellé a hívők is az oltárra helyezik szívüket, lelküket.

„A te szeretetedből élek, ó Jézusom”. Szentségimádási jelenet. Rézmetszet, papírcsipke. Párizs, Louis Auguste Turgis és fiai kiadóvállalata, 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Aquinói Szent Tamás is úgy fogalmaz, hogy az Eucharisztia áldozat (sacrificium), amelynek célja a kegyelem kiáradása és működése az Isten népében, mindazokban, akik e szentségben részesülnek. (Ultimo autem tota Missae celebratio in gratiarum actione terminatur, populo exultante pro sumptione mysterii... Summa Theologiae, pars III. quaest. 83. art. 4.) Minden szentmise történelmi esemény, hiszen teofánia valósul meg benne: az élő Isten jön el az Eucharisztiában, és az átváltoztatáskor odasereglenek az ég angyalai őt látni és imádni, szent és igaz buzgósággal, mély áhítattal, jelenlétükkel a mi gyenge imáinkat, áhítatunkat is erősítve. Így tehát a keresztáldozat megjelenítése a szentmisét a legfölségesebb istentiszteletté emeli, a mi önátadásunkat pedig a legkegyelmesebb és legáldottabb áhítatgyakorlattá, az istenfélelem és az istenszeretet együttes megvalósulásává. Amint azt Szent Pio atya (1887–1968) is átélte minden szentmise bemutatásánál, és a szent félelem és szeretet összetartozásáról szóló gondolatait az alábbi sorokban hagyta ránk:

„Amíg félsz, nem vétkezel... Természetesen ez szenvedéssel jár, de tudni kell bízni, mert más az istenfélelem, és más Júdás félelme... Ha eluralkodik rajtunk a félelem, szeretet nélkül cselekszünk, ha viszont túl nagy a bizalmunk, nem vesszük eléggé figyelembe, nem félünk eléggé attól a veszélytől, amelyet pedig muszáj elkerülnünk. A bizakodásnak és a félelemnek kéz a kézben kell haladnia, mint két testvérnek. Eszerint kell mindig cselekednünk, vagyis ha észrevesszük, hogy túl nagy bennünk az aggodalom vagy a félelem, vissza kell térnünk a bizakodáshoz. Ha pedig túl nagy a bizalmunk, jobb, ha egy kicsit elkezdünk félni, mert a szeretet a szeretet célja felé akar haladni, de vak, nem lát – csak a szent félelem adhat neki világosságot.”

Pio atya gondolatai. Bölcsességek az év minden napjára. Ford. Szeles Ágnes. Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2020, 79. – Törzsgyűjtemény

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Rampacher Pál, a Levélbélyeggyűjtők Első Hazai Egyesülete titkára – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 72. rész

nemzetikonyvtar — Tue, 02 Jun 2026 06:00:00 +0200

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharmincnyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Rampacher Pált és gyűjteményét mutatja be.

Rampacher Pál (1881–1972) a pozsonyi evangélikus líceumban tanult, majd jogot végzett. 1905-ben lépett állami szolgálatba, törvényszéki jegyzőként, budapesti központi királyi járásbíróként, majd 1923-tól több évtizeden át szabadalmi bíróként tevékenykedett. A sokoldalú műgyűjtő öntöttvas tárgyakkal, plakátokkal, aprógyűjtési tárgyakkal foglalkozott, régi könyveket, emellett érmeket és bélyegeket, ex libriseket is gyűjtött.

Rampacher Pál portréja. A kép forrása: Soós Ferenc: Magyar numizmatikusok panteonja, Budapest, Argumentum – Magyar Éremgyűjtők Egyesülete – Magyar Numizmatikai Társulat, 2010, 192. – Törzsgyűjtemény

A Magyar Bibliophil Társaság, 1904–1945 közt a Magyar Numizmatikai Társulat aktív tagja volt. Éremtani témában több adatközlése és szakcikke ismert, például Jacquin báró és Rákóczi fejedelem emlékérmeiről, Bethlen Gábor 1620. évi tallérjáról a Numizmatikai Közlönyben (1907) jelent meg írása. A különlenyomatként is kiadott, II. Rákóczi Ferenc emlékérmei című tanulmányát 1907. április 16-án olvasta fel a numizmatikai társulat ülésén. Ebben a néhány évig a fejedelmet szolgáló kiváló éremvésnök, Warou Dániel három érmét mutatja be, melyek kortörténeti szempontól is nagy jelentőségűek, hiszen a szabadságharc megkezdése, illetve a szécsényi és az ónodi országgyűlés emlékére készültek. Rampacher nagy tisztelettel adózik Rákóczi fejedelem művészetszeretetének, e konklúzióval zárva írását:

„[…] őszinte csodálattal kell kifejezést adnunk dicső fejedelmünk iránt, aki a háború folytonos zaja, az öldöklő és pusztító fegyverek csattogása között figyelmét még a művészet azon ága felé fordítani képes volt, amely hazánkban még ma is mostoha szerepet visz. II. Rákóczi Ferenc a medaillisztikának nemcsak ápolója, hanem igaz barátja is volt. Egykorú feljegyzések és levelezések bízonyítják, hogy a feledelem [sic!] maga is érmeknek szenvedélyes gyüjtője volt és éremgyüjteménye többi gyüjteményei között nem az utolsó helyet foglalta el.
Nem mulaszthatjuk el azonban, hogy megdöbbenésünknek ne adjunk kifejezést, hogy a jelenkor, amely csak most kezdi átérezni a fejedelem nagyságát, az éremvésés terén sem tudott hozzá méltó emléket teremteni. Ha ezen felolvasásom elvetette volna egy a nagy fejedelemhez méltó művészi emlékérem veretésének gondolatát, annak eredményével nagyon meg lehetek elégedve.”

Rampacher Pál: II. Rákóczi Ferenc emlékérmei, Numizmatikai Közlöny, Budapest, 1907, 8. (különlenyomat) – Törzsgyűjtemény

Rampacher gyűjtői hírnevét levélzáró- és alkalmibélyeg-gyűjteményével alapozta meg, mely a legnagyobbak közé tartozott a világon. A magyar filatélia lelkes propagálójaként az első világháború körüli időszakban ő lett a Levélbélyeggyűjtők Első Hazai Egyesülete (LEHE) titkára, a Philatelia című újság rendszeresen utalt ez irányú tevékenységére. Ő írta a beköszöntőt az alkalomból, hogy a LEHE az újságot hivatalos lapjának választotta (1918), cikke jelent meg A VIII. hadikölcsön propaganda bélyegei (1918) címmel. Libellus. Gyüjtők, muzeumok és könyvtárak levelesládája. Briefkasten für Sammler, Museen und Bibliotheken című kétnyelvű folyóiratot szerkesztett 1919–1920-ban. Ennek 1919. október 15-i, első számában a világháború utáni nehéz helyzetben a gyűjtés újraindítására sarkallta honfitársait, irányt adva és hangsúlyozva, hogy minden gyűjtési ágban segítséget kíván nyújtani.

Hisszük, Libellus, 1919. október 15., szerk. Rampacher Pál, Címlap – Törzsgyűjtemény

A szerkesztésen túl saját maga is írt a lapba, például 1920 májusában a magyar filatélia, a posta bélyegkiadási helyzetéről a Károlyi-rezsim és a tanácskormány idején Adalékok a magyar filatelia történetéhez címmel.
A magyar bélyeg 50. évfordulójának megünneplésére 1921. szeptember 22. és 27. között került sor. Az ehhez kapcsolódó kiállításon a Drechsler kávéház különtermében (Budapest, Andrássy út 25.) bélyeggrafikai különlegességeket mutatott be a gyűjteményéből. Az Operaházzal szembeni Drechsler-palota, mely Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint épült 1883–1886 között, fontos műemlék, évtizedekig itt működött az Állami Balettintézet, a későbbi Magyar Táncművészeti Főiskola.

Budapest, Drechsler Éttermei. Képeslap, Jelzet: Klap.Bp.2.541 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Rampacher az ex librisek, kisgrafikák gyűjtését is részben egyesületi úton művelte. Tagja volt az 1909-ben megalakuló Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének, mely a művészeti élet, a műgyűjtés fellendítését tűzte ki célul, ennek grafikai szakosztálya töltötte be a 20. század elején a hazai ex libris egyesület funkcióját is. A céh az 1913-ban megrendezett nemzetközi ex libris kiállítással nagy lendületet adott a magyar ex libris ügyének, de 1923-ban megszűnt. Rampacher így a későbbiekben az 1932-ben létrejövő Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) alapító tagja lett, aktív gyűjtőként rendszeresen szerepelt a cserelistákon. A vidékiekkel is tartotta a kapcsolatot, kollekciójából rézkarc alkalmi grafikákkal vett részt a debreceni Ajtósi Dürer Céh kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban.
Rampacher Pál nevére szólóan Akantisz Viktor – aki író, bibliográfus, grafikus, festő, könyvrestaurátor és könyvkötő volt egy személyben – dekoratív szecessziós ex librist készített virágmintás drapéria előtt ülő, babérkoszorús nőalakkal, kapcsos könyvvel.

Akantisz Viktor grafikája, Jelzet: Exl.R/497 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Festői hatású Siegmund Walter Hampel osztrák művész alkotása.
Az alkalmi grafikák közül Bajor Ágost 1933-as rézkarca a humor eszközeivel jeleníti meg Rampacherék elköltözését Budapesten a Gyulai Pál utcából a Szentkirályi utcába.

Bajor Ágost rézkarca (1933), alkalmi grafika – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Rampacher az egyes gyűjtési területeket gyakran kombinálta, egyik típusú anyagát szívesen cserélte a másikért. Gyűjtési szokásaiba érdekes betekintést ad a Philatelia című folyóirat 1918. évi száma, amelyben régi illusztrált könyvekért (például Münchhausen-, Gulliver- és Ezeregyéjszaka-kiadások) cserébe posta- és alkalmi bélyegeket ajánlott. A MEGE Kisgrafika újság 1937. és 1939. évi cserejegyzékei szerint is alkalmi grafikát, levelezőlapot, kiállítási és alkalmi bélyeget kért, melyekért ex librist, levélbélyeget vagy más csereanyagot adott.
Több grafikai műfaj együttes megjelenésére példa Haranghy Jenő újévi lapja a ráragasztott „Seasons Greetings 1935” feliratú alkalmi bélyeggel. A mű szövege szerint „Rampacher Pál és felesége a jókivánatokat köszönik és viszonozzák!” A grafika érdekessége, hogy eredetileg házasságkötési köszönőlapnak készült, abból lett újévköszöntővé.

Haranghy Jenő grafikája. A kép forrása: 1. Magyar Virtuális Exlibrismúzeum. Palásthy Lajos gyűjteménye

Az Országos Széchényi Könyvtár alkalmi grafikái között papírra ragasztva szerepel az alábbi – a humort sem nélkülöző – bélyeg formátumú újévi üdvözlőlap, Fery Antal alkotása. A hordozópapíron Rampacher saját kezű aláírása is olvasható, mely jelzi, hogy a lap szerepelt a gyűjteményében, az is előfordulhat, hogy ő rendelte a grafikustól.

Fery Antal alkotása, Prosit 1936, alkalmi grafika – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szóban forgó kisgrafika Rampacher aláírásával ugyancsak fellelhető egy 1935. december 31-én gyűjtőtársának, Pinterits Tibornak elküldött levelezőlapon.
Az 1944-es évet köszönti az alábbi bélyeggrafika Rampacher nevére, mely szintén Fery Antal alkotása.

Fery Antal alkotása, BUÉK 1944. A kép forrása: magángyűjtemény

A sokoldalú gyűjtő, Rampacher Pál kollekciójának darabjai zömmel közgyűjteményekbe kerültek, kisebb tárgyai (gyertyatartó, levélnehezék, tintatartó, mellszobor stb.) a Magyar Iparművészeti Múzeumba, emlékérmei Besztercebánya város múzeumába. A tengeri hajóposta-bélyegzések évtizedek óta a budapesti Bélyegmúzeum anyagát gazdagítják; ex libriseiből, alkalmi grafikáiból az előbb említetteket őrzi az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára.

Irodalom:

1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 18
Arady Kálmán, Dr.: Visszapillantás. In: MEGE Kisgrafika, 1943/1–2. sz., 2.
Csere – Tausch. In: Philatelia, 1918. szeptember, 141.
A magyarországi bélyeggyűjtés kezdetei – válogatás id. Gazda István gyűjteményéből. In: Bélyegmúzeum
Nikodém Gabriella: A Levélbélyeggyűjtők Első Hazai Egyesületének története. In: Hírközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyv 2006, Budapest, 2007, 195.
Rampacher Pál. In: Heraldikai lexikon
Reitter kávéház a Dreschler palotában Budapesten. In: Egykor és most portál, 2010. február 17.
Soós Ferenc: Rampacher Pál. In. Uő.: Magyar numizmatikusok panteonja, Budapest, Argumentum – Magyar Éremgyűjtők Egyesülete – Magyar Numizmatikai Társulat, 2010, 192.
A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.). In: A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912, 450.
Varga Bernadett: Akantisz Viktor (1864−1943). In: OSZK-blog, 2016. szeptember 22.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Rampacher Pál (1881–1972). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 151–152.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.