Georgina, a könyv főszereplője látszólag normális életet él, napközben könyvesboltban dolgozik, esténként pedig szukkubuszként, azaz férfifaló démonként tevékenykedik. Szerelmi téren nem jött össze az élete, mivel a szukkubuszoknak az életerő-elvonási képességük miatt sajnos nem lehet halandókkal szerelmi kapcsolatuk. Mégis sikerül megismerkednie kettő, látszólag halandó férfival. Érezhető, hogy női íróval van dolgunk, mert két olyan tipikus férfival hozza össze a sors, akikre a nők vágynak: az egyik egy intelligens író, aki romantikus levelekkel bombázza, a másik pedig egy igazi Don Juan, jól néz ki és érdekes randikat szervez. Mindkét férfi mindig pont úgy reagál a nő elképzeléseire, terveire, ahogy azt a nő elvárja: meglepetések, ajándékok, reggelik stb. Georgina nagyon élvezi ezt a kettős helyzetet, kihasználja a férfiak adottságait, hogy jól érezze magát. A végén természetesen csak egy maradhat, ezért döntésre kényszerül, amivel mind a férfiaknak, mind magának lelki sérüléseket okoz. Szegényt nagyon sajnáltam, hogy két, majdnem tökéletes pasi közül csak az egyik lehet az övé!

Ez még önmagában elég gyenge történet lenne, ezért kellett behozni azt, hogy a főszereplőnő szukkubusz. Nem látom, hogy ezen lényeknek mi értelme van, valamiféle közvetítők lennének a halandó lelkek és a démonok között, a legfőbb feladatuk a lelkek elkárhoztatása, így azok a gonosz fogságába kerülnek. Az író a történet folyamán folyamatosan utalgat a szukkubusz tulajdonságokra, hogy mennyire kívánják a férfiakat és a férfiak is őket, de a tömérdek utalgatás mellett Georgina csak a könyv elején vadászik ténylegesen férfiakra. Állítólag ő a második legjobb szukkubusz, mégis az életét veszélyeztető hibákat követ el. Ahhoz képest, hogy neki kellene elcsavarni a férfiak fejét, pont fordítva történik, ami majdnem az életébe kerül. Azért ez messze áll a profizmustól!

Georgina a vámpír barátainak önti ki a szívét, akiknek egyébként más szerepük nincs a könyvben, és szerepelnek még angyalok is, akik mint a legtöbb történetben, védelmezik az elesetteket, köztük Georginát, és a végső csatát is ők vívják meg a várost megszálló gonosszal.

A borító nagyon eredetire sikerült, jól keverik a fekete-fehéret a lilával, probléma viszont, hogy mint mostanában a legtöbb könyvnél, túl sok információt elárulnak a hátoldalon. Ez alapján túl gyorsan ki lehet találni a történet végét – nekem már a könyv felénél világos volt, ki lesz a gyilkos.

Richelle Mead: A szukkubusz dala
Agave Kiadó, 2012.

Az első fejezet, az „Intro” kifejezetten erős, beránt, leesik az ember álla: rövid mondatokkal operáló, egyszerű, de szellemes próza. Elidegenedett, jellegzetes XX. század végi alakokat mutat be sokat ígérő, izgalmas helyzetben, szóval kitűnően betölti az intro-szerepet, felkelti az ember érdeklődését. De aztán, ahogy átlapozunk az eléggé erőltetett módon Tracklistnek elnevezett tartalomjegyzéken és belekezdünk a történet elejébe, hideg zuhany ér minket. És innentől hullámzó a színvonal – hol visszatér a bevezető szárazon is sziporkázó stílusa, hol meg úgy tűnik, mintha a szerző feladná az egyéni stílusának értékeit valami olyasmiért, amit manapság pózőrködésnek nevezünk.

Egy-egy lapon borzasztó töménységben önti ránk a popkultúrát, az utalásokat, odaillő idézeteket. Pedig Salingerrel, Bob Dylannel, Nick Hornbyval meg sznob slágerekkel takarózni, ha nem is illetlen, de legalábbis reménytelenül amatőr szintű húzás, a Facebookon is letiltja az ember azt, aki ilyenekkel nyomul. Ilyenkor nagyon érzi az olvasó, hogy ezt egy szárnyait próbálgató kezdő fiatalember írta, és hogy ez egy első regény.

Ugyanakkor, amikor meg elfelejtkezik egy-egy pillanatra a 90′-es évek kulturális kontextusának hangsúlyozásáról és a saját nyelvén, saját figuráiról, saját sztorit mesél, Benedict Wells kifejezetten jól ír. A főszereplő Robert Beck kiégett középiskolai tanár, egy szőke diákjairól és meghiúsult zenészkarrierjéről ábrándozó, önző és nem igazán rokonszenves figura. Ahogy azonban kénytelen kimozdulni megszokott tespedtségéből (egy szerelem, egy zseniálisan tehetséges tanítvány és egy drogos barát összeomlása miatt), egyre többet tudunk meg róla, egyre jobban megértjük nem túl kellemes jellemének mozgatórugóit, és egyre erősebben szurkolunk neki.

Vannak tehát jól eltalált karakterek, van jellemrajz, korrajz, kiégettség és ennek ellenére meglepő izgalom, és mindeközben igazi kortárs irodalmat élvezhetünk. Ami viszont túlzás, az a zenei vonal erőltetése. Bizonyos szintig érthető: a 90′-es évek vége a másolt CD-k, a gombamód szaporodó alternatív zenei irányzatok időszaka volt, a zenének a fiatalok és az idősebbek életében is központi szerepe volt. Bár öncélú egy kicsit, de ezzel indokolható a rengeteg idézet is, a tracklistre hajazó tartalomjegyzék és a megszámlálhatatlan zenei utalás. Még az is, hogy egy kiöregedett zenész és egy ifjú gitárzseni kapcsolata áll a központban. De ez így együtt már túl sok, arról nem is beszélve, hogy amikor Wells lerántja a leplet a zeneipar kulisszatitkairól, az szintén kicsit hamiskásra sikerül. Valóban igazán ért ehhez az író?

Amúgy a hangulatkeltő elemeket leszámítva teljesen hitelesnek tűnik, komolyan vehető, végig az az ember érzése, hogy akár igaz történet is lehet. Kivéve, amikor lemezszerződésekről, dallamokkal és dalszövegekkel üzletelésről van szó, ezek túlzottan leegyszerűsített, sablonos modulokból állnak inkább. Ez persze nem lenne nagy baj, csakhogy túlságosan ezekre van kihegyezve a regény.

Egyenetlen tehát a színvonal, ennek ellenére érdekes, egyedi olvasmány a Beck utolsó nyara. Az pedig egyértelmű, hogy az olvasó kíváncsi lesz Benedict Wellstől másra is – már csak azért is, hogy el tudja dönteni, át tudott-e lépni első regénye hibáin, és hogy egy, a siker által felfújt lufiról van-e szó, vagy érdemes-e mostantól mindent megszerezni, amin rajta van a neve.

Benedict Wells: Beck utolsó nyara
Geopen Kiadó, 2012.

A könyvnek már a felütése is nagyon erős: az űrben az idegenek ellen harcoló Gyarmati Véderőbe csak 75 éves önkénteseket soroznak be a megfiatalítás ígéretével. Ilyen közlegénynek csap fel a 75. születésnapján a főhős John Perry is, az ő első évét követhetjük végig a Gyarmati Véderő soraiban. A könyv első részére a kitűnő humor a jellemző, már a felesége sírja mellett állva is jókat mond az öreg, és később is a legváratlanabb pillanatokban jönnek nagyszerű beszólások a szereplőktől. OK, ezek általában kissé gusztustalanok, de attól még ütősek és pont a helyükön vannak.

A jó sci-fi egyik alapja, hogy a technikai és tudományos újdonságok egyrészt konzisztensek legyenek, másrészt ne meghatározzák, csak megalapozzák a mondanivalót. A vének háborújában ez tökéletesen így történik: a nem túl távoli jövőben járunk, ahol a Gyarmati Véderőnek a földinél fejletteb, de az olvasó számára is érthető és átélhető technológia áll a rendelkezésére. Az egyetlen furcsaság az volt, amikor a kiképzés előtt az információkat PDA-kon adták át a közlegényeknek, végül is ezeket már a jelenben sem használja senki, nemhogy a fejlettebb jövőben. A megfejtés, hogy a könyv csak magyarul jelent meg ilyen későn, 2004-ben még, amikor a szerző megírta, táblagépek egyáltalán nem voltak, és az okostelefonok sem terjedtek el ennyire. Szerencsére ezután a kiképzés és a harc során használt eszközök már kellően futurisztikusak akár 2012-höz képest is…

A disznó viccekkel feldobott űrháborúsdi azonban csak az alap ahhoz, hogy a szerző ma is releváns társadalmi kérdések sokaságát vesse fel. Ilyen az öregedés, a klónozás, a lélekvándorlás, a háborúzás, a gyerekkatonák bevetése, az univerzum, a szeretet – elképesztően sok érdekes kérdés merül fel a könyv átlagos terjedelméhez képest. Természetesen az összes megfejtés vitatható: nem hiszem például, hogy a 75 évesek nyitottabbak lennének az idegenek elleni harcra, mint a fiatalabbak. Az sem valószínű, hogy az univerzum értelmes lényei egymással egyáltalán összevethető technológiai és erkölcsi színvonalon álljanak ahhoz, hogy a mi fogalmaink szerinti háborút tudjanak vívni egymással. Ugyanakkor a szerző sehol sem ítélkezik, csupán az izgalmas történetbe ágyazva kérdéseket vet fel és elgondolkoztatja az olvasót, amivel nagyszerűen szórakoztat is.

A történeten pedig jól látszik a szerző tévésorozatos rutinja: a könyv végig pörgős és filmszerű, a tartalmi gazdagságához képest pedig meglepően rövid. Rengeteg harc, szerelem és tanulság fért el ezen a 250 oldalon, ami az év egyik legjobb könyve eddig. Jó, hogy végre magyarul is megjelent, várjuk a trilógia többi részét is!

John Scalzi: A vének háborúja
Agave Kiadó, 2012.

A regény három, egyenként nagyjából százötven oldal terjedelmű részre bontható. A címük a történet helyéül szolgáló földrajzi területek nevei. A jelen idejű rész 1899 októbere és szilveszter éjszakája között zajlik Londonban, Szentpéterváron, valamint Szibéria transz-bajkáli területén, vagyis a XIX. század legvégén, a régi világ és a hagyományos női szerepek alkonyán, valamint az új világ és ezzel párhuzamosan az Új Nő idejének hajnalán. A könyv első része Fevvers (az artista nő és szexszimbólum, akinek a legenda szerint nem csak szárnyai vannak, de velük repülni is tud) öltözőjében játszódik, ahol Jack Walser, a fiatal amerikai újságíró kérdéseire válaszol egy előadása utáni estén és hajnalba torkolló éjszakán. A beszélgetés során Fevvers elmeséli egész addigi életét, vagyis a történet ezen a ponton belenyúlik nagyjából negyed századnyira a múltba is.

A könyv első színe London. Kétségkívül ez a legpontosabban, legaprólékosabban kidolgozott a három közül, valószínűleg azért, mert Carter ezt ismerte a legjobban, hiszen itt élt. A főhős Fevvers Kelet-London Wappingnak nevezett részén egy bordélyházban cseperedett. Az ő világa az East End, szűkebben Whitechapel, a St. Mary-le-Bow templom tornya által uralt vidék a XIX. századi London legrosszabb környéke: a cockney nyelvjárás (ami Fevvers anyanyelve is, még a neve is a feathers szó cockney változata), a bevándorlók, a prostituáltak, a bűn világa, Hasfelmetsző Jack és a Torzó-gyilkos univerzuma. A második helyszín, Szentpétervár már sokkal kevésbé kidolgozott, voltaképpen fekete-fehér. Látjuk egyfelől az I. Péter cár Amszterdam- és Velence-fixációjára épülő ragyogó nagyvárost (az ünnepelt Fevvers is ezt ismeri meg, miközben luxusszállodában lakik, és partiról partira jár), és szembesülünk másfelől a bohóctanya keleti nyomorával, a rendezetlenségnek és kosznak azzal a félelmetes világával, amit a nagyszerű díszletek elfednek. A harmadik szín még ehhez képest is csupán vázlat: az a Szibéria toposz elevenedik meg a regény oldalain, ami mentális térkép formájában valószínűleg valamennyiünk fejében megtalálható. A végtelen tajgán, az emberi lét perifériáján, az Isten háta mögött, a senki által nem lakott érintetlen vadont átszelő transzszibériai vasút vidéke ez, ahol legfeljebb száműzöttek, fegyencek vagy sámánista bennszülöttek bukkanhatnak fel (fel is bukkan mind).

Angela Carter ismert volt harcos feminista nézeteiről is, vagyis nem meglepő, hogy ez a könyv is számos, a feminizmushoz kapcsolható elemet tartalmaz. Carter ezeket a tanmesének is beillő történeteit antiutópia-utópia ellentétpárokra építi fel, és arra hegyezi ki, hogy egy nők által kormányzott társadalom mennyivel békésebb, normálisabb lenne. A londoni színben először Nelson madám nyilvánosháza a példa, ahol a kuncsaftok természetesen szexuális tárgyakként tekintenek a hölgyekre; míg Nelson halála után a szétszóródó kurtizánok végül valamennyien külön-külön is normális életre lesznek képesek és egy új, egészségesebb világ alkotóivá válnak. Fevvers innen (miután ne feledjük, szárnya van!) egy női szörnyszülötteket bemutató „múzeumba” kerül, ami perverz hímek legalantasabb vágyait hivatott kielégíteni. Ilyen jellegű sztori Szentpéterváron a színes bőrű tigrisidomár és zenetanár Hercegnő; és a korábban szerencsétlen, de csodálatos muzikalitással megáldott fiatal lány, Mignon őszinte szerelme is. Természetesen a szibériai szín sem nélkülözi ezt a szálat: megismerkedünk egy ott létrehozott intézettel, ahol csak gyilkosságot elkövető és koponyájuk átmérője alapján kiválasztott nőket gyűjtenek egybe állandó megfigyelés céljából, de ahol a szintén női őröknek sincsen hová menniük, és végül együtt lázadnak fel.

Az Esték a cirkuszban számos olyan zárvány szöveget tartalmaz, melyek a cselekmény fősodrához nem kapcsolódnak szervesen, mégis egy ideig hosszasan foglalkoztatják az olvasót. Ezeknek kétségkívül van hangulatszínező szerepük, legitimitásuk a szövegben mégis kétséges. Ilyen például az első színben a törpe nő, Wiltshire Csodájának élettörténete, valamint a harmadik részben a női köztársaság kialakulásának részletes leírása. Nehéz megmondani, mit veszítenénk, ha a könyvből ezek a részek kimaradtak volna…

Angela Carter prózáját általában a mágikus realizmus körébe sorolják, de ez a könyv csak annyiban mágikus, amennyiben realista, vagyis a szerző csínján bánik az eszközeivel. A groteszk humor is jelentős elem a könyvben, a szentpétervári színt tulajdonképpen végig ez uralja, másutt azonban a hatálya korlátozott. Mindent összevetve nem könnyű olvasmány az Esték a cirkuszban, vontatott részek, következetlenségek is sorjáznak a regényben szép számmal, mégis, minden fáradságot megérő, kiváló könyv.

Angela Carter: Esték a cirkuszban
Magvető Kiadó, 2011.

Az Éhezők Viadalára a jövőbeli Panemben körzetenként egy lányt és egy fiút sorsolnak ki, akik egy valóságshow részeként egy arénában addig harcolnak, amíg csak egyikük marad életben. A Viadal hivatott féken tartani az elnyomott körzeteket a lázadástól, demonstrálva a Kapitólium hatalmát. Ebbe a Viadalba csöppen bele Katniss Everdeen, a történet az ő kálváriáját mutatja be. Neki, mint a 12. Bányászkörzet lakójának már gyerekkorától nehéz sorsa volt, mert az apja halála után rá hárul a feladat, hogy eltartsa mély depresszióba zuhant patikus édesanyját és 12 éves húgát. Amikor az éves Viadalra a kishúgát sorsolják ki, Katniss, hogy megvédje a biztos haláltól, önként jelentkezik helyette. A körzetükből mellé sorsolják még a pék fiát, Peeta-t, akivel együtt indulnak erre az útra, ahonnan legjobb esetben is csak az egyikük térhet vissza.

Az olvasó Katniss szemén keresztül nyer bepillantást a Kapitólium eltorzult világába, ahol a pénz és a külsőségek a meghatározóak, ahol a celebek az irányadók minden tekintetben. Az írónő által felépített világ elvont, mégis hiteles, könnyen el lehet képzelni egy ehhez hasonló társadalom kialakulását. Elég, ha csak a jelenlegi világunkban megnézzük, mekkora különbségek vannak a szegények és gazdagok között, és már most mennyire befolyásolják egyesek értékrendjét a “hírességek”. Ez a riasztó jövőkép tehát cseppet sem elképzelhetetlen. A Viadal logikai magyarázatával azonban nem értek egyet, ugyanis ha egy szülőnek a gyerekét minden évben attól kellene féltenie, hogy egy ilyen viadalra bekerülhet és az életére törnek, az nem alázatra és beletörődésre késztet, hanem lázadásra és forradalomra az elnyomók ellen.

A könyv felénél aztán elkezdődik a gyilkolászás, és bár folyik a vér rendesen, alapvetően nem ezen van a hangsúly. A főszereplőnek nem csak az elemekkel és a játékmesterek trükkjeivel, hanem a lelkiismeretével is meg kell küzdenie, miközben az írónő az egyik kezével ad, a másikkal elvesz elvet követve játszik az olvasó érzelmeivel. A lényeg, hogy a bizarr alaptörténet ellenére is működik ez a könyv, sőt lebilincselően izgalmas és szerethető. A történet vége meglepő, illetve sok kérdés nyitott marad, amelyekre a folytatásban választ kaphatunk – tehát a folytatása következik!

Suzanne Collins: Az éhezők viadala
Agave Kiadó, 2009.

The basic idea is a well-known possibility to travel back to the past and to change the history. We did know well the idea from movies (example from the movie classic Back to the future), television series (like Life on Mars) and many more – it would have been exciting. But not – the time-gate got the traveler too far in the past prior to the assassination of JFK. He had to live many years in the sixties until the murder. And what could an English-teacher do in the past? Saving some common people – it’s OK, yet. But teaching in a high-school? Meeting a girl? Writing a book? Is there any more boring idea to write a novel about?

There are many theories about JFK’s assassination and in the book the main character has a possibility to investigate the truth. It’s maybe an interesting topic to those readers who are interested in Lee Oswald’s life. We can observe him and his family very closely, because Jake turned out to be a very talented detective, even so he is an English teacher…

King couldn’t drop out his well-known, detailed torture-story. Exactly the same way like in Christine, the main character has a hard task to stop the murderer with the wrong left knee…

The ending of the book is simply bullshit, King was tired already. First of all, it’s at least fifty pages longer than it should be. In the second place, the human history may be changed by a time-traveler English teacher – but as far as it is known today, earthquakes are independent of human history… It wouldn’t be a problem if King brought a new interpretation to the time-travel topic, but it’s not new, just wrong. So let’s consider it like a love story and a literary version of Lee Oswald biography, so we got an average, but too long book about the sixties of the USA.

Stephen King: 11/22/63
Scribner, 2011.

A könyv önálló fejezetekből áll, amelyek mindegyike hasonlóan épül fel: Fiala gyerekkorával kezdődik, a kamaszkorával folytatódik és a rádiózással ér véget. Nagyszerű írói bravúr lett volna, ha úgy tudná ezt az ívet kb. harminc alkalommal bejárni, hogy közben egyszer sem ismétli önmagát, és a felnőttkorával kapcsolatban ez sikerült is, a rádiózásról bőven elegendő története van ehhez. A gyerekkori élményeit viszont többször is elismétli ugyanúgy – valaki észrevehette volna a könyv kiadása előtt, hogy pontosan hatszor magyarázta el, miért nem lett Ranschburg Jenő a pszichológusa…

A gyerekkori élményei sok-sok átismétlésének az az eredménye viszont biztosan megvan, hogy pszichológus bevonása nélkül is megérthetjük Fiala felnőttkori kudarcainak az okát. Tízéves koráig nem járt se óvodába, se iskolába, és a későbbi évek sem voltak éppen sikertörténetek, vagyis alapvető szociális ismeretei hiányoznak. Például hogy ne másszunk a szerelmünk nyakára, se udvarlás gyanánt, se akkor, ha már összejöttünk vele. Nem kell örök sérelemként kezelni, ha valaki véletlenül elfelejt megköszönni valamit, ahogy azt se, ha a miniszter néhány perccel késve érkezik a rádióműsorunkba – amibe Fiala sem érkezett meg pontosan soha! OK, az viszont már tényleg felháborító, ha a miniszterelnök és a felesége egy másik újságíróval többet beszélget, mint velünk! Sőt, Gyurcsány felesége a másiknak még puszit is adott! Valóban megérdemlik, hogy a KUSS! című könyvben ez szóvá is legyen téve!

Amikor viszont Fialának sikerül elszakadnia a számtalan sérelmétől, tulajdonképpen elég jó történetei vannak. Vitrayról például, aki mégiscsak közvetített a sokadik olimpián is a magyar szereplésről, vagy az idős zsidó úrról, aki félt az antiszemitizmus újraéledésétől. A könyv végén pedig a hazai rádiózás egy sajátos szeletéről, a kicsi rádiókról ír, és Fialának mindegyik témában nagyon jók a tárgyi ismeretei. Írni is nagyon jól tud – az értékítélete teljesen megbízhatatlan, de ettől még egy történet lehet jó.

A könyv végén a Balra át! című vers története is találó. Fiala rádióműsorát például politikai háttértámogatással egy nagy állami cég szponzorálta, cserébe interjúkat készített a vezetőkkel, külön nem is fáradva azzal, hogy jelezze: reklámról van szó. Aztán amikor az említett vers felolvasása miatt bajba került, végiglátogatta mind négy parlamenti párt vezetőit, mintha természetes lenne, hogy így intézzük el egy hatósági per kimenetelét. Láthatóan eszébe sem jut, hogy mindezekben talán az ő részéről is lehet itt-ott némi kivetnivaló, sőt mindezt a sértett fél nézőpontjából adja elő, vagyis teljesen nyíltan és őszintén mesél. Nem biztos, hogy az olvasóra ez pont olyan hatást tesz, mint ahogy ő gondolta…

Sajátos szocializáció, sajátos szakmai és erkölcsi nézetek – Fiala János végül is valóban érdekes személyiség, az olvasó jól szórakozhat. Maga a szerző viszont valószínűleg jobban járt volna, ha ez a könyve inkább a fiókban marad…

Fiala János: Kuss! nemzeti [...] nyalóka
Alexandra Kiadó, 2011.

Ne reméljen döbbenetes fordulatokat, hátborzongató izgalmakat, meghökkentő történeteket, lélegzetelállító csattanókat az, aki kezébe veszi ezt a kötetet. Minden kulisszában a ’70-es évek amerikai hétköznapjainak lidércnyomása jelenik meg, a megismert sorsok pedig az elsodort, az életben elbukott kisemberek átlagos sorsai. Ennek ellenére sok feszültség van ezekben az írásokban, sőt eljön az a pont is, amikor az olvasó már úgy érzi, hogy végül lennie kell valamilyen apokaliptikus lezárásnak, különös, bizarr fordulatnak, ami ezt az egyre növekvő feszültséget, ezt a nyomasztó légkört – akár egy tragédia formájában is – feloldja, katarzissá transzformálja. Azonban nem történik semmi. Hiperrealizmus, itt nincsenek csodák. A feszültség meg marad: bennünk.

A tizenkét novella mindegyike egy-egy pillanatkép emberi sorsokról, melyek gödörbe kerültek és egyelőre nem is látszik semmilyen kiút a zsákutcából. Állandó témája a párkapcsolatok válsága, a munkanélküliség, a kommunikáció lehetetlensége, a meg nem értés, a kiúttalanság és végül persze az egyetlen válasz a temérdek kihívásra (ami ugyan nem megoldás, hanem újabb, még talán az előzőeknél is nagyobb probléma) az alkoholizmus. Carver életének fordulatokban bővelkedő ötven éve alatt maga is megjárta azokat a mélységeket, melyeket írásaiban mérnöki pontossággal megjelenít, jóllehet ő sosem volt olyan névtelen, arctalan kisember, mint novelláinak „hősei”, leszámítva talán pályájának legelejét.

Nagyon sokrétű Carver írói tehetsége, ami a Katedrális oldalain megvillan. Egyáltalán nem egysíkúak ezek az írások, van hogy egyes szám első, van hogy egyes szám harmadik személyben zajlik az elbeszélés, a szerző néha férfiak, máskor nők bőrébe bújik, többen egyfolytában isznak (és vezetnek is), mások már az elvonón vannak, néhányan elhagyják családjukat, másokat elhagytak, sokaknak már most sincs munkájuk, mások még csak eztán veszítik majd el.

Stílusát tekintve egyértelműen a minimalista irányzathoz sorolhatjuk. Redukált szókészletet használ, rövid, tömör mondatokban meséli történeteit, ezen jellegzetességeivel gyökeresen szemben áll a posztmodernizmus általános irodalom-felfogásával. A minimalista prózában a nyelv csak eszköz a tartalom, Carver esetében konkrétan szociológiai-szociográfiai tartalmak megjelenítésére. A stílusa szikár, tényszerű, tömör, díszektől és sallangoktól mentes. Szereplőit nem jellemzi, nem elemzi cselekedeteik kiindulópontját, nem értékeli a végeredményt, senkit nem ment fel, de nem is ítél el, csak krónikásként tudósít az eseményekről, a következtetések levonását pedig (ha adódnak ilyenek) az olvasóra bízza.

Hősei természetesen nem igazi hősök, hanem olyan hétköznapi emberek, akik nem képesek arra, hogy sorsuk irányítását saját kezükbe vegyék, csupán passzívan sodrodnak az árral, csak elszenvedik az eseményeket. Carvert kizárólag az ő életükben kialakuló kis drámák foglalkoztatják. A történeteknek nincs olyan szabályos íve sem, hogy valahonnan tartanának valahová, inkább csak a szereplők életének egy pontján bekapcsolódunk, majd ugyanilyen hirtelen ki is kapcsolódunk belőlük. Carver stílusát szokás a piszkos realizmusnak (dirty realism) titulált, az amerikai prózában a XX. század ’70-es, ’80-as években kialakult irányzathoz sorolni. Pályafutására, írásaira különösen Hemingway, Csehov és Kafka gyakorolt nagy hatást, de korai munkái esetében még Faulkner hatása is kimutatható.

A magyar kiadásnak van néhány bosszantó technikai hiányossága, ami persze semmit nem von le Carver munkájának értékéből. A Magvető által kiadott, idegen nyelvből fordított könyvek második oldalán semmi más nem szerepel, csak a fordító neve: nos, ebből a kiadásból ez kimaradt, ezért ezt utólag beragasztva (!) pótolták. Ennél nagyobb probléma, hogy a külső borító hátsó részén olvasható rövid részlet nem ebben a könyvben, hanem Angela Carter: Esték a cirkuszban című (magyarul szintén a Magvető gondozásában megjelent) regényének 183. oldalán található. Feltehetően ebben az esetben is véletlen tévedésről van szó.

Mindent összevetve értékes olvasnivalót kaptunk kezünkbe a Katedrálissal, mely iránytűként szolgálhat a második világháború utáni amerikai életforma egy aspektusának, sötétebb oldalának megismerését illetően. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az amerikai realista irodalmat, a remekekbe szabott novellákat vagy a rövidprózát általában, és értékelni is tudják ennek a műfajnak minden szépségét és nehézségét, hiszen tudva levő, hogy milyen nehéz jó novellát írni. Nos, Carvernek ez sikerült, és nem is csak egyszer…

Raymond Carver: Katedrális
Magvető Kiadó, 2011.

A szerző az MTI washingtoni tudósítója volt, tehát alaposan ismeri az amerikai politikát, az ismereteiből azonban csak nagyon keveset használt fel ennek a könyvnek a megírásához. A jelek szerint nem is azért írta meg, mert különösebb mondanivalója lett volna, hanem kifejezetten a tájékozatlan magyar emberek számára, akik máshonnan valószínűleg nem tudnának ismereteket szerezni Obamáról. Megdöbbentően lenézi tehát a magyar olvasóközönséget, ráadásul hatásvadász: mintha tényleg azt várná, hogy a magyar olvasó majd elájul önmagában attól, hogy az amerikai elnökről magyarul is lehet már könyvet olvasni.

A nagy szavak között pedig felületes, pontatlan és semmi újat nem mond. A választási kampányból például Iowáról részletesen szó van, New Hampshire-ről is, majd az összes többi állam demokrata előválasztását elintézi azzal, hogy ott már semmi érdekes nem történt, ugorjunk is át talán a szuperkeddre. Az ellenfelekről pedig azt tudjuk meg, miben voltak rosszabbak – és már a szóhasználat is pongyola, mert Clinton és McCain kampánya természetesen nem volt rossz, hanem professzionális, jól működő, világszínvonalú kampányok voltak.

Az ilyen mélységű elemzés azonban már messze túlmutatna a könyv sztorizó jellegén, mert itt elsősorban történetek vannak, innen-onnan nyilvánosságra került háttérinformációk és beszólások különböző kulcsemberektől. Közismert dolgok ezek mindenkinek, akit érdekel az amerikai politika és olvas újságot papíron vagy az interneten – ez a könyv azoknak íródott, akik ezt amúgy nem teszik.

Érdekes lehetett volna még a szerző véleménye például a háborúkról vagy az egészségügyi reformról, egy ex-washingtoni tudósítótól a saját könyvébe éppen belefért volna. Ehelyett gyermeteg filozofálás van arról, hogy majd az idő eldönti, meg az amerikai választók, hogy az egészségügyi reformmal a pohár most félig tele van vagy félig üres… Vagy hogy a Sors nevű doktor bácsi mit írt fel receptre az amerikai elnököknek, illetve hogy milyen nagy hatású dolog is ezen a sárgolyón, amin élünk, hogy egy néger lett Amerikában az elnök. Igaz, Afrikában már volt ilyen, de az nem volt ilyen nagy hatású.

A magyar népről megtudjuk még, hogy egyébként is rasszisták vagyunk, valószínűleg ezért nem szurkoltunk annak idején Obamának McCainnel szemben, vagy aki szurkolt, az sem hitt abban, hogy megbirkózik majd a feladattal. Erről aztán fel vannak hozva cikkcímek az Index, az Origó, a Népszabadság, sőt a Veszprémi Napló cikkeiből is. Biztos igaza van a szerzőnek – nekem sajnos csak egyetlen publikáció maradt emlékezetes ebből az időből, amelyben Bede Márton az Indexen a létező világok legjobbikának nevezte az Egyesült Államokat, de Bede valószínűleg nem annyira rasszista, mint a többi magyar ember.

A könyv szerkesztőjére nézve kedvezőtlen, hogy sok ismétlés van a könyvben, a Bradley-effektust például a szerző háromszor is elmagyarázza más-más szavakkal.

A könyvet végül is egy dolog menti, hogy jelenleg nincs jobb nála, és ha valaki tényleg nem olvasott akkoriban újságot, akkor azért ebből a könyvből is kaphat egy hozzávetőleges képet Obamáról mint személyről és politikusról. Aztán ha újraválasztják, illetve ha befejezi elnöki pályafutását, remélem, hogy jelennek meg róla további kötetek, az eddigieknél sokkal jobbak is…

Bokor Pál: Obama – Az út Honolulutól a Fehér Házig, és mindig tovább…
Atlantic Press Kiadó, 2010.

Szeghalmi Lőrincz könyvében van néhány aprócska talány is. Az első mindjárt a szerző személye, Szeghalmi doktor ugyanis nagy valószínűséggel soha nem létezett, de ha valami véletlen csoda folytán mégis, úgy ezt a könyvet bizonyosan nem ő írta. Ez a regény minden szépségével és hibájával együtt bizony kortárs munka, és szerzője valószínűleg Alt Krisztián, akinek ez lehet az első könyve. Szeghalmi szerzőségének illúziója egészen addig tartható fönn (már ha cél ez egyáltalán), amíg az olvasó ki nem nyitja a könyvet és bele nem olvas, illetve a kötet végén át nem tekinti a köszönetnyilvánításokat, melyeket már Alt Krisztián jegyez. Itt konkrétan meg van jelölve, kik voltak valós, létező személyek a szereplők közül; leszögezve, hogy a szerző ezen emberek életének is csak egy, az Orvosi Tár című folyóirat 1839. október 13-i számában megörökített momentumát ismeri és használta föl regényének alapötlete gyanánt.

A szerző a regény egész hosszában erőlteti a levélformát. Azonban ezek a „levelek” egyáltalában nem levélszerűek, bár az elejükről sosem hiányzik a keltezés vagy a végükről az aláírás, de a kettő között semmi nincs, ami az olvasóban akárcsak rövid ideig is fenntartaná azt a képzetet, hogy ő most egy hajdan lejegyzett levelet olvas. Példának okáért hemzsegnek a párbeszédek, amik pedig ritkán részei igazi leveleknek. Aztán bármilyen kapocs, átkötés, ami egy valós levélfolyam darabjait összekötné, csirizként ragasztaná össze, nincsen. Megvallom, én személy szerint ennél elegánsabb megoldást választottam volna, például nem levélköteget találnának Kaposváron, hanem a doktor visszaemlékezéseit, amelyet most közzétesz Alt Krisztián. Vagy lehetett volna olyas feneket keríteni neki, mint amikor Umberto Eco a Rózsa neve elején a kézirat eredetét taglalja.

Problémás a történet maga is, tele van szakadozottságokkal. Nem lehet összerakni a cselekmény különböző elemeit, nem látni, hogyan kapcsolódnak össze, mi közük egymáshoz, holott a regény maga közel sem olyan bonyolult szerkezetű, hogy a nyájas olvasó valóságos útvesztőben érezze magát. Találunk benne érthetetlen zárványokat is: mi köze vajon Vass Györgynek és bandájának ahhoz, hogy Várady szolgabíró halála után még szellemként visszajár kísérteni törvénytelen fia, Jánoska érdekében? Hát semmi. Ki is írja ezt a szálat a szerző még a regény első felének vége előtt, hogy aztán szóba se hozza többé soha. De akkor miért írta bele? És ugyanígy mi közünk nekünk, vagy akár a főgonosz Vassnak a latorcai halászok tragédiájához? Semmi, de akkor hogy jön ez ide? És egyáltalán ki ez a Vass György? Rendben, a boszorkány Puzdes néni fia, de lenne inkább csak útonálló, aki rabol, gyilkol, fosztogat, nyájakat hajt el, vagy lenne csak nagyhatalmú boszorkánymester, akinek a zsebében van az egész fekete mágia, és olyan rontásokat tud a mit sem sejtő áldozatra bocsátani, hogy abba bizony bele lehet halni (sőt lesz is olyan, aki tényleg belehal). De hogy mindkettő? Hát nem sok ez egy kicsit? Néha az az érzése támad az embernek, mintha a szerző nem is egy, de három regény anyagát dolgozta volna egybe. Ez az alaktalan massza azonban, ami ebből az etvaszból kikerül, végül egy regénynek éppen rosszul kevés.

Pedig a regény alapjául szolgáló ötlet tulajdonképpen nem rossz, manapság az olvasók valósággal falják a misztikus thrillereket. Egyedivé az teszi ezt a könyvet, hogy a reformkori Magyarországon játszódik, azon belül is Ung vármegyében, Ungvár környékén. Bár a két főhős, a furcsa párost alkotó Szeghalmi doktor és a javas parasztember, Bakos alakja sok eredetiséggel nem szolgál, szédítő mélységgel nem kápráztat, kettősük mégis szórakoztató, kevés párbeszédeiket is szívesen, kedvtelve olvastam.

Látszik, hogy az író foglakozott a reformkori nyelvvel, mint anyaggal. Bár az igazi Szeghalmi doktor valószínűleg nem pont így vetette volna papírra sorait, de a könyv mégis alkalmas arra, hogy az illúziót fenntartsa, a korszellemet megidézze. Gyakran jelennek meg szavak régies alakban, szép számmal fordulnak elő olyan kifejezések, tulajdonnevek, melyeket ma már nem használunk, ezeket a dekódolás megkönnyítése okán megcsillagozza és lábjegyzetben mai alakra fordítja a szerző. Megesik, hogy korabeli orvosi beavatkozásokat (például szürkehályog-műtétet vagy koponyalékelést) részletesen leír, ezáltal művelődéstörténeti nyalánkságokkal bolondítja az olvasót. Érdekes eleme a műnek, hogy van egy szála, ami túlmutat a regény szorosan vett szűkös keretein, ez Szeghalmi Lőrincz életrajza, ami a könyv fülszövegében is olvasható, de fönn van a regény saját honlapján is számos egyéb érdekességgel, kulturális adalékkal együtt, amelyek együttesen segítenek jobban eligazodni a történet világában, korában.

Ambivalens tehát az a kép, amely a Levelek az árnyékvilágból elolvasása után megmarad, hiszen számos hibája, bosszantó következetlensége dacára szerethető könyv, ami olyan érzést hagy maga után, mint a kihagyott ziccer. A regény vége nyitott: a doktor éppen Bakoshoz indul határozott tervvel, és ez jó alapot kínál a történet későbbi folytatására is akár. Én csak biztatni tudom a szerzőt, hogy vágjon bele, a következő biztosan jobban sikerül majd!

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból
Magvető Kiadó, 2012.