Ali Smith 1962-ben született Invernessben, Skóciában; író, újságíró és színpadi szerző. A Hogy lehetnél mindkettő (How to Be Both) után az Évszak-kvartettjének első darabja Az Ősz (Autumn) volt  az írónő második magyarul megjelent írása.  A kvartett ötletét már a ’90-es években felvette Smith: lényege, hogy minden évszakról ír egy könyvet, mely darabok valamiképpen összefüggenek egymással. Ennek a vállalkozásnak az első darabja lett az Egyesült Királyságban 2016-ban megjelent Ősz, befejező kötete pedig a 2020 nyarán kijött Summer, amely a 2020. tavaszi lezárásokra reflektál.

Art, a természetíró-blogger éppen egy csúnya szakításon van túl: barátnőjével Charlotte-tal végső soron azon kapnak össze, hogy Arthur a blogjában (Art in Nature) kerüli a közéleti  kérdéseket, egyáltalán nem politizál, nem foglal állást ilyen ügyekben. Charlotte szerint azonban, akit valósággal feszítenek belülről az olyan problémák, mint a Brexit-szavazás hatásai, a migránsok helyzete és a környezetszennyezés, Art kívülállósága valójában önbecsapás és bűnös félrenézés, egy gyáva és megalkuvó álláspont. Ez éppen az év legrövidebb napján történik, miközben karácsonyra Art és Charlotte, Art anyjához, Sophiához hivatalosak Cornwallba. Art nem akarja bevallani anyjának, hogy szakítottak Charlotte-tal, de miután Sophia és Charlotte még sohasem táplálkoztak, Art megkéri a lakásával szembeni buszmegállóban látszólag tétlenül üldögélő fiatal lányt, Luxot, hogy 1000 fontért cserébe kísérje el őt, és három napig játssza el a barátnő szerepét. Amikor azonban szentesete a furcsa páros megérkezik Cornwallba, Sophiát, az egykor sikeres üzletasszonyt a teljes fizikai és mentális összeomlás szélén találják. A helyzetet Lux menti meg, aki Arttal elhívatja nagynénjét, Sophia nővérér, Irist, aki azonnal kocsiba vágja magát, bevásárol, és még egy karácsonyfa pótlékot is hoz magával. Csak egy bökkenő van: Sophia és Iris nem váltak el túl jó és 30 éve nem is találkoztak…

Sophia és Iris nem is különbözhetnének egymástól jobban: míg Sophia jó kislány volt, aki rendkívüli üzleti érzékkel rendelkezett és később egy sikeres kereskedelmi birodalmat épített ki, addig nővére, Iris volt a család fekete báránya, aki radikális idealistaként az apjukkal is szembekerülve állt ki az ipari vegyszerek mezőgazdasági felhasználása vagy éppen az atomfegyverek terjedése ellen. Iris kitagadása után sem változott meg, részt vett a Greenham Common katonai támaszpontnál létesült női béketáborban, 40 évesen is kommunában élt és most is, túl a hetvenen Görögországban migránsoknak nyújt segítséget. És végül itt van a negyedik szereplő, a regény tulajdonképpeni központi alakja Lux, aki nem szeret és nem is tud alakoskodni: gyorsan bevallja, hogy ő nem azonos Charlotte-tal, csak szívességből van itt, de ő az egyetlen, aki az atomjaira hullott család mindhárom tagjával megtalálja a közös hangot, s így alkalmas arra, hogy közvetítsen a z egymással beszélni nem tudó (talán nem is akaró) családtagok között. Lux egyébként horvát származású kanadai egyetemista, akinek szülei a délszláv háború elöl menekültek a lányukkal együtt, és most Lux éppen a Brexit miatt nincs könnyű helyzetben. Ő Shakespeare miatt szeretne az Egyesült Királyságban élni, de sajnos a tandíjra félretett pénze elfogyott, most alkalmi munkákból tartja fenn magát és éjszakáit egy londoni könyvtárba belógva próbálja tölteni. Viszont a három angolnál sokkal járatosabb az angol kultúrában, amivel hamar kivívja megának a megbecsülést.

Ahogyan a kvartett első darabjában megszokhattuk, a történetmesélés itt sem lineárisan halad előre: hanem jelentős idő- és térbeli ugrásokkal, mozaikszerűen, fragmentumokból építkezik, és arra bíztatja olvasóit, hogy ennek a kirakósnak a darabkáiból építsék fel saját olvasatukat. Bár a Tél egyértelműen könnyebb olvasmány, mint az Ősz volt, de ettől függetlenül teljesen egyértelműen amannak testvérkönyve: ugyanúgy nincs jelen idejű cselekménye: csak négy ember ül egy hatalmas házban, és az őket elválasztó emberi és politikai válaszfalak között próbálnak szót érteni egymással, miközben rengeteg brit és globális kulturális utalás jelenik meg. Megidéződik többek közt Shakespeare (ezúttal a Cymbeline című kevéssé ismert és ritkán játszott darabja kerül terítékre a karácsonyi asztalon), Dickens (tőle a Karácsonyi ének adja magát, ráadásul Sophia alakja egyértelműen rímel Scrooge figurájára), Charlie Chaplin és Elvis Presley is. Az Őszhöz hasonlóan itt is előkerül egy brit női művész, ezúttal Barbara Hepworth modernista és absztrakt szobrásszal ismerkedhetünk meg. Hepworth munkássága ugyan kevésébe szervesül a történetbe, mint Pauline Botyé az Őszben, de egy konkrét alkotása, az Anya és gyermek mégiscsak fontos szerepet játszik.

Barbara Hepworth-nek ez az absztrakt szobra említés szintjén megjelenik az Őszben is: ott az aggastyán Daniel Gluck birtokában volt, a Télben ugyanez a szobor Dannyé. A fiatal Sophia egy karácsonykor, séta közben ismerkedik meg a nála jóval idősebb férfivel, Dannyvel. Kapcsolatuk azonban nem folytatódik, mert mindketten elveszítik azt a cetlit, amire felírták a másik elérhetőségét. Pár évvel később véletlenül futnak össze egy londoni utcán, és roppant szenvedélyes, de teljesen kilátástalan, éppen ezért nagyon rövid ideig tartó szerelmi viszonyba kezdenek. Danny a lakásán mutatja meg a Hepworth-szobrot, mert igen: a Tél Dannye, az Ősz 101 öreg embere, Daniel Gluck, fiatalabb kiadásban. További kapcsolódási pont a két regény között Art munkáltatója, az SA4A nevű cég, amely az előző kötetben kerítésépítésbe fogott (vagyis Elisabeth velük került összetűzésbe). Ezek azonban olyannyira marginális dolgok, hogy az Ősz ismerete egyáltalán nem befolyásolja a megértést, vagyis a Tél önállóan is megállja a helyét: nem folytatása annak, inkább egy amellett álló másik regény.

Felsorolni sem lenne egyszerű azt a számtalan történelmi, politikai, társadalmi, kulturális hivatkozást, amivel Ali Smith ebben a kötetben is előhozakodik egy kiábrándító, kiüresedett családi karácsony örve alatt. A szereplők elérték a gödör fenekét, innen már csak felfelé vezet az út, ahogy Shakespeare Cymbeline című drámájában is van a reménytelennek tűnő alaphelyzetnek jó megoldása, úgy Smith könyvének kilátástalanságából is van kiút, éppen ezért ez egy újrakezdésben reménykedő, végső kicsengésében pozitív regény, még akkor is, ha korunk globális politikáját az írónő elég pesszimistán látja. Ahogyan karácsonytól kezdve már hosszabbodnak a nappalok, úgy hoz fényt Lux is ennek a családnak az életébe, mert Smith még a beszélő nevekkel is játszik: Lux – fény, Art – művészet, Iris/Ire – düh, Sophia – bölcsesség. Kíváncsian várhatjuk a folytatást, a Tavaszt.

Ali Smith: Tél
Magvető, 2021.

Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban. Harminc éves volt, amikor első regénye megjelent, és mindössze kétkötetes, alkotói válságban szenvedő szerzőnek mondhatta magát, amikor 2009-ben nekilátott, hogy papírra vesse saját életet. A 2011-ig terjedő röpke három év alatt írta és jelentette meg a Harcom hat kötetét, amit Norvégiában többen olvastak el, mint előtte bármit. Társadalmi esemény volt minden egyes rész megjelenése, a közönség pont úgy várta az újabb és újabb részeket, mint a televíziós sorozatok esetében. Az első kötet (Halál) a Kristiansand közelében eltöltött kamaszkor története, melynek középpontjában az apa jóval később bekövetkezett halála áll. A második rész (Szerelem) az író második feleségéről, Lindáról szól, ebben kapcsolatukról, közös életükről és a gyermeknevelésről vall a tőle megszokott, kendőzetlen őszinteséggel. A Játék, a ciklus harmadik darabja a Tromøya szigetén az apai terror árnyékában eltöltött, nem éppen felhőtlen gyermekkor krónikája, míg a negyedik kötet (Élet) az író utolsó gimnáziumi évéről és az azt követő egy évről tudósít, amikor is Karl Ove segédtanítói állást vállal egy észak-norvégiai halászfaluban, s nem mellesleg megteszi első írói szárnypróbálgatásait. Az utolsó előtti kötet, az Álmok szinte lineárisan veszi végig az írónak azt a 14 évét (1988-tól 2002-ig), amit Bergenben töltött, s amiről ő maga így ír a könyv legelső oldalán: „Rettenetes egy időszak volt”.

A monumentális, 3500 oldalas regényfolyam befejező kötete önmagában is monumentális: 1100 oldalával kis híján a teljes terjedelem egy harmadát adja, tulajdonképpen három könyv is kitelne belőle. És valóban ténylegesen is három részre osztható a Harcok alcímet viselő kötet. Az első rész körülbelül 400 oldalon a sorozat első kötetének megjelenése előtti időszak történéseit mutatja be a Knausgårdtól megszokott aprólékos részletességgel. 2009 szeptemberében járunk: a szerző a regény kezdetén Malmőben él második feleségével, Lindával és három gyerekükkel; az első Harcom regény megjelenésre készülve interjúkat ad és fényképek készülnek róla. A második kötetből tudjuk, hogy a fikció fogságából kitörni akaró író 2008. február 27-én éjjel fél 12-kor kezdte el megírni a saját életét. Vállalkozásában mindenki a valódi nevén szerepel, ekkor ugyanis Knausgård nem számolt még a lehetséges következményekkel. Amikor elkészült a kézirat, minden szereplőnek elküldte, hogy nézzék át azt a részt, ahol ők is szerepelnek, hogy amennyiben igény van rá, meg lehessen változtatni kiadás előtt a neveket. Kicsit tartott a reakcióktól, de arra a családi botrányra, ami végül is kitört egyáltalán nem volt felkészülve. A regényben Gunnar néven szereplő apai nagybátyja ugyanis nemcsak saját és családtagjainak nevét szeretné megváltoztatni, hanem meg akarja akadályozni a könyv publikálását is. Perrel fenyegeti őt és kiadóját egyaránt, mert az egész könyvet merő hazugságnak tartja: szerinte az író apja nem lakott két évig az anyja (vagyis Karl Ove nagymamája) házában, mindössze halála előtt két hónapot. Apja nem is volt alkoholista, teljesen normális életet élt, nem itta magát halálra, hétköznapi szívroham végzett vele. Ebből fakadóan természetesen az sem igaz, hogy a ház, ahol meghalt, üres üvegekkel, vizelettócsákkal, ürülékhalmokkal és rothadó ruhákkal lett volna tele. Gunnar akciójával eléri, hogy Knausgård kételkedni kezdjen abban, hogy hitelesen ábrázolta-e gyerekkorát és apja halálának körülményeit. Teljesen elhatalmasodik rajta a bűntudat és az aránytalan kétségbeesés, de apai teendőit mégsem hanyagolhatja el. Karl Ove mindenki nevét megváltoztatná Gunnar kedvéért, de az apjáét nem, hiszen nem csak az első könyv, hanem az egész Harcom-univerzum központi figurája ő, aki ezért nem szerepelhet más néven; a dilemmát úgy oldja meg, hogy egyáltalán nem írja le a nevét…

Itt kezdődik a kötet második nagy része, amely A név és a szám címet viseli, és tulajdonképpen nem más, mint egy a főszövegbe beillesztett 400 oldalas esszé (a kötet e részéért Knausgård 2020-ban elnyerte az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Médicis-díjat esszé kategóriában). Nagyon színvonalas szöveg, de nem könnyű olvasmány: sok egyéb mellett tartalmaz egy igen aprólékos és részletes elemzést Paul Celan Szűkmenet című verséről, ahonnan elérkezünk a Holokauszthoz, majd a nemzetiszocializmus természete kapcsán előkerül Adolf Hitler személye, és az ő Mein Kampf-ja is. Knausgård egészen unortodox módon nem egy földöntúli szörnyetegnek látja Hitlert, hanem egy nagyon is emberi alaknak, aki azonban sohasem látott borzalmakat szabadított a világra. A Mein Kampf-ban Hitler sorra veszi saját gyermek- és fiatalkorának eseményeit és a vele történtekből (zsarnok apa, a szeretett anya halála, a sikertelen művészi karrier, a bécsi hajléktalan lét, végül az Első Világháború tapasztalatai) vezeti le sajátos világlátását. Tulajdonképpen ezt végzi el Knausgård is saját Min Kamp-jában is, de ebben ki is merül a két írás hasonlósága. Ebből a kötetből sem derül ki túl sok a ciklus címadására vonatkozóan, annyi azonban bizonyos, hogy a címválasztás következménye a Mein Kampf beemelése, és nem fordítva. Hitler könyvével először a nagyszülői ház takarítsa közben, halott apja holmijai között találkozik a szerző, de csak jó 10 évvel később, mikor már javában írja ezt a regényciklust, kezdi el olvasni, hogy valamit mondjon is róla.

A betoldott esszé után folytatódik a történet: egyre-másra jelennek meg az újabb és újabb kötetek, míg végül a szöveg utoléri önmagát: Karl Ove már ezt, a hatodik kötetet írja.  Az elbeszélő folyamatosan tudósít arról is, hogy éppen milyen körülmények között írja a szöveget, és hogy már be kellene fejeznie a kiadója és családja által szabott határidők miatt. A regény háromnegyedéig minden mérföldkőnek tekinthető eseményt maga mögött hagy az idővonal, de folyamatosak a jelen idejű betoldások is. A szöveg reflexivitása is átlép egy újabb határt: az előző kötetek utóélete jelentékenyen visszahat a hatodik megszületésére, ugyanis a kommentált események (kiadói tárgyalások, interjúk, kötetbemutatók, sajtómegjelenések) egy része valóban jelen idejű a Harcok írásával. Jelen kötet és talán az egész regényfolyam tetőpontja a 987. oldalon érkezik el, amikor is a szerző előkerült dokumentumok és egy orvos levele alapján rádöbben, hogy mégiscsak jók az apja halálával kapcsolatos emlékei, vagyis nem ő, hanem Gunnar hazudik, és ekkor, egyetlenegyszer leírja az apa nevét: Kai Åge Knausgård.

A hatodik kötet rohamírása közben bekövetkezik egy nem várt, szomorú esemény is: Linda mániás depressziója annyira elhatalmasodik, hogy kórházba, pszichiátriára kerül. Rossz belegondolni, hogy Linda, aki a második kötet házasságuk részleteit kiteregető epizódjait is nagyon rosszul viselte, vajon milyen lelkiállapotban olvashatta tulajdon összeomlásának részletes krónikáját. Az utolsó 200 oldal egészen naplószerű: az író folyton jelzi, hogy milyen napon hány óra hány perc van, mikor éppen ezt írja. Végül 2011. szeptember 2-án reggel 7 óra 7 perckor befejezi regényt, és vele az egész ciklust is természetesen, és leírja az utolsó félmondatot: „igazán élvezem, hogy nem vagyok többé író.” (1096. oldal).

Karl Ove Knausgård Harcom című regényfolyamának zárókötete az egész ciklus esszenciája is, de kétségtelenül valamelyest a körön kívül áll és a többi kötetet fogadtatásáról tudósít, meg persze arról, hogyan változik a meg a szerző saját élete is a siker hatására: hogy mindenhol a saját képét látja, hogy felismerik az utcán, és hogy a repülőgépen mellette ülő utas éppen róla olvas újságcikket. A szöveget kettévágó 400 oldalas esszébetét nem könnyű olvasmány ugyan, de bizonyára senkinek sem szegi kedvét, aki a ciklus előző öt kötetét is olvasta.

Karl Ove Knausgård: Harcok – Harcom 6.
Magvető, 2021.

Torockay András Budapesten született 1981-ben. Kritikus, költő, zenész és író; az Előszezon irodalmi műhelyblog egyik alapítója. Pályakezdő bölcsészként 2007-ben egy gazdasági világválság közepén találta magát, akkoriban sok hozzá hasonló sorsú fiatal ment kényszerből külföldre mosogatni, vagy call centerben kezdett dolgozni itthon. Ő meg sem állt a kukásautóig, bölcsészként szelektív szemétszedésből élt évekig. Ma már ukulele- és basszusgitár-oktató. Van egy együttese is: a Belső parancs és Külső kényszerek. Első kötete Napfényvesztés címen 2010-ben jelent meg. Saját bevallása szerint kudarcként, pályakisiklásként élte meg a kukásautón töltött éveket, azonban volt pozitív hozadéka is a történetnek: minden munkanapján jegyzeteket készített, ezek szolgáltatták ennek a regénynek az alapanyagát is.

Kétségkívül szociografikus ihletettségű munka a Boldog emberek, abban az értelemben mindenképpen, hogy hitelesen tudja ábrázolni a kukásautón dolgozó emberek mindennapjait. És ez egy kemény, mocskos világ, amihez értelemszerűleg nagyon mocskos beszéd társul, vagyis azok számára, akiket az ilyesfajta beszédmód zavar, nem javasolt ennek a könyvnek a forgatása. De lássuk be, életszerűt len lenne, ha a hulladékgyűjtő munkások filozófiai eszmecseréket folytatnának utazás közben. Ehelyett szexről beszélgetnek roppant plasztikusan, direkt megfogalmazásban, a képzeletnek kevés szerepet hagyva, de előkerülnek mindféle sztorik, egymást is ugratják, szidják a munkát, a céget, a vezetőséget, az egész világot; van, aki félműveltségét csillogtatva ismeretterjesztő filmeket mesél el, vagy összeesküvés elméletekkel hozakodik elő. A kétméteres, tetovált, neonáci óriás, Zeller Gyula, Sándor bá, Bandi bá és Szabi is nagyszerű kocsmafilozófusok. Mellettük a fiú jobbára hallgat, ha kérdezik rövid válaszokat ad, kötelességtudóan együtt röhög a többiekkel, amikor annak van itt az ideje, de igazából oda se figyel, ami nem is olyan nagy csoda, mert a történetek nagyon hasonlóak, újra és újra előkerülnek, gyakorlatilag folyamatosan ugyanarról a pár dologról folyik a szó. A Boldog emberek terjedelmének nagy részét, ezek a kukásautóban lezajló nem túl értékes beszélgetések alkotják. Ilyen értelemben ennek a regénynek nincs cselekménye, nincs története, illetve ami mégis van, az erősen a háttérbe szorul.

Merthogy a fiúnak van egy másik élete is. Egy albérletben lakik, amit alig tud fizetni, ami nem meglepő, hiszen hetente egyszer, később kétszer megy a szelektív hulladékgyűjtésben segíteni. Otthon feljegyzéseket készít mindenféle dolgokról, a szakdolgozatával azonban nem halad. Nagyon szeret szabadidejében felhőket fotózni, s bár ebben jó, ezt is csak hobbiként űzi. Ambivalens helyzetben van, mert bár kukásautón dolgozik, valójában egy betegesen tisztaságmániás szorongó, aki ötször kezet mos és megfürdik amint hazaért, minden látogatója után alaposan kitakarít, és természetesen soha nem fog meg semmit a BKV járatain. Problémás, terhelt az apjával való viszonya is: az apja rákos, mégis ő látogatja meg a fiút, aki ezeknek a látogatásoknak ritkán örül, mert az apa cseszegeti a szakdolgozata miatt, meg azzal, hogy keressen magának végre valami normális munkát, ráadásul még a koszt is behordja a lakásba, mert képtelen azonosulni fia koszfóbiájával.  A fiú az ablakából egy erkélyre lát az utca túl oldalán, ahol rendszeresen cigizik egy lány, később kiderül, hogy ő Eszter, akivel a fiúnak sikerül össze is jönnie. Az apa-fiú kapcsolat mellett ez az Eszterhez fűződő szerelmi szál az, ami a regény történetét adja, s persze az évszakok váltakozása mellett ennek a kapcsolatnak a változásán mérhető le leginkább az idő múlása is. Megismerkednek, jönnek az első randik, aztán már járnak, de még minden happy, majd Eszter is a fiú arcába vágja, hogy hulladékot gyűjt, rendes munkája, egzisztenciája nincsen, egyre többet és egyre csúnyábban veszekszenek, végül szakítanak. De szögezzük le még egyszer: ezeknek a történetszálaknak a terjedelme jócskán elmarad a kukásutóban folyó eszmecserék terjedelmétől, az pedig az állandóságot, a helyben járást, a tötymörgést képviselni: mindig ugyanarról beszélnek, utálják az egészet, mindig megállapítják, hogy le kell pattanni innen, tovább kell lépni, de aztán mindenki marad a helyén és minden marad a régiben, a fiú is ebbe a helyzetbe van belekötve.

Fiú – az író is így nevezi főszereplőjét, akinek a neve legalábbis problémás, ugyanis több névre is hallgat: a melósok az autóban Jocónak hívják, rejtélyes okból, mert nem ez a neve, de a fiú nem akarja mindannyiszor kijavítani őket, tehát hallgat erre is. A telefonján gyakrabban keresik Süveges Csabát, mint őt; eleinte még szól, hogy ez már nem Süveges Csaba száma, de aztán már ez sem érdekli, sőt egyszer még az is eszébe jut, hogy lehet, hogy tényleg ő Süveges Csaba. Amikor Eszterrel megismerkedik, Aranyos Elemérként mutatkozik be, a lány azonban ezt nem hiszi el és elkéri a személyijét, és jóval később Esztertől tudjuk meg, hogy az okmányon a Joó Béla név szerepelt, ez a név azonban csak akkor egyszer van leírva a könyvben.

A regény címe: Boldog emberek, meglepőnek tűnő választás, mert a boldogság írmagja sem szerepel, ebben az igencsak lehangoló nem-történetben, anti-történetben. A szerző maréknyi szereplőt mozgat, akikre temérdek jelzőt lehetne ráaggatni, de ezek között nem szerepelne a boldog, legalábbis a szó szótári értelmében semmiképpen sem. Inkább arra utalhat a cím, hogy az autóban ülő munkások a helyükön vannak, az életükben nincs semmi előrelépés, de nem is nagyon tesznek érte semmit, mert látszólag jól elvannak, és van az a nézőpont, ahonnan ez már boldogságnak tűnhet, ilyen például a Korzó parkolójában csövező koldusé is. Toroczkay András Camus egy Sziszüphoszról írt esszéjére vezeti vissza a címet, akit (mármint Sziszüphoszt) azért kell boldognak tekinteni, mert bár tisztában van helyzete lehetetlenségével, mégis beleáll az értelmetlen munkába és vállalja a sorsát. És hát ne menjük el szó nélkül Móricz Zsigmond szintén szociografikus hátterű munkája, A boldog ember mellett sem, melynek egy másik Joó, nevezetesen Joó György a főszereplője…

Toroczkay András fontos kérdéseket tesz föl könyvében, azonban szerencsére nem válaszolja meg őket, az olvasóra hagyja az esetleges tanulságok levonását. A regény nyelvezete nem bonyolult (sőt…) ennek ellenére mégsem könnyű olvasmány, elsősorban az időkezelés nehézségei, a kukásautóban elhangzó roppant trágár szöveg, és az enyhén szólva is fojtogató atmoszférája miatt. A helyzet kilátástalannak tűnik, nem látszik a vége, erre utal az is, hogy a fiú éppen Kuncz Aladár Fekete kolostorából írja a valószínűleg soha el nem készülő szakdolgozatát. Ennek ellenére a regény utolsó fejezetében mintha mégis történne valami…

Torockay András: Boldog emberek
Magvető, 2021.

Fehér Béla 1949-ben született Debrecenben. Író, újságíró, méghozzá elég termékeny szerző: 1990 óta 22 a neve által fémjelzett kiadvány jelent meg, többségében regények, ami azt is jelenti, hogy átlagosan évente előrukkol valamivel. Írói munkássága sokszínű: regényei mellett vannak tárcanovellái, lehangoló komédiái, de még gasztronómiai tárgyú kollabjai is. Itt az olvaslak.hu-n eddig három könyvéről írtam recenziót. Magáról azt vallja, hogy soha semmit nem szeretett igazán komolyan venni az életben, hogy ez általában mennyire igaz rá, nem tisztem eldönteni, de az biztos, hogy erre a regényre ez maximálisan érvényes, hiszen az Ördögcérna az, amit nehéz komolyan venni, bár az is igaz, hogy maga a szerző sem várja ezt el tőlünk.

Az Ördögcérna ötlete Esterházy Péter álregényként már évek óta érlelődött Fehér Béla fejében (és íróasztala fiókjában), az ötletet aztán elvetette, átdolgozta, kibővítette, míg a 2020-as év karanténja idején Keszthelyre kötözve végül meg is írta, s bár az Esterházy Péter álregényből végül semmi sem marad, csak a nyelv, ami a történet helyett a regény központi elemévé válik, illetve egy EP nevű szereplő a Nyugatos színben. Na de mégis: mit kínál nekünk az Ördögcérna? Azt nyugodtan mondhatjuk, hogy varázslatos és mesés a könyv, abban az értelemben mindenképpen, hogy itt a természetfeletti teljesen hétköznapi. A másik a sikamlós, sőt eléggé vaskos humor minden elsöprő áradása, néhol bizony már a jó ízlés határmezsgyéjén éppen, de azon végül soha nem átbillenve.

A regény maga négy szálon, négy különböző elbeszélő, négy teljesen más nyelvén fonódik, gabalyodik össze. Az első szín a jelenben játszódik, ennek elbeszélője a szerző. A vastavai Sárga Pipacs vendégfogadóban, melynek tulajdonosa jelenleg IV. Rideg; filmesek szállnak meg, akik a Zöldvendéglő című filmet forgatják a környéken. Itt részletes betekintést kapunk a forgatócsoport mindennapjaiba, még a készülő film jeleneteibe, illetve a jelenlévők rendkívül kusza magán- és szexuális életébe is. Elég egyhangú a filmesek élete: felkelnek, forgatnak, berúgnak, lefekszenek (valakivel), felkelnek és forgatnak megint. Közben különös, megmagyarázhatatlan dolgok történnek a fogadóban: motoszkálás a pincében, kaparászás a falakban, mígnem egyik éjjel egy hatalmas répát is találnak.

A második történetszál nagyjából száz évvel korábban a jelenlegi fogadós nagyapjának, II. Ridegnek az idejében játszódik és egy vaskos paksaméta tartalmazza, amely a II. Rideg emlékiratai címet viseli, így ennek értelemszerűleg II. Rideg az elbeszélője. Híres magyar, a Nyugat folyóirathoz kapcsolódó literátorok érkeznek fürdőkúrára Vastavára, és a Sárga Pipacsban szállnak meg. Itt van Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Juhász Gyula, Hatvany Lajos, Szerb Antal, Babits Mihály, sőt a történet egy pontján csatlakozik hozzájuk EP is. Nagyon szórakoztató és nem kevéssé szókimondó II. Rideg elbeszélői stílusa, aki egy a valóságban soha, senki által nem beszélt archaizáló műnyelven szólal meg. Fehér Bélától hasonló nyelvi kísérletet korábban a Kossuthkifliben figyelhettünk meg. Párhuzamba állítható egyébként az első és a második szín: a filmesek és a nyugatosok hasonlóan bohém társaság, itt is, ott is különös dolgok történnek, és persze feltűnik ismét az óriási répa…

A harmadik szál elbeszélője a péklapátom repkedő puttó, vagyis a Péklapáton Utazó Tobogán, aki Fehér Béla 1990-es Zöldvendéglő című regényéből repült át ide (nem mellesleg ennek a könyvnek a megfilmesítésén dolgoznak a filmesek). Tobogán (aki hajdan egyszerű péklegény volt) fentről a magasból (szó szerint és átvitt értelemben is) látja a történéseket. Mindaz, ami a való életben megmagyarázhatatlan, számára nyilvánvaló, hiszen át tud járni az egyik világból a másiba, a valóságból a mesék birodalmába, ahol mindenféle démonok, ördögök, mesebeli lények, hétfejű sárkányok a maguk hús-vér valójukban léteznek, és néha átkerülnek a másik világba, ide hozzánk: a vastavai Sárga Pipacsba.

A negyedik elbeszélő pedig Lexicus, vagyis az önjelölt polihisztor és helytörténész Berettyó Gyula, aki az ördögszar után kutat. Száz évvel korábban, még a nyugatos írók fürdőkúrája idején rejtélyes, kénköves szagot árasztó ürülékhalmot találtak a Sárga Pipacsban, ami sokáig megvolt még egy üvegben a református parókián, de sajnos időközben elveszett. Berettyó Gyula a nyomokat követve az ördögszar több vastavai megjelenéséről is tudomást szerez, illetve homályos beszámolókra lel egy különös kísértő felbukkanásával kapcsolatban. S milyen meglepő: a nyomok a jelenben is a Sárga Pipacsba vezetnek, ahol egy átjáró volna abba a másik, levegőn túli világba, melyen keresztül az ördögök szabadon járnak-kelnek.

Az óriási répa, ami a történetben többször is felbukkan (mindannyiszor sikamlós megjegyzésekre adva okot) valójában természetesen nem répa, hanem az aszandkoró gyökere. Az aszandkóró az ernyősvirágzatúak rendjébe és a zellerfélék családjába tartozó növényfaj. Nevezik még undorkórónak, ördöggyökérnek, illetve büdösgyantagyökérnek is. A történetben szintén többször megjelenő ördögszar pedig a népi neve az aszandkoró gyökerének beszáradt gyantájának, amit Indiában fűszerként használnak. A másik növény, ami központi szerepet kap a regényben, és amire a cím is utal: az ördögcérna. Az ördögcérna a lícium másik neve, ami a burgonyafélék családjába tartozó növénynemzetség, melybe cserjék és kis fák tartoznak. A nevezetes debreceni líciumfa, amely a Református Nagytemplom szomszédságában, az egykori püspöki palota előtt látható, a közönséges ördögcérna egyik példánya. Az ördögszekér pedig (eredetileg ez lett volna a regény címe) az ördögcérna pusztában görgő termése, de az ördögcérna, mint cím árnyaltabb, hiszen a növény ága-bogait, meg a föld alatti, nem látható részét is jelenti, a regényben pedig csomó minden van, ami nem látszik, ere utal ez a cím.

Érdekes írás Fehér Béla Ördögcérna című regénye, mert bár a történet nem mindig könnyen követhető, és azt sem merem állítani, hogy a különböző történetszálak és epizódok kikerekednek a végére, hogy legalább megsejtsük, hogy mi a történet, a szerzővel közös utunk vége, de mégis könnyen olvasható, mert a rengeteg nyelvi játék, stílbravúr és a bőven áradó humor végül elviszi a hátán az egészet. Mondjuk a szerző deklarált célja nem is az volt, hogy elmeséljen egy érdekes történetet, hanem hogy a nyelvről mondjon valamit, és ennek a célnak ez a könyv maximálisan eleget tesz.

Fehér Béla: Ördögcérna
Magvető, 2021.

Bár az 1959-ben született francia írónőnek ez az első magyar nyelven megjelent regénye, neve drámaíróként korábban is ismert volt már hazánkban, több darabja szerepelt magyar színházak repertoárjában, így a Művészet, Az öldöklés istene, a Bella figura és az Egy élet háromszor. A világhírnévre is színdarabjai révén tett szert: a Művészet és Az öldöklés istene egyaránt megjárta a Broadwayt és a West Endet, utóbbiból Roman Polanski 2011-ben nagy sikerű filmet is forgatott. Yasmine Reza azonban nem csak a drámák területén alkotott nagyot, hanem írt már portrékönyvet Nicolas Sarkozyről (ez Hajnalban, este vagy éjszaka címmel magyar nyelven is megjelent 2010-ben), és több regénye i s napvilágot látott az 1997-es Hammerklavier óta.

A Babilon egy fotó részletes leírásával kezdődik: egy falnak támaszkodó idősödő, öltönyös, vézna férfit ábrázol a kép, kezében egy Awake! című röplapot tart (nyilván ezt osztogatja), lábánál egy táska áll a földön, melynek csak a füle látszik a képen, s valószínűleg a röplap további példányait tartalmazza. A férfi nagyon szomorúnak és végtelenül magányosnak látszik. A fényképet Robert Frank, svájci származású amerikai fényképész készítette 1955-ben Los Angelesben a címe pedig Jehovah’s Witness. A kép Robert Frank The Americans című 1958-as albumában jelent meg, melyet Elisabeth. a regény elbeszélő főszereplője a földkerekség legszomorúbb könyvének tart. Ez az album, és több fotójának részletes leírása később is előkerül a regény oldalain, de ez a fénykép azért nagyon érdekes Elisabeth számára, mert a fölötte lakó szomszédja, Jean-Lino Manoscriviri jut róla az eszébe.

Jean-Linót Elisabeth a lépcsőházból ismeri, mert míg a többi lakó lifttel jár, ők ketten a lépcsőt használják, motivációjuk azonban eltérő: Elisabeth a mozgás miatt lépcsőzik, Jean-Lino pedig azért, mert betegesen fél a lifttől. Így ismerkednek meg s kapcsolatukból barátság lesz. Jean-Lino szomorú és magányos embernek látszik, holott boldog házasságban él extravagáns jazz-énekeső és pszicho-terapeuta feleségével, Lydie-vel. Mégis a szomszéd kívülállónak tűnik, részben olaszországi zsidó gyökerei miatt, részben visszahúzódó, szótlan személyisége miatt; Jean-Lino az az ember, akinek feleségének előző házasságából született unokájának, sőt még saját macskájának elismeréséért is folyamatosan meg kell küzdenie.

Elisabeth az öregség elleni harc jegyében csomó olyan dolgot kipróbál, amit korábban sose tett, így jut eszébe az is, hogy tavaszváró partit szervezzen, amire nemcsak rokonokat és barátokat, de saját és férje munkatársait is meghívja, sőt a Manoscrivi házaspár is a meghívottak között szerepel. Az este elég nyögvenyelősen indul, de aztán nagyon jó hangulatú buli kerekedik belőle, mindenki fogyaszt is rendesen, az utolsó vendégek késő éjszaka mennek el. Elisabeth és Pierre a pakolást és takarítást másnapra hagyja és ágyba dől. Épp elaludnának, amikor hajnali kettőkor kopognak az ajtajukon: Jean-Lino az, aki arról számol be, hogy csúnyán összevesztek Lydie-vel és ő hirtelen felindulásból megfojtotta a feleségét.

Ezen a ponton krimibe fordul a történet, bár nincs túl sok rejtély, és nem kell keresni a gyilkost sem. A Babilon legfontosabb kérdései ekkor merülnek föl: Elisabeth válaszúthoz ér, vagy az igazságszolgáltatás oldalára áll, vagy pedig segít barátjának, akiről tudja, hogy nem rossz ember, csak most megrévedt. Mire kötelez a barátság? Vajon a barát akkor is segít, ha a másik komoly bajba keveredett? Viszont a gyilkosság nem játék, nem olyan, mint amikor valaki csokit lop a sarki boltból. Ha Elisabeth segít, a lebukás esetén bűnrészességet kockáztat, amiből bizony börtön is lehet. Vajon elvárható egy baráttól, hogy akár ilyen esetben is mellettünk álljon? Vagy itt a morális szempont felülírja a barátságot? Yasmina Reza a bűnügyi írót is remekül hozza, persze nem véletlenül: a sajtóban rendszeresen követi a bűnügyeket, és gyakran jár büntető perekre is, csakhogy őt a bűnügyekből nem a véres részletek izgatják elsősorban, hanem a bűn eredete és az ember cselekedetének mozgatórugói.

A regény címe, Babilon utalás a 137. zsoltárra, amelyet Jean-Lino édesapja régen minden nap felolvasott. A 137. zsoltár így kezdődik: „Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk.” Ezt a gyermek Jean-Lino természetesen nem értette, de úgy érezte, hogy ezáltal részese az emberiség történetének, hogy ő is egyike a hányattatott sorúaknak és hontalanoknak. A Babilon a könyv címében egy elég összetett szimbólum és utalás: Babilon az a hely, ahol nem érzem jól magam, ahol idegen vagyok, ahonnan elvágyódom haza, egy komfortosabb létezésbe. Végső soron Babilon talán Jean-Lino egész élete, amit ő nem érdemelt meg, ami helyett neki a Sion járt volna, de mégis így alakult, és ez után az éjszaka után csak minden sokkal rosszabb lesz.

Az idő, a múlt, az emlékezés, a fényképek, apróbb tárgyak, jelentéktelennek tűnő események: ezek azok a dolgok, melyeken keresztül a valóság megragadható, erről tesz tanúságot a Babilon, amit Elisabeth memoárjaként is olvashatunk: rengeteg emléket idéz föl saját múltjából, ezeken keresztül megismerkedünk vele és Jean-Lino Manoscrivivel is. Azért időz el Reza hosszasan ezeken az embert körülvevő apróságokon, fényképeken, tárgyakon, mert meggyőződése, hogy a tárgyaink sokat elárulnak rólunk is, hiszen az életünk ezek között a díszletek között pereg le. Izgalmas, összetett és nagyon tanulságos olvasmány Yasmina Reza Babilon című regénye, amit nyugodt szívvel ajánlok elolvasásra mindenkinek.

Yasmina Reza: Babilon
Magvető, 2021.

Szarka Károly 1984-ben született Mosonmagyaróváron (akárcsak Fecske) és jelenleg Budapesten él (akárcsak Fecske). Fecske egy call centerben dolgozik, de Szarkának is van régebbről telemarketinges tapasztalata. És mindkettejüknek madár nevük van: Szarka/Fecske. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az író egyenlő lenne regényének elbeszélőjével, de az tuti, hogy rengeteg személyes élményt, tapasztalatot, önéletrajzi elemet is megmozgat a szerző és az is biztos, hogy jól ismeri azt a világot, amelyben Fecske mozog, így hitelesen tudja ábrázolni is. Szarka Károly jelenleg a Noran Libro kiadó szerkesztője, író, újságíró. Korábban már számtalan színvonalas periodikában publikálta írásait, jelen regényének tervéért 2017-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.

Többször is elhangzik a regényben Fecske egyik régi barátjának, Kapitánynak a mondása: Sokkal jobb bárhol bárkivel bármit csinálni, mint sehol senkivel nem csinálni semmit. Nem csoda, hogy Fecskének ez rengetegszer eszébe jut, amikor (mint általában) nem csinál semmit, vagy még pontosan fogalmazva jobb híján csinál valamit, például iszik még egy vodkát és még egy sört. Ha egyedül iszik egy kocsmában, ami elég gyakran megesik vele (majdnem minden nap, akár többször is), hallgatja, hogy miről beszélgetnek a szomszéd asztalnál, s ha azok mennek, megy ő is, mert nem akar egyedül inni. Az sem ritkán esik meg vele, hogy matt részegen hajnalban várja az éjszakai buszt, úgy hogy másnap (illetve még aznap néhány óra múlva) meló van: így megint hót másnaposan mehet be a call centerbe, ahol remegő kézzel kortyolgatja el reggel nyolc előtt az első kávéját. Utál a call centerben dogozni vagy egyáltalán ott lenni, de igazából sehol sincs szívesen, saját magával, saját életével sincsen tisztában, nincs célja, nem lebeg előtte semmi, teljesen meg van zavarodva, s zavarában nem tehet mást, mint hogy inkább iszik még egy sört (és még egy vodkát). Eleinte úgy érezzük, hogy bár Fecske nem érzi jól magát a bőrében, de valahogy mégis lebeg (lehet, hogy csak az alkohol mámorában), de egy idő után határozottan süllyedni kezd, végül fuldokolni: de ekkor sincs más vágya, mint hogy legyen egy olyan napja, amikor nem kell csinálnia semmit. A könyv vége felé határozottan sötétebb tónusúvá válik az írás, ahogy Fecske is egyre szarabbul érzi magát, de az utolsó oldalakon valami halvány reménysugár kezd derengeni, mintha Fecske is észrevenné, hogy ez nem mehet így tovább, végre kezdenie kellene valamit az életével.

Az én hibám a társas magány regénye is: Fecske nincs mindig egyedül, de amikor társaságban van akkor is magányos. Házibulikon például rendszerint vállalhatatlanul viselkedik: akár úgy, hogy meghívják (például a nagymellű Niki a call centerből), akár hívatlanul keveredik oda (mert egy kocsmában csapódott idegenekhez, akik egy buliba mentek tovább, és ha már így alakult, megy velük ő is): olvasni is kellemetlen, hogy mindig meg kérik ilyen helyzetekben, hogy legyen szíves, már ne igyon többet. És ha nagy nehezen végre távozik is, nem egyből haza indul, még betér egy éjjel is nyitva tartó krimóba, ahol még iszik néhány sör és néhány vodkát. Aztán a nők: rá van kattanva a kissé zűrös Madlénára a call centerből, de ez igazából csak kínlódás. Vannak viszont olyan lányok, akik csinosak is és valamit esznek is Fecskén, elfogadnák őt úgy ahogy van szőröstül-bőröstül, de ezek meg valamiért őt idegesítik, mígnem ő teszi ki a szűrűket egytől egyik, mert Fecskét mindenki idegesíti, aki kicsit is megnyílik előtte, így jár Patrícia, Üdvöske és Jusztina is. Többen a szemére is vetik Fecskének, hogy kötődési problémái vannak (legelőször Patrícia a 25. oldalon), és tényleg nekem is csak Woody Allen Annie Hall című 1977-es klasszikus mozijából jut eszembe az idézet: Fecske nem akar olyan klubhoz tartozni, amely elfogadná őt tagnak.

Fecske gondolatait, lelkivilágát, jellemét nem csak a regény egy naptári évet átölelő történéseiből ismerhetjük meg, hanem a rengeteg gyerek- és ifjúkori emlékből, illetve számtalan álomból is. Ezek az álmok néha valószínűtlenül reálisak, máskor pedig teljesen abszurdak. És amilyen jól megismerhetjük az elbeszélő központi figurát, Fecskét, annyira nem tudunk meg semmit még a legfontosabb mellékszereplőkről sem. Nincsenek igazán kidolgozva, csak skiccek, jellemkezdemények, annyiban érdekesek csak, amennyiben Fecskével kapcsolatba kerülnek, de hogy kik ők, honnan jönnek, merre tartanak, arról sejtésünk sem lehet, de ez rendben is van így, hiszen csak Fecskén keresztül látjuk őket (meg az egész világot), Fecske pedig magával sincs tisztában így aztán pont leszarja, hogy mi van másokkal.

Nem akarnék újabb rétegeket lehántani Az én hibámról, de egy érdekességet még megjegyeznék: ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, befészkelte megát és egyre erősödött bennem a gyanú, hogy én ezt már ismerem valahonnan, halottam valahol. Aztán beugrott, hogy persze a Szabó Benedek és a Galaxisok első két lemeze teljesen erről a világról szól, a harmadik pedig részben (a későbbiek annyira szerintem nem jellemzőek, de az álom és az emlék motívum azokban is igen erős). Gyorsan újra is hallgattam ezeket az albumokat (Kapuzárási piknik, A legszebb éveink, Focipályákon sétálsz át éjszaka) és egy az egyben jöttek elő ugyanazok a helyzetek, fordulatok, amelyek a regényben is benne vannak. Ami Szabó Benedeknél Baja az Szarka Károlynál Mosonmagyaróvár, de az állandó piálás, az éjszakai busz, a gyűrött reggeleken átizzadt, cigi szagú ingben ébredés, a felkelek, lemegyek boltba, a kinél alszol ma éjjel érzés az ugyanaz, akárcsak az állandó kételyek, a szakítás utáni megkönnyebbülés és a rettegés az egyedülléttől kettőssége. Nem tudtam eleinte eldönteni, hogy ez a zavarba ejtő egyezés véletlen-e, abból jön-e, hogy ugyanazt a világot ábrázolják (vidékről Pestre kerülő sodródó fiatal felnőttek), vagy ténylegesen van kapcsolat Szabó Benedek dalszövegei és Szarka Károly regénye között. Mígnem a 72. oldalon egy buliban Fecske szokás szerint túl sokat ivott, már kész van rendesen, hányingere van, a háttérben pedig szól a zene: „Mi van, ha minden az én hibám, énekli egy szomorú férfihang” – áll a regényben. Ez pedig már egyértelmű utalás, hiszen ez a Kapuzárási piknik címadó dalának utolsó sora, amire vélhetőleg a regény címe is utal. Természetesen koppintásról szó sem lehet, hiszen a műfaj sem ugyanaz, de Szabó Benedek és Szarka Károly élményei annyira fedhetik egymást, amit szó nélküli hagyni nyilván Szarka sem akart.

Nagyon jól megírt, a Fecske által megélt helyzetet tű élesen ábrázoló könyv Szarka Károly első regénye, amelynek egyetlen veszélye, hogy nagyon magasra teszi önmaga számára a lécet. Mindenki számára szívből ajánlom ezt üde, nyomasztó, de ugyanakkor helyenként elképesztően vicces könyvet, egy abszolút ideillő Szabó Benedek idézettel: „A fal felé fordulva alszom el/Nem beszélgetek már senkivel/Nagyon jól tudom hogy távolodom/Hogy elzárom magam a valóságtól/Bocsánatot kérek gyerekkorom/Hogy viccet csináltam az álmaidból.”

Szarka Károly: Az én hibám
Noran Libro Kiadó,2021.

A szerző, Stefan Buijsman mindössze 18 éves volt, amikor a Leideni Egyetemen diplomázott számítástechnológiából és filozófiából, majd 20 éves korában a doktori fokozatot is megszerezte a Stockholmi Egyetemen. Jelenleg posztdoktori kutatás keretében matematikafilozófiával foglalkozik, valamint a Delfti Műszaki Egyetemen a Mesterséges Intelligencia és a filozófia kapcsolódási pontjait keresi.

Rövid bevezető után a könyv első fejezte máris bemutatja néhány triviális példán keresztül, hogy milyen teljesen hétköznapi felhasználási területe van az átlagember által már „magasnak” tartott matematikának, hogy az útvonaltervezők éppúgy, mint a Netflix ajánlatai matematikai számításokat végezve jutatnak el bennünket A pontból B pontba, illetve következtetnek arra, hogy milyen filmeket néznék szívesen. Aztán megismerkedünk a matematikafilozófia egyik klasszikus kérdésével, amely a matematika tárgyának valóságára kérdez rá. A platonisták Platon barlanghasonlata alapján úgy gondolják, hagy a matematika tárgya (számok, mértani alakzatok) a valóságban is léteznek; míg a realisták szerint a matematika mindössze az emberi elme absztrakciója, amely a valóságban létező dolgok leírásának megkönnyítése érdekében jött létre. Vagyis pontosan nem tudjuk mi fán terem a matematika, de az biztos, hogy a gyakorlatban működik, és az összetettebb, városias civilizáció sohasem jött volna létre nélküle. Ma is vannak olyan „primitív” törzsek az Amazonas őserdeiben vagy Új-Guineában, amelyek nem ismerik a számokat és tök jól elvannak matematika nélkül, igaz vadásznak, gyűjtögetnek és nádkunyhókat építenek; aki ennél kicsit többre vágyik az sajnos kénytelen lesz elővenni a matektudását. Az Ókori Kelet legkorábbi civilizációi is művelték már a matematikát: Mezopotámia első államai és Egyiptom nem jöhettek volna létre, nem működhettek volna a matematika híján: szükség volt rá többek között a munka megszervezéséhez, a javak elosztásához, az adók kivetéséhez és beszedéséhez, az épületek tervezéséhez és kivitelezéshez is. Mint látjuk, ekkoriban a matematika még a hétköznapi élet leggyakorlatibb problémáival foglalkozott. Ezek a civilizációk azonban nemcsak használták, hanem már tanították is a matematikát: érdekességképpen találunk a könyvben néhány ókori matekpéldát is. Az ókori görögök voltak a matematika első magas szintű művelői, akik már elméleti problémákon is agyaltak: gondoljunk olyan matematikusokra, mint Püthagorasz, Arkhimédész vagy Eukleidész, vagy olyan felfedezésekre, mint a henger, a gömb, és a kúp térfogatának kiszámolása, vagy a π értékének megadása. Persze a görögöknek is megvoltak a maguk korlátai: például biztosak voltak abban, hogy minden létező szám leírható két egész szám hányadosaként. Egy anekdota szerint Arisztotelész vízbe lökte egy tanítványát, aki megpendítette, hogy a √2 (az a szám, amit önmagával megszorozva kettőt kapunk) nem írható le ilyen módon.

A következő jelentős matematikai felfedezés már újkori: Newton és Leibnitz egy időben, de egymástól függetlenül jutottak el a változás struktúráit leíró integrál- és differenciálszámításhoz. A segítségükkel meg lehet mondani, hogy milyen gyorsan változik valami (differenciálszámítás), illetve hogy mennyit változik adott idő alatt (integrálás). Ez a felfedezés Newtonnak egyből kapóra jött a gravitációs törvény leírásához, de a későbbiek folyamán olyan gyakorlati felhasználási területei adódtak, melyekre a két tudós saját korában, a 17. században még nem számíthatott: ezeket számításokat végzi a tempomat, az önvezető autók, a modern luxuskávéfőzők, de ezen az elven működik a traffipax vagy éppen az időjárás előrejelzés is. Ezen kívül használják az építészetben, a fizikában, de még a politikai tervezésben is. Stefan Buijsman nem állítja azt, hogy ezek a számítások könnyűek, de azt mondja, ha megértjük a működésüket, az alapelvüket, akkor rájövünk, hogy annyira azért nem is bonyolultak.

Az újkori matematika azonban nem minden esetben indult ki hasonlóan gyakorlati problémákból, sőt egyre gyakrabban foglalkoztatták eleinte teljesen elméletinek tűnő kérdések vagy akár játékok. Pascal és Fermat például azon töprengett, hogy ha egy játékot a játékosoknak félbe kell szakítaniuk valamilyen okból kifolyólag (például mert betoppan a király), meg tudjuk-e mondani, hogy ki állt közelebb a győzelemhez, kinek mekkora esélye volt rá, milyen lehetséges lépések következtek volna? Azt gondolhatnánk, hogy ez persze érdekes, de túl sok gyakorlati haszna nincs. De ilyen Bernoulli problémája is: van egy urnánk 5000 kővel, vannak köztük fehér és fekete kövek egyaránt: meg tudjuk-e mondani a fehér és fekete kövek arányát anélkül, hogy mind az ötezret egyenként kivennénk és megszámolnánk? És ide kapcsolódik még a fej vagy írás bináris eloszlása is: lehetséges, hogy egymás után háromszor írást mutat a feldobott pénzérme, de valószínűtlen, hogy tízszer egymás után is, az meg szinte teljesen kizárt, hogy százszor egymás után legyen írás az eredmény. Ezek a kutatások adták a valószínűség számítás alapjait, és ma számtalan területen használjuk őket: ezeken alapul a statisztika, a közvélemény- és piackutatások, de az orvostudomány is használja őket. A 18. században ezen módszerek alkalmazásával alapították meg, hogy egy hajó mely szélességi körön tartózkodik, a 19. században pedig statisztikai módszerekkel jöttek rá, hogy a kolera okozója a szennyezett víz. És persze lehetne még sorolni a példákat, de minek, Buijsman ezt már megtette, aki érdekel, olvassa el a könyvet.

A 1700-as évek Európájában volt egy népszerű fejtörő: egy térkép Königsberg városát ábrázolja, a városban van egy folyó, a folyóban két sziget, a szigeteket és a partokat összesen hét híd köti össze: be tudjuk-e járni az egész várost úgy, hogy minden hídon csak egyszer megyünk át? Láthatjuk: ez sem túl gyakorlati kérdés. Euler rájött, hogy úgy oldható meg a probléma, ha minden szükségtelen információt elhagyunk: pontokat rajzolt föl és a pontokat vonalakkal kötötte össze. Így  született meg  a gráfelmélet, amit azóta számtalan területen használnak: például nagyvárosok forgalomszervezésére, útvonaltervezésre, ezt használja a Google keresőmotorja, ez alapján javasol tartalmakat a Netflix, és híreket a Facebook. Sok jó tulajdonsága mellett, azonban vannak veszélyei is, különösen az internet világában. Ha valaki rákap egy álhírre, egy konteóra, egyszer-kétszer utána olvas, rákeres, akkor egy idő után már csak olyan tartalmakkal fog szembesülni, amelyek a téveszméjében megerősítik. Ezért is nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a közösségi média, milyen matematikai modellekkel dolgozik, hiszen ha tudjuk mivel állunk szemben, akkor könnyebben tudunk védekezni is ellene. Ez egyébként az álhírek elleni küzdelem legfőbb terepe a Facebook esetében is, de ez egy nehéz küzdelem, hiszen az algoritmus, amivel a Facebook dolgozik gráfokat lát: pontokat, melyeket vonalak kötnek össze: nem tudja megállapítani egy hírről, hogy igaz-e vagy hamis, csak azt tudja, hogy kit érdekelt rajtunk kívül…

Nem mondom, hogy lebilincselő és letehetetlen olvasmány az Eszpresszó Arkhimédésszel, de az biztos, hogy kiválóan rá tudja irányítani a figyelmünket arra, hogy az elvont tudománynak tűnő matematika, mennyire a részét képezni a mindennapjainknak. Azt sajnos pontosan nem tudjuk, hogy mi a matematika és azt sem, hogyan képezi le a valós életbeli struktúrákat, de azt igen, hogy ezt nagyon jól csinálja, és ezáltal végtelenül hasznos. Számomra helyenként felületesnek tűnt a könyv, de nyilván ez áldozat volt a szerző részéről a közérthetőség oltárán. Jó néhány olyan dolog pedig kimaradt, ami szintén nagyon hasznos és kevesen értik (pl. szögfüggvények), de ennek meg nyilván terjedelmi okai vannak. Lényeg, hogy bár nem tökéletes, de jó könyv, és tulajdonképpen mindenkinek el kellene olvasnia, aki társaságban azzal dicsekszik, hogy ő milyen hülye volt matekból, de különben is mindegy, mert úgy sincs semmi értelme… Mert hogy van, nem is kevés.

Stefan Buijsman: Eszpresszó Arkhimédésszel
Libri, 2020.

Dragomán György 1972-ben született Marosvásárhelyen, 1988 óta él Magyarországon. Az ELTE angol szakán diplomázott, első regénye 2002-ben jelent meg Pusztítás könyve címmel, ezt eddigi legnagyobb sikere, A fehér király követte 2005-ben, melyet több mint 30 nyelvre fordítottak le. Termékeny szerző, jelen kiadvánnyal bezárólag 22 saját írás, koprodukció illetve műfordítás köthető a nevéhez, számtalan jeles irodalmi díj birtokosa. Írói stílusára különösen jellemzőek a súlyos, nehéz, nyomasztó témák és történetek, ezért rendkívül üde színfolt ez a könnyű, humoros, életigenlő könyv.

Manapság a gasztronómia reneszánszát éli, egyre-másra nyílnak a fine dining éttermek, séfekből lesznek sztárok, szaporodnak a főzős műsorok a tévében, akárcsak a tematikus csatornák és weboldalak, és egyre kevesebb az olyan ismert ember, aki még nem adott ki saját szakácskönyvet, szóval nem nagy kunszt ilyesmivel mostanság előállni. Azonban Dragomán György esetében kicsit másként áll a történet, ő már kiskora óta főz, olvas szakácskönyveket és már jóval több, mint 20 éve hobbiszakács: „én meg már tizenöt éve szuvidáltam a pulled porkot, amikor még magyar neve se volt szegénynek” (323. oldal), önálló rovata van a GoodFood című gasztro folyóiratban és saját internetes oldalairól is ismert ilyen irányú tevékenysége. A receptek, írások többsége már megjelent másutt, voltaképp követőinek közfelkiáltása vezetett a Főzőskönyv megjelenéséhez.

Hogy az elején tisztázzuk: a Főzőskönyv minden kétséget kizáróan szakácskönyv, de nem a megszokott formában, inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a szakácskönyvek olyas evolúciójához tartozik, melyből Magyarországon eddig Polcz Alaine Főzzünk örömmel! című munkáját, Váncsa István Lakomáját és persze Cserna-Szabó András kapcsolódó műveit ismerhettük. Dragomán minden recepthez egy történetet, egy élményt, egy emléket kapcsol, s gyakorta ezek sokkal fontosabbak az egyes írásokban, mint a hozzávalók ismertetése vagy az elkészítés folyamatának leírása. „Örüljetek!” – gyakorta ezzel a felszólítással fejezi be írásait a szerző, s nem véletlenül: olyan életöröm és életigenlés süt ezekből az írásokból, melyhez más felszólítás egyszerűen nem dukál. Dragomán György szenvedélyes író és szakács, aki egyik tevékenységben sem ismer pardont: számtalan régi ételt őriz, s persze alkot újakat, bonyolult recepteket egyszerűsít, és éppoly lelkesen bonyolít egyszerűeket. Bátran kísérletez tovább, ha úgy érzi valami még nem tökéletes, ha a kirakó valamely darabja még nem került helyre: így kutatja apja gulyáslevesének, vagy éppen a mantovai sütőtökös raviolinak a titkát. Reggelihez, ebédhez és vacsorához is kiváló társ lehet a konyhában Dragomán György könyve: praktikus és lebilincselő, melyből a szükséges eszközökkel, fortélyokkal, technikákkal is megismerkedhetünk, de tisztába jöhetünk akár a laktobacilusok, akár a vadélesztőtörzsek mikrobiológiai működésével is. A receptek közé más színű (kissé tán sárgásabb) oldalakon tárcák, novellák, regényrészletek ékelődnek be a szövegbe, tovább mélyítendő a mondanivalót, de lehet kár volt értük, mert annyi pluszt nem adnak hozzá az egészhez, mint amennyire kizökkentik az olvasót.

Nézzük milyen fejezetei vannak a könyvnek! A Bevezetőben arról vall, hogy „Főzésről írni majdnem olyan jó, mint főzni. Főzésről olvasni majdnem olyan jó, mint enni.” (5. oldal) Őt kikapcsolja, kizökkenti az írásból, arról nem is beszélve, hogy a főzésnek kézzel fogható eredménye van, ami jó esetben még finom is. Az első fejezet a fontos konyhai eszközöket ismerteti, úgymint pucoló, kések, lapító, mozsár, kukta, jaccard, acéllap a sütőbe és a vaslábos. Ezeknek az eszközöknek a leírása (miért kell, milyen legyen) nemcsak érzékletes, de rettentően vicces is.

Majd ráfordulunk a kenyérre: olvasunk a gyerekkori vajas kenyérről, az otthon tenyészett kovászról, a pizza sütésről, a kenyér rudakról és a vaslábosban sült parasztkenyérről is. Aztán jön a bagett, a focaccia receptje. A következő fejezet címe: Kamrába valók, és azokat a dolgokat sorolja Dragomán, melynek az ő kamrájában helye van, itt olvashatjuk többek között a vaníliakivonat, a tárkonyecet, a zakuszka vagy épp a kacsarilette házi készítésének mikéntjét is. Külön fejezetet szentel a szerző a szörpöknek, italoknak is, azután már jönnek a reggelik, vacsorák, majd a levesek, főételek végül a desszertek zárják a sort. A több mint 400 oldalas könyv végén a köszönetnyilvánítások és a tartalomjegyzék között egy nagyon hasznos névmutatót is találunk, ami megkönnyíti az egyes ételek fellelését a kötetben.

Dragomán György Főzőskönyve valóban egy főzős könyv, ami az egészen kezdő szakácsoknak is tud számukra is elkészíthető receptet mutatni (bár kétségtelen, hogy feltételez némi konyhai alapismereteket), míg a tapasztalt otthoni élményszakácsok is megizzadhatnak más kihívásoknál. De nem csak azoknak lesz élmény ez a könyv, akik otthonosan mozognak a konyhában, hanem éppen ellenkezőleg azoknak is, akik még csak nem is terveznek főzni, hiszen ők is szoktak enni, nekik is vannak ételekhez kapcsolódó emlékeik, élményeik, történeteik. Dragomán szellemes, humoros, de tökéletesen megírt mondatai, történetei mindenki számára remek olvasmányt nyújtanak. Hogy őt magát idézzem itt a végén: „Jó étvágyat! Egyetek! Örüljetek!”

Dragomán György: Főzőskönyv
Magvető, 2020.

Benedek Ágota (35) 1986-ban született Nyíregyházán. Az érettségi után Angliába ment, ahol bébiszitterként és étteremben is dolgozott. Itt döbbent rá, hogy nem akar még 25 évesen is ezzel foglalkozni, úgyhogy gyorsan hazajött és felsőoktatási tanulmányokba kezdett, előbb az ELTE magyar szakára járt, utóbb a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult forgatókönyvírást. Tanulmányait egyik helyen sem fejezte be, saját bevallása szerint magánéleti gondok miatt elkallódott. Lapokhoz jelentkezett munkára, írt reklámokat, tévésorozatokat.  Első filmes munkáját Reisz Gábor vizsgafilmjének gyártásvezetőjeként jegyezte, de utána az alkotói oldalon is bemutatkozott: ő írta Bandits Ákos Űrpiknik című filmjének forgatókönyvét, melynek bemutatója 2020 őszén a pandémia miatt elmaradt, az új dátum 2021. július 1. Így alakult aztán, hogy első saját megjelenése, teljesen váratlanul egy könyv lett: ez a Rumbarumbamm. A karanténnapló alapjául szolgáló blog zajos sikert aratott: a 65. napon már 47 ezren olvasták, ezért adta ki könyvben a Libri és vette meg megfilmesítési jogait a Proton Cinema.

Sajnos számomra sokat levett a könyv (?) élvezeti értékéből (?), hogy folyamatosan és kényszeresen azon töprengtem, hogy voltaképpen mit látott ebben az összevissza dobált, minden kohéziót és koncepciót nélkülöző értelmezhetetlen bejegyzés halmazban 47 ezer ember. Merthogy ez a könyv: szar. Elnézést ezért a kissé karcos megfogalmazásért, de azt gondolom talán nem túlzás ez a jelző sem egy olyan produktummal kapcsolatban, mely előszeretettel tolja az olvasó arcába a menstruációt, a kifingott mackónadrágot és az ürítést. Benedek Ágota úgy érzi, hogy most aztán jól elvégzi az altesti humor női emancipációját, de én meg azt gondolom, hogy ezzel 2020-ban már régen elkésett.  Mindenképpen találó viszont a borító, ami szintén az ember vegetatív funkcióihoz kapcsolódik, és ami messze a legjobb az egész könyvben, hiszen nem más, mint egy rózsaszín, dombornyomott WC-papír. Hogy aztán ez a gesztus arra utal-e, hogy az egész ennyit is ér, vagy neadjisten erre a célra lenne a legalkalmasobb, persze kérdés. Szerény véleményem szerint azonban a valódi WC-papír a seggtörlésre már anyaga miatt is sokkal megfelelőbb…

Na de miről is szól ez a blogból lett könyv? Ez az, amit nem tudunk pontosan, szerencse a szerencsétlenségben, hogy Benedek Ágota sem. Hogy mi áll benne, azt már inkább. 350 oldalon 65 blogbejegyzés, 2020. március 16. és 2020. május 17. között, naponta szigorúan egy. Ebben mindenféle dolgokat össze-vissza írogat Ágota (nem teljesen spontán, hanem a pszichomókusa tanácsára), de valahol a lényege az, hogy új helyzet van, milyen rossz ez a bezártság, nem történik semmi, nem lehet sehova menni és különben is. Az más kérdés, hogy ez sokaknak lett kollektív élménye tavaly tavasszal, aztán mégse írt róla blogot mindenki (mondjuk az szép is volna), de mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy ez legyen az ő bajuk, nem is keresnek vele egy zsák pénzt utóbb – mondjuk, mondom sokadszorra. Ahogyan Ágota is sokszor mondja el ugyanazt, csak sokkal trágárabbul, mint kellene. Nem azt mondom, egy-két ütős kifejezés nyilván alá tudja húzni a mondandónkat, na de ha az egész szöveg alá van húzva, akkor lassan az válik érdekessé, ami nincs, persze ez is egy szempont.

Ágota számára valamiért fontos a nyájas olvasó arcába dörgölni lépten-nyomon, hogy neki mindene drága: drága környéken (12. kerület), drága lakásban lakik, drágák a cuccai, drága a dezodora (még az is!), drága a terapeutája, egyszóval van mit a tejbe aprítani. De nem is azt mondom, sokkal jobb teli gyomorral megvetni a társadalmat, mint éhesen, hát nem? Hát de. Hogy ezzel mit is kompenzál pontosan, nem tudjuk, érdekes lenne megkérdezni egy szakembert, mondjuk a terapeutát.

Igazságtalanok azért ne legyünk, ennek a könyvnek is vannak erényei. Mert bár kétségtelen, hogy a szerző viccelődése sokszor erőltetett (mondjuk, amit már erőltetni kell, azt nem kéne erőltetni) és ennél fogva izzadságszagú (ezzel kapcsolatban Ágotának is van élménye), de tényleg van néhány jó poénja is. Aztán tele van kulturális utalásokkal, főleg Netflixes filmekre, sorozatokra, színészekre, de másra is: például mi köze az akkezdet phiainak Vincent Casselhez, s persze a kapcsolódási pont a La Haine még 1995-ból. Általában az Y generáció hozzá hasonló tagjaira utazik, akik úgy érzik, hogy 30 fölött a kamaszlázadásokkal még pont nincsenek elkésve, s nekik szolgál elsősorban kulturális referenciákkal.

A kiadással kapcsoltban még néhány észrevétel: a blog szövege azon nyersen került a könyv lapjaira, persze a nyilvánvaló elírásokat, központozási, helyesírási hibákat javították, de meg nem szerkesztették, nem is húztak belőle, mondván a szépirodalmi szintet akkor se közelítené meg, viszont a karcosságát elveszítené. Így meg íve nincs: nem tudjuk, honnan indul, hova érkezik, mit üzen nekünk, van-e mondandója a számunkra (már túl azon, hogy kapjátok be, ez vagyok én, és ha ilyen hülyék vagytok, még fizessetek is érte)? A kiadót nem akarom bántani, nyilván gazdasági potenciált láttak ebben a történetben, azért is adták ki könyvben, mert a blog is meglepően népszerű volt. Az maga már társadalomkritikai kérdés, hogy az probléma-e, és ha igen mekkora, hogy ma erre igény van. Merthogy igény van rá, az nem kérdés; és a legalantasabb igényeket is van, aki kiszolgálja, és ez a megjegyzés végképp nem Benedek Ágotára vonatkozik most, mert innen azért még van sokkal lejjebb is. És még valami Benedek Ágota mentségére: ő ezt egyáltalán nem kiadásra szánta, de ha már így alakult, akkor örül neki, és jól teszi: ő ezt tudja, letette, vállalja. Mondjuk marketing szempontokat elővéve kiírni ennek a könyvnek a borítójára, hogy „Az új Bridget Jones. Vagy Lena Dunham. Vagy Fleabag. Vagy mindhárom.” az sok. Az nagyon sok.

Nagyon megosztó könyv Benedek Ágota Rumbarumbammja, valakik odáig vannak érte és visítva röhögnek a poénjain, mások meg utálják és fanyalognak rajta. Én az utóbbiak táborát erősítem, ezt nem is rejtettem véka alá egy percig sem. Ebből nem következik túl sok minden, maximum annyi, hogy én nem tartozom ennek a Kibaszott karanténnaplónak a célcsoportjába. Aki azonban ez alapján úgy érzi, hogy ő igen, az olvassa el bátran, nem fog benne csalódni. A magam részéről azonban, kösz nem. Cancel.

Benedek Ágota: Rumbarumbamm (Ez egy kibaszott karanténnapló)
Libri. 2020.

Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Történész, az ELTE BTK oktatója, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Tanított és kutatott Londonban, Párizsban és Bloomingtonban is. 2011 és 15 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt, jelenleg pedig az MTA Trianon 100 kutatócsoportjának vezetője. Nem elsőkötetes „Trianon mesélő” : 2010-ben jelent meg nagyszerű Trianon legendák című kötete, melynek 2015-ben jött ki az átdolgozott, javított második kiadása.

Bár már 100 év is eltelt, a sebek nem gyógyulnak (úgy tűnik a történelmi traumákra nincs orvosság) és Trianonról beszélni továbbra is nehéz, hiszen mindenki másként értékel: a baloldali narratíva szerint a szűklátókörű magyar elit a felelős; jobboldaliak ezzel szemben a Károlyi-féle pacifizmust, a kommunista nemzetárulást és az internacionalista aknamunkát emlegetik; nincsen közös halmaz. Illetve maximum annyi, hogy mindenki végül oda lyukad ki, hogy megnézik a térképen, hogy mennyi hegy, erdő, bánya, vasútvonal veszett el… De mit mond a történész? Azt, hogy ezek mind nem számítanak, ami számít az az ember: nyersanyagot lehet vásárolni, embert azonban nem, Trianon igazi vesztesége a magyar nyelvű lakosság tömbökbe szakadása.

Ablonczy munkája a trianoni traumát átélhetővé teszi azáltal, hogy a történteket leviszi a geográfiai nézőpontból az egyéni ember szemszögébe: visszaemlékezések, naplók, levelek segítségül hívásával azt vizslatja, hogy az emberek hogyan élték meg a történteket, vagyis azok, akiknek a feje fölött, és akiknek a megkérdezése nélkül Párizsban aláírták a diktátumot. Azáltat, hogy a történelmi folyamatokhoz sorsokat és jeleneteket rendel, vagyis rendszeresen használja a ráközelítés technikáját, rendkívül olvasmányos lesz a munkája. Forrásként elsősorban budapesti, debreceni és gyulafehérvári közgyűjtemények anyagát használja; olyan történethordozókat dolgoz fel, melyek alkalmasak arra, hogy alulnézetből mutassák be a történteket. A magánhagyatékok, családi iratok és elbeszélések mellett több, mint ötven nyomtatott forrásmunkára is hivatkozik, azonban a fősodorba tartozó Trianon-kutatást Romsics Ignác és Ormos Mária kivételével mellőzi, ezzel szemben elsősorban az újhullámos, fiatal történészek, jellemzően a kutatócsoport tagjainak munkájára támaszkodik.

Az Ismeretlen Trianon tizenkét fejezete, tizenkét különálló tanulmányként is megállná a helyét, mert bár egy irányba mutatnak, mindegyik a történteknek egy más szeletét világítja meg. Az első fejezet afféle bevezetésnek is tekinthető, a címe Kirándulás Felekre: ebben a szerző Kuncz Ödön visszaemlékezését teszi közzé egy derűs, 1918-as feleki kirándulásról, amelyben váratlan s hívatlan betoppan Trianon jeges előérzete. Nem akarom spoilerezni a történetet, mindenki olvassa el maga!

Egyesek szerint a „mi lett volna ha” kérdése történelmietlen, Ablonczy azonban a második fejezetben (melynek épp ez a címe) hitet tesz az ilyesfajta gondolatkísérletek létjogosultsága mellett, melyek egyébként valóban nem idegenek a modern nyugati történettudománytól. A kérdést alaposan körbejárva, megvizsgálva végül arra jut, hogy a Monarchia egy esetleges győztes háború esetén sem lett volna hosszútávon életképes, hiszen a soknemzetiségű államot a Habsburgokon kívül gyakorlatilag semmi nem tartotta egybe, miközben a 19. század folyamán kialakult és megerősödött nacionalizmus elemi erővel feszítette szét.

A harmadik fejezet (A téli város) az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés főbb rétegeit tárja fel és főszereplőit mutatja be egy egyedülállóan lírai, irodalmilag is igen erős szövegben.  Érdekes közös vonás a történet román és magyar szereplőinek utóéletében, hogy később valamennyien a kommunisták börtönében végezték, ki Magyarországon, ki Romániában. A negyedik fejezetben egy izgalmas kitekintést olvashatunk a béke előkészítés folyamatáról, s közben részletesen megismerkedhetünk egy a Dunát teljes hosszában nemzetközi hajózási útvonallá tenni kívánó 1917-es francia elképzeléssel. Az ötödik fejezet a függetlenség valamint a szuverenitás kérdésével foglalkozik, elsősorban a Tanácsköztársaság négy hónapjára koncentrálva.

Erőszak háromszor: ez a kötet hatodik, jó harminc oldalas és roppant erős fejezetének címe. A Nagy Háborúra minden faluban, városban emlékeztet bennünket egy emlékmű, hiszen minden magyarországi településnek voltak áldozatai, de ezek olyan férfiak voltak, akik katonaként idegenben vesztek el. Viszont 1918 előtt az ország területén vér nem folyt, a társadalomnak nem volt tapasztalata ez erőszakról, vagyis faramuci módon nem a háború idején, hanem az azt követő három és fél évben tört rá az ország lakosságára három hullámban az erőszak. Az első hullám a rohamosan gyengülő államban megroggyanó közellátás következtében alakult ki, s motorjai a háborúból visszatérő katonák voltak, ezek egyszerű fosztogatások, parasztlázadások voltak, bár Erdélyben és a Délvidéken lehettek etnikai vetületei is (jósikafalvi, köröstárkányi mészárlás), de a mai Magyarország területén semmiképpen sem. A második hullám a megszálló hadseregek által a civil lakosság ellen elkövetett atrocitások voltak, míg a harmadik a már jól ismert vörös-, és fehérterror.

A hetedik és a nyolcadik fejezetek valamiképpen összekapcsolódnak. A Kisbirodalmak születnek című fejezet a Monarchia utódállamairól szól, míg a Kérészállamok című arról a 13 államalakulatról, melyek a káoszba süppedő ország különböző peremterületein alakultak ki. Ezeket az államokat Ablonczy rendszerezi is aszerint, hogy mi alapján jöttek létre, mennyi ideig álltak fenn, hogyan szűntek meg. A kilencedik fejezetben az impériumváltás körülményeivel ismerkedhetünk meg, ide kapcsolódik a közigazgatás átszervezése és a tanárok szintén nem egyszerű helyzete. Voltaképpen ebből az impériumváltásból következik már a tízedik fejezet: a menekültek kérdése. Az elveszett területekről nagyon sokan menekültek a trianoni határok mögé, ráadásul többségében középosztálybeli, városi emberek. Egy részüknek menniük kellett, más részük pedig önként jött, mert elvesztették megélhetésüket. Ez a csonka Magyarországon szociális feszültségeket, kínzó lakáshiányt szült, a „vagonlakók” pedig évekig szem előtt tartották a problémát. A trianoni menekültek története végül a hozzá kapcsolódó szégyen miatt, mind a mai napig kibeszéletlen fejezete a nemzeti múltnak.

Az utolsó előtti fejezet a Szép, spanyol, cipőtalp címet viseli és érinti a spanyolnátha kérdését, a nők társadalmi helyzetét, az ország demográfiai viszonyainak alakulását, valamint a gazdasági növekedést. Ezzel kapcsolatban egy érdekes észrevétel: bár a kortársak és az utókor is legfőképpen Trianon gazdasági vetületeit emelik ki (nyersanyagok, vasutak stb, elvesztése), ezzel szemben a valóság az, hogy az ország gazdasága váratlanul gyorsan lendült túl a Trianon okozta visszaesésen, s néhány év múlva már újra a háború előtti utolsó békeév szintjén volt, majd meg is haladta azt. Ez szorosan összefügg a területi egyenlőtlenségek kérdésével, hogy tulajdonképpen az ország legfejletlenebb régiói kivétel nélkül az elcsatolt területeken voltak. A könyv zárófejezete pedig már a birodalom romjain újjákezdődő életről szól.

Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című kötete amellett, hogy valóban olvasmányos, vagyis a szigorúan vett történész szakmán kívüli olvasók számára is hozzáférhető, történettudományos szempontból is korrekt munka. Természetesen a Trianon-traumát nem fogja megoldani, de képes árnyalni valamelyest a képet, hogy ne csak a térképet lássuk, mert nem ez a lényeg, hanem az ember, aki megélte, átélte, s akit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Abloncy nem azt állítja, hogy az volt Trianon, mit ő itt leír, de azt igen, hegy ez is Trianon volt.

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon
Jaffa Kiadó, 2020.