Coromandel születéséről, a geológikus posztban már volt szó, erre nem is térnék ki bővebben, öreg, gyűrött környék, ellenben gyönyörű, ami kirándulási szempontból nem mellékes, bár mondjuk itt ronda helyre menni külön tudomány. Nej kolléganőjének anyukája birtokol egy tengerparti nyaralót arrafelé, amit időnként ócsópénzért kiad az ismerősöknek, ha nem használja, így kerültünk Waihi Beach-re. Péntek este összecuccoltunk és nekivágtunk a kb. 150km-es út megtételének.

A kiwi bach (becs) kifejezés nekem eddig valami olyasmit jelentett, mint a hétvégi telken álló csehszlovák, A-tipusú faház, de kiderült, hogy nem igazán erről van szó. A tengertől kb. 100 méterre épült ingatlan egy kétszintes, hathálós, irdatlan épülménynek bizonyult, üvegtetejű fürdőszobával, kandallovakkal meg akkora garázzsal, amekkora házban lakunk. Természetesen mindennel fel van szerelve, a sporteszközöktől a konyháig, látszik rajta, hogy tényleg hétvégézésre használják. Kicsodálkoztuk magunkat, elmentünk aludni, mert másnapra kirándulást terveztünk.

Első célpontunk a Karangahake Gorge, amely egy bájos hegyszoros, kanyargó folyóval és úttal, de ettől még nem lett volna különösebben izgalmas. De attól, hogy egy felhagyott aranybánya van a hegybe fúrva, amelynek vannak járható részei, na az már mindjárt érdekesebb. Karangahake nincs messze a szokatlan üditőitaláról elhíresült Paeroa városától és Waihi felé átvezet rajta az út. Nem egy lebontott cukorgyár, de a zátony ipartörténetének egyik legkomolyabb maradványa látogatható itt.

A zátonyon mindenfelé bányásztak aranyat, de Coromandel különösen sikeres volt, na nem az elején. Thames vidékén már az 1850-es években megkezdődött az aranybányászat, Karangahakében 1875-ben nyílt meg az első bánya. Hegyekben húzódó kvarc telérek komoly mennyiségű aranyat hordoztak, úgyhogy szorgos csákányozás kezdődött, felvirágoztatva Karangahake várost. Gyorsan kiderült, hogy a felszínen kopácsolás nem vezet anyagi sikerhez, úgyhogy nekiálltak komoly bányákat csinálni, tárnákkal, be a hegy gyomrába.

Sokan igen hamar tönkre is mentek, mert hiába a sok arany, ha azt nem lehet hatékonyan elválasztani a hordozó kőzettől, így egészen 1889-ig nem vol tátütő siker, pedig nem tétlenkedtek a bányászok. 1889-ben viszont elérte a bányát az akkor forradalminak számító, McArthur-Forrest-féle cianidos megoldás, a bánya pedig ontani kezdte az aranyat. Három nagy bányatelep létesült, a Crown, Talisman és Woodstock bányák, a kitermelt kvarcot itt helyben fel is dolgozták. 1909-re a zátonyon kitermelt arany 55%-át a Karangahake és a Waihi bányák adták.

Mivel a hegy roppant kemény anyagból van, leginkább robbantással dolgoztak, aztán a törmeléket lapáttal és csákánnyal kidolgozták a lukból, egyre mélyebbre vájva magukat a hegyben. A technikai felszereltség elsőrangú volt, a kitermelt kőzetet lóvontatta csillékkel szállították a feldolgozóba, sőt, néhol akkora alagutakat vájtak, amelyeknen elfértek a bányalovacskák., csilléstül. Ahonnan nem vezetett sín, onnan drótkötélpályákon juttatták a csilléket a rendeltetési helyükre.

14 szinten főrtak be a hegybe a bányászok tárnákat, jóval a Waitawheta folyó szintje alá is, úgyhogy az itt dolgozás nem lehetett méznyalás, folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet, amihez kellett egy hatalmas szivattyút építeni a hegybe, lenyűgöző. A bánya az első tizenöt évben ugyan nem fizetett osztalékot, utána azonban kifejezetten nyereséges volt, nem véletlen, hogy 1950-ig üzemelt is.

Miután felhagytak a műveléssel, a bányát lezárták, az alsó szinteket elárasztották, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a turisták imádnának itt sétálgatni, és mennyire igazuk lett! Kiépítettek egy függőhidakkal összekötött turistaösvényt, amely keresztül-kasul kanyarog a bányában és mellette, időnként a folyóparton, időnként a vaksötét tárnákban halad, csuda izgalmas. Aki ide indul az vigyen elemlámpát, minél nagyobbat, mert tényleg kukk sötét van egyes helyeken, de megéri elbandukolni a szivattyúházhoz, megnézni, hogy mekkora meló lehetett kivájni a gépek helyét, vagy felkanyarogni a tárnában egészen magasra, ahonnan lenézve a szoros a folyóval egyben látható. Lélegzetelállító és még a gyerek se félt. Vagy nem merte bevallani. A világító kukacokat nagyon bírta. Az eleinte egy órásnak indult sétálgatásunk végül több, mint három órán keresztül tartott, de gyönyörű dolgokat láttunk, az ipari műemlékek pedig amúgy is a szívem csücskei, ezt is imádtam.

Gyors ebéd után felkerekedtünk, hogy megtekintsük a a félsziget két másik nevezetességét, a Cathedral Cove-ot és a hotwater beach-et. Hosszas kanyargás után a 25-ös útról Whenuakiténél kell lefordulni, hogy az említett látványosságokat elérje az ember. A barlang izgisebbnek tűnt, úgyhogy előbb oda hajtottunk, letettük a járgányt megtekintettük a pofátlanul szép, szigetekkel gazdagon díszített öblöt, majd a töméntelen ember mellett mi is elkezdünk leereszkedni a poros úton. Tessék vizet vinni, mert odalenn nincs és kelleni fog. Rövidre fogom, a barlangig végül nem mentünk el, de így is csodákat láttunk, A Gemstone és Stingray öblökben tarisznyarákok flangáltak, a vizen kajakosok a maguk természetes lelőhelyén és különben is, elképesztően szép az egész, tessenek a képeket nézegetni és/vagy odakirándulni.

Visszamásztunk a hegyre, kocsiba be, irány a Forróvíz Part*,amiről azt kell tudni, hogy a hegy hasában feltörő termálvíz a parti homok alatt folyik bele a tengerbe. Ez azért izgi, mert apálykor, ha az ember leás a homokba, forró víz jön fel, amibe bele lehet csücsülni és kivárni a dagályt, ami véget vet a mókának. A pontos helyet úgy könnyű felismerni, hogy háromszáz ember ás, ott mint a güzü.

A kocsiban van egy (korábban) összecsukható kis ásó, úgyhogy mi sem voltunk restek és kapirgáltunk, mint a bolondok, nagyon jó móka, leszámítva, hogy hideg vízben álltunk, tőlünk egy méterre pedig medencényi gödrökben borozott-sörözött csomó ember, szügyig a termálban. Több nekifutás után végül leltünk egy helyet, ahol tényleg feljött a melegvíz, úgyhogy tapicskoltunk benne sokat, majd magukra hagytuk a bolondokat, akik egyébként a szinte teljesen üres parton, egy kupacban zsinnyegtek. Mivel a dagály közelgett, a vízhez közelebb esők már kétségbeesetten építették a kis gátjaikat a tenger ellen, vizes homokból, tippelhető eredménnyel, leléptünk. Visszahajtottunk a kis nyaralóhoz és nyugovóra tértünk, hogy másnap pihentető hedonizmussal tölsük a napot, erről majd holnap mesélek.

*= én kérek elnézést, igyekszem nem csinálni

Kénytelen vagyok említést tenni a JAFA jelenségről, ami okozott pár apró meglepetést, mielőtt rájöttünk volna, hogy mi folyik. A JAFA a Just Another F*cking Aucklander rövidítése, amelyet Aucklandon kívül sok helyen használnak, a déli szigeten pedig része a déliszigeti identitásnak. Nem szeretik az Aucklandiakat, függetlenül attól, hogy jártak-e valaha a városban vagy láttak-e már aucklandit, és ezt kifejezésre is juttatják időnként. (közkeletű vélekedés szerint az aucklandi bunkó, neveletlen, igénytelen és aucklandi) Az első két nap után megtanultuk, hogy mi nem Aucklandból jöttünk, hanem magyarok vagyunk, így sokkal kedvesebbek voltak velünk, mindenhol. Félreértéés ne essék, nem arról van szó, hogy leköpik az embert, ha aucklandi, csak érezhetően hűvösebb a konverzáció. Ez különösen városon kívül érezhető jól, az emberek kedvessége chch-től távolodva négyzetesen fokozódik, elképesztően vendégszeretővé, csevegőssé és barátkozósakká válnak, édes pofák, mind. Biztos az alacsony népsűrűség vagy a tiszta levegő teszi, nem tudom, de élményszerű élmény. Chch az előzetes infókat az emberek kedvességéről nem igazolta (ennél itt a Shore-on is pajtáskodóbbak a népek) ám a városból kijutva tényleg szembetalálkoztunk azzal a velükszületett kedvességgel, amiről hallottunk.

Előre közlöm, hogy szerettük chch-t, nagyon helyre kis város, egyik szélén tenger, másikon hegyfélék, rajta folyócska kanyarog át, szóval sok gond nincs vele. Ám. Meglepetéssel vegyes borzalommal észleltük, hogy a korábban itt járó turisták, nyilván a turizmus életbentartása miatt, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mit is láttak valójában. Van amiről nem beszélünk, de én most áthágom az íratlan szabályt.

Mielőtt áthágnám, az első dolog ami már a városban feltűnt és Canterbury többi részén is erősen jelen volt, az a bezárt, elhagyott üzletek sokasága. Egész épületek állnak üresen, szemmel láthatóan félévek óta, érintetlenül, poros, megvakult kirakatok, rozsdás redőnyök, amiket csak a hatvannégy foggal mosolygó, beekizett ingatlanügynökök színes portréja dob fel kicsit. A legváratlanabb pillanatokban botlik bele az ember ilyen bánatos látványba, mindegy merre jár, harminc lépésre a Louis Vuitton bolttól, vagy harminc kilométerre a várostól. Házak, tanyák, farmok, üzlethelységek, üres éttermek, régóta várják csukott szemmel az új vevőt.

Mielőtt elindultunk volna, mindenki, kivétel nélkül, áradozott a városról, hogy milyen édibédi, mennyire brit, mennyire ódon épületekkel határolt, ápolt parkok szövevénye az egész és még villamos is van. Mindez természetesen úgy igaz, ahogy van, de van egy másik chch is, ráadásul ugyanott helyezkedik el, mint az előző, és valami (vigyizzed, hágom át!) förtelem.

Valami – számomra teljesen érthetlen – okból, a teljesen jópofa városba erőből beleépítettek olyan szocreál épületförmedvényeket, amelyek csak egy csavarlazítótól kábult, szőrőslábú úszónökkel rémisztgetett NDK építész képes rajzolni, pedig itt nem is volt szocializmus. Nem lelek semmiféle elfogadható magyarázatot arra a vizuális terrorra, ami a városban van. Amúgy nem lenne akkora baj, ha ezek a rút dobozok mind egy helyen lennének, de a legváratlanabb pillanatban bukkannak az ember elé, sőt, némelyik mindenhonnan látszik, szemmel elkerülni sem lehet.

Ami a legbántóbb, hogy a város főterére, a Chatedral square-re is behekköltek párat, a katedrálist magát (ami egyébként nagyon szép) le se lehet fotózni igazán anélkül, hogy valami szörnyezet ne legyen mögötte vagy mellette. Ugyanezen a téren van a zátony talán legrondább épülete, amely valószínűleg már újkorában se volt egy Gresham palota, de most még koszos meg lelakott is, közvetlenül mellette egy lerohadt, gazzal, szeméttel felvert foghíjtelek. Sokkoló.

Ha az ember elmegy Kasselba mondjuk, akkor észreveszi, hogy Kassel se szép, de nekik van mentségük, azt lebombázták porig és egyben felépülték újra, ahogy sikerült, nincs kontraszt. Olyan. De itt megvannak a korabeli, jó állapotban megőrzött épületek, élmény köztük sétálni, mind gondos munka, vörös tégla, fehér kő, meg kell zabálni. És akkor jön egy helyi potentát és rábólint egy orvosirendelő-zöld, tizenkétemeletes cipősdobozra, amihez képest a váci úti ampullagyár maga a szecesszió. Különösen érthetetlen számomra, hiszen itt a zátonyon ami negyven éves az már antik, ami száz az maga a velünk élő történelem (nem röhög, ide ennyi történelem jutott, ezt kell megbecsülni), lehelgetik, törődnek vele, karbantartják, mutogatják.

De, hogy nehogy azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy nem érdemes ide elmenni, mondom a jót: chch klassz! Tényleg. Igazi városhangulata van, jönnekmennek az emberek és nem csak a közepén jönnekmennek gyalog vagy kerékpároznak, hanem a főtértől messzebb is, a parkok gyönyörűek, ápoltak és az emberek használják is őket, parknak. Kiülnek beszélgetni, sakkozni, piknikezni, etetni a kacsákat, gondoláznak a folyón (30 centi mély is megvan, eső után). Chch nagyon is élhetőnek és kedves városnak tűnt a pár nap alatt, amíg ott voltunk, élveztük az utcán sétálást, a napsütést és az eső se csúfította el az utcákat.

Egyszóval, Christchurh kihagyhatatlan élmény, bárki aki erre jár, adjon 2-3 napot minimum a városnak, szeretni fogja, a mutatványosoktól (kényszerzubbonyból szabadulás monociklin!) a díszvillamosig, a szökőkutaktól a parkokig, a szobroktól a sétálóutcákig. A nagy, rüszmeteg épületek csak a látványnak ártottak, a város hangulatának nem.

A teljesen barom  módra elvetett répák közül az élelmesebbje azért talált helyet magának a fejlődésre, mégha nem is sokat, ezt igyekeznek lelkesedéssel ellensúlyozni. A fogyasztható méretűeket kihúzkodom szépen, így majd lesz hely a többinek, hogy rettenetesen nagyra megnőjenek. Mindenesetre az első magamtermelte répa már az emésztőrendszereinkben végezte, finom, zsenge, élénk íze volt. A második kört most tervezem nyersen felenni és feletetni szeretteimmel, olyan ez a kiskert, hogy mindenki részesedik belőle, mintha Milo Minderbinder biznisze volna, viszont locsolni nekem kell.

Uborkaügyben az első fecske egy hatalmasra dagadt uborka volt, kicsit csodálkoztunk is, hogy mitől nőtt ez ekkorára, de aztán építettem nekik (Ekker tanácsára) kilövőállomást, most oda másznak fel lelkesen, és soksok sárga virág csalogatja a méhecskéket a közelbe. Az első két uborkát leszedtem, hogy ösztönözzem a növényt, ebből anyósom uborkasalátát csinált, szóval nyugodtan mondhatom, hogy Michelin csillagos minőség.

A második szüret már három kifejlett példányt hozott, ezeket lehűtöttem, hogy bevárják a következő adag frisset, amit lelkesen meg is tettek, úgyhogy egy befőttesüvegnyi kovászolnivaló halmozódott fel hamar. Na itt futottunk bele a problémába, hogy a kovászolt uborka elkészítéséről annyit tudtunk, hogy napra kell tenni, ami azért nem tűnik egy precíz receptúrának. Legott rávetettem magam a netre, hogy leljek egy működő receptet, de ezermillió félét találtam, amelyekben olyan dolgokról esett szó, amit itt illendőségből meg se említek. Az meg hab a tortán, hogy folyton a kaprot emlegették, amelyről közismert, hogy élelmezési felhasználása a genfi konvenciókba ütközik.

Occam pipereholmiját szem előtt tartva, rámentem a legegyszerűbb, legkevesebb hozzávalóból megoldható verzióra, amely annyit mond, hogy forraljunk fel sós vizet (4deka só/l), hagyjuk visszahűlni, majd langyosan töltsük be a bevagdosott ugorkával bélelt üvegbe. Mielőtt megtettem volna, gondosan megpucoltam pár gerezd fokhagymát, hogy az is kovászolódjék a zöldségekkel, meg szórtam bele pár szemesborsot, mert az meg jól néz ki. Felöntés után rátettem egy szelet kenyeret, hogy legyen ami beindítja a kovászolmányt, azt is ellepte a lé. Lefedtem, majd kitettem a napra.

Kettő szabadban töltött nap után (éccakára se hoztam be, 20 fok van) kifejezetten reménytkeltő kovászosuborka szaga van az egész miskulanciának, a folyadék megzavarosodott, jelezve, hogy komoly dolgok zajlanak a háttérben. Ha holnap megsüti még a nap egyszer, akkor leveszem a kenyeret, leszűröm a levét és megy a hűtőbe, mert kész van. És ezt az egészet, a rendes, becsületes kovászolt uborkát én magam állítottam elő, saját erőmből! (kivéve a vizet, sót, üveget, kenyeret, fokhagymát és a szemes borsot, de ezen kívül mit adtak nekünk a rómaiak?)

Miután vissza kell menni dél felé Mouse Pointig a szebb úthoz, a két város közöti táv megtétele legalább két óra, viszont forgalom szinte semmi, a táj viszont gyönyörű. Ha visszamentünk volna az egyes számú útra, akkor részben a tenger mellett gurulhattunk volna, de visszafelé úgyis arra terveztünk jönni, úgyhogy ez nem volt szempont.

A Waiu utat 1887 március ötödikén nyitották meg a kerekeken gördülő járművek számára, a teljes leburkolására viszont 2000 április 29-ig kellett várni, hát a kapkodás szó nem tűnik adekvátnak. A környék elsőre nem tűnik olyan fontosnak, hogy vérrel-verejtékkel építsék bele az utat, de komoly, épületfának való erdők voltak a közelben, amelyek kitermelése azért fokozta az igényt. A nehéz gazdasági évek alatt leginkább munkanélküliek építették szegény utat, ami azért nem a leggyorsabb megoldás, inkább szociális foglalkoztatóként történt az útépítés, mint valós határidőkkel.

1900-ban megnyílt a parti út (nagyjából a mai egyes nyomvonalán) de ez nem csökkentette a belső út forgalmát, viszont 1912-ben elért a vasút Parnassusig, ami azért levette a terhelés egy szemmel látható részét az épülgető útról. 1960-ig lassacskán megépültek a hidak a folyókon (a gázlók helyett) és pár felesleges kanyart is levagdostak, szóval történtek a dolgok, de még mindig nem lobogott a haj. 1960-90-ig az út minősített állami autópályává nemesült, és a helyhatóságok átszervezésének következtében részben a Hurunui Kerületi Tanács gondozásába került, ki is cseréltek három fahidat betonhídra. ‘95-re mindössze egy rövid, 28 km-es szakasz maradt burkolatlan, az állam viszont besegített egy kis pénzzel, így az éppen akkor regnáló miniszterelnök, Helen Clark adhatta át a frissen aszfaltozott csodát kétezerben. 113 év, de hát úriember nem kapkod, még lever valamit. Mellesleg az út gyönyörű, csendes, kanyargós és hegyesvölgyes, igazi élmény rajta közlekedni, különösen annak fényében, hogy mi ravaszul kivártuk, mire elkészül és kényelmesen hajtottunk végig rajta, fittyet hányva az évszázados erőfeszítésekre.

Kaikourába érkezve erős szél, alacsonyan lógó felhők és hatalmas hullámok fogadtak, úgyhogy gyorsan megnéztük magunknak a partot, ami jó kavicsos és csodaszép köveket lehet gyűjteni, tekintet nélkül arra, hogy a reptéren mit fognak gondolni a röntgenmasina kezelői. Azért nem hordtuk át az egész déli szigetet ide északra, csak egy jó részét, varázslatos, hófehér kavicsokat a fekete partról.

Roppant ügyesen vásároltam egy Canterbury térképet még chch-ben, ami szerencsés véletlen folytán pont Kaikoura előtt pár km-el ér véget, úgyhogy a szálláskeresésünk inkább tűnt holisztikus vakrepülésnek, mint céltudatos közlekedésnek, de megpróbáltam abból saccolni, hogy milyen volt a kép a motel honlapján, úgyhogy viszonylag rövid idő alatt a hegyek lábánál találtuk magunkat, a szállás közelében. Becuccoltunk, meggyőződtünk arról, hogy az elektromos lepedők be vannak készítve, majd elhúztunk a városba körülnézni.

Kaikoura csodaszép kis tengerparti település, hosszú, parti sétánnyal, körben hegyekkel, szóval még felhős időben is jópofa hely. A város déli végén kilátók vannak, alattuk pedig a köveken fókák laknak, akiket meg lehet tekinteni, természetes élőhelyükön, lustálkodás közben. Én eddig fókát, csak állatkertben és/vagy cirkuszban, kicsit hiányoltam is a színes labdákat az orrukról, de valószínűleg pont nem volt edzés, így csak heverésztek a dögök, néha mélán felnézve a turistákra.

Miután megtekintettük a fókakolóniát, visszakocogtunk a városkába (másfél perc autókázás) és kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk, mert már kopogott a szemünk. A Sonic nevű étteremben, a háborgó tengert bámulva ettünk kagylókat meg rákocskákat, nagyon finom volt és friss minden. Eztán még kávéztunk, sétáltunk, el is szaladt a délután, úgyhogy visszatértünk a hegyek lábánál fekvő kis penzióba, ahol kedélyesen elbeszélgettünk a tulajjal az erődetelepítések és az állami karbonkvóták összefüggéseiről, arról, hogy mennyi meló marhát vágni a családnak, majd nyugovóra tértünk.

Másnap kényelmesen, a szemerkélő esőben indultunk vissza chch-ba, leadni a kocsit és felvenni a repülőt. Kényelmesen visszaértünk az egyes úton, leadtuk a kocsit, elvittek bennünket a reptérre, becsekkoltunk, beszálltunk, innen pedig elkezdődött a kaland. Ugyanis ahogy a ZK-AMY-t bámultam az ablakból, egyszer csak látom, hogy két szorgos fiatalember cibálja ki a csomagkonténert az airbusból, derékig turkálnak benne, majd kiemelik apósom és anyósom csomagjait, feldobják egy targoncára és elhúznak.

Legott odafáradtam a mucikához, hogy heló, hova a pékbe teccettek elvinni a csomagokat? Volt nagy meglepődés meg konzilium összehívása, majd az az alak aki saját kezűleg olvasta le a vonalkódokat a beszállókártyáinkról, az arcomba közölte, hogy én nem vagyok a gépen. Itten kicsit megnyűgösödtem, mert egyrészt én vagyok az utas a mindeségit, másrészt meg ne mondja mán, hogy nem vagyok a gépen, miközben a gépen állunk. Volt nagy hümmögés meg szinnyegés, úgyhogy megmutattam a beszállókártyámat, amin ott volt a 3 csomagjegy és khm, nyomatékosan kértem, hogy azonnal hozák vissza a csomagokat, különben nem leszünk pajtik. Nem vagyok egy amatőr színjátszókör, de minden tapasztalatlanságom ellenére élvezhettem a tömött gép összes utasából felém áradó gyűlöletet, nekik csak annyi jött le, gondolom, hogy a rohadt utas okoskodik, a gép meg késik. Úgyhogy azt eszeltem ki, hogy kissé emeltebb hangon fogok beszélni, hogy mindenki érezze át, hogy itten velem van kitolva, nem én szívózok az ő idejükből, és előadtam a “Blame yourself buddy” kezdetű improvizatív indulatprózámat, amire mindenki elfehéredett és kicsit meg is fagyott a levegő, gondolom policy, hogy kerüljük a pánikot a gépen, először a nők és a gyerekek. Ugyanakkor nem szerettem volna Aucklandig repülni és aztán napokig telefonálgatni, hogy hol a cucc. Végül sűrű rádióforgalmazásba keveredtek, megvetően néztek rám és visszahozták a csomagokat.

Aucklandban leszálltunk, megcsapott bennünket a párás meleg, jött értünk az aeropark mikrobusza, elvitt a kocsihoz és hazajöttünk. Hát így kirándultunk mi a déli szigeten. Még lesz egy poszt chch városáról is, külön, aztán mesélek Coromandelről, mert időközben ott is voltunk.

A Hanmer Springsbe vezető út roppant szórakoztató, mindendéle mezőgazdasági munkálkodással és dimbekdombokkal teli, lehet nézgelődni és az egyes útról letérve az amúgy sem belvárosi forgalom még tovább csökken, néha percekig nem találkoztunk másik autóval, pedig ez még nem is a kihalt rész.

Másfél-két óra alatt odaér az ember, chch-ből, mi időnként megálltunk fotózgatni a környéket, de nem egy kihívás odajutni és bár a település a hegyekben van, azért teljesen rendesen járható út vezet oda. Elfoglaltuk a szállásunkat, konstatálva, hogy eddigi tapasztalataink szerint ez volt a legjobb szálláshelyünk a zátonyon, ráadásul megfizethető áron. (Aspen Lodge, rekommendálom)

Hanmer Springs egy nagyjából teljesen jelentéktelen osztrák falucska az osztrák hegyek között, bájos fenyvesek, bájos hegylakók és kezelhető mértékű turista jellemzi. Ha ledobnának ejtőernyővel, ébredés után nem biztos, hogy elsőre meg tudnám mondani, hogy ez most Hanmer Springs Új-Zélandon vagy Bad Mittendorf, Stájerországban. A szükséges kellékek is mind megvannak, házikók, fogadók, sípályák és ami a lényeg: termálfürdő. Utóbbi csinált a településből turistacélpontot, ami mellé szép lassan felzárkóztak a túrázási, lovaglási, jetboatozási lehetőségek is, nehogy valaki elkeseredjen, ha már unja a fürdőt.

Egy maori legenda szerint Tamatea, a nagy utazó, éppen úton volt az északi szigetre, némi hajótörés után nagyon fázott, és, hogy társa meg ne fagyjon, az északi vulkánok urától kért kis meleget. Kapott is, Ariki lángokat küldött neki a Wanganui folyón, át Nelsonon, le Otagóba, ahol Tamatea fázott. Útközben egy pici láng lepottyant a hegyek közé, és azóta is melegíti a vizet. A hőforrások maori elnevezése “Te Whakatakaka O Te Ngarehu O Ahi Tamatea” vagyis ahol Tamatea tüzének hamuja fekszik. Kulturális antropológiával nem foglalkozunk itt, ellenben az biztos, hogy a jádekövet kereső maorik ismerték a helyet.

A fogalmatlan fehér ember, mit sem sejtve Tamatea küzdelmes útjairól (egy kutyával, egy krokodillal és egy kígyóval utazott, kenuban, csak mondom) 1859-ben fedezte fel a melegvizű forrásokat, amikor megpróbált rájönni, hogy mi az a furcsa köd, ami mindig ugyanott van. Mivel abban az időben roppant nehezen ment a közlekedés, pláne ilyen hegyes vidékre, húsz évig senki nem foglalkozott a dologgal, viszont 1879-ben kiépült a mai fürdő őse, kádakkal meg fürdőigazgatóval. A picike település, egyik első lakójának, Thomas Hanmernek viseli a nevét.

1902-ben a kormányzat komoly kísérletbe kezdett a környéken, a faiparnak kedvező fákkal elképesztő területeket ültettek be, a ma Hanmer Springs Forest néven ismert, nagy kiterjedésű erdőség változatos európai fafajtákból áll, gondolom ettől volt olyan ausztria-érzésünk. Ilyen erdőből ez az egy van az országban.

Az első fürdő pár medencéből és egy épületből állt, kissé kezdetleges volt, ellenben szinte korlátlan melegvízzel rendelkezett. A rendes fürdőház 1883-ban épült fel, és tapasztalva a melegvíz gyógyhatásait, elkezdtek a betegek is odajárni fürdőkúrákra. 1914-ben felépült a szanatórium, ahol fürdő-, és ivókúrákat is folytattak, de sajnos a szanatórium még a felépülésének évében porrá égett. 1916-ban, a leégett szanatórium helyett megépült a Queen Mary Kórház, ahová a háborúban megsebesült katonák kezdtek járni mindenféle rehabilitációs kezelésre. A kórházban 1971-ig folyamtosan volt hidroterápiás kezelés, idegrendszeri panaszok orvoslása, aztán pedig alkoholelvonóként üzemelt.

A kórház egyébként sok szempontból egyedi, a két szárnya két nyolcszög, amelynek a közepén helyezkedett el a nővérek posztja, így gyorsan észrevették, ha szükség támadt rájuk, a tető beengedte a friss levegőt és a napfényt, a parkban pedig mára százéves növények laknak. A kórház és a hozzá tartozó park végül átkerült a védelmi minisztériumtól az egészségügyhöz, ahol 1998-ig funkcionált, amikor is magánkezelésbe adták, amelyben azóta is drogrehabilitációs intézetként működik, legalábbis 2019-ig biztosan. Aztán nem lehet tudni mi lesz, hiszen az épület és a park irgalmatlan értéket képvisel, a fürdőváros kellős közepében van, az üzemeltetési szerződés viszont akkor lejár, a cégnek pedig elővásárlási joga van a területre, az pedig már most látszik, hogy az államnak nem lesz elég pénze kivásárolni a céget az ingatlanból. Ez eléggé idegesíti is a helyieket, hiszen ha a területen ingatlanfejlesztések kezdődnek, akkor egyrészt eltűnik a park és az egyedi kórházépület, és legott felparcellázzák a fürdő közvetlen szomszédságában fekvő parkot, eltüntetve a kisváros szívét, behúzva a gazdag procc népséget.

Tekintsünk el az aggasztó körülményektől, mi is teljesen nyugodtan mentünk be a fürdőbe, ahol is némi dollárzok ellenében (nem drágaszág, 14 dolcsi felnőttenként és 18, ha egyszer ki akarunk jönni ebédelni, majd visszamenni) zárásig tartózkodhattunk, tetszőleges medencehasználat mellett. Este kilencig lehet áztatni, medencéből pedig 33 fokostól 42 fokosig mindenféle van.

A holminkat kettő dollárz ellenében bezárhatjuk egy okos szekrénybe, ami aztán pinkóddal nyitható, elkerülve az elvesző kulcsok és a potrohos, neccpólós kabinos problémáját. Jó móka körbepróbálni a medencéket (és itt – ellenállva a nem kicsiny kísértésnek – eltekintek a szerző melegvízben ázó testének képi ábrázolásától), ücsörögve a mű és igazi sziklákon.

A hévíz régen magától a felszínre jött a nyomástól, mára azonban már nem teszi ezt, le kell menni érte. 1975-ben fúrtak egy 28 méter mély kutat, innen szivattyúzzák a termálvizet, 4-8 liter/másodperc mennyiségben. Amikor a víz eléri a felszínt, akkor 52 fokos, ezt egy sorozat hőcserélőn átvezetve érik el a 33-42 fokos hőmérsékletet. A feltörő víz még nem lenne teljesen megfelelő a pancsolásra, így egy egyre finomodó szűrőrendszeren megy keresztül, ami szépen kiszűri a nem kívánatos fizikai szennyezőket (falevél, gallyak, kőzetpor, jetiköröm, stb.) majd elemzik a kémhatását és a tisztaságát. A kémhatásváltozások kompenzálására széndioxidot ármaoltatnak keresztül a beérkező vizen, ha szükséges és 2.5ppm klórt adagolnak hozzá. Van három kezeletlen medence, ahol abban lehet feredőzni, ami feljön a föld alól, ott erős kénszagban tobzódhatnak az erre nyitottak.

Maga a víz egy viszonylag gazdag sóoldat, átlagosan 380mg/l nátrum kloridot tartalmaz, 190 mg/l bikarbonátot és kis mennyiségben bórt, kalciumot, egyéb karbonátokat, nyomelemeket. A víz minőségét és összetételét naponta háromszor, helyben vizsgálják, különösen az amőbás fertőzések megelőzése miatt (bár ilyen még nem fordult elő a fürdő történetében). A víz semmiféle egészségügyi kockázatot nem jelent, (állapotosok azért kérdezzék meg a dokijukat) mindössze a fejünket nem ajánlják beledugni, egyébként bárki élvezheti a gyógyhatást, teljes mellszélességgel.

Miután a medencék szabad ég alatt vannak, az ember a forró vízben hencseregve nézegetheti a fenyvesekkel borított tájat, a szerkesztőség ilyesmire akár órákig képes. Végül az éhezés kergetett ki bennünket a vízből, úgyhogy szárítkozás után elballagtunk egy közeli étterembe, ahol elköltöttük az estebédünket. Itt az intézménynek volt annyi esze, hogy adjon a  gyereknek kifestőt meg szinesceruzát, így lefoglalta magát, amíg a kaja megérkezett.

Falatozás után visszatoltuk a bringát a motelbe, ahol félénk internetügyi kérdésemre a néni lelkesen elmondta, hogy mi a wifi jelszava és miért a motel macskájának neve, így hozzáfértem részlegesen némi ződfényhez, majd elaludtunk. Aztán felébredtünk, bekapcsoltuk a fűtést és az elektromos lepedőket, és visszafeküdtünk, odakint pedig 11 fok volt csupán és komoly felhőzet. Másnap továbbálltunk, de ezt majd holnap mesélem el.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/28/kirandulas-%e2%80%93-chch-iv-hanmer-springs/feed/ 12 http://www.pappito.com/2010/01/28/kirandulas-%e2%80%93-chch-iv-hanmer-springs/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/CgxHsgSo_9Y/ http://www.pappito.com/2010/01/27/kirandulas-chch-iii-akaroa/#comments Wed, 27 Jan 2010 03:53:47 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4973 Canterbury kirándulásunk hallatán, mindenki előzetesen a lelkünkre kötötte, hogy Akaroát fel kell keresnünk, ha törik, ha szakad. Inkább nem vitatkoztunk senkivel, mentünk és néztük.

Akaroa egy roppant takaros település a a chch-tól délre fekvő, vasalatlan Banks-félszigeten. Nem pusztán egy gyönyörű öbölben található, hanem francia története van, amelyet a helyi közigazgatás erősen őriz, hogy odacsalogassa a turistákat. A francia kapcsolat nem kitaláció, a történet egészen az 1830-as évekig nyúl vissza, amikor a környező vizekben számos francia bálnavadász hajó dolgozott, igen szép zsákmányt hordva haza, Párizs utcáit ebben az időben, részben az innen származó bálnák olajával világították.

A nagyszámú francia hajósnak szüksége volt valami szárazföldi bázisra, részben a bálnafeldolgozás, részben a kikötés miatt, no meg politikai szempontok is közrejátszottak, így a franciák a déli szigeten egy negyed franciaországnyi területet elfoglaltak. Az őslakosokkal tulajdonképpen egészen jól elvoltak, sőt, adtak nekik munkát is, úgyhogy lassanként a déli sziget kimondatlanul is francia befolyás alá került, ahogy az északi a briteké lett.

Egy Langlois nevű bálnászkapitány viszonylag gyorsan észrevette, hogy a Banks-félsziget kiváló horgonyzóhely lenne, ráadásul a franciák kapuja a déli szigethez, úgyhogy 1838-ban kiváló üzletet kötött a maori törzsfőnökökkel,két köpenyért, hat nadrágért, tizenkét kalapért, két pár cipőért, két ingért és némi pisztolyokért megvásárolta gyakorlatilag az egész félszigetet. Ez a bődületes összeg kitett vagy százötven akkori frankot, de így sem Langlois járt rosszul.

Birtokon belülre kerülve legott összecsomagolt és hazahajókázott Le Havre-ba, ahol addig lobizott az üzletemberek és a politikusok között (utóbbiak nem vették le egyből, hogy miért kell francia kolónia a pacifikban), amíg gründolt egy komplett céget, amely állami támogatással volt hivatott francia kolóniát létrehozni a Banks-félszigeten, és letenni egy hadikikötő alapjait. 1840 márciusában össze is állt egy komolyabb flotta, amely a leendő telepeseket szállította, mesteremberektől a kormány képviselőiig.

A telepesek úgy gondolkodtak, hogy ahelyett, hogy felbosszantva az angolokat, csak elfoglalják a szigetet, Franciaország nevében,  mindenfelé franciákat telepítve le, inkább megvásárolják a földet a maoriktól, amire ugyebár az angolok nem mondhatnak semmit. Számukra sajnálatos módon, egy hónappal azelőtt, hogy nekivágtak volna az útnak, a britek és az északi szigeti maori törzsfők aláírták a Waitangi szerződést, májusban pedig a déli szigeti törzsek is csatlakoztak, amiről a franciák a kor információsebessége miatt még nem értesültek. A Waitangi-szerződés aláírása után egy brit hadihajó fogta magát, lehajózott a félszigetig és kitűzte a brit lobogót. Az ezidőtájt érkező leendő kolónia meglepetten konstatálta, hogy a föld amit Langlois és pajtásai megvásároltak, immáron az Union Jack belbirtoka, ők pedig angol gyarmathoz érkeztek. Hoppá. (a maorik, akik sajátosan értelmezték az adásvételi szerződést, mint olyat, ugyanazon földeket, különösebb szívfájdalom nélkül, többször is eladták a fehér embereknek.)

1841-ben a brit fennhatóság elfogadta a francia állam kérését, hogy a korábban általuk megvásárolt föld legyen a franciáké, úgyhogy mégis létrejött a francia település, bár nem az eredeti elképzelések szerint. A déli sziget francia bekebelezésének álma szertefoszlott, a két pici településen hatvan francia maradt, Langlois pedig lebiggyedt szájjal és ezerhétszáz hordó bálnaolajjal hazahajózott. A francia telepesek után alig maradt valami, csupán a francia utcanevek és néhány olyan kiwi, akinek távoli rokonai franciák voltak.

A turizmusnak (és chch-tól való távolságának) hála, mára a falucska az öbölben mindenféle programokkal, látnivalókkal és ajándékvásárlási lehetőséggel készült az ide érkezőkre. A delfinekkel úszkálástól a sétahajókázásig, partonkávézástól a fel-alá sétálásig mindenre nyitottak. Az odavezető út egy jó másfél órácskába beletelik a nagyvárosból, kellemesen kanyargós, dimbesdombos, érdemes meg-meg állni, hogy az öbölre lenézzen az ember, csodaszép látvány.

Miután megtekintettük a helyi nevezetességeket és megebédeltünk, még elmentünk a félsziget legvégében levő Onukuba is, ahol egy teremtett lelket sem találtunk, ellenben mindenféle maori épülményeket igen, amibe nem volt szabad bemenni. Nem is mentünk, és mire ideértünk, addigra az eleddig csak közelgő felhők is egészen a nyakunkba szálltak, a napsütés pedig eltűnt. Elindultunk visszafelé, ügyesen kigondolva, hogy útbaejtjük Lytteltont, ahonnan már csak egy ugrás chch. Akaroa megéri az odamenést (jelezném a sportág rajongóinak, hogy még krokett klub is van), ellenben Onukuba teljesen felesleges átmenni, nincs ott semmi látnivaló.

A hegyekre felkapaszkodva, beleértünk a felhőbe, és vastag ködben törtettünk Lyttelton irányába, amely szintén egy apró városka, de van egy bazi nagy kikötője, ami teljesen indusztriális az erre nyitottaknak, mindenfélét pakolásznak nagy hajókból, meg vannak hatalmas izék meg hogyhíjjákok, szóval nem nagyon bántuk, hogy eleredt az eső. Ellenben itt találkoztunk azzal a szemfüles megoldással, hogy a városi buszok elejére kerékpárszállító van szerelve (igen dombos környék, no meg az alagútban nem mehetnek a bringások bringán). Ettől fellelkesülve ittunk egy kávét, majd előnyös testtartásban behaladtunk a fentemlített Lyttelton Közúti Alagút-ról elnevezett közúti alagútba, amely 1964-ben épült (‘78-ig fizetős volt) és a zátony leghosszabb ilyen létesítménye, közel két kilométer hosszú. (a Lyttelton teherkikötő és chch összekötésére létesült) Mivel így már csak egy köpésre van a város, a szemerkélő esőben szépen visszagurultunk a szállásra, felkészülni a másnapi, embertpróbáló hedonizmusra.

Elértük és láttunk, gondoltam egyszerűbb, ha előre szólok, ha semmi nem történt volna, akkor úgyse lenne poszt. Naszóval, reggel, némi előkészületek után, bevackolódtunk az ideálisnál egy mérettel kisebb bérautónkba és nyugat felé fordultunk, rá egyenesen a 73-as jelzésű útra.

Ezen jó sokat kell menni, ami egy pici autóban nem egy leányálom, a gyerek mégis elszenderedett, hehe. Ha tartjuk magunkat a sávunkban, akkor úgy százötven km autókázás után érjük el az Arthur’s Pass-t, ami nem különösebben érdekes hely, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy mennyire szép amikor az ember a síkságról beér a hegyek közé, majd ott kanyarog az úttal. Mire eddig elértünk, már alaposan kiismertük az egysávos hidak lelkivilágát, minden patakmeder felett ilyen halad, ügyeljünk a táblákra, hogy kinek van elsőbbsége, mert nem mindegyiken van kitérő-öböl.

Chch-tól száz km-re, az út mellett van a Cave Stream Scenic Reserve, ami jó időben érdekes szórakozást nyújthat, egy 362 méter hosszú, vízvájta barlang van a híres-neves mészkőben, amelyen végig lehet sétálni. (térképen: B) Ez nem egy kiépített mulatság, nincs odabenn sem út, sem fény, van ellenben tök sötét meg víz. Érdemes lemenni a folyóhoz, a barlang alsó bejáratán bemenni és fönn kijönni, de csak akkor, ha van lámpánk és a móka után ruhát tudunk cserélni. Miután a barlang ma is vízlevezetőként működik, a járhatósága (nem képzett barlangászok számára) erősen változó, csapadékos idő után nem igazán ajánlott, ezért mi sem mentünk bele, wetsuit viselése ajánlott. Száraz hetek után mindenképpen klassz séta felfelé, mászni csak egy helyen kell. Ugyanakkor a táj csodálatos, hegyek mindenfelé, és ez még csak ízelitő az igazi Alpokból, de a közelben kiváló bouldering helyek találhatóak.

Az Artúr hágónál (térképen C) megpihentünk kissé és megnéztük a turistainformációs házikót, ahol kiderült, hogy számos túraútvonal indul innen a hegyekbe mindenfelé, itt lehet az űrlapot is leadni, hogy hova indultunk és mikor, meg itt lehet segélyrádiót bérelni, hogy tudják a mentőcsapatok, hogy hova kell értünk jönni később. Megtekinthetjük az utat anno építők hősiességét, és kapunk egy kis ízelítőt a helyi állat-, és növényvilágból is. Itt van még a hegyeket átszelő vonatnak a megállomása, meg a hatalmas parkolóban lehet pihengetni egy kicsit. Körben pedig gyönyörű erdők, amerre a szem ellát. (messzire nem lát, persze a hegyek miatt)

Továbbindultunk és volt szerencsénk saját szemünkkel meggyőződni arról, hogy a akorábban a fotókon látott Otira Gorge miért is volt nehéz munkahely az útépítő uraknak. Persze maga a völgy és a viadukt is szép, ahogy kanyarog, bár az elé kihelyezett 16%-os lejtőre figyelmeztető tábla már annyira nem. A viadukt esztétikai elemzését elvégezhetjük egy látványkitekintőből (scenic lookout) ami az út jobb oldalán van és onnan egyben látszik az egész miskulancia.

A viadukt szemlélése után vettük észre, hogy más érdekesség is van helyben, a világ egyik legokosabb (és legidegesítőbben kiváncsi) madara, a kea (Nestor notabilis). Egész pontosan két kea rosszalkodott a parkolóban, megpróbálva egy szendvicset kilopni egy jóember kezéből, de nem voltak túl ügyesek.Pedig általában rettenetesen érdeklődőek és imádják szétszedni a cuccokat, kinyitni a zippzárt, kiszedni a kocsik ablaka mellől a gumikédereket, szóval rosszcsontok.

A kea zátonyon őshonos hegyipapagáj, sokkal nagyobb, mint gondoltam, becsületes, tyúkméretű jószág, zöld meg barnás, kicsit rémisztő is volt, hogy letépi a lábamat tőből és elrepül vele. Nem tette, jobb is, mert akkor a másik lábammal belerúgok, azt meg tilos, fokozottan védett madár, nem szabad bántani.

Innen tovahaldtunk tasmániránt, ha már itt voltunk, egy további laza száz km után beugrottunk Shantytownba, amely egy régi aranybányász városka korhű másolata. (térképen D) A vidéken 1860 körül kezdett el tombolni az aranyláz, és mellette a szokásos kisegítője a szervezett erdőirtás. Az attrakció keretében felszökkenhetünk egy csinos kis gőzösre, amely bevisz a dzsungelben épült vágányain az erdő mélyére, ahol felépült egy korabeli fűrészmalom (számos eredeti szerszámmal, jópofa) ahol átélhetjük, hogy mekkora szívás volt akkoriban favágónak lenni. Nagy. Innen vezet visszafelé egy sétaút, amelyen az aranymosás rejtelmeibe vezet be egy kedves úr, aki bemutatja, hogy hogy lehet vízágyúval aranyat mosni.  Lehet kézzel is, kis tálkákban lötymögtetve a vizet meg a kavicsokat, a végén pedig találunk aranyat is a tálkában, ha nem is kilószám, de azért haza lehet vinni kis fiolában.

Mondjuk szerintem az aranymosás kevésbé érdekes (különben sincs már itt arany), mint az, hogy mekkora meló volt azt a kis vonatot beépíteni az erdőbe, amelyik igazi dzsungel, három méterre se nagyon lehetne belemászni, és ugyebár akkroiban a dózeres erdőírtás nem volt jellemző, pláne nem a zátonyon. Akit érdekel a kiwi akcentus, az itt megnézegethet egy kisvideót (youtube) a bácsiról aki elmesélte, hogyan is ment ez az aranymosósdi, itt pedig kisvonatos videó, dzsungellel gazdagon.

Elcsúsztunk a közeli Greymouthba, ami a világ egyik legjelentéktelenebb települése (térképen E) tankolni meg enni valamit, aztán nekivágtunk a hazaútnak, hogy újra átszeljük a szigetet. Ez az ötszáz km-es kanyar még nem végzi ki az embert (azért tudtam aludni utána) aki csodálatos hegyi tájakat láthat, ahogy kanyarog a másik tenger felé. A forgalom a nyár ellenére nevetséges, lehet nézelődni és kell is. Sajnos itt már kezdtek jelei mutatkozni a rosszidőnek, de még egy napig mázlink volt.

Felkerekedtünk hát, hogy megtekintsük Canterbury-t, viszonlag kényelmes tempóban. Nyilván nem láttunk mindent, de azért bizonyos dolgokat mégis, sőt, ezek jobbára tetszettek is. Vásároltunk repjegyeket Christchurch (továbbiakban chch) városába, meg ravaszul éltünk az aucklandi reptér környékén burjánzó parkolószolgáltatások egyikével. A belföldi repülés nagyon vicces, és velünk most fordult elő először, otthon nyomtat magának az ember beszállókártyát (legalábbis jetstaréknál) majd felsétál a gépre, mindenféle útlevelek és egyedi azonosítók lobogtatása nélkül, tisztára, mint a busz.

A parkolás se gond, az ember leteszi a kocsit valami nagy parkolóban, shuttle busszal beviszik a reptérre, visszafelé meg felszedik, visszaadják a kocsit és xNap*nDollár képlettel megmondják mit fizess, ez nem túl vészes, napi 6-12 dolcsi között megúszható a dolog, keleti kényelem, még sms-t is kap az ember visszaérkezéskor, hogy velkám hóm.

Chch nagyjából ezer km-re fekszik Aucklandtól déli irányban, ami saccra úgy egy óra húsz perc repcsiutat jelent, még fapadossal is, teljesen viselhető, ráadásul több fapados banda is rohangászik arrafelé, szóval a jegy se kerül sokba, pláne ha előre gondolkozik az ember. Az út eseménytelenül zajlott, de hát ilyen jegyárak mellett még esemény is legyen?

Landolás után a kecskeméti buszpályaudvaron találtuk magunkat, az összbenyomást csak a szőnyegpadló súlyosbította. A kihívás az volt, hogy megtaláljuk azt a szakit aki elvisz minket a bérelt autóhoz. A vásári forgatagban egy ideig kerestük a bérautócég logóját, majd odamentem az egyetlen faszihoz aki előtt nem állt sor (a postás) és megkérdeztem, hogy ilyenkor szerinte mi van? Erre rámnézett és aszonta, kitől bérlet? mondom jucy rentál, ahha, akkor látja ott azt a beugrót? menjen oda, lel egy telefont, azon híjja a hatvankilencet, nyomjon egy kettest és jucyék magáért jönnek.

Sokkot kaptam, illetve, hogy ezt nekem mégis honnan a pék izéjéből kellett volna tudnom, vagy nem vagyok tagja az autóbérlők valami titokzatos szabadkőműves mozgalmának, ahol a beavatás része, hogy hol meg kell találni bekötött szemmel, parázson járva, tányérokat pörgetve, hogy hol van a varázstelefon? Na mindegy, megköszöntem, telefonáltam, jucy mondta, hogy odakinn lesz a parkolóban, nóvöriz. Ki is haladtunk a parkolóba, ott is volt juci egy igen sokat látott mikrobusszal, abba berámoltunk és az amúgy nagyon kedves, tizenhárom évesnek kinéző fiúcska elvitt bennünket jucy központba. Ott átvettük az előre bookolt kocsit, belepakoltunk és bekarikáztunk a városba.

A városról lesz egy külön félposzt, úgyhogy erre most nem térnék ki bővebben. A szállásunk a Cashel streeten volt egy tizenemeletes apartmanházban, egy nagyon kellemes, háromhálós apartmanban rakátroztuk el magunkat, a rcepciós lányok minden erőfeszítése ellenére. A kis apartman egyébként teljesen normális állapotban volt, dupla ablakok, kis konyha, ilyesmi, semmi lelakott bekpekker filing. Az internet dróton bír jönni, sába kincsei ellenében, de sajnos nem volt már internet kábelük, én pedig 2010-ben nem hordok magammal UTP kanócot, még vidékre se.

Kipakolás után elmentünk sétálni, meg keresni vacsizóhelyet, mert addigra eléggé megéhezett a brigád. Leltünk is egy kellemes éttermet, ahol egyrészt finom söröket iszogattunk, másrészt gasztrononszenszikus (új szó!) élményben részesültünk, hoztak húst meg forró követ (gránit), amelyen nekünk kellett megsütögetni a saját húsneműinket, ami végül is jó szórakozás volt. Itt derült ki mellesleg, hogy a Monteith’s Cider remek itóka, ezért is érdemes más városokba kirándulni.

Másnap felkerekedtünk és visszamentünk majdnem a reptérig, hogy megnézhessük az Antarktika központ publikus részeit. Chch hosszú ideje egyet jelent a délisarkkal, hiszen majdnem az összes forgalom innen indul a Scott Bázisra és ide érkezik onnan. A Scott Bázis a zátony vidéki lerakata, nagyjából 3932km-re chch-tól, délre. Onnan már csak 1500km a déli sark. Maga a bázis a Ross szigeten van, közvetlen szomszédságban (3km séta a hegyen át) az USA antarktikai bázisával, a McMurdo Állomással. Itt mindenféle tudományos munka folyik, meg sok fázás, gondolom. A hadsereg szállítógépei és az USA légierejének masinái hordják oda a holmit és vissza azokat, akik már eleget fáztak. A hatalmas szállítógépek szerencsés esetben megtekinthetőek élőben, mert az Antarktika Központ előtt húzódó út másik oldalán parkolnak, ha átnézünk az autómosón, akkor láthatjuk a herkuleseket és globemastereket pihenni. Az USA egyébként igen komoly bázist üzemeltet a hidegben, ezerötszáz fős személyzettel, akiket chch-ból és Punta Arenasból (Chile) szolgál ki.

Maga a nézegetős rész inkább ismeretterjesztő, mint szórakoztató, bár egy kisebb kék pingvin kolónia lakik ott, akiket meg lehet nézni napvilágnál, édes pofák, mind. Emellett rengeteg információt összeszedhetünk antarktikáról, a geológiától az élővilágig, a bázisok működésétől a felszereléseken át, a szélerőművekig, amelyek az energiát biztosítják az ott dolgozóknak. Ha valaki élőben szeretné megtapasztalni, annak itt egy sarki webkam.

Emellett vannak amolyan szemi-interaktív élmények, mint a hidegszoba, ahol megérezhetjük, hogy a -8 fokos hideg, erős szélben hogyan változik dermesztően hideggé, és hogyan növekszik a hidegérzet a szélsebesség függvényében. Persze adnak klassz kabátokat, hogy ne fagyjanak kékre a nyári ruhás látogatók, de legalább halvány sejtést szerezhettünk, hogy milyen lehet az ordító, tomboló szélben dolgozni arrafelé. Megtekintettünk egy elképesztő filmet is a déli sark szépeséges tájairól is, azt nagyon ajánlom, ha felkeresi az ember a facilitást, fantasztikus felvételek.

Aztán jött a legjobb rész, (mármint a sok hasznos infó mellett) hiszen régi csodálója vagyok a svéd járműiparnak, és most megismerkedhettünk közelebbről egy újabb példánnyal, a Hägglunddal. A járművet a svéd hadsereg kívánalmai szerint fejlesztették ki, gyakorlatilag mindenhol elmegy, erősített gumihevederes lábacskái vannak, azok cipelik a két, összekapcsolt kabint. Mindkét kabinnak saját hajtása van, 45º-os emelkedőn felmászik és 35º-os oldaldőlés mellett még vidáman mocorog. Emellett kétéltű is, ami pláne jól jön a déli sarki nyárban, ha elfogy a hó meg a jég, akkor is tud úszni szépen. Benzinüzemű motorja van, mert a gázolaj azon az éghajlaton összefagy, még a benzines járgányokat is folyamatosan elektromos fűtésen kell tartani. (a dieselüzemű járgányok un. AN8 repülőüzemanyagot használnak, mert az -50ºC-ig nem kásásodik meg) A jegyárban benne van a Hägglunddal megtett kör, a kiépített próbapályán, nagyon érdekes élmény, a vezetőbácsi pedig vicces figura volt, járműszeretőknek kihagyhatatlan élmény. Meg van valami vicces abban, hogy a mindenenátmenő gép, a viszaúton megáll és elsőbbséget ad a biciklistának.

Chch-ban számtalan park található, szebbnél szebbek, mi a botanikuskertet választottuk, az elég nagy, hatalmasat lehet benne sétálni és csodás állapotban is van. Átkanyarog rajta a folyócska, amelyen gondolában gondoláznak a gondolázók, béke, csend és nyugalom, varázslatos hely, ráadásul akkor még az idő is nagyon szép volt, a park pedig tele van kisgyerekes kacsákkal, akik fel és alá masíroznak, édes pofák. Rengeteg időt sétálgattunk, van rózsakert meg pálmaház meg mindenféle szobrok meg játszótér, természetesen minden becsületesen gondozott állapotban. Vacsi, alvás, hegyekkel folytköv.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/25/kirandulas-chch-i-christchurch/feed/ 3 http://www.pappito.com/2010/01/25/kirandulas-chch-i-christchurch/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/fNt1ps6XzTE/ http://www.pappito.com/2010/01/22/muzik-januar-2/#comments Fri, 22 Jan 2010 03:00:41 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4876 Az évkezdő zenekontingens lerángatására csak most jutott idő, mielőtt belefognék a déli szigeti események leíréséba, szaladjunk gyorsan végig a termésen.

Előre egy újabb Brubecket veszek, a The Dave Brubeck Quartet ezen a korongon Paul Desmonddal dolgozik együtt, élő felvételen, 1956-ból. Mindenféle meglepetésektől mentes, tiszta melót kapunk, ahogy elvárhatjuk, Paul Desmond pedig ad egy kis pluszt az egészhez, az eredmény kiváló.

A Hot CLub of Detroit nekem teljesen új, bár az egész formáció is csak pár éves, igen figyelemreméltót nyújtanak. 2003-ban álltak össze, még egyetemistaként, egy évvel később már elhozták az első helyet a Detroit Nemzetközi Jazz fesztiválon, a sikerek pedig csak jöttek sorban. A 2006-os fesztiválon az alábbi elismeréseket söpörték be:

• Outstanding Traditional Jazz Artist
• Best Independent Label Recording
• Outstanding National Small Independent Label Recording
• Outstanding Video on a Limited Budget

Az elmúlt öt évben a kvintett a házigazdája a Djangofest Detroit nevű rendezvénynek, nem véletlenül. Kicsit több, mint hetven évvel azután, hogy megalakult a Hot Club de France Django Reinhardttal, a “Hot Club” kifejezés azt az eltéveszthetetlen gypsy-jazz hangzást kezdte jelenteni az egész világon. Az Evan Perri által vezetett Hot Club of  Detroit is ehhez nyúl vissza és remekül alkalmazza.

Ellentétben az eredeti francia Hot Club felállással (Django+hegedű(Grappelli!), két ritmusgitár, basszer) a detroiti csapat Perri+tenor és szoprán szaxofon+ritmusgitár+billentyű+basszer formában dolgzik, ami kissé más hangzást eredményez, de remek megoldás, működik, hamisítatlan Hot Club banda, a szaxofon kicsit boposra fűszerezi a gypsy-jazz alapokat, amire a hangzás építkezik és lassan elkezdik integrálni a Detroit Motown elemeket is. Aki szereti Djangot (ki nem?) szeretni fogja ezt is, mindenképpen érdemes rátenni a kezet egy korongra. (vagy többre, én ráfordulok más albumaikra is)

Phineas Newborn Jr. ámerikai zongorista, sajnos már nincs köztünk, ‘89-ben meghalta magát. Zenészcsaládból származik, apja és tesója is blues-jazz vonalon mocorgott, Phineas pedig zongorát és fúvósokat tanult. Nagy hatással volt rá Art Tatum, Oscar Peterson, Bud Powell, a kezdeti R&B kalandozások (az apja által vezetett formációban) után később már Mingussal, Lionel Hamptonnal dolgozik együtt.  Billenytűskarrierje kissé ingadozó, de a rögzített munkái remekek, sajnálatos módon az idegrendszere nem volt teljesen ép szegény művésznek.  Az általam most beszerzett, 1969-es Harlem Blues nagyon kényelmes, igazi lányok öröme (lassú és játékos)  korong, kicsit hezitáltam, hogy megvegyem-e, de most második hallgatás után jónak tűnik a döntés.

Az SWR Big Band eredetileg a Déli Rádió Tánczenekaraként alakult meg 1951-ben, németországban, később a rádiót Südwestrundfunk-ra nevezték (ARD), így a zenekar neve is SWR Big Band-ra változott. Számos albumot kiadtak, swing, bigband és jazz műfajokban és egészen komoly alakokkal is dolgoztak együtt, mint például ezen az albumon Clark Terryvel.  A bigband mindig is vidám hangzást csinál, sok hangszer, sok zenész, gazdagon tudnak a szólista alá dolgozni, és mondjuk Terry esetében kell is melózni. Kicsit semmilyen album, egy stramm négyest adok rá, mert tisztes iparosmunka, nincs kihazudva belőle semmi, megbánni azért nem fogom.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/22/muzik-januar-2/feed/ 1 http://www.pappito.com/2010/01/22/muzik-januar-2/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/httmEny_zd4/ http://www.pappito.com/2010/01/21/auckland-nyaron/#comments Thu, 21 Jan 2010 03:00:04 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4899 Tudom, tudom, itt sosem történik semmi, de azért néha, mintha cask lenne valamicske élet itten, a kulturális mariana-árokban.

Elsőnek itt van mindjárt a nyakunkon az Auckland Seafood Festival, január harmincadikától február elsejéig tart a rendezvény, minden nap déltől este hétig. A beugró 15 dolcsi, aztán pedig mindenki előtt nyitva áll a mérhetetlen kagyló, osztriga, homár, hal, gyakorlatilag aki a tengerben lakik és nem védi valami egyezmény, az itt fellelhető és felfalható. Közben zene, gyerekprogramok, zsákbanfutás-ökörsütés, csepű, lapu, gongyola. (na jó, ökörsütés nyilván nem, de póznamászó verseny lesz). Emellé koktélok (42below) mindenféle helyi borok, főzőórák, és ki lesz állítva egy igazi halászhajó, hogy lássa a nép, hogy szedik ki a vizből a finomságokat.

Vasárnaponként a Corwall Park területén található Band Rotundán ingyenes koncertek vannak, délután egy és három  között, a legváltozatosabb műfajokban: Rock & Roll, Bigband, Swing, kelta népzene, a teljes lista itt megtekinthető, az egész éves programokkal együtt.

Nem ez az egyetlen zenés rendezvény, a városi tanács gondoskodott arról, hogy a parkokban pihenők jól érezzék magukat, a Music in Parks rendezvény egész nyáron át tart, városszerte, idén tizenhetedszerre rendezik meg. Ha valaki papíron szeretné birtokolni az idei programot, akkor lesz drága ide kattogtani és igényelni magának egyet. Friss infók mindig jönnek twitteren, ha valaki azt élvezi.

Nem csak zene, szabadtéri mozi is lesz, 12 kiwi filmet lehet megnézni ingyen, a parkban heverészve, esetleg bort kortyolgatva, csak egy pokróc kell, és már élvezhetjük is az előadásokat az Owairaka Park, Grey Lynn Park, Glover Park vagy a Tahaki Reserve területén. Huszon fokok vannak éjszaka, úgyhogy még nagyon rákészülni sem kell.

Lesz könnyűzene és jazzkedvelők sem maradnak hoppon, egy nagy kupac ingyenes koncert várja őket a Jazz at the Rotunda sorozatban. Mindezek mellett lelhetünk spanyold szefárd gyökerű énekesnénitől a kubai rezesbandán át a kortárs folkig és operáig mindenfélét.

Fentieken kívül még millió esemény lesz, amelyek közül biztos mindenki talál az ízlésének megfelelőt, az Albert Parkban rendezendő lámpásfesztiváltól a márciusi wine&food fesztiválon át a 20-án kezdődő Junior szörfvilágbajnokságig, vagy az Auckland Anniversary Weekendig. Ha valaki borzasztóan unatkozna ebben az  ingerszegény városban, akkor klikkoljon ide.

Emellett persze ott az Edge, hó végén lép fel a hét ír tenor, az Auckland Theatre (twitteren is) programja is elérhető, és akinek mindez nem volna elég (a tenger, peca, hajókázás, kirándulás, 4wd pályák, könyvek, tévé és mozik már mind uncsik), az látogasson el ide és túrjon magának elfoglaltságot.

Az eredmény vegyes, nézzük elébb a szomorú részeket, amelyekkel bizony foglalkozni kell, mert nem áll jól a helyzet: a borsó. Az egy gondozásmentes hét alatt szarrágombásodott az egész, a friss, élénkzöld hüvelyek helyett valami loncsos, szürkésbarnásfeketés, rüszmeteg termések lógnak bánatosan, szemmel láthatóan nagyon a végét járja az egész balhé, azt hiszem, hogy megelőzöm a ragály terjedését és kivégzem szegényt, pláne, hogy a gyerek is kimondta a fatvát: apa, a borsó csúnya, szóval nincs mit tenni.

A paprika teljes homály, egyszerűen nem fejlődik, illetve csak szerencsétlenkedik, az egyik hozott egy termést, ami időközben bepirosodott, majd leszáradt, összevissza hozza az újabb ágakat és leveleket, de meglehetősen szánalmasan, hoz virágokat, amelyek aztán lefordulnak róla, minden következmény nélkül, nem tudom mi lesz ebből. Még azért hagyom egy kicsit küzdeni.

A talaj rendesen kiszáradt, részben a párolgástól – a városban meleg volt amíg nem voltunk itt – részben pedig a növénykék felszipákolták a talajból az éltető nedveket. Ez meg is látszik, gyönyörűen dzsungelesedik az egész, szépen felbokrosodott sárgarépák vannak szanaszét, minden bazi nagy leveleket növeszt és/vagy virágzik. A kert maga sokkal naposabb lett, mert a szomszéd valamit áskálódott a kertjében, amitől kidöglött a kerítésre mászó szőlő, ott rohad éppen rajta a sok kiló éretlen szem, úgy tűnik vége a madárkák lakomájának, viszont így korábban hozzáfér a napocska a kerthez, nincsenek többé árnyat adó, csatornafedél méretű szőlőlevelek. Összességében a kert nagyon szépen muzsikált egyedül.

A retkek (köszönet akommentelőknek, akik megfejtették) locsolás híján nem robbantak fel, hanem bazi nagyra nőttek, szép egészséges színük van és ráadásul még finomak is. Tanulva a tapasztalatból, ezentúl óvatosabban adagolom nekik a vizet, mert nem tudnak bánni vele, csak kirepednek, mint a kisgömböc, azt meg nem állhatom, meg akkor belemegy a hangya meg a minden és nem lesz finom.

A hét meglepetése az uborka volt, számtalan virággal csalogatja a rovarokat és ugye minden virág végén csücsül egy uborka is, ami teljesen szöldségszerű, nem az a kis vacak, sőt egy példány kifejlett uborkává érett távollétünkben. Jól megfigyelhető a tökfélék agresszív viselkedése, már a parikák közé vetette magát az uborka, az előretolt csapatai már helyezkednek. Gondolom az uborka nem olvassa a blogom, különben tudná, hogy járt a cukkini…

A kert egyetlen szépnevű lakója (moneymaker) a paradicsom, amely az aprólékos törődést most zöld gömbökkel látszik meghálálni, egészséges, szép színe van és vastag szárakra támaszkodik, nem olyan vézna, mint tavaly. Minden tő virágzik, a strammabbak már szép gömböckéket himbálnak, amelyek egészen paradicsomméretűek kezdenek lenni, de persze még kell nekik idő, sok.

Az első probléma a gyerek vízuma, ami turistavízum, hiszen életkora folytán alkalmatlan a tanulóvízum birtoklására, amit a bevándorzási hivatal úgy old meg, hogy ad egy olyan hosszú turistavízumot neki, mint amilyen hosszú a mi munkavállalási engedélyünk. Ez tökéletesen meg is felel a célnak, de szüksége van neki egy visszatérős vízumra is, hogy világlátás után hazajöhessen. Fel is hívtuk a hivatalt, hogy ilyenkor mi van, mondták csak menjünk be az irodába és azonnal megoldják, minden szép és jó.

Nej be is haladt az offiszba, hogy halókérem, itten a gyerek útlevele, benne az ittlakásra jogosító izével, kéne bele egy olyan elmegy-visszajön matrica. Szegényt ezzel az écával szanzsén kidobták, mondván, hogy ilyesmit nem intéznek helyben, ki is van írva, hogy csak sürgősséggel meg bizonyosfajta egyéb vízumokkat lehet helyben igényelni, töltsük ki a formot, fotó, mibánat, adjuk be és majd küldik, ha kész. Kértem tanácsot a hozzáértőtől, hogy ilyenkor mi van, a szakember pedig megnyugtatott, hogy semmi gond, a hivatal a telefonban nem mindig azt hazudja, amit személyesen, a telefonos ügyfélszolgálat kissé izé. Ám megtudtuk azt is, hogy bizony van ilyen belső utasítás, miszerint tényleg nincs OTC ügyintézés turistaesetben, úgyhogy vagy kitöltjük és beadjuk a formot, vagy kivárjuk amíg sürgős lesz és a repjeggyel igazolva a sürgősséget mégis lehet OTC, vagy elmegyünk egy másik branchba, hátha az ottani ügyintéző megoldja. Természetesen azonnal bepróbálkoztunk egy másik fiókban, ahol majdnem sikerült is elintézni, de sajna a nejnél nem volt fotó a gyeremekről, így meghiúsult a kísérlet.

Ámde egy esős napon, Christchurch városában, kiszúrtuk a térképen, hogy pont három perc sétára lakunk a bevándorlós irodától, úgyhogy adtunk egy esélyt nekik, illetve magunknak. Ahhoz hamar hozzászokik az ember, hogy a bevándorlás telefonos ügyfélszolgálatának véleménye nem korrelál a fiókirodákéval, (ellenben ha szól ezért az ember, akkor egymást hülyézik) de az, hogy a fogadó-ügykezelő kislány nem azt tudja, mint a tőle 4 méterre ülő ügyintéző, az komoly meglepetés volt, még akkor is, ha Új-Zélandon az eszetlen bürokráciát ez az egy hivatal köteles képviselni. Mindemellett, tizenegy perccel az odaérkezésünk után, a rövidlábú útelvelében egy frissmeleg matricával hagytuk el az intézményt, szóval a déli szigeten még nincsenek úgy elembertelenedve az ügyintézők, vagy nem olvassák a belső utasításokat, vagy olvassák de nem érdekli őket.

A következő lépcső az ausztrál turistavízum beszerzése volt, hiszen az nélkülözhetetlen a beutazáshoz. Az ausztrál bevándorlási hivatal oldalán hamar kiderült, hogy magyar útlevéllel jogosultak vagyunk un. eVisa (ez az eVisa ilyen okosság, hogy nincs pecsét meg szinnyegés meg útlevelek postázgatása, hanem az útlevélszámhoz rendelik a jogosultságot és mehet a boogie) igénylésére, úgyhogy neki is álltam kitölteni a nem túl bonyolult kérdőívet mindhármunknak. (fejenként egyet kell, személyenként 2 perc) Tegnap este 22:34-kor mentettem el az utolsó visszaigazoló pdf-et és 0:32-kor megjöttek az emailek, hogy, nesze turistavízum, köszönték alássan. Kettő óra.

A repüléstörténet úttörői, a Wright testvérek legendás Kitty Hawkjának első útjának harminckettedik évfordulóján, 1935-ben  emelkedett a levegőbe az első DC-3-as amerikában. A Douglas repülőgépgyár a DC-2 nevű modelljét akarta leváltani valami hatékonyabbal, amely több embert tud elszállítani, messzebbre. Alapos tervezőmunka és soksok gondolkodás után született meg a DC-3, amely – bátran mondhatjuk – forradalmasította a polgári repülést, és a katonai légiszállítást is – nem csak amerikában.

Az utasszállítók legfőbb baja akkoriban a rövid hatótáv volt, no meg a viszonylag puritán körülmények az utasfülkében. A DC-3 kiváló választ adott mindkét problémára, az USA két partja között az út 15 órára (ha nyugatról keletre ment az ember) zsugorodott és mindössze háromszor kellett tankolni közben. Az utasok végig kényelemben és viszonylag zajmentesen utazhattak, sőt, volt hálófülkés verzió is.

A magyar repülőbuziknak pláne nem ismeretlen a modell, a DC-3 licenszét ugyanis az USA 1936-ban ingyen a Szovjetúnió rendelkezésére bocsájtotta, ráadásul két évig hagyta Liszunov mérnököt az USÁban tanulni a modellváltozatokat. Ennek köszönhetően a mérnök úr megtervezte a sorozatgyártást, majd 1941-ben megkezdődött a PSZ-84 gyártása. (PSZ:passzzsirszkíj szamoljot, utasszállító repülő, a 84-es szám a Taskenti Cskalov Repülőgépgyárat (GAZ-84) jelentette. Korábban egyébként gyártottak belőle már moszkva mellett is párat).

Miután a Douglas éppen áttervezte a DC-3-ast a katonai igényeknek megfelelően (ez lett a C47) a szovjetek is nekifogtak a masina hadrendbe illesztéséhez. A PSZ-84 a katonai méretszabóság után a LI-2 nevet kapta, amit aztán igen gyorsan megtanultak a Szovjetúnió ellenségei és barátai is. A szovjetek több, mint ezer módosítást hajtottak végre az eredeti modellen, sajnálatos módon az angolszász mértékegységekről metrikusba átméretezés során a gép burkolata kicsit vastagabb lett, mint az eredeti, ami hátrányosan megnövelte a masina tömegét. (az amerikai méretben nem gyártott a SZU lemezt) Ez és a szovjet motorok beépítése miatt a licenszelt változatok kevesebbre voltak képesek, mint az eredeti amerikai példányok, ami nem csoda, ha egy nehezebb gépet gyengébb motorok hajtanak, nem lesz ugyanaz.

Az eredeti tervek annyira jók voltak, hogy a szovjet módosításokkal együtt is kiváló légijármű szolgálta a feleket a háborúban, és a civil alkalmazásban álló gépek is roppant kedveltek voltak, gyártották egy darabig japánban is, és a világ minden táján használták, a sztratoszférakutatástól a sarki expedíciókig. Készült belőle hidroplán, bombázó, térképész, ejtőernyősök ugrándozására alkalmas verzió és még ma is használatban van pár példány.

A magyar vonatkozás a HA-LIX lajstromjelű, 1949-ben készült példány, amely az egyetlen működőképes LI-2 (és ferihegyen pihen a HA-LIQ kiállítási darabként) 2001-ben felújították és azóta sétarepüléseket végez. Új-Zélandon kettő példány van a C47A, amerikai változatból, a ZK-AMY hányatott sorsa ellenére rendszeresen repül a déli szigeten. A tizenhatezer valaha gyártott gépből mára nem sok maradt üzemben.

A ZK-AMY 1944-ben készült, C47A Skytrain verzió (Dakota) amely ma szintén sétarepülésekre viszi az érdeklődőket. A gyártása után az amerikai légierőhöz került, három évet szolgált a Csendes-óceáni hasdszíntéren, majd Ausztráliába került, ahol a VH-ASD ljastromjelet kapta és jobbára földmérési feladatokra használták. 1950-ben lett belőle VH-CAN, az Australian Department of Civil Aviation-nál, ahol egészen 1978-ig repült, amikor is egy Melbourne-i cég megvette és Can-o-Bus néven kirándulórepülőként kezdte üzemeltetni. Számos tulajdonosváltás után, főleg charterjáratként szelve az eget, 1994-ig dolgozott, amikor is megvásárolta a Vincent Aviation, egy wellingtoni cég, ekkor kapta a ZK-AMY lajstromjelet is.

1998-ban egy Palmerston North-i raktárba került, ahol 2001-ig szomorkodott, majd kisebb felújítás után a christchurchi Pionair megvásárolta és chartergépként újra forgalomba állította. 2006-tól jótékonysági munkát végez, kiváló állapotban van és nem győz annyit repülni, amennyien szeretnének utazni rajta. A vacak idő ellenére csodálatos látvány volt a chch-i reptér kilátóteraszáról végignézni ahogy felszáll.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/15/christchurch/feed/ 0 http://www.pappito.com/2010/01/15/christchurch/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/TTmi_rUK3_g/ http://www.pappito.com/2010/01/14/kert-riziko/#comments Thu, 14 Jan 2010 03:41:15 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4832 Vannak fejlemények, az egyedfejlődés kissé felpörgött, köszönhetően a kedvező időjárásnak.

A szomorú hírrel kezdem, a borsó nem a régi, kissé furán néz ki, ellenben tovább tör az ég felé és hoz is hüvelyeket, de korántsem a kezdeti intenzitással. Ezzel nem tudok mit kezdeni, nézem, ahogy megy el a kedve, nyilván eljön majd a pillanat, amikor a kapaszkodását segítő rakétaindító-állvány létezése okafogyottá válik.

Minden más viszont kellemes és szívetmelengető fejlődésnek indult, a sárgarépák tobzódnak, ha a fejlődési ütemük megmarad, akkor nincs kizárva, hogy én fogom kitermelni a Miss Sárgarépa idei győztesét. A retkek megbízhatóan hozzák a formájukat, bár valaki felvilágosíthatna, hogy mitől repednek ki a piros gömbök, mert dühítő, hogy ma még nem szedem le őket, mert még kapnak egy napot, reggelre meg ki vannak repedve, micsoda hozzáállás ez?

A paradicsomok idén komolyabb törődést kapnak, rendszeresen ellenőrzöm a hónaljakban megjelenő kicsiny ágkezdeményeket, és elbánok a renitensekkel, nem állunk mi olyan jól, hogy ilyesmire pazarolhassuk a drága energiát és tápanyagokat, tessék szépen a gömbök fejlődésére koncentrálni. Az áldozatos munka kezdi meghozni gyümölcsét, a szárak kellőképpen magvastagodtak, a levelek egészségesek és üdék. Az elmúlt héten kezdődött a virágok megjelenése, ami akut jelenséggé vált, mára a virágzás általános tevékenysége a növényeknek, úgyhogy kaptak bambuszkarókat, hogy arra könyököljenek, amikor a kézilabda nagyságú, mézédes paradicsomokat termik. Tegnap és ma az első zöld gömbök megjelentek a legkedvezőbb fekvésű telekrészeken, ezért gondosabban locsolok és újra tápanyagokat juttattam a talajba, hogy legyen mit felszipákolniuk a növénykéknek és kövérre hizlaniuk a paradicsomokat. A moneymaker fajta mégis teremni fog?

Az uborka, hosszas semmittevés után szintén virágba borult, számos apró uborkakezdeményt fedeztem fel a szemle során, Ezeknek kifejezetten észnél kell lenniük, mert savanyítani akarok, nincs apelláta. A tökfélékre jellemző, arrogáns, terjeszkedő magatartás persze most is megfigyelhető náluk, de majd okosan elterelem őket a borsók irányába, ott fel fog szabadulni egy kis hely.

A paprikák teljesen furán viselkednek, egy tő eldobálta a leveleit és most bot csupán, ugyanakkor a többi tövek szorgosan kezdik bontogatni a virágokat és paprikakezdményeket növeszteni. Remélem ebből lesz valami, ha összekapják magukat, akkor ügyesen igazodhatnak a paradicsomokhoz, ami azt jelentené, hogy egy szürettel megoldhatnám a lecsókérdést is egy adott pillanatban. Hát így megy ez. Érdekes hétnek nézünk elébe.

]]> http://www.pappito.com/2010/01/14/kert-riziko/feed/ 6 http://www.pappito.com/2010/01/14/kert-riziko/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/cP8xIwA0TGM/ http://www.pappito.com/2010/01/12/chatham-szigetek/#comments Tue, 12 Jan 2010 03:49:55 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=4822 Ravaszul visszakötök a geológiás poszthoz, amelyben már feltűnt egy bájos, jobbára víz alatt elterülő szubkontinens, a Zealandia. Ennek nem csak Új-Zéland és Új-Kaledónia része kap közvetlen napot, hanem egy kissé kieső szigetcsoport, a Chatham Szigetek.

A Chatham-szigetek geológiai szempontból nem számítanak túl réginek, mindössze négymillió éve lehet rajtuk gumicsizma nélkül élni, és a Zealandia szubkiontinens Chatham-hátságának egyetlen víz feletti részét jelentik. A hátság egyébként messze kinyúlik keletre Új-Zélandtól, egy kiterjedt, sekélyvizű (ezer méternél nem mélyebb a viz sehol), kb. 800km-es folyosót képezve a Chatham szigetekig. Chatham a 180. hosszúsági fokon fekszik, igen közel a nemzetközi dátumvonalhoz, és valami fura okból ettől 45 perccel megelőzi az újzélandi időt. A kék alapon felkelő napban levő szigetek nem hivatalos zászlaja a szigeteknek, de mindenhol ezt használják 1993 óta.

A szigetcsoport kb. 40 szigetből áll, ebből kettő nagy (Chatham, Pitt), pár kisebb és sok apróság. Csak a két nagyobb sziget lakott, egyeseket korábban letaroltak állattenyésztéshez, a többi le van zárva tengeri és szigeti rezervátumként, amely igyekszik megőrizni az élővilág egyedi, sehol máshol elő nem forduló növényfajait, mint a Chatham Nefelejts (Myosotidium hortensia) vagy a Chatham Kakaha (Astelia chathamica), különböző, helyi illetőségű madarakat, mint a Chatham Galamb (Parea, Hemiphaga chathamensis), az erősen veszélyeztetett Chatham Csigaforgató (Haematopus chathamensis) vagy a Forbes papagáj (Cyanoramphus forbesi). Sajnos a zaklatott történelem során pár őshonos faj kipusztult, nem szökken többé ágról-ágra a Chatham holló sem a helyi páfránymadár.

A zaklatott történelem különösnek tetszhet, végül is mi történhet egy eldugott kis szigettel, amit eltakar a sütimorzsa a térképen? A sziget népe a Moriorik sokáig úgy tudták magukról, hogy az északibb csendesóceáni polinézek leszármazottai, akik körülbelül ötszáz éve érkeztek a szigetre, de ez az elmélet mára megdőlni látszik, mindenesetre komótos viták  tárgya. Miután a sziget nem nagyon tudott sosem eltartani kétezernél több embert, a megélhetés mindig is macerás volt errefelé, a vadászós-halászós-gyűjtögetés nem méznyalás, ráadásul a sziget kb. Chirstchurchcsel van egy vonalban, tehát meleg sincs igazán. Hab a tortán, hogy anyag sem volt ahhoz, hogy komolyabb tengeri útra alkalmas járművet építsenek, úgyhogy még eljönni se tudtak szegénykék.

Mivel nem éltek valami könnyen, a kezdeti háborúskodást gyorsan megszüntette a törzsfőnök, aki belátta, hogy nagyon gyorsan fogy a háborúskodásra egyáltalán alkalmas lakosság, úgyhogy áttértek a vitás kérdések konszenzusos megoldására, ha ez nem hozott eredményt, akkor maradt a párbaj, de azt is abbahagyták az első vér után. Egyszerűen nem voltak elegen ahhoz, hogy megengedhessenek magukank egy kényelmes vérfürdőt, békés népek lettek.

1791 novemberének végén, azonban a szigetet elérte a premodern kor legsúlyosabb csapása – a fehér ember. További nehezítésként pont britek, (William R. Broughton kapitány) akik lojalitásból (haditengerészeti műszó a seggnyalásra) a HMS Chatham expedíciós hajóról nevezték el a frissen felfedezett szigetet, a hajó pedig a királyi haditengerészet fejéről John Pittről kapta a nevét, akinek a címe (második) Earl of Chatham volt. Azért érezzük, hogy két értelmezhető sziget van, az egyik a Chatham a másik a Pitt… Hát ilyen ez a haditengerészet.

1835 novemberében egy brit hajó jelent meg a partoknál, fedélzetén ötszáz felfegyverzett maori harcossal, akiket pár nappal később egy négyszáz fős, hasonlóan felszerelt kontingens követett. Partraszállás után azonnal nekiláttak a moriorik módszeres kiirtásához és megerőszakolásához, nem kímélve senkit sem. A moriorik nagy része elpusztult a mészárlásban, egy kisebb túlélőcsoport pedig az erdőbe húzódott, de később őket is elvitték rabszolgának. Gyakorlatilag akit nem öltek meg abból rabszolga lett, meglehetősen erős elnyomatásban, az őslakosok nem házasodhattak egymással, nem lehetett gyerekük és mindannyian a Ngati Tama és Ngati Mutunga törzsek tulajdonává váltak. Nem meglepő, hogy számos maori apukától és néhány európaitól is születtek gyerekei a moriori anyukáknak, kicsit megkavarva a genetikát. Sokat nem segített a dolgon, hogy az 1843-ban érkező német luteránus misszionáriusok segítségére három évvel később megjelenő nők mára számos Chathami családfájára fel vannak rajzolva.

A dolog pikantériája, hogy a moriorikat kiirtó maorik a mai kutatások szerint nem idegeneket igáztak le, nagyon úgy tűnik, hogy a moriorik olyan maorik akik az ezerötszázas évek környékén, Új-Zélandról indulva telepedtek meg a Chatham szigeten, tehát ügyesen sikerült lemészárolni és kis híján teljesen kiirtani a vidéki rokonaikat. A polinéz eredetből ennyi maradt, bár mára Új-Zéland állam biztosítja a moriorik kultúrájának védelmét és a szabad hagyományőrzést (a moriori szóval is a chatami felmenőkkel rendelkező maorikat nevezik, (1933-ban hunyt el az utolsó tisztán moriori, Tami Solomon), a moriorik pedig újzélandi állampolgárok, a Chatham-szigetek Új-Zéland része.

Waitangi, 1920

A fehér embernek köszönhetően szinte azonnal megjelentek a fóka és bálnavadászok, valamint a szigeten eddig ismeretlen betegségek, amelyek nyomban elvitték az őslakosság 10-20%-át. A bálnászat egészen 1861-ig zajlott a környéken, a bálnában akkor még gazdag vizekben, ekkor felhagytak vele és maradt a halászat és az állattenyésztés.

Napjainkra a szigetek lakossága kb. 650 fő, ennek hatvan százaléka maori származású, a legnagyobb település Waitangi, megközelítőleg kettőszáz lakossal. Itt helyezkedik el a kereskedelmi kikötő, vannak boltok, bank, posta, szervíz, kórház és egy darab rendőr.A rendőr a wellingtoni kerülethez tartozik, időről időre rendelnek mellé egy további állami tisztviselőt, aki vagy bevándorlási vagy vámszakértő vagy jogász. A szigeteken (ahogy a Stewart szigeten és Great Barrieren) a kereskedelmi szállítmányozók mentesülnek a fuvarlevélírás kötelezettsége alól.

A szigetcsoport hajóval és repülőgéppel közelíthető meg, 1981-ig csak füves reptere volt, amelyet folyton javítgatni kellett, ma már egy hellyel-közzel becsületes aszfaltcsíkra lehet landolni. Elbúcsúztak a soksok évet kiszolgáló Bristol Freightertől, amelyben egy ülésekkel fülkévé átalakított konténer állt az utasforgalom rendelkezésére, a szigetek helyi légitársasága (Air Chathams) a Tuuta reptérről jár Új-Zélandra és Tongára. Ha valaki nem repülővel akar menni, akkor 4-5 napos, szezonfüggő hajóúttal érhet oda, de érdemes előre szállást intézni.

A szigetek eletromos áram szükségleteit dízelgenerátorokkal oldják meg, de 2009 júliusában elfogadtak egy tervet, hogy egy 200kw-os szélerőművet építenek, amely majd fedezi a sziget igényeit. A megélhetés fő forrása a kereskedelmi halászat, komoly homár és paua kivitellel. Emellett természetesen szerepet kap a környékre jellemző birkászat  is. A másik bevételi forrás a turizmus, bár azért attól nem mennek a falnak. A fő szigeten ugyan vannak sekély lagúnák és tavak, az ilyen helyre kötelező hotelekkel, de az időjárás miat a sziget nem egy Bora-Bora. Hátizsákos és kényelmes turisták is találnak megfelelő szállást, a környező vizekre izgalmas horgászcharterek bérelhetőek, a Pitt szigetre egész napos vadásztúrák (vadbárányra lehet lövöldözni!) indulnak, lehet búvárkodni (ketrecből cápát nézegetni), biciklizni, autót bérelni, szóval aki természetközelben kíván szórakozni, az ennél nyugodtabb helyet nehezen talál és lehet EFTPOSsal fizetni. Burkolt utak nem igazán vannak.

A szigetek részlegesen önálló közigazgatással rendelkeznek, a Chatham Island Council Waitangiban székel, munkáját és felépítését a Chatam-szigetekről szóló 1995ös törvény szabályozza. (éves jelentés)Az állami egészségügyi ellátást a Hawke’s Bay kerületi egészségügy végzi. A két lakott szigeten összesen három általános iskola működik, ezek egy és nyolc év közötti gyerekekkel foglalkoznak, középiskolába már a mainlandra kell járni, bennlakásosba bár néhányan távoktatásban próbálkoznak.

Nem tűnik úgy, mintha a sziget mintaként szolgált volna diznilendhez, de a sok felhő és elképesztő mértékű csapadék ellenére csodálatos, bár kissé ingerszegény lehet, kérdés, hogy mennyi blogtémát tudnék ott összeszedni egyáltalán. Persze, miután az ember megismeri a másik hatszázat meg a birkákat név szerint… egyszer azért el kéne nézni oda, ha már belföldi járattal lehet menni… na ott az igazi zátonylét.

Nekem az év eleje digitálisz rendrakás idén, számos elvégeznivaló dolog adódik,a mit érdemesnek találok megtenni a szántógéppel és a netes élettel kapcsolatban. Ezek sorrendben, blog, webes jelenlét, jelszavak, NAS, MBP. Nézzük sorjában:

Blog

A bloggal sokminden nem történik egyelőre, bár az élesebb szeműek rájöhettek, hogy feltöltöttem a hétképe oldalt a tavalyi hiányzó hetekkel, ezzel igyekszem majd gondosabb lenni, meglátjuk. Ismét felmerült egy csinosabb blogruha vásárlása, komoly dilemma ez nekem, mert nem értek az arculatcsináláshoz, nem is tudom pontosan, hogy milyet szeretnék és ami a legfőbb, csak abból vagyok hajlandó finanszírozni a témavásárlást, amit a blog hoz, az viszont egyelőre 100USD alatt van, adsense ennyit tud, más meg nincs. Ha megkaptam az első google csekkem és elköltöttem az arculat átszabására, utána eltűnődöm, hogy maradnak-e a reklámok egyáltalán. Ha valaki beleakad egy használható, kényelmesen karbantartható, normálisan pluginezhető sémába WP-hez, ne legyen rest megmutatni, előre is köszi.

A kényelmetlen téma: a moderálás, az olvasók közel 100%-a teljesen normális, de bizonyos kivételek akadnak, ezt sajnos időhiány miatt egyszerűen kezeltem, a pannon-mobilról netezőkre ráraktam az átkot. Ez most lekerült, nem is kívánom vissza, ellenben, ha ebből nem tanult akinek tanulnia kellett, bevezetem a regisztrációhoz kötött kommentelést, egyszeri, rövid kényelmetlenséget okozva ezzel azoknak, akik rendszeresen kommentolnak. (függetlenül az elkövetőtől, a következő incidensnél mindenképpen meglépem)

Web

Átnéztem alaposan a millió regisztrációmat, és bizony számosra semmi szükség, csak a spamkitettséget növeli, hogy egyszer vásároltam, vagy kommenteltem valahol, a hírlevelek meg a szemét viszont csak árad. Szép lassan végignézem a regisztrációk visszaigazoló méljeit és amire nincs múlhatatlan szükség, azt annihilálom. Csodás site-ok mennek a levesbe, amiket úgysem látogatok, vagy már el is felejtettem, hogy valaha ott jártam. Ugyanez természetesen él az RSS feedekre is, aki harminc napig nem posztolt az megy a kukába (hiszen nem tolja a kontentot) és a twitteren is meg kell nézzem, hogy mennyi a kamukövető. És alaposan átnézem a spamfilterem beállításait is, a google sem mindenható. Ugyanekkor elbúcsúzom pár régi mélboxtól is, két-három éve nem használtam őket, van amit még archiválni se érdemes.

PWD

A rohadt sok regisztráció miatt rengeteg a juzerném és jelszó is, amiket mind fejben kéne tartani és cserélgetni, jelszómanágert használok, ami kezeli a jelszavaimat, hogy mind meglegyen. Annak elég meredek jelszava van, arra viszont emlékszem. A jelszavak cseréje hosszadalmas folyamat, a változásokat át kell vezetni a jelszómanágerben (segít ebben, mondjuk) és vissza is kell ellenőrizni őket, mindezt változatos portálokon, plusz azok az összedrótozott holmik, mint a nike+ és a twitter – nem elég a nike+ jelszavát cserélni, hanem azon belül a twitterest is az újra, a twitter meg be van kötve a tumblr-be, argh… utálom is csinálni, de legalább komolyabbak lesznek a jelszavaim és kevesebb is lesz belőlük. Tessék csak végiggondolni, hogy mi macera ezt megcsinálni mélboxokkal, fórumokkal, vebkettes holmikkal, meg az összes szolgáltatóval (az autópályakezelőtől a villamos művekig, ISP-től webáruházakig és bankokig, nyugdíjpénztár, stb.)

NAS

Az ozziból érkezett gyerektartalom hirtelen száz giga alá csökkentette a NAS szabad tárterületét, 10% szabad tárhely alatt pedig a geek szédül. A NAS is kap egy alapos pucerájt, erős szelektálást a tárolt filmeken és újra kell gondolnom a tárolási struktúrát is, hogy könnyebben kezelhető legyen ami nem backup, hanem átmenetileg ott tárolódik valami. Soknak tűnik az egy tera, de nem az, ráadásul a time capsule nem egy lejátszásbarát izé, egyre elkerülhetetlenebbnek látszik egy médiacenter behekkolása a szisztémába, ezügyben is szeretettel várok ötleteket.

Annyi elvárásom van, hogy mindent lásson a hálóról is, ne csak a saját diskjeiről és legyen csendes a doboza, sajnos rettenetesen nem vagyok képben ebben a tárgykörben, az egyetlen amit biztosan tudok, hogy nem szeretnék egy öreg  linuxos pécét berregtetni a nappaliban, ellenben szeretném a tévére kötni a cajgot, lehetőleg HDMI-vel. Távrángató előny. (következő posztban erről érintőlegesen)

MBP

A végére marad a laptop kiganézása, mert azon is csak gyűlik a minden, át nem konvertált, felesleges videók, kép duplikátumok, tűzrevaló reklámlevelek, mindenféle szemét app ami egyszer felkerült és csak ott ül, ahelyett, hogy menne a szemétre. Még mindig vannak appok amik el se indulnak hóleó alatt, mégis terpeszkednek a vinyón, ennek semmi értelme, a telepítők megvannak archívban, egy nagy kukaürítéssel le akarom tudni a dolgot.

Ha ezekkel mind megvagyok, akkor bizalommal tekinthetek a jövőbe, hogy pár hónap alatt megint összedisznólkodjam az összes létező területet rendszertelenségekkel. De addig tisztább-szárazabb.

Elöljáróban némi alapvetés, hogy a duma könnyebben emészhető legyen: a geológiában az időegységet Ma-ban számoljuk. (A mega-annum mértékegység, (tíz a hatodikon), azaz egymillió évet jelöl. Régen jelölték Mya-val is: million years ago, de ma már nem használják ). A geokronológiai felosztásba nem merülnék el, akit részletesebben érdekel, hogy földtörténeti szempontból mi számít múlt csütörtöknek, az klikkoljon ide.

Tehát. Mint az a középiskolából közismert, a Pangea szuperkontinens a Jura korszak egy szép napján kettévált, létrehozva ezzel Gondwana-t és Laurázsiát, a felelősöket azóta is keresik. (A jura korszak a Jurassic Park c. műből jól ismert, a triászt követő és a krétát megelőző földtörténeti időszak, amely mintegy 200 millió évvel ezelőtt kezdődött és 146 millió évvel ezelőtt ért véget. Az időszak kezdetét és végét jellemző kőzetek jól azonosíthatók, ám a meghatározás bizonytalansága 5-10 millió év.) Már a többsejtű élőlények elterjedésének kora után vagyunk. (megszállottaknak egy vonatkozó poszter)

Gondwana szép darab kontinens volt, a déli sarktól egészen az egyenlítőig tartott, és nem az örökkévalóságnak lett teremtve, előbb ketté, majd három, majd mégkésőbb mégtöbb darabra tört (167Ma), ennek köszönhető délamerika, afrika, india és Új-Zéland Nyugati szigete (Ausztrália, hehe) is, de ezekkel a jelentéktelen felszíni izékkel most mélységében nem foglalkozunk, ha a térképre nézünk láthatjuk, hogy mi lett a dologból. Délamerika leszakadt afrikáról és elkirándult nyugatra, India északnak indult, Ausztrália pedig mindössze nyolcvan millió évvel ezelőtt (felső kréta) vált le az Antarktiszról, Új-Zéland már korábban megtette ezt (85-130Ma). 45 millió évvel ezelőtt India dundigázzal nekiment ázsiának, ez okozta a ma Himalája néven ismert felszíni formációt, Ausztrália végleg elszakadt Antarktisztól.

Új-Zéland legrégebbi kőzetei 510 Ma idősek, ezeket minden bizonnyal még az első Gondwanaból szerezte a sziget és megtartotta a második Gondwana széttöredezése után is. (az első Gondwanat nem tárgyaljuk rég volt, akit érdekel az nézegesse a korabeli ojságcikkeket) A második Gondwana szétcsúszása óta a darabjait hordozó tektonikus lemezek összevissza kolbászolnak a bolygó hátán és mindenféle zűrt okoznak, ha találkoznak.

Az antarktiszról leváló Zeelandia nevű mikrokontinens (kb feleakkora, mint Ausztrália) észak felé haladt, majd szanzsén elsüllyedt az egész, bár egyes pontjai ma kilógnak a víz fölé (pl. Új-Zéland és Új-Kaledónia) azért a 90%-a csak búvárfelszereléssel látogatható.

Új-Zéland azért speciális eset, mert két kőzetlemez találkozásánál helyezkedik el, a sziget(ek) az Indo-Ausztráliai kőzetlemez és a Csendes-Óceáni kőzetlemez találkozásánál fekszenek, mint egy kirakójáték darabjai, a szigetek között pedig nem csak a Cook szoros a vízválasztó, hanem a kőzetlemezek találkozásánál kialakult un. Alpi-törésvonal is. A két kőzetlemez ma is robog egymás felé, úgy kb. 40mm/év sebességgel.

A Csendes-Óceáni lemez járt rosszabbul (nézőpont kérdése), bekonyul az Ausztrál lemez alá, amely viszont felgyűrődik ettől. Ez a jelenség remekül megfigyelhető Samoa és Tonga magasságától, végig a Tonga- és Kermadec-árkok, a Hikurangi-vetődés vonalán, át a Cook-szoroson, keresztül a Marlborough régión, a Déli sziget nyugati oldalán, ahol az Ausztráliai lemez felgyűrődése formálta az Alpi-törésvonal mentén a Déli Alpokat. Fiordlantól délre érdekes módon visszájára fordul a helyzet, az Ausztráliai lemez bukik a Csendesóceáni alá, ennek érzékletes példája a Puysegur-árok. A törésvonal helye változott az idők során, ahogy a lemezek mozogtak egymáshoz képest, 23Ma környékén ugyanez a törésvonal hozta létre Northland mai területét, tízmillió évvel ezelőtt pedig Coromandelt.

A szigetek nem mozdulatlanok, ahogy a kőzetlemezek mocorognak, mocorognak ők is, az Északi sziget lassan fordul el az óramutató járásának megfelelően, egyre nyújtva a Bay of Plenty-t, és ez a mozgás üzemelteti a Taupo Vulkanikus Zónát is. A Déli sziget mozgása évi 10mm-el emeli a Déli Alpok hegyeit, (tök feleslegesen, mert kb. ennyit kopnak is) Hauraki, Hamilton, Marlborough Sounds és Christchurch viszont csendesen süllyed. Ahogy Wellington emelkedik és Marlborough süllyed, úgy tolódik a Cook-szoros dél felé. (jelmagyarázat)

A kőzetlemezek törésvonalának elhelyezkedése okozza, hogy bár az egész területre jellemzőek a földrengések, a vulkanikus aktivitás ma már szinte teljes mértékben az Északi szigeten zajlik, délen csak a nyomai vannak a vulkanizmusnak, miután elkészült Marlborough, Canterbury (100Ma) valamint az Otago és Banks félszigetek, (10-7Ma) bezárt a lávabazár, be kell érniük az ottlakóknak földcsuszamlásokkal és földrengésekkel, meg jobb napokon némi tsunamival.

Északon bezzeg mindenféle vulkán van, amit csak kívánhat az ember, van köpködős, van füstölős, dobálós meg lávázós, andezit, riolit, amit csak parancsolni tetszik a kedves vevőnek. A nagyrészük sztratovulkán, ami a leglátványosabb, minden igényt kielégítő, modern vulkánmegoldás. A legszebb sztratovulkán a Taranaki, amely ma is aktív bár 1775 óta nem tört ki.  A vulkáni tevékenység adta az Északi sziget jelenlegi arcát, a vulkanizmus nyomai mindenütt láthatóak, a Taupo-tó egy hatalmas kaldera, a Tarawera száz éve rendezte át a vidéket, (Taupo Vulkánzóna, amiről tegnap már volt szó) príma tavakat csinálva, de akárhol ásunk is kicsit (Auckland, Gisborne, Napier) gyorsan rátalálunk a kiszóródott vulkáni kőzetekre és hamura. A White Island (Whakāri) igen aktív, komoly tsunamiveszélyt jelent a Bay of Plenty területre, de a viszonylag fiatal, negyedmillió éves Auckland Vulkanikus Mező is aktív.

Taranaki

A ma is aktív Auckland Vulkanikus Mező nagyjából 360 négyzetkilométeres területet fed le, északon a Pupuke tó (kaldera) délen pedig egészen Manurewa és Matakarua a határa. A nagyjából ötven vulkánból álló mező legrégebbi elemei az Albert Park, Pupukemoana és a Domain, ezek kb. 140ezer évesek, de az egész mező annyira fiatalka, hogy az időben hozzánk közelebb eső vége (Rangitoto) csak párszáz éve keletkezett. Ugyan az kevéssé valószínű, hogy a jelenlegi vulkánok újra kitörjenek, ám a mező aktív, tulajdonképpen bármikor születhet benne egy új vulkán. Nem csak kiemelkedő csúcsok, hanem beomlott kráterek, szkóriacsúcsok, lávafolyások is szép számmal vannak, ezeket már belakta a város vagy parkok, pihenőövezetek vannak bennük.

Auckland Vulkanikus Mező

Az utolsó jégkorszak idején (glaciális maximum) a világ tengereinek szintje kb. 130 méterrel volt alacsonyabb, mint ma, ennek köszönhetően ebben az időben Új-Zéland szigetei (Északi, Déli és Stewart) közös felszínt képeztek, amely kedvezett az élővilág szétterjedésének. Az eljegesedés inkább csak Fiordlandra és a Déli Aplokra volt jellemző, a felszín többi része jégmentes maradt. Hamilton vonalától északra erdőségek, attól délre inkább füves-cserjés területek voltak.

Az vízszint és a tektonikus lemezek mozgásának hatására a felszín területének nagyrésze lassan víz alá került, ennek köszönhetően hatalmas kiterjedésű elmocsarasodott területek alakultak ki a geoszinklinális területén, amelyek mára kiváló minőségű feketeszén, földgáz és kőolajlelehelyekké változtak. A szénlelőhelyek főleg a jelenlegi szárazföldön (jobbára külszíni fejtések, ), a kőolaj és a földgáz inkább a mára víz alá került selfterületen van bányászható mennyiségben. Az üledékmedencék rendszere jelenleg is feltárás alatt van, hatalmas területeken nem kutattak még egyáltalán, jelenleg a Taranaki Medence területén zajlik kitermelés és feltárás. A földgázlelőhelyek és a tárolók/fogyasztók közé viszonylag komoly vezetékrendszer épült.

Kőzetügyben a zátony roppant gazdag és változatos, köszönhetően a komoly vulkanizmusnak és a szorgos tektonikus fejlődésnek, gránit, gneisz, mindenféle üledékes kőzetek, greywacke, andezit, egészen a homokkövekig, kvarc és mészkő is, még a vízalatti időkből. A folyamatosan egymás felé közlekedő lemezek összehordták a mindenféle kőzeteket, majd a találkozás vonalában fellépő irdatlan erők át is formálták ezeket. Mivel nincsenek hosszú folyók, az alluviális lerakódás nem jellemző, a hordaléknak nincs ideje elkopni (Grauwacke) a mindenféle lekopó anyag kénytelen vagy az időjárásra hagyatkozni, vagy úgy ügyeskedni, hogy a tektonikus lemezek közé kerüljön.

földrengések eloszlása

A szigetek geológiája alapvetően befolyásolja a rajta élők életét és lehetőségeit, a növénytermesztéstől az építőiparig, a kitermelhető ásványkincsektől a természeti katasztrófák széles tárházáig. Jelenleg a leggyakoribb probléma a földcsuszamlás, mert az Északi sziget felszínének nagyrésze agyagköves, amely könnyen elfolyósodik és megcsúszik, ha vizes lesz.  A második probléma a földrengések jelenléte, a zátonyon évente kb. tizenötezer földmozgás történik, bár ezek túlnyomó többsége csak a szeizmológusok által, műszerekkel érzékelhető.

Okosság:

• White Island webcam, szeizmológia és riasztások
• legutóbbi földrengések
• Otago Egyetem Geológia Tanszék
• GNS kutatóintézet
• Auckland vulkánjai
• Új-Zéland ásványkincsei
• Új-Zéland vulkanizmus

Rotorua város Aucklandtól kb. 230km-re délre található, a csodálatos Rotorua tó partján, a környezetében pedig számos aktív geológiai jelenség figyelhető meg. A zátony geológiája nagyon érdekes, lesz róla külön poszt, csak elvetemülteknek. Itt most érjük be annyival, hogy létezik egy “Taupo vilkanikus zóna” fedőnevű sáv, amelyben nagyon régi és egészen fiatal vulkanikus jelenségeknek lehetünk szemtanúi, a zóna a Ruapehutól húzódik a Tongariro-n keresztül északnyugati irányban, beleesik a Taupo tó (amely önmagában egy hatalmas kitörés következménye), Wairakei (ahol geotermikus erőmű is működik), a Tarawera nevű vulkán ami utoljára 1886-ban tört ki, a Rotorua övezet a gejzírekkel, majd keresztülszeli a Bay of Plenty-t. Utolsó emberi közelségben levő pontja a White Island, amely ma is működő vulkán.

Az ijesztgetésekkel ellentétben a városka megközelítése három órás autóúttal abszolválható (tudjuk ezt be az évkezdeti munkaszünetnek) és még kb. 15 percnyi autózásra lelhetjük fel a Wai-o-tapu Geothermal Wonderlandot. Geológus após nélkül is érdemes lemenni, ezesetben olvasni kell szorgalmasan a magyarázó táblákat mindenfelé, hogy értsük mit látunk. A geotermál diznilend roppant látványos, néhol kissé ijesztő, de kihagyhatatlan élmény.

A környéken nagyon régóta élnek bennszülöttek, már ők is észrevették, hogy a melegvíz micsoda dolgokra képes, a modern korban viszont pompás turistalátványossággá épült ki az egész, a kiépített útvonalakon biztonságosan végigjárhatjuk a látnivalókat és megcsodálhatjuk, hogy milyen amikor a felszínre jönnek azok a dolgok, amelyeknek a földkéreg mélyebb pontjain volna a helyük.

Ha körbejártuk az egész miskulanciát az összes ösvényével, akkor évekre elegendő záptojásszagot inhaláltunk, amely az egész környékre jellemző, időnként, ha fordul a szél, ne lepődjünk meg, ha elborít bennünket a büdös. Ellenben vigyünk magunkkal ivóvizet, mert árnyék sincs sok, viszont napfényben ragyognak igazán szépen a mélyből feltörő gőzőkből kicsapódó ásványok színei.

Fura látni, hogy milyen közel tud jönni az a hatalmas energia, ami a felszín alatt rejtőzik, micsoda kraft lehet odalenn, ha egy teljesen becsületes méretű tó, a viszonylag nagy felszíne ellenére is 80-90 fokos, pár méterrel lejjebb pedig forráspont feletti a hőmérséklete.

Az oldott ásványokban gazdag gőz igen kalandos utat jár be, mielőtt a felszínre érkezik, mivel a nyomása és a hőmérséklete is igen nagy, nem bánik finoman a kőzetrétegekkel, amelyeken keresztülvág. Leginkább kioldja belőlük az alkotókat, de ahogy változik a sebessége, nyomása, hőmérséklete, úgy változik az összetétele is, a felszínen pedig jól látszik, hogy egymáshoz közeli pontokon is képes ugyanaz a gőz teljesen más színű végeredményt produkálni.

A felszín alatti vizek által felhordott ásványi anyagok persze találkoznak a csapadékvízzel és más feltörő vizekkel, úgyhogy igyekeznek lefolyni valahova, ahogy a vizeknek az már csak szokása. A beomlott felszíni képződményekben aztán összegyűlnek és a változatos összetételű oldatok egészen beteg színű tavakat képeznek, amilyen színeket csak a legolcsóbb ételfestékekkel készülő szénsavas üdítők palackjaiban láthatunk.

Ha a termál diznilenddel végeztünk, akkor a táblákat követve érdemes kis kitérőt tenni a Mud Pool irányába, amely egy fortyogó iszaptó, és annak ellenére, hogy szürke bugyborgó sár az egész, órákig el lehet bámulni, ahogy bugybog. Sajnos az iszaptó körüli séta nem jött össze, mert éppen fejlesztik az iszaptónézési lehetőségeket, de gondolom pár hét múlva már nem csak egy helyről lehet megnézni ahogy mocorog a sár.

Az egész környék csodálatosan szép, hatlmas kiterjedésű telepített erdő veszi körül, amelyben szigetekként megvan az őshonos növényzet, frankó kis dzsungelt képezve együtt. Ha van időnk, akkor csapassunk el Whangioterangi-ig (Echo Lake) mert csodálatos színe van annak is, de alaposan kikérdezve a termál vunderbár személyzetét, remek dolgokat fognak javasolni, meg megmondják, hogy mely utak nincsenek lezárva.

Ha ügyesen időzít az ember, vagy ami még jobb, nem csak egy napra megy, akkor mindenképpen érdemes ellátogatni a Waimangu Valleynél kiépült látogatóközpontba. Waimangu és környéke a világ egyik legfiatalabb vulkáni tevékenységének a következménye, a Tarawera 1886-os kitörésekor drasztikusan átrendezte a tájat, az akkor keletkezett tavak és völgyek  ma végigjárhatóak, több túraútvonal is van, mi sajnos lekéstük az aznapi utolsót. (képen jobb hátul a távolban a Tarawera)

Rotorua környéke nagyon szép és kiválóan megfigyelhető az út melletti képződményeken a geológiailag aktív múlt. A kis vilkáni kúpokra emlékeztető dombocskák és feltorlódó kőzetrétegek most jobbára birkalegelőként funkcionálnak, a talajosodás fázisai pedig remekül látszanak az úttal átvágott dombok olalában. Az úton magán úgyis csak mejnók vannak, azokat meg lehetetlen elütni, az oposszumért meg nem kár, lehet nézelődni, ha éppen nincs forgalom.

Ha valaki több napra megy, akkor a környéken más geotermális facilitásokat is látogathat, van polinéz fürdő, langyos iszappal gazdagon, és Rotorua városka is megér egy kiadós sétát, a tóra pedig mindenképpen érdemes vetni egy pillantást. Ha tényleg sok idő van, akkor érdemes megnézni a Te Puia nevű maori művészet és hagyomány intézményt, ott is van gejzír meg gőzölgő izék meg sok faragvány meg maori.

Rotoruában ma már nemzetközi reptér is van, meg rendezvények meg remek szórakozási lehetőségek, a vizisíeléstől a helikopteres kirándulásokig, nem mellesleg vulkánbarátoknak itt adott a lehetőség, hogy helikopterrel elrepüljenek a White Islandig és megnézzék, milyen amikor egy vulkán működik.

A paella (mint az közismert – Közismert? Jöjjön csak közelebb, Safranek!) egy rizskaja, amibe a déli népek beleszórnak mindenféle zöldséget és húsneműket, feltöltik rizzsel, sáfránnyal pirosra színezik az egész cajgot, majd összefőzik. Ezer változata van, nincs konstans recept, spanyolországban is tájegységenként változik, hogy miből és hogyan készül, a leggyakoribbak a tengeri jószágokból készítettek, egészen a hardkór, tintahaltintás, brutális, fekete változatokig.  Ha nem (csak) vizi lények vannak benne, akkor leginkább madarak, nyúl, szóval kistestűek, amelyek húsa gyorsan fő és alaposan átveszi a szaft ízeit.

Az én változatomban a zöldséget paprika képviselte, a húsneműeket pedig csirke és rák. A kivitelezés már csak azért is időszerű volt, mert szert tettem egy öntöttvas edényre, amely amellett, hogy rohadt nehéz, kiváló az ilyesmire, (főzés után be a sütőbe) de ha valaki a klasszik ibér cserépedényes megoldást favorizálja az sem hibázik, nekem nincs klasszik ibér cserépedényem, sajnos. Mi már kiváló helyi darabokkal alapoztunk Barcelonában többször, és mindig kiváló kaját vételeztünk, bár vendéglátós szempontból a paella a legjobb dolog, olcsó csinálni és drágán lehet adni.

Mivel itt nyúlhúshoz sajnos nem férek hozzá (ötleteket szívesen fogadok, mert nagyon szeretem!) ezért maradt a csirke és a rák, mint lehetséges változat, a csápos dolgokat (polip, tintahal, parti szűrésű kút) nem esszük, elkészíteni se tudom őket. Emellett még egyvalamiben csaltam – nem volt sáfrány a zöldségesnél, úgyhogy a színét kurkumával állítottam be csinosra.

Elsőbben is felkockáztam apróra egy fej vöröshagymát és 15 cm póréhagymát, majd összekevertem és apróra vágtam az egészet. Ezt beküldtem a felforrósított öntöttvasba, hogy lazuljon-piruljon kis olajon, addig előkészítettem a csirke felkart (nibbles), majd a hagyma egy bizonyos pontján odaraktam a csirkéket is. Itt kell egy kis törődés, mert nem akarjuk, hogy odakapjon, ugyebár. Amíg a csirke dolgozott, addig átnéztem a rákocskákat, eltávolítottam a véletlenül ott maradt páncéldarabokat meg ilyesmi, majd amikor a csirke már kapott egy kis színt, akkor bedobáltam mellé a rákokat is, sót, borsot meg oreganót, meg kb másfél deci fehérbort.

Az előfőzött ráknak csak két-három perc kell, nem több és kész is lesz, de tudjuk, hogy a paella később már nem kevergethető, úgyhogy tulajdonképpen akármit csinálunk meg fog főni, akár nyersen is beletehetjük őket a kajába a rizzsel együtt. Pár perc után az egészet levettem, a cuccot kipakoltam egy edénybe, a vasba meg pakoltam pici olajat, babérleveleket és két felvágott paprikát, kaliforniait, egy fej felkockázott paradicsomot és alaposan megfuttattam őket, hogy átjárja a babéros-olajos íz minden porcikájukat, majd a babérleveleket kiszedtem és felöntöttem húslevessel az egészet.

Húslevesem (stock) mindig van lefagyasztva, ha főzök húslevest, akkor az utolsó adagot – mielőtt a család megenné – leszűröm, beforralom sűrűre, beleöntöm a jégkockatartóba és lefagyasztom, ez ugyan sokkal kevésbé intenzív íz, mint a leveskocka vagy az ételízesítő, viszont sokkal macerásabb csinálni, de könnyebb használni és jobb is, ráadásul nincs benne nátrum benzoát meg E-betűk. Whatever Zsuzsitól tanultam.

Szóval bedobáltam a fagyott húsleveskockákat, megvártam amíg elolvadnak és a paprikákat felforraltam mégegyszer a lében, majd a csirkás-hagymás-rákos cuccot visszatettem a kulimászba és hagytam főni. Pontosan annyi idő kell neki, amíg az ember megmossa a rizst, amit aztán úgy, ahogy van, bele kell tolni a többi résztvevő közé. Annyi rizs kell, hogy bazi soknak nézzen ki, jusson mindenhova, majd beledagad a tápba, nem kell izgulni, csak kell neki idő.

A hőkezelés első fázisában a levest mindig pótolni kell, vagy további levesekkel, vagy vízzel, a lényeg, hogy most már ne piszkáljuk a szubsztanciát, hanem hagyjuk összegyógyulni, a hőfokkal csak szolidan, inkább később együnk, mint égettet, kezicsókolom. Lényeg, hogy mindig legyen ellepve. Én a színt a második felöntésnél helyeztem el, egy dobozban összekevertem egy fél kiskanál kurkumát vízzel, jó sokáig kell keverni, de ha egyszer elkeveredett, akkor semmi meg nem menti az ember attól, hogy sárga kaját csináljon, az én megoldásom is sárga lett, mint a népi kína, a sáfránnyal meg szerencsétlenkedjen aki akar. (egyébként sáfrányos szeklicével is pont ugyanazt a színt kapjuk, azt meg tart minden patika)

Többszöri folyadékpótlás után, amikor a rizs már 97%-os készültségi fokkal rendelkezett, akkor megint felöntöttem szürig, és az előmelegített sütőbe toltam az egészet, hogy összesüljön és elmenjen belőle az a sok víz. A nem túl meleg, kb. 150 fokos sütőben pont nem ég meg, viszont szépen összeáll az egész és ha ügyesek voltunk, akkor a sok rizs szépen elterpeszkedik a lábosban, egyenletesen elterítve a húsokat. Én takarás nélkül csináltam, így hosszabb kicsit, de nincs akkora fedőm, a forró vasedényt meg nem volt ingerenciám fóliázgatni. A végeredmény teljesen jó lett, csak baromira sótlan, de ez utólag korrigálható. Az érdekesebb, hogy végül erős lecsóízt kapott a késztermék, ami jó jele annak, hogy ilyen édes paprikából sokkal kevesebb is elég bele, a következő ilyen próbálkozásba inkább borsót vagy zöldbabot teszek, mert zöldség az kell bele.