A desztillálás története nagyon régi időkbe nyúlik vissza, már Arisztotelész leírta, hogy a tengervízből lepárlással ivóvíz készíthető, de a legkorábbi jelek i.e.2000 körüliek, az elsőséget pedig nagyjából mindenki a magáénak tudja. Az biztos, hogy Kína, Egyiptom és Mezopotámia környékéről származik az eljárás, i.e. 1700-as években Zimrilim királynak már saját parfümériája és kenőcsgyára volt, amelyben desztillálással készült a balzsam, mindenféle esszenciák és tömjén, mirrha. Nem csak spirituális, (halottak balzsamozása) hanem szépészeti és gyógyászati célokra is alkalmazták a párlatokat.

A lombik születése i.sz. 2-300 körülre tehető, kieszelője valószínűleg egy egyiptomi alkimista, Zósimo volt, aki nem csak a lombikot, hanem számos más fajta lepárlóberendezést kitalált, többek között a reflux rendszerűeket is. Ha nem ő volt, akkor nyolcadik századi arabok, akik igyekeztek hatékonyabbá tenni a lepárlási folyamatot, hogy még finomabb olajokhoz és esszenciákhoz jussanak. No meg az alkímia arrafelé is divatban volt, számos alkimista próbálkozott lombik segítségével bármiből aranyat csinálni.

A mi lombik szavunk tulajdonképpen görög eredetű, európába mégis arab közvetítéssel jutott, a görög “ambix” szó szűk nyakú vázát jelentett, és ez a szűk nyak lényeges szerepet kapott a lepárlásnál. Az arabok leegyszerűsítették az ambix-ot ambic-ra, majd később az egész lepárló készség megnyerte az Al Ambic nevet, amelyből lett az angol alembic szó, amely magyarul lombik.

Az alkholt szinte mindenütt felfedezte magának az emberiség, még a történelem hajnalán, és igyekeztek is mindenből előállítani, ami csak kézre esett. A kínaiak már háromezer évvel ezelőtt készítettek alkoholt erjesztett rizsből, a rómaiak is párolgattak, főleg fűszeres borokból, de a britek már a római megszállást megelőzően desztilláltak szeszt. Európa többi részén kevéssé volt jellemző, egészen addig amíg a mórok (sok egyéb hasznos tudás mellett) nem hozták magukkal, akkor viszont igen gyorsan kezdett terjedni a déli végeken.

A lombikban történő lepárlás egy Ibn Yasid nevű alak nevéhez köthető, aki a tizedik század környékén élt. Az alkoholpárlatokat eleinte csupán orvosi célokból készítették, úgy tartották, hogy ezek a gyógyelixírek meghosszabbítják az életet. Eleinte cukor-alapú holmikból pároltak, szőlőből és mézből, így készült az akkor igen népszerű mézbor is.

A technológiai áttörést a XI. Század hozta meg, ekkor készültek az első hűtött levezetőcsövek a lombikokhoz. A legendáriumok szerint Avicenna (Ibn Sina) eszelte ki ezt a hűtési eljárást, ami tőle nem meglepő, igen lelkes kísérletező és tudós volt, többek között ő jött rá, hogy a fertőző betegségek terjedését karanténnal lehet csökkenteni, a klinikai gyógyszerészet és a hivatásos gyógyítás atyjának is tekinthetjük. Szerencsére eme lényegtelen és időrabló dolgok (mármint a görög, perzsa, indiai és arab gyógymódok összefésülése, fizikai, csillagászati és egyéb tudományos munkák és költészet) mellett is maradt ideje, hogy lepárlással kísérletezzen. Először ő írta le a gőzlepárlás technológiai folyamatát és ő jött rá, hogy egy hosszú, egyenes és hűtött csővel nagyobb mennyiségű alkohol nyerhető ki, mint a hűtetlenből.

Az európai invázió során a törökök komoly mennyiségű tudással gyarapították a leigázottakat, erős hatással voltak a víz- és gasztrokultúrára, növénytermesztésre, és nem utolsósorban a desztillálás, mint eljárás is általuk terjedt el széles körben, a lombik használata az al-koh’l kinyerésére az egész keresztény világban lelkes fogadtatásra talált. Sajnálatos módon az alkimisták Európában sem voltak képesek aranyat készíteni a lombikjaikban, viszont megtalálták az élet vizét – a párlatokat.

Mára, annak ellenére, hogy az eljárás alapja mit sem változott, az egész világon széles körben alkalmazzák és kevés dolog van, amiből még nem próbáltak párlatot készíteni. Pálinka, Cognac, Schnaps, Grappa, Whisky, Tequila, Aguardente, Rum, Vodka – mind Aqua Vitae.

Az egyszerű lombik lassanként fejlődött, a XVI. Században megjelent a vízfürdős temperálás, kialakult a folyóvizes hűtés, 1771-ben egy német vegyész, Christian Ehrenfried kitalálta azt a hűtőt, amelyet ma Liebig-hűtőnek hívunk, amely mai napig használatban van a laborokban. A főzőüstök mérete és formája is roppant változatos, mára már rozsdamentes acélokból és rézből készülnek a legprecízebb készülékek. A kiváló minőségű párlatok készítése részben tudomány, részben művészet, mindenképpen nagy gyakorlatot és odafigyelést igényel.

Az alapanyagok hihetetlenül változatosak, a fermentálás során az alapanyagban található cukrot élesztő segítségével alkohollá alakítjuk, majd ezt az alkoholt tudjuk desztillálással kivonni. A kész párlat minőségét nagyban befolyásolja, hogy milyen minőségű alapanyagból dolgoztunk és persze az, hogy mennyire értjük azt, amit csinálunk, betartjuk-e a tisztaságra és pontosságra vonatkozó előírásokat. A folyamat során komplex kémiai reakciók zajlanak, amelyeket ha érteni nem is kell teljes mélységében, de ismerni bizony nem árt, hiszen a számunkra oly kedves etilalkohol mellett sok egyéb is felszabadul, amelyektől jobb, ha óvakodunk, mint a metanol (metil-alkohol, faszesz, CH3OH) vagy kozmaolajak (butanol, propanol, amilalkohol, furfurol, stb) amelyek azért mégis nélkülözhetetlenek.

Az eljárás elvi lépései nem kifejezetten bonyolultak, a jó eredményhez mégis sok gyakorlás szükségeltetik. Nagy vonalakban az következőről van szó. Van egy adag fermentált (vagyis a benne levő cukor már alkohollá alakult) alapanyagunk amelyből szeretnénk kivonni az alkoholt és azzal külön foglalkozni. Ehhez az alapanyagunkat zárt térben fel kell hevíteni, a hevítés során a benne található folyadékok, forráspontjuk sorrendjében (tornasorban) elpárolognak, a párából pedig hűtéssel kicsapjuk a folyadékot.

Általában a kisipari, háztáji eljárásokat az államok tiltják vagy súlyos adókkal nehezítik, hiszen az alkoholmonopólium kiváló bevételi forrás. A zátony esetében ma már szerencsés a helyzet, a a kilencvenes években, erős lobbizással elérték a hobbilepárlók, hogy az állam leüljön és kiszámolja, hogy mennyibe is kerül a pár liter házifőzettel bohóckodók felkutatása, ellenőrzése, büntetgetése és mindebből mennyi pénz folyik be. Gyorsan kiderült, hogy elképesztő összegeket emészt fel a felderítés, különösen a még itt is alacsonynak népsűrűségűnek számító területeken, a büntetésekből befolyó összeg elenyésző és az elkobozott főzetek megsemmisítése további kiadást jelent. 1995-ben ezért a jövedéki törvényt megváltoztatták, a saját szükségletet kielégítő lepárlást kivonták az állami érdeklődésből. Azóta otthon bárki főzhet bármit, ami csak jólesik, amíg nem adja el, mindenki jól járt.

1995 után fellendült az otthoni lepárlás, szakboltok nyíltak, amelyekben beszerezhető az összes kellék, a lelkes párolókból mindenféle klubok, netes közösségek forrták ki magukat, akik gyakran megosztják egymással a tapasztalataikat. Leginkább sört főznek otthon, de – angolszász területről lévén szó – mindenféle gabonából igyekeznek alkoholt elővarázsolni, úgyhogy a háziviszki sem ritka és persze a kiváló Új-Zélandi boripar termékeinek lepárlása is népszerű. Sajnálatos módon a gyümölcsalapú párlatok nem jellemzőek, annak ellenére, hogy kiváló gyümölcsök teremnek errefelé.

A dolog előzménye, hogy komoly elvindózosodás kezdett jelentkezni a laptopomon, az ilyesmit pedig nem állhatom a családi fészekben, gyerek is van a háznál, jobb odaügyelni. Az amúgy csak bizonyos update-k után szükséges újraindítások között eltelő időben egyre több fura jelenséget tapasztaltam, lassúcska is volt a gép, pedig egy MBP nem szokott az lenni, ha csak fájlokkal kell babráljon, a preview app pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy egy, valahol a masinában elrejtett ötnegyedes floppiról fut. Single Sided.

A rendszer persze sokat megélt, pont három évvel ezelőtt vásároltam a fehér (öcsi) macbookot, tigrissel és örvendeztem vala. Nem sokkal ezután megjelent a leopárduc nevű oprendszer és én önfeledten grédeltem áp, majd használtam a holmit békésen, problémák nélkül a hóleopárduc megjelenéséig, amikor megvettem az MBP-t, a nejem a kis iBookról átköltözött az öcsi MB-re, én meg az MBP-re és eljött a snowleo ideje. Ez sallangok nélkül azt jelenti, hogy a jelenlegi rendszerem még 2007-ből is cipel mindenféle vackokat, még azot se dobáltam ki ami nem akart elindulni sem a snowleo alatt, becsuktam és kész.

Ennyi idő alatt, gondolom, a konfigurációs fájlok megsokszorozódtak és sumo-birkózó méretűre híztak, a sok hasznos kis app, widgetek, notifierek, vérengző, memóriacibáló átkokká változtak, megéltek két oprendszer és egy hardvercserét, mondjuk ehhez képest a helyzet nem olyan szörnyű, de a saját, otthonos kis laptopommal szemben igen komoly elvárásaim vannak és keveset nézek el neki. Eljött az ideje a clean installnak.

Miután a Time Machine-Time Capsule kombó rendszeresen mentegeti a szisztémát, nagyon nagyot úgyse bukhatok, a régi rendszerre bármikor vissza tudok térni, nekiálltam hát.

Három sarokpontja van nálam az ilyesminek, első a Mail, beteges offline levéltároló vagyok (ami már többször igen jól jött) és a különböző email fiókjaimban számtalan levél van, plusz a Mail nevű app intézi egyes RSS feedek kezelését is (ennek okairól csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó bővebben), és van amelyik fiókot POP3, van amit IMAP protokollon keresztül használok, szóval nekem a Mail úgy kell, ahogy volt, mindenestül, nem véletlenül olyan, amilyen.  Nem említve, hogy errefelé az email hivatalos dokumentumnak számít, emailban jönnek a számlák, meg minden, nekem az csak legyen meg lokálisan is. A következő az iTunes, ott van benne a sok muzsika, a többszáz, drága pénzen vásárolt albumom, azt is szeretném olyanra, amilyen volt. A harmadik az address book-calendar combo, abban van sok okosság, ami folyton kell.

Az időigényes rész persze inkább a hálózati forgalom kivárása, csak a muzsika 26 giga, a levelek még négy, és persze ott a dokcuments folder ami szintén tele van fontos dolgokkal, amelyek az évek során felgyülemlekeztek.(új szó!) Az oprendszer telepítés maga megvan 25-30 perc alatt, a másolgatás az időrabló, pláne ha TC-t használunk, ami lassú, mint a tetű. Annak végeztével viszont kezemben volt egy teljesen szűz, minden csicsától mentes OS X, amely alig várja, hogy testre szabja az ember.

Az első dolog amit feltettem, az az 1Password nevű szoft, egy igen hatékony jelszókezelő, az egyetlen hátránya, hogy a hóleóhoz csak a v3 passzol, a korábbi verziók nem, upgradelnem kellett. Mielőtt újratelepítettem volna a masinát, a jelszóadatbázist kiexportáltam valami saját varázsformátumba, majd ezt a v3 telepítése után visszaimportáltam. Igy biztosan kéznél van az összes szükséges jelszavam a további telepítgetésekhez. Ez az egyik leghasznosabb app amit valaha vásároltam. Negyven dollár (upgrade 25) de minden centjét lemulattam most.

Felraktam a firefoxot (azt szeretem) ls legott rátoltam a nyakára az Xmarks bookmark és jelszó managert, ennél praktikusabb addon nincs is a FF-hoz. (na jó, a flash killler) Nem csak, hogy elmenti és két (sok) különböző tűzrókánk között tudja szinkronban tartani a jelszavainkat és könyvjelzőinket, de pofára is ugyanúgy néz ki tőle a munkahelyi és az otthoni böngészőm, ami nagyon kényelmes. Ez ráadásul ingyenes is, és nem csak FF-al működik.

Ami szintén nélkülözhetetlen, az a roppant addiktív Typinator, amelyet már csak a neve miatt is megvenne az ember, viszont roppant hasznos kis segítség. Az egyetlen hátránya, hogy ha megszokjuk a használatát, akkor minden idegen gépen sokat csodálkozunk, hogy a megszokott rövidítéseink miért nem változnak ismerős szavakká, halk “plükk” kíséretében. Ezt is gyorsan feldobtam.

Az iTunes backupolásához és a fájdalommentes visszaállításhoz vezető legegyszerűbb út a zenekönyvtárunk konszolidálása, majd mentése. Mindenekelőtt meg kell győződnünk arról, hogy minden holmink egy helyen van-e, nehogy lemaradjon valami a mentőcsónakról, először a nők és a gyerekek. Indítsuk el az iTunest, menjünk a Preferences-be és nézzük meg, hogy van-e pipa a “Copy files to iTunes Media folder when adding to library” mellett. Ha igen, az ám a nagy öröm.Ha nincs ott a pipa, akkor tegyük oda és bökjünk az OK-ra.(utóbbi esetben egy könyvtárba másol mindent az iTunes, tart ameddig tart, az eredetileg máshol levő fájlok is megmaradnak) Klikkezzünk a File > Library > Organize Library-ra és válasszuk a Consolidate files menüpont. (itt grédelhetjük áp a muzsikalejátszót médiabirodalommá, ezt én kihagytam)

Na most lépjünk ki a programból, fogjuk meg szépen az egész iTunes mappánkat (ha nem varázsoltunk, akkor gyárilag a /Users/User/Music folderben lesz) és másoljuk szépen a mentőcsónakba az egészet. Megmarad így nem csak az összes muzsikánk egyben, hanem a playlistek is meg minden csicsa. Ez eltarthat egy darabig, attól függően, hogy mennyi muzsikánk van.

Az újratelepített verzióban (szerdjük le az összes frissítést appléktól előbb) két módon lehet visszaállítani az eredeti állapotot, az egyik, hogy nyomva tartjuk az Option billentyűt miközben elindítjuk az iTunes-t, a párbeszédablakban pedig kiválasztjuk a mentőcsónakot, mint Library lokáció, az iTunes meg intézi a többit. A másik megoldás egyszerűbb, az új, szinte üres Itunes mappát írjuk fölül az elmentettel, én ezt csináltam és az első, felületes tesztek szerint nem sérültek meg a zenészek és a hangszerek.

A Mail egy lehelletnyit kuszább, de azért az sem ördöngösség, csukjuk be a Mail-t és kattogtassuk le magunkat a /User/Library/Preferences folderig és ott túrjuk ki a com.apple.mail.plist nevű fájlt, majd ezt másoljuk ki oda, ahova backupolunk. (én minden ilyesmit egy hálózati drájvra intéztem) Ezután toljuk át a bringát a /User/Library/Mail -folderbe és mentsük a MessageRules.plist és a SmartMailboxes.plist fájljainkat is. Ha használunk ilyesmit, akkor az egész Signatures foldert mentsük, ahogy van. Majd fogjuk meg a /User/Library/Mail mappát és azt is mentsük meg, ahogy van.(ez rántja a leveleket is, ha ezt csináljuk, akkor nem kell külön elmenteni a két utolsó .plist fájlt, jönnek a mappával) Ha az új oprendszerben minden szépen oda pakolunk vissza, ahonnan elvettük, akkor tádámm! ott van minden, ügyesek voltunk, taps.

Sajnálatos módon az amúgy kiváló Migration Assistant nevű app képtelen szelektálni a backupolt appok közül, pedig nekem csak a Mail kellett volna, de azt nem lehet. Az egész apps foldert lehet, de ugye pont attól akartunk megszabadulni leginkább, ott a sok szemét. Ugyanakkor a MA vidoran megleli a TM backupunkat és onnan egy pillanat alatt (nem) visszanyerhetjük a Documents folderünket, amely lehetőséggel éltem is. Az egyetlen dolog amit elfelejtettem megmenteni az a Keychain, (~/Library/Keychains/) de hát semmi baj, azt még kiszedhetem később is a backupból vagy se, mindegy. Minden ilyen elfeledett aprósággal alacsonyabb a káosz-szint.

Az Address Book-Calendar hármas (igen, hármas, jó? cím-könyv-naptár, értem?) érdemi részének megmentéséhez két foldert kell a mentőcsónakba dobni, majd onnan visszamásolni: Az Address Book apróságai az ~/Library/Application Support/AddressBook, az iCaléi pedig az  ~/Library/Calendars/ folderben találhatóak, jó mulatást.

Innentől kevéssé érdekes a dolog, a soksok appot egészen addig nem rakom fel, amíg nem lesz rájuk szükség, az alapok (skype, voltaicHD, adblocker, stb)meg majd felkúsznak idővel. Amit még biztosan meg kell csinálnom az a magyar billentyűzet, az a pár fontos, mindennap használt widget, meg most szembesültem azzal is, hogy a Finder ablakokban nincs ott a teljes path, ami pedig alapvetés, ez esetben Jobs nem tudja jobban. Ezt sajnos még 2010-ben is kézzel kell a terminálba kapálni: defaults write com.apple.finder _FXShowPosixPathInTitle -bool YES majd utána tolni egy killall Finder-t és kész. Mondjuk állítólag ez csak 10.5 alatt működik, de nekem ilyen volt a Snowleo is, biztos menni fog.

A dolog tanulsága, hogy ne akarjunk okosabbak lenni saját magunknál, csináljunk backupokat szorgosan, az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatok előtt pedig olvasgassunk utána, hogy mit is szeretnénk csinálni, hogyan. Különösebb problémák nélkül megoldódott a dolog, eddig nincs ami ne működne, bár finomításokra és némi további testreszabásra azért lesz szükség.

Update: a magyar karakterkészletet megoldottam hamar, (hungarianpro.bundle – ezzel megy a nem international english billentőkön is az í meg a 0 egyszerre). A terminálba bekapált path izé is működik. Még egy apróság, valamiért a Mail mappám úgy ahogy volt read only-ként másolódott vissza, ezt kézzel meg kell változtatni, adjunk magunknak jogot a firkálásra, különben butuska lesz a levelezőnk.

Az autótartás és a közlekedés nincs agyonszabályozva, ezért egyszerű is, de azért itt is van kresz, meg minden, sokszor írtam már ezzel kapcsolatos dolgokról. (autóklub, jogosítvány, vizsga, autótartás, kresz elmélet a hülye kanyarodási szabállyal) Most négy téma került fókuszba, mindegyik a közlekedést érinti, alkohollimit, kötelező biztosítás, korhatár és kanyarodási szabály – mindez része a kormány közlekedésbiztonsági stratégiájának. (ugye az megvan, hogy itt tizenhuszon éves stratégiákat dolgoz ki az állam?)

Az alkohollimit azért fontos, mert a zátonyon nem záró tolerancia van, hanem fiatal és felnőtt limitek, amelyeket szondáztatással próbál készpénzre váltani a hatóság. A jelenlegi határértékek az alábbiak:

• 20 éves kor alatt – 150mcg a lélegzetben vagy 30mg 100ml vérben
• 20 éves kor felett – 400mcg a lélegzetben vagy 80mg 100 ml vérben.

A terv az, hogy a 20 éves kor alatti limitet nullára, (zéró tolerancia), a felnőttek limitjét pedig 5 ezrelékre csökkentenék. Természetesen azonnal felhördült az utca embere, velük szemben viszont a számos statisztikalengető, világjobbító szervezet óbégat, amelyek gyakorlatilag az árapály táblázatból is ki tudják mutatni, hogy évente hány embernek nem kell meghalni, ha a fiatalok nem ihatnak majd egy sört vezetés előtt. Az biztos, hogy a probléma akut és a kiwik időnként mozgásképtelenre képesek inni magukat, ami nem akadályozza meg őket az autóbaülésben, ugyanakkor az is igaz, hogy itt a borkultúra hétköznapi dolog, nem pedig kivételezett borsznobok ciccegős-nyammogós kóstolgatásaira való. Simán találkozhatunk a városban olyanokkal, akik az ebédjük mellé szipantanak egy sört vagy egy pohár bort – nyilván nem is velük van a baj.

A baj ott van, hogy a részegen vezetés valós probléma, hivatásos sofőrök sem mentesek tőle sőt az Air NZ-nél is voltak ebből problémák, az ittas vezetésből származó közlekedési balesetek mindennaposak még a városban is, a rettenetesen alacsony népsűrűségű részeken pedig időnként elképesztő mértékű ivászatok után is hazavezetnek a népek, és ezzel bizony kezdeni kell valamit. (tanulságos vonatkozó poszt máshonnan)

A jelenlegi szabályozás nagyjából (nem és alkatfüggő persze) 90 perc alatt 5-6 standard drink megivását teszi lehetővé (egy üveg Heineken kb. 1.3 standard drinket ér) és ezzel még  – 20 éves kor felett -  vezethetünk.

A szigorításpártiak érvei leginkább a statisztikai adatokra támaszkodnak (a statisztikáról pedig ugyebár tudjuk mit ér), az ellenzők viszont azzal érvelnek, hogy a 80mg elég elterjedt a világon, a kiwik megszokták és elég jól be tudják lőni, hogy a szint alatt maradjanak, aki most túlissza magát azt úgyse érdekli a limit, aki viszont eddig tudta mi a határ, az most jól meg lesz büntetve, pedig ő legalább odafigyel. Az mindenesetre fura üzenet lenne, hogy a youth limitet nullára csökkentik, a felnőttet viszont nem bántják. A kérdést áprilisban tárgyalja a kabinet, a levegőben erős limitcsökkentés előszele érződik.

A vezetéshez szükséges alsó korhatár megemelése is téma, a jelenlegi szabályozás szerint a jogosítványszerzés első fázisának a tizenötödik betöltött életév a feltétele – ekkor mehet először a pelyhedző állú (lányok esetében lábú) siheder elméletből vizsgázni, majd utána bizonyságot tenni arról, hogy a tanulójogsihoz szükséges vezetési ismeretei a gyakorlatban is megvannak. A jogsiszerzés következő fázisa a korlátozott jogosítvány, amelyhez akkor juthat a pelyhedző, ha már minimum hat hónapja van neki tanulójogosítványa. (ha tizenötévesen elkezdte, akkor pont tizenöt és fél ilyenkor). Ilyenkor ugyan még mindig csak korlátozásokkal vezethet, de vezethet. (ha fiatalabb 25 évnél, akkor minimum 18 hónapig kell korlátozott jogsival vezetnie, mielőtt teljes értékű jogsit szerezhetne)

Az nyilván most tűnt fel a kormánynak, hogy egy 15 éves gyerek még nem kifejezetten biztos, hogy alkalmas a forgalomban való részvételre, tizenöt évesen kissé más a veszély- és felelősségérzet, ugyanakkor a javaslatban szereplő 16 éves életkor sem tűnik túl nagy ugrásnak. A nagyon alacsony minimum életkor mellesleg nem a véletlen műve, egy olyan országban, ahol a tömegközlekedés inkább elvont fogalom, mint általánosan értelmezett valóság, az autózás sokszor létkérdés, különösen vidéken, ahol egy 15 éves azért elugrana ide oda (ha mondjuk helyben nincs semmi és azért ez nem extrém errefelé), az a plusz egy év várakozás innen nézve már nem olyan vicces, azalatt a plusz egy év alatt a szülőknek kell hordozgatni a gyerekeket mindenhova.

Harmadik kérdés a kötelező biztosítás – mármint, hogy legyen-e? Ugyanis a zátonyon ilyesmi nincsen, senki nem kötelezi az embert, hogy biztosítást kössön, ugyanakkor biztosítás híján is felelni kell az okozott károkért, nem nagyon van kibúvó, fietni kell, ha kárt okoztunk. Természetesen számos biztosító kínál felelősségbiztosítást, amely az ellenfélnek térít, ráadásul ezek a biztosítások nem jelentenek komoly terhet, havonta tíz liter benzin áráért már biztosíthatjuk magunkat ilyesformán, természetesen a saját kárunk ilyenkor saját zsebből finanszírozódik, de a vétlen félnek térít a biztosító.

Az ezzel kapcsolatos vita volt talán a legrövidebb, a kötelező biztosítás bevezetéséről hamar lemondott a kormány, hiszen villámgyorsan kiderült, hogy az autósok 92.4%-a magától is kötött felelősségbiztosítást, tehát csupán 7.6% nem, ami unagyjából gyanazt az eredményt nyújtja, mint a kötelező megoldás – állami adminisztráció nélkül. Csak példaképpen, nagybritanniában, ahol van kötelező biztosítás, az autósok kb. 6% nem rendelkezik ilyesmivel. Ott ugyan a kötelező biztosítás az egészségügyi következményeket is téríti, a zátonyon viszont erre ott az ACC, amelynek a díját fizeti az ember az autóregisztrációban és az úthasználati díjban amúgy is.

A talán legérdekesebb felvetést hagytam utoljára, ez pedig a világon egyedülálló, csak Új-Zélandon létező kanyarodási szabály (amit itt right hand rule-nak hívnak). Ennek értelmében, ha a fenti képen látható helyzet adódik, a piros autónak van elsőbbsége. Szokott ez meglepetéseket okozni, hiszen sok a bevándorló, sok a turista, az autóbérléssel foglalkozó cégek külön brosúrákat adnak a kocsikhoz, amelyek hangsúlyozzák, hogy az út bal oldalán kell menni és hogy jobbra nagyívnek elsőbbsége van a balra kisívvel szemben.

Egy régi, 1977-es melbourn-i szabály ez, ott a villamosközlekedés megindulásakor vezették be, gyakorlati okokból, ugyanakkor gyorsan rájöttek, hogy marhaság, ezért ott már 1993-ban visszaálltak a normális kanyarodásra, a kiwik viszont képtelenek leszokni róla. (ami nem lenne baj, ha a nemkiwik viszont rászoknának gyorsan) A közlekedési minisztérium évi két és félezer baleset okaként jelölte meg ezt a szabályt, ami azért nem kevés, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy itt is csupán 365 nap van egy évben.

Az autóklub már évek óta lobbizik a szabály megváltoztatásáért, szerintük csatlakozni kéne a világ összes többi országához, ahol ez nem így működik, másrészt kevesebb lenne a turistákat érintő baleset, sőt, nem átallták kimondani, hogy a szabálynak semmi értelme, hiszen még csak villamos se jellemző az országra.

A gyakorlatban a kisívben kanyarodó feltartja a mögötte jövő, egyenesen haladni akaró forgalmat, hogy elengedje a nagyívben kanyarodót, aminek nem sok értelme van, ráadásul sok esetben a nagyíben kanyarodónak ott a central median, amin kivárhatja a sorát anélkül, hogy ő tartaná fel a mögötte jövőket. A legrosszabb az egészben, hogy sok esetben mindkét fél tétovázik, hiszen mindenki meg akar győződni arról, hogy a másik tudja mit csinál, amivel általában mindenkit feltartanak. A szabályt nem nehéz megszokni és alkalmazni egyébként, de én is mindig kivárom, hogy kiderüljön, a másik kanyarodó hallott-e már erről az újzélandi érdekességről. Ennek a kanyarodási szabálynak nem sok van hátra, úgy tűnik ez biztosan meg fog szűnni.

A szabályok változásától nem nagyon félek, a tavaly novemberi szabályváltozást nagyon flottul kezelte a nép, amióta nem lehet kézből telefonálni, elvétve látok ilyesmit az utakon, nincs kétségem, hogy gyorsan alkalmazkodik a többség ezekhez az újdonságokhoz is. Érdekes áprilisunk lesz.

Martinborough új nekem, eddig a fehéreket igyekeztünk Marlborough környékéről gyűjteni, némi portyázással Hawkes Bay irányába, de azért fehérből Marlboroughból nehéz mellényúlni. Martinborough annyiban más, hogy egyrészt teljesen, másrészt az északi sziget déli csücskében van, nem a déli sziget északi csücskében, mindemellett kiváló borvidék. A Te Kairanga egy körülbelül húsz éves pincészet, a környéken szőlős úttörő és igen becsületesen dolgoznak, számos ültetvényük pihen a dombokon és dolgoztatja a napocskát meg az anyaföldet.

A Chardonnay alapvetően vidám bor, még, ha nem is olyan kis hebrencs bohóc, mint a Sauignon Blanc tud lenni, ha akar, de azért nem ez a bajuszáztatós, világfájdalmas kaland, amitől az egyszeri szláv bevágja a poharat a kandallóba. Van benne valami zsigeri könnyedség, mindenféle szőke érzésekkel, nyári szelek meg hajladozó búzamezők meg ilyesmi.

Na a vizsgált példány nem ilyen. Nagyon nem. Érezni benne a hajlamot a fentiekre, de semmi csapongás, semmi viháncolás, olyan karakteres, hogy majdnem műsora van a rádióban. Beleszagolva semmi különös, átlagos chardonnay illat, nem terhes, nem nehéz, enyhe szőlőillat, de csak a miheztartás végett, a vártnál erősebb, de nem túlzó aroma.

Ámde a színe! Sárga, kérem tisztelettel, igazi sárga, semmi arany meg semmi szalma, egészséges lóvizelet, csak nem habos, komolyan. Ilyen színűre szeretném a hálószobánkat kifesteni, mély, érzelmes, meleg sárga, pici szikrákkal, öröm ránézni, de tényleg. Semmi sápatag chardonnay maszatolás, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy inkább zöldes-e mégis, nem. Itt semmi teret nem kapunk a fantáziáláshoz, sárga, Pantone 1235C (metallic). Gyönyörű.

Ha már a lovakról… az íze is lórúgás, stramm, erős, jön és onnantól nincs duma, nem csak beugrott dicsekedni, hanem be is költözik egy negyed órára, kortyonként. Lenyűgözően erős, akaratos és mindentvivő, mint az a bizonyos Lola-T, ezt a bort nem ételhez választjuk, hanem hozzá választunk ételt, társaságot, zenét és környezetet, ő dönt, ha francia lenne, akkor dominateurnak hívnák.

2006-os, ahogy kóstolgatom egyre inkább úgy érzem, hogy tavaly kellett volna, háromévesen inni, mintha picit túltengene benne az önbizalom, mondjuk van is mire, kilenc hónapot töltött tölgyfahordókban palackozás előtt, a hordók negyede vadonatúj volt, érződik is, hogy az a kilenc hónap nem múlt el esemény- és eredménytelenül. Talán egy lehelletnyit túlmozgásos, mintha a hét és fél deciben el se férne egy palacknyi belőle.

Tartalmas darab, benne a földtani múzeum fél ásványtára, szögletes, megformált savak, semmi lágyság, mégsem bántó, amolyan érdekes arcú nő, se nem csúnya, se nem szép, mégis mindig fel tudjuk idézni magunk előtt. Alkohol is vann benne doszt, tizennégy percent, nem szerencsétlenkedik fél százalékokkal, jön és zúz, majd a képünkbe röhög (udvariasan persze), hogy hehe, majom, chardonnay, mi?

Teljesen más a Martinborough nézőpont, mint a Marlborough, közvetlenebb, kevésbé árnyalt, érezni a napsütést meg a törődést, de itt a langyos, napsütötte talaj minden porcikája az ízben, az akarat, hogy itt is lehet jót csinálni, minden megvan hozzá, csak eléggé kell akarni, eléggé kell szeretni a vidéket és a bort.

Nem ez lesz a kedvenc chardonnay-m, de borzasztó érdekes élmény, egyáltalán nem kellemetlen, sőt, bajban is vagyok a dipól értékeléssel (ízlik-nemízlik) mert azt nem tudom mondani, hogy nem tetszik, de azt igen, hogy chardonnayból a kezesebbet, megalkuvóbbat, lágyabbat szeretem. Erős és közvetlen, mint a hintéslegény, de érezzük az úriember felmenőket, piknikezni mégsem vinném, de ma a huszonfokos éjszakában felírta a nevét a hűtőajtóra. Az egyik legkarakteresebb bor, amit valaha ittam.

• szőlészet: Te Kairanga
• Martinborough, (Wellingtontól keletre)
• évjárat: 2006
• fajta: Chardonnay
• web

verdikt:

ízlik

Az uborkáról gyorsan elmondom, hogy isteni kovászolva és minden nap szedni kell, mert különben akkorára nőnek, mint a cipőm és negyvenhármas lábam van. Igazából ez nem is lenne baj (már a nagyranövés, nem a negyvenhármasság, az mindegy) csak ha nagyon nagyra megnőnek, akkor nem lehet őket optimálisan begyömködni az üvegbe és akkor sokkal több lé kell rájuk. A kovászos ubi állatjó, ráadásul piszok gyorsan elkészül ilyen  napsütésben, nem kell sokat szinnyegni vele és mehet a hűtőbe. Persze lehet, hogy a család már nem annyira lelkes, hogy a nutellás palacsinta mellé is koviubit kell enni, de hát senki se mondta, hogy itt majd minden könnyű lesz.

Visszatérve a paradicsomokra, szépen nőddögélnek, szépen pirosodnak és kifejezetten élvezhető termést produkálnak, ami csupa vitamin meg izé. Nem csak mi szeretjük, ma felfedeztem, hogy valami rohadvány dög kivárta amíg megpirosodik pár gömb és a legklafábbakba jól beledisznólkodott. Emiatt felmerült bennem, hogy installálok valami madárijesztőt, ilyen libegő-lobogó valamit, vagy egy gatlingot motion-szenzorral, aztán agyő sün, agyő madárkák, máj paradicsom iz máj kászül.

Van répa is, de elég csendeskén nőddögél, sokkal több aktivitásra számítottam a répáktól, lehet, hogy túl tömör a föld vagy nem locsolom eleget, de hát a répa csak kísérlet úgyis, párat megkóstoltunk, az bazijó, de nem tudom, hogy a zöldségesnél kaphatókat milyen kínai gyárban fröccsöntik, olyan nekem sose lesz. Sebaj, legalább narancssárgák. Ami érdekes, hogy kártevőből jóval kevesebb van, nem akarom elkiabálni, de az előző esetben mindenfélével porozni kellett a növényeket, hogy lerohadjon róluk a kukac meg a mindenféle fírgek (mint jimmi tudeszki) most viszont úgy tűnik nem kockáztatnak, látták hogy járt a borsó.

A kert végiben, ahol a dzsindzsa volt, most sívó pusztaság és fél méter vastag fűrészport van, mert jött az elmebeteg bolgár és kihentelte a növényeket, válogatás nélkül. Most a kerítést látjuk – bár így legalább a gyerek szobájába is besüt a nap – meg előtte a fűrészpor alapú életformákat, bele se merek gondolni a metabolizmusukba, hiszen eső nincs, ezer fok van, a fűrészpor akkor kap nedvességet, ha éccaka lepisálja a sündisznó. Ennek ellenére, vannak növények, amelyek kiválóan elvannak, napi 4-5 centit nőnek, úgy kell majd lángszóróval kiirtani őket.

A legfurább a tök, ami nem tudom honnan került oda, de egyszer csak kidugta a kis leveleit a fűrészportból és a legkisebb törődés nélkül nekifogott a terjeszkedésnek. Az élőlények tisztelete és a mérhetetlen lustaságom miatt háborítatlanul növekszik, amolyan kísérletféleképpen, hogy mire megy saját erejéből, mert hát én locsolni nem fogom, ami kihajt a fűrészporon az oldja meg. Ma szólt a nej, hogy a teremtmény elkezdett felkapaszkodni a kerítésre és hozott két termést is, kicsiny, zöld gömbök formájában, hát majd meglátjuk. Az mindenesetre érdekes, hogy tököt nem is ültettem sose, tök vetőmag a környéken se volt, azt pedig nehezen hinném, hogy a tavaly kirohadt cukkini dolgozta át a saját DNS szekvenciáját, hogy tökösebb legyen. Meglátjuk mit bír, mert hivatalosan ma ősz lett, aszonta a rádió.

Most pedig megyek csinálok újabb adag koviubit, valamint a friss paradicsomból salátát meg a friss csirkéből valamit. A csirke a hentesnél termett, nem én ültettem. Koviubi roksz. Megmondjam a receptjét?

A turista azért jó, mert akármilyen csóró, hátizsákos, mezítlábas hippi, pénzt hoz, úgyhogy érdemes minél többet idecsalni belőle, hogy nézegesse a birkákkal dúsított réteket, egyen-igyon, szálláson szálljon meg és hagyjon itt annyi pénzt, amennyit csak tud. Persze a mezítlábasból is jó a minél több, de érdemes olyanokat is ide sikeríteni, akiknek van valamiféle lábbelije, esetleg különlegességekre, egyedi dolgokra vágyik, és persze hagyjon itt sokkal több pénzt, mint a mezítlábasok.

Az állam költ is az ország marketingjére, meg fenttartja a turizmusipari minisztiumot, igyekszik mindent megtenni, hogy minél többen látogassanak ide. Hogy el tudjuk helyezni ezt a számegyenesen: a 2009 márciusával záródó adóévben 21.7 milliárd dollárt költöttek el a turisták. Ennek, a szabad szemmel is jól látható összegből 9.3 milliárd dollárt a külföldi turizmák költötték el itt, (ez a teljes termék és szolgáltatásexport értékének 16%-a!) a maradékot a belföldi turisták. A teljes DGP 3.8%-áról beszélünk, amit a turizmus hoz, amihez még jön egy nagyjából 8.7 milliárd dollár, ami nem közvetlenül, hanem áttételesen köszönhető a turizmusnak. Az ágazatban közel százezer teljes állásnyi ember dolgozik, a a fogalkoztatottak közel öt százaléka, csak áfából bejön vagy másfél milliárd dollár.

A vizsgált évben 32.1 millió vendégéjszakát sikerült összehozni, (és ez jellemzően a nyári szezonban jön össze) az idelátogató, közel két és fél millió turistának, meg a helyieknek együtt. A régi kabarétréfával mondhatjuk, hogy az idegenforgalom bevételei örvendetetsen növekednek.

Ha átgondoljuk a számokat, vagy pláne, ha – mint én tettem – rászánjuk az időt a statisztikai hivatal vonatkozó elemzéseit elolvasgatni, akkor kiderül, hogy igen komoly ágazatról beszélünk, amely egyre több pénzt hoz, érdemes törődni vele, nem csak úgy hagyni csellengeni a turistát eszetlenül. Számos idegenforgalomból élőnek fontos, hogy a turista jól érezze magát, hiszen akkor jön újra, és/vagy másoknak is elmeséli, hogy milyen jó is volt neki, ami megint csak még több pénzt jelent. A szép táj ugyan tényleg roppant vonzó, de a turistát ki kell szolgálni és szórakoztatni kell, az erre kiépült facilitások pedig szeretnék, ha minél több vendég hagyna náluk minél több pénzt. A kiwikben van némi bájos esetlenség, ha a komoly dolgokkal kell megbirkózniuk, de azért általában ügyesek. Kitalálták, hogy megmérik magukat, az a biztos.

Hogy ne lehessen kummantani a méricskéléssel, az állam és a privát szektor összefogott az ügyben, végül is közös az érdek, a Tourism NZ és az Autóklub (amiről már meséltem) tolta össze az íróasztalokat 1993-ban, hogy valami egységes minősítő- és minőségbiztosító rendszert dolgozzanak ki, ez lett a Qualmark, ami mára az ország hivatalos minősítőintézete. Annyira hivatalos, hogy az ország turizmusipari stratégiájában is szerepel (pdf).

Az egész minősítés lényege, hogy a Qualmark jelzéssel ellátott turistacélpont (legyen az bálnanézés, egy gejzír, szállás vagy egy étterem) megfelel a magas elvárásoknak, a minősítést pedig használhatja a honlapján, hirdetéseiben meg a párnahuzatokon, ha akarja, a turista pedig tudja, hogy itt minőségi szolgáltatást kap a pénzéért.

A minősítés 1-5 csillag között mozog, számos kategóriában, szállás, közlekedés, sport, élmény, szolgáltatás, mind-mind minősíthető, és mivel mindenkire ugyanaz vonatkozik (természetesen nem ugyanaz vonatkozik egy backpackersre, mint egy hotelre), egy négycsillagossal sokkal jobban fog járni a turista, mint egy egycsillagossal. A minősítést a szolgáltatást nyújtó kell kérje, ez önkéntes, nem kötelező, a megkapott licenszig viszont igen hosszú út vezet, a csillagokat nem osztogatják csak úgy, meg kell dolgozni érte.

A Qualmark kiváló marketingeszköz is, a licensszel rendelkezők közöt kereshetünk magunknak kedvünkre valót, vagy akár a térképen tájegység szerint licenszelt lehetőséget, és persze a mindenféle turistaorientált szolgáltatások honlapjain is felfigyelhetünk arra, hogy minősített szolgáltatóról van-e szó – és most gondoljunk a poszt elején említett számokra… nem mindegy, hogy az a rengeteg turista mind keres-e magának garantált minőségű kalandokat. Ahol a fekete-sárga logót látja, ott biztosan nem jár rosszul.

A Coastguard teszi, elég régóta. A CG története 1935-ig nyúlik vissza, amikor is egy John Eastmure hajóskapitány aki hajózást és navigációt gondolt oktatni a Legion of Frontiersmen tagjainak. 1937-re a kiforrja magát a New Zealand Coasguard Service, amely kap is a Viaduct Basinnál egy kis területet, telephelynek. 1939-re, amikor már a tengeri cserkészekkel is összebarátkoztott a szervezet, vízrebocsájtották az első hajójukat, amely kifejezetten mentési és oktatási célokat szolgált.

Az ötvenes évek elején sőlyos anyagi nehézségek miatt a szervezet bukja a hajót és szinte az összes pénzét, és a financiális válságból a hatvanas évek közepéig nem is tudnak kilábalni. Ezalatt olyan hajókat használnak, amelyek nem mentészeti feladatokra készültek, de amikor éppen nem dolgoznak, alkalmasak a közlekedésre, ez is több, mint a semmi.

Az Auckland környéki vizek csak 1965 után lettek bátorságosabbak, amikor a CG újjászületett, szép lassan gyűltek az önkéntesek, gyűltek az erőforrások és emellett a feladatok is. Kiépült az első állandó rádióügyelet, átszervezték a tagsági rendszert, ‘76-ra pedig eljött a VHF korszak, ami korszerű rádiós kapcsolattartást és elérhetőséget biztosított végre. Egy évvel később az ország különböző pontjain dolgozó önkéntes coastguard csapatok rájöttek, hogy együtt csak könnyebb lenne, úgyhogy összefogtak és létrejött a New Zealand Coastguard Federation.

1990-re, amikorra a tagok száma már elérte a négyezret, számtalan hasznos okosságot hoztak létre, rádiós átjátszóállomást a Coromandelen, folyamatos időjárásjelentést sugárzó csatornát, a biztonságos hajózást oktató kurzusokat, és a várostól kaptak egy újabb telket, közösen az Auckland Surf Life Saving Associationnal, ahol megépült a Marine Rescue Center is. ‘91-ben áltt szolgálatba egy Cessna repülőgép, amely a bajbajutottak felkutatásában segédkezik, beindult a folyamatosan aktuális szélerősséget sugárzó berendezés (Nowcasting).

Az olyan új szponzorok megjelenésével, mint pl. az ASB bank, lehetővé vált egy másik repülőgép megvásárlása és az 1994-ben életbelépő törvény miatt (amely kötelezővé tette az 1 mentőmellény/ember felállást) egy mentőmellény-kölcsönző létrehozása is. 2002-ben épült egy direkt kutatási és mentési célokra készült hajó, amely 14.6m hosszú és kiválóan alkalmas, hogy a fedélzetéről irányítsák a SAR (Search and Rescue) műveleteket, amelyben több másik hajó is részt vesz. Az aucklandi és attól északra fekvő területeken dolgozó csapatok gyakran együttműködnek, a felszerelésük pedig egyre jobb és jobb lesz, úgyhogy bármikor számíthat rájuk az ember, ha bajba kerül a vizen.

Annak ellenére, hogy állami támogatást nem kapnak, csak szponzorációból tartják fenn magukat, igen szép eredméneket érnek el, 7/24-es ügyelet van, az önkénteseiket folyamatosan képzik, együttműködnek a Maritime NZ-vel, rendőrséggel, tűzoltósággal és a mentőszolgálattal is.

A poszt apropója, hogy a munkaadómat meglátogatta a Papakura Coastguard és nem csak úgy eljöttek, hanem hozták a Papakura Rescue One nevű hajójukat, egy 10 méteres mentőhajót, ami mindenféle szuper okossággal fel van szerelve. Ráadásul egy Unimog (1300L, a portáltengely királya) húzza, amely a szívem kicsi csücske, meg főleg a legalkalmasabb eszköz arra, hogy ki-be rakosgassák a hajót az óceánba, az Unimogot nem nagyon hatja meg, ha ajtóközépig vízben van és nehéz terpen kell boldogulnia. Az nagyon vicces, hogy hátulra rá van írva, hogy “if you can read this I’ve lost the boat”.

A hajót egy Naiad NZ nevű helyi cég építette,  aki mindenféle különleges hajók építésére spacializálódott, a mentőhajók mellett építenek vizitaxit, hajót búvártúrákhoz, hajót sarki körülmények közé, meg mindefelé, ahol nehéz körülmények között kell helytállni a tengeren. Az ilyen célra épített hajók különösen tengerállóak és komoly időjárás esetén is biztonságosan tudnak közlekedni.

A Papakura Rescue One közel négy tonna és kettő darab 250 lóerős motor mozgatja (gyorsan), a tájékozódását medig GPS-ek, radarok segítik, rádióból pedig van rajta vagy öt. Természetesen alaposan fel van szerelve mindenféle mentészeti kellékkel, amire csak szükség lehet, ha ki kell halászniuk valakiket a vízből, kések, hordágy, takarók, fóliák, eüdoboz, amit csak akarhat az ember. Ideális pecázó hajó lenne, de egyrészt a fiatalemberek nem voltak túl nyitottak az ötletre, másrészt azért a félmillió dollárért, amennyibe került, kiváló yachtokat lehet vásárolni.

A Coastguardról itt lehet bővebben olvasni, itt mindenféle van, hasznos tanácsoktól a tanfolyamok leírásáig, rádióforgalmazás, meg tengeri túlélés, és fel vannak sorolva az össes többi egységek is az országban.

]]> http://www.pappito.com/2010/02/25/coastguard-new-zealand/feed/ 3 http://www.pappito.com/2010/02/25/coastguard-new-zealand/ http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/WOHlwMBEfcA/ http://www.pappito.com/2010/02/23/az-adorendszer-ujragondolasa/#comments Mon, 22 Feb 2010 11:33:09 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5157 Reagálva a gazdasági helyzet változásaira, a kormány átfogó adóreformot határozott el, amelyet persze számos, indulatos vita közepette jelentett be. Nem csak úgy a levegőbe gondolkodtak, ennél kicsit alaposabb elemzésre kívántak támaszkodni.

2009 júniusa és novembere között a Victoria University of Wellington koordinálásával összeállt egy szakértőkből álló csapat, amely egy új, középtávú adóstratégia kidolgozására kapott felkérést a kormánytól. A munkapcsoportban részt vettek a kincstár, az adóhivatal, a pénzügyminisztérium szakértői és civil szakemberek is, többek között a KPMG és a PriceWaterhouseCoopers cégektől, így állt össze a TWG (Tax Working Group) amely elé az összes jelenlegi financiális kihívást odalökték, hogy okoskodjanak ki valami előremutatót.

A több hullámban a világra támadó válság következményei itt is komoly lépéseket követeltek az ország pénzügyeivel kapcsolatban, a gyorsan emelkedő munkanélküliség, cégek bezárása, az ingatlanpiac és a termelő ágazatok visszaesése, és az ezzel együtt járó adóbevétel-csökkenés sajnos múlt időbe helyezte az államháztartási szufficit fogalmát, az ország működtetéséhez külső segítséget kellett igénybevenni, nem is keveset, az elmúlt pár hónapban a kormány már heti 250 millió dollár hitelt vett fel az állami kiadások fedezésére.

Az jól látszott, hogy a kormányzat előre gondolkodott (na jó, előbbre) és már tavaly év közepén munkára fogta a TWG-t, hogy keressenek olyan, az adórendszert érintő módosításokat amelyek, ha nem is varázslattal, de középtávon számolva enyhítik aválság hatásait. Az adóváltozások nem idegenek a kormánytól, már a választási kampányban is többlépcsős adócsökkentést ígért (ebből a válság előtt egy lépcső meg is valósult), de most nem olyan a helyzet, hogy csak úgy a szufficit terhére csökkentsék a jövedelemadót.

A hosszas, vitákkal és újabb szakértők bevonásával elvégzett munka elsősorban a jelenlegi gazdasági helyzet elemzésére fókuszált, hogy feltárja a gazdaság állapotának okait, majd soksok munkával kidolgoztak egy tanulmányt, amelyet némi további viták után bemutattak a kormányzatnak. A Tax System for New Zealand’s Future c. elemzés és javaslatcsomag január huszadikán jelent meg, mellesleg publikus, bárki letöltheti és elolvashatja, ahogy a kormány is tette.

Az ország komplett adó és járulékbevétele (54.2 mrd dollár) 2009-ben az alábbi módon oszlott meg:

• 53% (28.5 milliárd) a progresszív személyi jövedelemadó, adósávok 12.5% és 38% között
• 17% (9.3 milliárd) egységes 30%-os adó a céges bevételek után
• 21% (11.6 milliárd) 12.5%-os GST (ÁFA)
• 9% (4.8 milliárd) jövedéki adók, vámok, üzemanyagok adója, úthasználati díj, bélyeg, stb.

Az ország bizonyos tekintetben egyedülálló, a sajátos ingatlantulajdonlás és a családi alapítványféleségek működése miatt, de a spekulatív befektetések adóztatása is kérdéses, hogy úgy-e a legjobb, ahogy most van. A kormánynak emellett figyelembe kellett vennie, hogy a szomszédos Ausztráliában sok tekintetben vonzóbb adórendszer működik (bár ott viszont például más az egészségbiztosítási rendszer) amelyhez ésszerűnek tűnik közeledni.

Első körben a kormány az alábbiakat gondolta megvalósítani a javaslatok közül:

• áfaemelés
• ingatlanadó
• szja csökkentés
• állami kiadások felülvizsgálata, segélyezési és támogatási rendszer újragondolása

Természetesen az első kommunikációs kísérleteket azonnal hatalmas felháborodás követte, amelyben nyilván az ellenzék vitte (még mindig viszi) a prímet, de gyakorlatilag mindenki megszólalt, az utca emberétől a maori érdekképviseletig, a szakszervezetektől az ingatlanbefektetőkig és mindenkinek sírásra görbült a kicsi szája, megteltek a rádióműsorok a betelefonálók sirámaival, bár érdekes színfoltként időnként gazdasági szakemberek is hallatták a hangjukat. Az első nagy bejelentés óta árnyalódott a kép, van ami biztosan nem valósul meg.

A mindenkit érintő áfaemelés a leghangsúlyosabb kérdés, hiszen az áfa minden vásárláskor, vagy szolgáltatások igénybevételekor beépül az árba, tehát ez egységesen megemeli mindenkinek a kiadásait, bár pont a fogyasztási adókra igaz, hogy akinek többre van pénze az többet is fizet, hiszen többet fogyaszt. Viszont hiába fogyaszt valaki keveset, most az is drágulni fog, az eléggé biztosnak látszik, hogy az áfa (GST) 15% lesz a jelenlegi 12.5% helyett. Az ellenzék persze lelkesen asszisztál a társadalom áfaemelést elutasító érzéseihez, a Labour vezetője Phil Goff éppen a napokban tart buszos kampánykörutat, hogy az áfaemeléssel riogassa az érdeklődőket.Az igazság az, hogy az utolsó áfaemelés, amely szintén 2.5% mértékű volt, (10%-ról 12.5%-ra) 1989-ben történt és semmi különösebb hatása nem volt, sem a gazdaságra, sem a lakosság lelkiállapotára.

Az szja csökkentés persze nagyon jól hangzik, ugyanakkor a legtöbbet adózókat, vagyis a legtöbbet keresőket érinti igazából, a legfelső sávból akar vágni a kormány, és az ezzel kieső bevételeket az áfaemelésből finanszírozni. Az ellenzék megfogalmazása szerint ez annyit jelent, hogy a szegények többet fizetnek, hogy a gazdagoknak kevesebbet kelljen adózni. Ebben van is némi igazság, ugyanakkor ezügyben is él a 80-20-as szabály, vagyis az szja bevételek 80%-át a befizetők 20%-a csengeti a kasszába, tehát az aki most benefiten él, ugyan többet fog fizetni a boltban a kenyérért, de eddig is csak a fogyasztási adóval járult hozzá a befizetett adókhoz.

A sávosan értelmezett szja mértéke jelenleg (éves bruttó jövedelem, az ACC 1.7%-át nem tárgyaljuk most) :

• 14000 dollárig 12.5%
• 14001 – 48000 dollárig 21%
• 48001 – 70000 dollárig 33%
• 70001 dollár felett 38%

A kormányzat adóvágási terve következő:

• 14000 dollárig 10.5%
• 14001 – 48000 dollárig 19%
• 48001 – 70000 dollárig 30%
• 70001 dollár felett 33%

Ezek még mindig nem a végleges számok, ebből még akármi is lehet, mindenesetre fogadjuk el munkahipotézisként (szerintem ez lesz a következő büdzsében – szerk.) amely azt jelenti, hogy a középosztály nettó jövedelme nagyjából annyival fog emelkedni, amennyivel több áfát fog fizetni (átlagokról beszélünk) a magas jövedelműeknek valamivel több marad a zsebében, (amelyből többet is fogyasztanak) az alacsony jövedelműek pedig nem járnak túl jól, hacsak ez nem ösztönzi őket, hogy magasabb jövedelemre tegyenek szert. Nyilván a társadalmi hatások sokkal lassabban következnek, először a gazdaságiak jönnek, a gazdaságnak viszont szüksége van a pénzre, a kormányzat éppen egy ötszáz milliós gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő csomag kidolgozásával melózik.

A legkomolyabb felhördülést talán mégis a befektetési ingatlanokat sújtó adó bevezetése keltette. Az általánosan elterjedt séma szerint az ember vesz ingatlanokat, amelyeknek fizeti a jelzálogát amíg dolgozik, majd ha nyugdíjba megy, ezen ingatlanok kiadásából egészíti ki a szerény, állami nyugdíját. Ez egészen addig működik is, amíg az ingatlanból származó bevételek semmi vagy nagyon csekély terheket viselnek, az ingatlanok pedig nem adóznak a költségvetésbe. (helyi önkormányzati adók vannak)

Ha ezt a befektetést adóztatja az ember, az nem csak az ingatlanpiac és az ingatlanhitelezés torzulását okozhatja, hanem valószínűsíthetően a bérlakások tulajai ezt a terhet továbbhárítják a bérlőkre, a megemelt bérleti díjak pedig szintén visszahatnak az ingatlanpiacra, ráadásul még közelebb tolják a bérleti díjat az attól amúgy sem nagyon távoli jelzáloghitel-törlesztéshez, megroggyantva ezzel a bérlakáspiacot is. Arról nem is beszélve, hogy egy szemfüles bérlakás-tulajdonos akár negatív adót is elérhetett, az ingatlanáből származó jövedelmével, hiszen az állam bizonyos mértékig kompenzálta az értékvesztést, ezzel továbbra is kezdeni akar valamit az állam, a közgaszdászok erősen nyomják, hogy ne legyen különbség az ingatlanbefektetések és egyéb befektetések haszna között – mármint adózási szempontból.

Nagyon érzékeny terület, és még az igazán enyhe, töredék százalékos átalányadó ötletét is elsöpörte a népharag, a kormány visszakozott, csakúgy, mint az általános ingatlanadó esetében, amely szintén felmerült (0.1%, lump-sum) de ott a farmerek és a maori tulajdonú területek gazdái miatt, ez gyakorlatilag napok alatt lekerült a listáról. Azért valamiféle ingatlanadó még lebeg a háttérben, hogy mi lesz belőle, azt – úgy tűnik – csak a májusi költségvetés bejelentésekor tudjuk meg.

A szociális és egészségügyi kiadások felülvizsgálata már nagyon érik, az elmúlt 3 ciklus baloldali kormányzása során elképesztő mértékben emelkedtek a jóléti kiadások, támogatások és segélyek, a gazadaság, jelen állapotában ezt képtelen finanszírozni. A kormánypárt, amely régóta beszél az öngondoskodás szükségességéről, most úgy tűnik, hogy belenyúl a szociális rendszerbe, legalábbis sok adózó reméli ezt.

Az egészségügyi és szociális támogatásokra valaó jogosultság elbírálása a tervek szerint jóval szigorúbb lesz, a munkanélküli segélyezés pedig alapvető koncepcióváltásra szorul, a jelenlegi helyzetben egy munkanélküli, ha akar, akár évekig ellehet segélyen, ha pedig ehhez valamiféle egészségügyi kompenzációt is kibuliz magának (nem kell sokat izzadni érte) akkor akár soha nem kell visszamennie dolgozni, a megélhetését megoldja a benefitekből, ami mellett akár feketén is dolgozhat, nem ellenőrzi senki. Ha emelett még nagycsaládos, és/vagy maori is – sosem megy vissza adózónak, nem ösztönzi erre semmi sem.

Az egészségügyi ellátás finanszírozása sem tartható így a jövőben, egész egyszerűen nincs keret ennyi közérzetjavító kezelésre, és az államilag finanszírozott ellátás pénzügyeit is rendbe kell tenni. Kérdés, hogy mekkora ellenállásra számíthat a kormány, amikor nekilát rendet vágni a Health Boardok és azok számviteli anomáliái között, mindenesetre a kormány erősen ígéri, hogy megvágja a horribilis jóléti kiadásokat.

Ha összevetjük az öt évvel ezelőtti (2004/05 adóév) és az idei (2009/10 adóév) büdzsét, jól látszik, hogy az állami költés elképesztő mértékben emelkedett:

• Oktatás: $7.7 milliárdról $10.7 milliárdra, változás: 39%
• Egészségügy: $9.3 milliárdról $12.6 milliárdra, változás: 35%
• Büntetésvégrehejtás: $538 millióról $1.07 milliárdra, változás: 98%
• Rendőrség, rendvédelem: $942 millióról $1.39 milliárdra, a változás: 48%
• Szociális bérlakakás:  $40 millióról $134 millióra, a változás: 234%

Gondoljunk csak bele, hogy 12.6 milliárd dollár egészségügyi költés, egy olyan országban, ahol nem egészen négy és fél millió ember él!Nem is beszélve arról, hogy az elmúlt öt évben az állam megvásárolta a kiwirailt, ami nem az első érdekes vasútfelvásárlás, és ki tudja miről nem tudunk még.

Szóba került még egy érdekes téma, amely általában nincs rivaldafényben, ugyanakkor komoly gazdasági és társadalmi következményei lehetnek, ez pedig az állami földek területére érvényes bányászati jog. Az ásványkincsekről rendelkező törvény tervezett változása lehetővé tenné bányák létesítését olyan területeken, amelyek jelenleg természetvédelmi területnek számítanak, amely máris sok ellenzőt késztetnek a torvény változása elleni lobbizásra, a részletekről pedig egyelőre nem tudni. Az biztos, hogy itt-ott jelentős mennyiségű, kitermelésre érdemes nyersanyag lapul a föld alatt, a kitermelés koncesszióba adása kiváló pénzforrás lehet a kormányzatnak, hosszú távon is.

Még sok idő van a költségvetés májusi bejelentéséig, addig nyilván finomodnak a részletek, de az bizonyos, hogy a kormánynak komoly teenedői vannak, hogy kihúzza az országot a csávából és kicsit fenéken billentse a gazdaságot. Meglátjuk mire megy.

A kiwi piac is általában erősen árérzékeny, a kiwikben fellelhető egy meglehetősen erős skót vonás (na jó, ha a piát nézem, akkor kettő) úgyhogy talán nem véletlen, hogy a szépen kartellezett mobilpiacon a Voda-Telecom árak alá lőni okos dolog volt. A 2degrees egyértelműen az alcsonyabb árakkal kampányolt és nem sikertelenül.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a Telecom időközben beindította az XT nevű hálózatát, amellyel inkább az üzleti felhasználókat célozta meg. Ugyanakkor pár hete súlyos hálózatkimaradást kellett megélniük, az XT bizonyos területeken napokig nem volt elérhető, amit a két másik szolgáltató ki is használt, vicces reklámokkal találkozhattunk.

A 2degrees hat hónap alatt 206ezer ügyfelet szerzett, köszönhetően a viszonylag jó árainak és az egyszerű számhordozhatóságnak, és a topup kedvezményeknek, no meg annak, hogy benzinkutakon, közértekben is hozzájuthatunk telefonhoz vagy feltöltéshez. Annak ellenére, hogy a cég a prepaid piacot célozta, nem is rossz eredmény, bebizonyosodni látszik, hogy a magasan tartott árakat nem szeretik a vásárlók, a mobiljaikat pedig használni akarják.

Az emusicról vásárolt muzsika leginkább a Hot Club rajongóknak lehet érdekes, a februári ötven trackot a Hot Club jegyében költöttem el. Elsősorban ugyanannak, a januárban már emlegetett csapatnak az első albuma, a Hot Club of Detroit. Ugyanazt kapjuk, tempó, vidámság, klarinét, hegedű, nagyon klassz készlet.

Az amerikai hot club persze nem csak Detroitból jöhet, itt van például egy kiváló album Friscobol. A Yerba Buena Bounce kicsit másfelől közelít a Hot Clubhoz, de nincs vele semmi baj, sőt. Egy erős, Djangósabb hangzást követ, a vedámság sem hiányzik belőle, bár egy árnyalattal azért fakóbb, mint a Detroit, de azért nagyon is élvezhető.

A témánál maradva, egy újabb, a Django-Grappelli féle Hot Club de France alapjaira építkező, bár azt néhol messze tovább- és átgondoló csapad a Hot Club Sandwich, szintén az usából. Az ő felfogásukban a Gypsy Jazz sokkal megfontoltabb, swingesebb, de mindenképpen sajátos arculatú, kevésbé féktelen, miközben a bájosságát nem veszti el. Érdemes az oldalukra ellátogatni, bele is lehet hallgatni a zenékbe kicsit, meg megnézni a bolond fazonokat a hangszereikkel. Rá fogok menni a Green Room után a Digga Digga Do c. albumukra is.

Ian Handrickson-Smith nekem új volt, nyilván ritkán járok a Harlemben, pedig ott a Perks-ben minden szerdán élőben nyomja. Legfrissebb albumára tettem rá a kezem, egy élő felvétel a Smallsban, nagyon kis nyugodt, az egyetlen nem Hot Club a februári merítésből, inkább a klasszikus jazz és a kortárs hangzás keveredése, baromi jó, csak ajánlani tudom és keresni is fogok tőle is még munkákat.

A végére hagytam a legtanulságosabbat, a szingapúri szerzeményt (Köszönöm András!), amely elegáns, hússzín bársonyban várt rám reggel, amelyre ráhímezték ezüst fonállal, hogy High Society. Shanghairól nem a jazz jut eszünkbe legelébb, de ez csak a mi hibánk (és a kényszeres Kodály-módszer oktatásé) a régi Shanghaj ázsia jazzközpontja volt, ahova a világ minden tájáról jártak a zenészek megméretni magukat.1935-ben (egy helyi maffiagóré kívánságára) állt fel az első teljesen kínai Jazz banda, a The Clear Wind Dance Band, amely a Jagce Hotel táncparkettje mellett kezdett. Az általuk megkezdett úton megy ez az album is, válogatott kínai tehetségekkel.

A kommunista kína persze azonnal betiltotta a jazzt, mint társadalomellenes jelenséget, így az ázsiai jazz évtizedekig tengődött a shanghajiak nélkül, ám az elmúlt pár évben újjászületni látszik a műfaj arrafelé és van is tehetséges előadó is bőven. A tehetség mellett egyrészt még megvannak a huszas-harmincas évek nyomai és a nyugati jazz kiválóan ötvözhető a kínai népzenei elemekkel, hangszerekkel – erről szól ez az album. Pompás vokálok, pompás zenei tréfák, áthallások állnak össze valami teljesen egyedivé, amely ugyan hasonlít a nyugati jazzre, de amennyira hasonlít, annyira különbözik is. Próbáljátok ki, nem mindennapi élmény tőlük hallani az Avalont, amit korábban Benny Goodman, Django vagy a Hot Jazz Band szállított nekünk.  A Shanghai Jazz 2 nemsokára megjelenik, arra is vevő vagyok!

Leginkább fehéreket iszogatunk, könnyűek, színesek és izgalmasak, mint egy egyéjszakás kaland huszonévesen, a vörösbornak nem ez a hazája, bár vannak állítólag üdítő kivételek. Bevándorzóként inkább élvezzük, mintsem tevékenyen részt veszünk az NZ-OZ örök froclizásban, egymás érdemeinek kölcsönös elismerése mellett. Meglepetten tapasztaltuk, hogy brisbane-i vendéglátónk is zátonytermette fehéreket szippant, a vörösöket viszont kizárólag lokált vesz.

A Yalumbának eme borával Marko ismertetett meg, nála több alkalommal belefutottunk és mindannyiszor nagyon kellemes volt. Minden benne van, amit én a vörösborban szeretek, ráadásul nem is furmányosan, nem keresztrejtvényekben és duplafenekű elgondolásokban, hanem nyíltan, egyenesen és őszintén.

Testes, sötét és fűszeres, mint egy barzil kurv buja déli szépség, vonzó és mámorító. Már az illata is gazdag, intenzív és sokat ígérő, és nem is a levegőbe ígérget. Sőt, többet is ad és amit ad, azt két kézzel adja, nem sajnálja, örül, hogy adhatja. Ha a málnás és a szilvasor között egy eperfa állna, annak lenne ilyen illata ősszel, sok sötét, lédús bogyó aromája, amit a testes fa alatt érzünk, de ott vannak mögötte a virágok, a közeli csokoládéüzem és a hangszerekhez való száradó fa hangulata is.

Ha belekortyolunk, elsőre nem is érezzük, hogy milyen összetett, csak a könnyedség a szájban, aztán ahogy enyhül a találkozás felhőtlen öröme, úgy vesszük ki a részleteket, a fűszerek zamatát, azt a finom réteget a szilván ami már nem hús de még nem héj, és azok a finom részletek csak jönnek és jönnek, udvariasan előretessékelve egyik a másikat, nem vennék a szívükre, ha unatkoznánk. A korty után még sokáig maradnak, biztosan meg akarnak győződni arról, hogy éreztük és értettük-e őket, csak lassan halványulnak el, nehogy hirtelen vegyék el tőlünk a társaságot.

A The Scribbler egy keverék, és ahogy a keverékek megöröklik a jó tulajdonságokat, itt is csak a legjavát kapjuk a Cabernet Sauvignonból (63%) és a Shirazból (37%). Roppant aprólékos munkával kiegyensúlyozott bor, csak úgy árad belőle a gouranga és a kérekmég. A bort 14 hónapon keresztül érlelték tölgyhordókban, (bizonyos hogshead nevűben, amelynek űrtartalma 238.4 liter) a hordók 25%-a új hordó (az újak 25%-a amerikai 10%-a magyar) a többi 1-2 éves francia és amerikai volt, nem csoda, hogy komplex a végeredmény.

A Yalumba borászat 1849-ben született, egy Smith nevű brit akart új életet kezdeni Ausztráliában, és hirtelen vásárolt vagy harminc acre földet, ahol legott szőlőt kezdett ültetni. Azóta is borral foglalkoznak, Ausztrália legrégebbi családi tulajdonú borászatáról beszélünk és érezhető is a 160 évnyi, erőltetettségtől mentes tapasztalat. Kéne nekem ebből vagy 100 palack most rögtön, úgyis csak javul, ha 5-10 évre üvegben öregszik. Ez a legjobb vörösbor, amit valaha ittam, ráadásul 25 dollár, klassz a  kitépett spirálfüzetlap címke, szóval el vagyok ájulva tőle.

• szőlészet: Yalumba Winery
• szőlő: Barossa, Ausztrália
• szüret: 2007 február-március
• évjárat: 2007
• fajta: Cabernet Shiraz
• web

verdikt:

ízlik

A régebbi olvasók talán még emlékeznek arra, hogy sajnos 2008 novemberében elhunyt az édesanyám, ami az emocionális vonatkozások mellett bizonyos adminisztratív következményekkel is járt. Magyarországon ugyanis továbbra is életben van a haláladó, vagyis az elhunyt által örökségbe hagyott javakat az állam – igen rideg és visszataszító eljárás során – megsarcolja.

Az ezzel kapcsolatos dolgokat a testvérem és az édesapám intézte, a vagyonleltártól a hagyatéki eljáráson való részvételig, az én érdekeimet (az anyám halálával kacsolatos érdekeim, brrr) a testvérem volt hivatva képviselni, meghatalmaztam én őt egy okmánnyal. Ezt a részét nem is ragoznám, aki már keresztül ment ilyesmin, az tudja, milyen felemelő a gyász és a fájdalom közben ostoba nyelvezetű papírokat olvasni és irkálni, és vizenyős tekintetű, unatkozó, undorító közhivatalnokokkal értekezni, akik lélek helyett foszselével vannak töltve. Meg penészes bélyegzőtintával. Az egész folyamat kellően lassú és macerás, nekem szerencsére nem sok jutott belőle, egészen máig.

Ma ugyanis kaptam egy levelet a postaládába, amely önmagában nem egy csoda, de hát tegyük is félre, hogy honnan a frászból tudják a címemet, a levél ugyanis az APEH-től jött. Illetve nem is. a levél melléklete jött az apehtől, a levél nem. Mondom mi van. A levél feladója egy általam sosem hallott cég – a Sigma Credit Management Ltd. Ehhez a céghez nekem tutira semmi közöm nincs, voltam bátor ráguglizni, hogy mégis ki levelez velem:

A Sigma Részvénytársaság több mint 8 évtizedes múltra visszatekintő, 1923-ban bejegyzett cég. A korábban a Pénzintézeti Központ tulajdonában, majd 1996 óta magántulajdonban lévő – immár Sigma Követeléskezelő Zrt. hazánkban elsőként kezdett az elismert, lejárt követelések peren kívüli, adminisztratív behajtásával foglalkozni, s napjainkban is a követeléskezelési szakma egyik meghatározó képviselője.

Első kérdés: ez a magáncég, amellyel én semmiféle jogviszonyban nem állok, hogyan juthatott hozzá az újzélandi lakcímemhez, amelyről bizton tudom, hogy a falu jegyzőjén kívül hivatalos szerv nem tud. A jegyző kiadta a személyes adatomat egy magáncégnek, csak úgy, puszira?

Mellékesen megjegyzem, hogy VAN magyarországi állandó lakcímem, ahova az az állam köteles küldeni az összes mindenféle hivatalos iratot, felszólítást meg mindenféle közlendőjét. Nem is küldheti máshova!

A második ravaszság, hogy a levél mellékleteként egy hivatalos, eredeti, pecsétes APEH irat található, (Fizetési Meghagyás) amely közli velem felszólító módban, hogy nulla forint illetékkel tartozom az államnak a hagyatéki eljárás lezárultával. Rohadtul kíváncsi lennék, hogy az APEH milyen alapon ad egy hiteles, eredeti okiratot (amelyet tértivevényes küldeményként postázgatnak Mo-n belül) egy semmiházi magáncég kezébe, hogy az postázgassa, mindenféle kézbesítési igazolások meg bármi nélkül???

A cég kitett magáért, magyarul és angolul (angolul vajon miért?) is megírta azt, hogy a mellékletben ott az apeh levele és nem kell fizetnem, vagyok bátor idézni:

Tisztelt Hölgyem/Uram!

Szíves tájékoztatásul közlöljük, hogy az APEH Dél-alföldi Regionális igazgatóság Illeték Főosztály Kecskemét a mellékelt xxx számű fizetési meghagyása alapján alapján az Ön részére ÖRÖKLÉSI ILLETÉK jogcímen illetékfizetési kötelezettséget nem állapított meg, tekintettel arra, hogy Ön a vonatkozó törvényben foglalt kedvezményekre jogosult.

angolul(?) ugyanez, betűhíven:

Dear Madam/Sir,

We kindly inform you that the Tax Administration of Kecskemét on the basis of the enclosed payment order No. xxx did not impose a tax obligation upon you with the title, of INHERITANCE TAX since according to the law in force you are entitled to exemption from this liability.

Azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy az egész ügyben mi a frászt is keres egy követeléskezelő amikor az APEH arról értesít, hogy NEM KELL FIZETNEM? És ez a követeléskezelő magáncég hogyan juthat hozzá bármilyen, az állam által hivatalból kezelt személyes adatomhoz, amikor én telefonon sem tudhatom meg az engem érintő állami ügyeket, mert elutasítanak a személyiségi jogaim védelmére hivatkozva?

Milyen szerződéses eljárás keretében szerezte ezt a kiváló lehetőséget a követeléskezelő az APEHnál? Miért pont ez a cég? Közbeszerzés? (a levél angolságáról inkább nem is beszélnék) Legközelebb a rendőr is küld valami káftét maga helyett, ha betörnek hozzám, vagy meg akarnak ölni?  És az APEH miért ad ki követelést magáncégeknek egyáltalán? Ő AZ ÁLLAM, miért nem hajt be ő, amikor minden jogosítvány megvan ehhez??

Tehát összefoglalom: egy nulla forint illetékfizetési kötelezettségről értesítő hivatalos levelet az adóhivataltól, egy magáncég kézbesíti nekem az állandó lakcímem helyett arra a címre, amit valószínűsíthetően a személyiségi jogaimat leszaró jegyző adott meg nekik, akinek fogalma sincs, hogy ez a cím valódi-e. Mindezt egy hétköznapi borítékban, amelyről nem tudják igazolni, hogy én átvettem volna. Jogállam, helló, mi?

Meneküljön ki merre lát!

A korábban látott varázslatos látványtervek helyébe most egy amolyan funkcióalapú, büdzséorientált döntéshelyzet lépett, hiszen válság is van, meg minden, el kéne dönteni végre, hogy mit kezd majd a város a placcal. A kérdés nem csupán költői, mert joggal merül fel a kérdés, hogy ha most kell rá költeni, akkor úgy költsünk, hogy a világbajnokság után is legyen valami értelmes felhasználása a területnek. Három inkább szórakoztató-komplexum ötlet és egy grandiőz, világvárosi megoldás került szóba, gondosan mellé skribálva a milliók, amibe kerülnek.

A legolcsóbb opció, hogy lebontják a két korabeli raktárépületet, majd bérelt, ideiglenes épületekkel lezajlik a sportesemény, aztán majd meglátjuk. Ez a verzió 24 millió dollárból kijönne, a mólók megerősítésével, a placc kiegyengetésével, és ebben már benne vannak az átmeneti építmények az eseményre és a raktárak elbontása is.

A második lehetőség, hogy a raktárakat nem elbontják, hanem kisebb átalakításokat eszközölve felújítják, amivel a rugbynézők kényelmes, fedett helyen élvezhetik a játékot és a frissítőket, a móló nem raktárépülettel borított része pedig kap egy snájdig tereprendezést, amitől a google légifotóin csodásan fog mutatni. Ez osz-posz kijön 27.7 millió dollárból.

A harmadik verzió, ami még mindig nem szakad el teljesen a valóságtól arra alapoz, hogy a raktárépületeken olyan mérvű felújításokat végeznének, amelyek lehetővé tennék a világkupa utáni hasznosítást is, legalábbis közepes távlatban, és persze ide is számolódik egy kis tereprendezés, szökőkút, parkszerűség, 31.3 millióért. (a kép kissé csalóka, az óceánjáró kikötésére alkalmas facilitásokról szó sincs, tekintsük a hajót ornametális elemnek)

A negyedik változat az igazán komoly, a raktárak csak jelképesen vagy sehogyan sem maradnának meg, az egész területből egy, valamiféle szórakoztatócentrum alakulna ki, amely használható lenne a világkupa után is mindenfélére, plusz épülne egy óceánjáró-terminál, ahova meg tudna érkezni a soksok hajó, a turisták pedig egy viszonylag kellemes pontján találkoznának először a várossal. Ez a terv 97 millió dollárba férne bele, amelyből csak a kikötő (és a szükséges, kiegészítő létesítmények) 49.2 millióba kerülnének.

Na most jön a teljesen szubjektív véleményem, kissé csapongóan. Először is, a világkupa irdatlan mennyiségű embert fog a zátonyra hozni, a meccsek sem egy városban fognak zajlani, szóval lesz mocorgás, (a rugby a commonwealthben komoly dolog) lesz nép, lesz közlekedési anomália bőven, pláne, hogy az új híd/alagút megoldás még elhatározva sincs, nemhogy jövőre átadva. Innen nézve nem biztos, hogy egy 100millió dolláros meccsnézőhely-kikötő a legokosabb beruházás, bár az legalább hosszú távra szól.

A legpofátlanabbnak az első verziót látom, nyilván nem értek hozzá, de 24 millió dollárba kerülne két százéves téglaépület lebontása és elhordása, kis füvesítés és pár könnyűszerkezetes csarnok??? Ne vicceljünk már. A második verzió is kicsit hallókérem, közel 28 millióért átfaragják a raktárakat annyira, hogy a világkupát kibírja, de utána mi lesz? 10-20 milliókért el kell bontani vagy további sokmilliókért újra átalakítani? És aztán mi lesz a mólón, ami a város kezelésében lesz?

A harmadik verzió jóval életképesebbnek tűnik, kipofozzák a placcot, rendberakják az épületeket, lemegy a world cup, majd 5-10 évig az aucklandiak kávézgathatnak meg sétálgathatnak ott, ez nem is olyan rossz bolt. A negyedik ötlet is tetszik, különösen a hosszú távon használható közösségi rész, amely a nagy esemény után továbbra is nyújthatná a mindenféle szolgáltatásokat, beszervülne a waterfrontba, tán még meg is szeretnék a városiak. (a kikötőről nem tudok nyilatkozni, nem tudom ki üzemeltetné, mennyiért, ki kötne ott ki, hiszen aki a világkupára jön, már mind megvette a hajó- vagy repülőjegyét. Aki meg nem oda jön az eddig is kikötött a Hilton mellett (Princess Wharf) vagy a Jelicoe-nál.) A józan eszem azt mondja, hogy mindig a hosszabb távú befektetések felé okos mozogni, a Queens Wharf már eddig is negyven millióba került (a Ports of Aucklandól vette meg a tanács és a kormány együtt) és erre még százat (vagy ki tudja mennyit) költeni a jelenlegi (ez már nem egy szufficites költségvetésű ország, hála a válságnak) gazdasági helyzetben… és közpénzről beszélünk.

Az már csak finom nüansz, hogy a témát roppant szűkszavúan tárgyaló, szemmel láthatóan frissen gründolt szájton az első három verzióról csak látványterv-montázsok vannak, a negyedikről viszont öt darab, szépen renderelt látványterv is elérhető. Micsoda véletlen! 100 misi hosszú távra vagy huszon milliók eltapsolása átmeneti holmikra… nem egy könnyű kérdés.

A felhős vasárnap kiváló alkalom volt, némi rekultivációra és átszervezésekre, úgyhogy szépen sorban végighaladtam az egész birtokon, részben szüretelgetve, részben elvégezve a piszkos munkát, ugyanis bizonyos lépések megtétele már nem volt tovább halogatható.

Első körben a borsók kis állványzatát bontottam le, mert szegény borsók alól kiment a szezon és elszáradtak, úgyhogy őket csendesen kivontam a művelésből, száraz madzagokká változott a pár hete még friss zöld gömböckéket növesztő növénykupac. Fájt értük a szívem, pláne a remekbe sikerült bambusz állványzatért, amihez annyi méter jó fonalat használtam el a nejem kézimunka-fiókjából, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia.

A borsó eliminálása után leszedtem az uborkákat, immáron ez a negyedik uborkaszüretem volt, kiváló eredménnyel, a rendes házi koviubi egészen új dimenziókat nyitott a savanyúságbevitelünkben, amely egyrészt vitamin szempontból, másrészt gasztrokulturális vonatkozásban jelentős. Az uborka trükkös, és ha nem figyel az ember, akkor ravasz módon, bakancs méretű uborkák fejlődnek ki a levelek homályában, amely remek, ha az ember az uborka guiness-re gyúr, de én inkább a tejsavas fermetációra mennék rá, ahhoz meg a kicsi a jó. Az uborkafa egyébként elérte a szökési sebességet, már szemmagasságig nőtt, innen nem tudom mi lesz, remélem télen kirohad az egész, mert nincs több hely. Úgy kellett a kis kacsait levagdosnom a paradicsomról, amit túszul ejtett.

A gazdag szüret után figyelmemet a rendetlen paradicsomokra fókuszáltam, mert eme haszonnövények elkezdtek meglehetősen impertinensen viselkedni. Tavaly ugye koktélparadicsomom volt, amelyek igen gyorsan érnek, sok van belőlük, a hordozónövény pedig jóval kevésbé helyigényes, ám idén igazit vetettem, amely egyrészt sokkal burjánzóbb, másrészt pedig rendes méretű gömböket produkál, kell a hely a szerteágazó ágaknak. Aprólékos munkával kivagdostam a hónaljakban növő kis hajtásokat, emlyek csak kiszíjják az életerőt, ahelyett, hogy az a gömpirosításra fordulhatna, majd újabb bambusz támasztékok installálása után a horizontális allokációt vertikálissá konvertáltam.

Miután minden paradicsom megkapta a magáét, a látványt csak az elképesztően sűrűn ültetett répák zavarták, úgyhogy vaskézzel kiszedtem egy csomót, csak párat hagyva meg megfélemlítve. Nekik kell csülök méretúre nőniük az elkövetkező pár hétben, és itt jegyezném meg, hogy jóvan tempósabb növekedésre számítottam tőlük, ezzel a vontatott tempóval nem biztos, hogy bekerülnek a következő évi válogatottba. Egyetlen halvány mentségük, hogy mondjuk finomak, de ha innen nézzük a dolgot, akkor tavasszal ugye sacher-tortát is vethetnék. A kirángatott kisrépákat bizony fel fogom dolgozni, vajon megpárolva kiváló köret lesznek valamihez, van belőlük sok.

A végeredmény tetszetős, kissé rendezettebb képet mutat, ráadásul hirtelen esni is kezdett az eső, úgyhogy locsolnom sem kellett. Remélem a zöld paradicsomok, most, hogy kaptak egy kis törődést meg vizet, összeszedik magukat, és elkezdenek pirosodni, mert mindjárt itt a nyár vége és még rengeteg paradicsomot kell ennünk. A paprika viszont nekilátott a burjánzásnak, ami egyrészt jó, ám valamiért hosszú, görbe macskapöcse terméseket növeszt a TV helyett, pedig a szerb teljesen frankó, lecsónakvaló paprikájából nyertem hozzá a magvakat. Valamit félreérthetett a genetikai kódban, vagy még nem tart az L betűnél, ahol a lecsó található.

Két komoly kérdésben kell még dönteni, az egyik az avokádók, a másik a levendula. Mindkettő tájidegen a zöldségek között, ám mind a kettőt meg akarom tartani, csak kerten kívül, szóval egyelőre nem döntött a bizottság, az előzetesen beterjesztett javaslatok közül leginkább a “vegyünk bazi nagy cserepeket és ültessük abba őket” a legszimpatikusabb, de a levendula lehet, hogy szimplán elásatik a kiskert mellett az anyaföldbe. Még várunk a döntésre.

2008-ban a Nielsen készített egy felmérést a témában a North & South magazinnak, amelynek eredménye azt mutatta, hogy a megkérdezettek negyede támogatta volna a nemzeti lobogó lecserélését egy kiwibb változatra. Idén sokkal komolyabb rész, 52% válaszolt úgy a Herald felmérésére, hogy ideje lenne egy újabb designnak. A válaszadók 44%-a úgy gondolja, hogy a jelenlegi lobogó pont úgy jó, ahogy van. Nyilván, ahogy a téma egyre komolyabb nyilvánosságot kap, egyre több változáspárti vélemény is napvilágot lát.

Árnyalja a képet, hogy a Herald többféle új zászlótervet is publikált, amelyeket az olvasók javasoltak, ezek egy része már korábban is felmerült így-vagy úgy, akik a változásra szavaztak, azoknak meg kellett mondani, hogy melyik modell tetszene nekik. A tervek javarészt a silver fern, a nemzeti ikonként üzemelő páfránylevél minta körül mozogtak, de több más, helyi vonatkozású szimbólum is felmerült.

A változáspártiak 53%-a gondolja, hogy a silver fernnek rá kell kerülnie az új zászlóra is, 18% a kiwimadárral gondolja ugyanezt és 13% a korut, 12.5% a dél keresztjét, 1% pedig egy tikit látna szívesen hazája új lobogóján. Érdekes módon az aucklandiak, fiatal felnőttek (18-24 év között) és a 70 év felettiek gondolják úgy, hogy a jelenlegi zászló is tökéletesen megfelel, sőt, a változáspárti fiatal felnőttek is szívesen látnák a Union Jack-et az új lobogóban is. (érdekes módon azok is így vélekednek, akik egyébként a Union Jack-et megkülönböztetőnek gondolják)

silver fern, dél keresztje, Alastair Slee terve

Meglepő módon az Aucklandiak konzervatívabbak (pedig ők a Herald igazi vadászterülete) a városban 57% gondolta jónak a jelenlegi lobogót,  a városon kívül ezek aránya 52%. Az aucklandiak egyébként sokkal kevésbé pártolják az új lobogótervben a silver fern-t.

A Herald jó most nagy csinnadrattát csinált a viszonylag régi vitának, volt minden, világháborús veterán, mindenféle bevándorló, karikaturista, több alternatív zászlógaléria (1, 2, 3), sőt , még a miniszterelnök, egy reggeli tévéműsorban gyorsan skiccelt zászlótervét már meg is akarja venni valaki húszezer dollárért. Szerencsére vérre menő viták nincsenek, de számtalan vicces megjegyzés, érv és terv születik és szerintem a kiwik remekül szórakoznak az egészen, még az is lehet, hogy a végén lecserélik a lobogót. Kanadának bejött…

Az ágyból kiugorva gyorsan kiderült, hogy pompás idő van és a roppant közeli óceánpartra kell mennünk, változatos strandeszközökkel és sörökkel felvértezve. Legott így is cselekedtünk, felkaptuk a garázsból a kajakot, a kocsiból a strandsátrat és lekocogtunk a dűnéken át a partra. Ott gyakorlatilag egyedül voltunk, az egész szakaszra jutott vagy 20 ember, ebből mi voltunk öt.

Az hamar kiderült, hogy a víz nagyon kellemes hőmérsékletű, kár kijönni belőle, ha már belement az ember, a hullámok pedig megunhatatlan szórakozást nyújtanak, akár gyalog, akár bodyboarddal, akár kajakkal megy be az ember. A testdeszkát már kipróbáltuk Omahán és nagyon viccesnek bizonyult, Waihe-n sem kellett csalódni benne, csak úgy röpített bennünket a hullámokon.

A kajak már komolyabb kérdés, ilyesmire fáj már egy ideje a fogam, de kipróbálni csak most nyílt alkalmam életszerű körülmények között, mert a boltokban egy idő után megkérdik, hogy mégis meddig szeretnék üldögélni a hajóban? Ez  a modell mondjuk pont nem az, amit venni szeretnék, de majdnem, úgyhogy pont jól jött, hogy tesztelhettem.

Az itt olyan népszerű sit-on rendszerű kajakban szabadon maradnak a lábak, ez később roppant előnyösnek bizonyult, valamint a hajótest kellemesen széles, hogy felfeküdjön a tengerre. Evezni ugyanúgy kell benne, sajnos, mint a hagyományos lábeltüntetős kajakban, magától ez sem megy. Ellenben kiváló móka, kacagás, meg minden, ha az ember rájön, hogy felborulás után sincs a lábára szorulva valami ami mindenáron feljebb akar lenni, mint a felhasználó. A felborulásról a hullámok gondoskodnak, ha olyan partszakaszt választunk.

Ennek a kajaknak az a lényege, hogy lehet vele szörfözni a hullámokon, elég gyorsan, csak meg kell tanulni, hogy bár nagy a kísértés, mégsem vigyorgunk eszetlenül, mert hamar iszap megy a fogunk közé. Számtalanszor beborultunk (apósom is nagyon lelkes volt) és kiválóan mulattunk. A beborulásról szóló kis oktatófilmből megtudhatjátok, hogy hogy kell csinálni, a másikon csak az látszik, hogy hogy dob ki a víz, ha rossz ütemben csípi meg a hullámot a dolgozó.

Tanulság nincs, nagyon jól éreztük magunkat és sokadszorra bebizonyosodott, hogy a vízálló fotómasina beszerzése okos döntés volt. A vízállóságban rejlő lehetőségek kompenzálják az optikai kihívásokat.

A türelmeteket kérem és köszönöm.

P

Coromandel születéséről, a geológikus posztban már volt szó, erre nem is térnék ki bővebben, öreg, gyűrött környék, ellenben gyönyörű, ami kirándulási szempontból nem mellékes, bár mondjuk itt ronda helyre menni külön tudomány. Nej kolléganőjének anyukája birtokol egy tengerparti nyaralót arrafelé, amit időnként ócsópénzért kiad az ismerősöknek, ha nem használja, így kerültünk Waihi Beach-re. Péntek este összecuccoltunk és nekivágtunk a kb. 150km-es út megtételének.

A kiwi bach (becs) kifejezés nekem eddig valami olyasmit jelentett, mint a hétvégi telken álló csehszlovák, A-tipusú faház, de kiderült, hogy nem igazán erről van szó. A tengertől kb. 100 méterre épült ingatlan egy kétszintes, hathálós, irdatlan épülménynek bizonyult, üvegtetejű fürdőszobával, kandallovakkal meg akkora garázzsal, amekkora házban lakunk. Természetesen mindennel fel van szerelve, a sporteszközöktől a konyháig, látszik rajta, hogy tényleg hétvégézésre használják. Kicsodálkoztuk magunkat, elmentünk aludni, mert másnapra kirándulást terveztünk.

Első célpontunk a Karangahake Gorge, amely egy bájos hegyszoros, kanyargó folyóval és úttal, de ettől még nem lett volna különösebben izgalmas. De attól, hogy egy felhagyott aranybánya van a hegybe fúrva, amelynek vannak járható részei, na az már mindjárt érdekesebb. Karangahake nincs messze a szokatlan üditőitaláról elhíresült Paeroa városától és Waihi felé átvezet rajta az út. Nem egy lebontott cukorgyár, de a zátony ipartörténetének egyik legkomolyabb maradványa látogatható itt.

A zátonyon mindenfelé bányásztak aranyat, de Coromandel különösen sikeres volt, na nem az elején. Thames vidékén már az 1850-es években megkezdődött az aranybányászat, Karangahakében 1875-ben nyílt meg az első bánya. Hegyekben húzódó kvarc telérek komoly mennyiségű aranyat hordoztak, úgyhogy szorgos csákányozás kezdődött, felvirágoztatva Karangahake várost. Gyorsan kiderült, hogy a felszínen kopácsolás nem vezet anyagi sikerhez, úgyhogy nekiálltak komoly bányákat csinálni, tárnákkal, be a hegy gyomrába.

Sokan igen hamar tönkre is mentek, mert hiába a sok arany, ha azt nem lehet hatékonyan elválasztani a hordozó kőzettől, így egészen 1889-ig nem vol tátütő siker, pedig nem tétlenkedtek a bányászok. 1889-ben viszont elérte a bányát az akkor forradalminak számító, McArthur-Forrest-féle cianidos megoldás, a bánya pedig ontani kezdte az aranyat. Három nagy bányatelep létesült, a Crown, Talisman és Woodstock bányák, a kitermelt kvarcot itt helyben fel is dolgozták. 1909-re a zátonyon kitermelt arany 55%-át a Karangahake és a Waihi bányák adták.

Mivel a hegy roppant kemény anyagból van, leginkább robbantással dolgoztak, aztán a törmeléket lapáttal és csákánnyal kidolgozták a lukból, egyre mélyebbre vájva magukat a hegyben. A technikai felszereltség elsőrangú volt, a kitermelt kőzetet lóvontatta csillékkel szállították a feldolgozóba, sőt, néhol akkora alagutakat vájtak, amelyeknen elfértek a bányalovacskák., csilléstül. Ahonnan nem vezetett sín, onnan drótkötélpályákon juttatták a csilléket a rendeltetési helyükre.

14 szinten főrtak be a hegybe a bányászok tárnákat, jóval a Waitawheta folyó szintje alá is, úgyhogy az itt dolgozás nem lehetett méznyalás, folyamatosan szivattyúzni kellett a vizet, amihez kellett egy hatalmas szivattyút építeni a hegybe, lenyűgöző. A bánya az első tizenöt évben ugyan nem fizetett osztalékot, utána azonban kifejezetten nyereséges volt, nem véletlen, hogy 1950-ig üzemelt is.

Miután felhagytak a műveléssel, a bányát lezárták, az alsó szinteket elárasztották, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy a turisták imádnának itt sétálgatni, és mennyire igazuk lett! Kiépítettek egy függőhidakkal összekötött turistaösvényt, amely keresztül-kasul kanyarog a bányában és mellette, időnként a folyóparton, időnként a vaksötét tárnákban halad, csuda izgalmas. Aki ide indul az vigyen elemlámpát, minél nagyobbat, mert tényleg kukk sötét van egyes helyeken, de megéri elbandukolni a szivattyúházhoz, megnézni, hogy mekkora meló lehetett kivájni a gépek helyét, vagy felkanyarogni a tárnában egészen magasra, ahonnan lenézve a szoros a folyóval egyben látható. Lélegzetelállító és még a gyerek se félt. Vagy nem merte bevallani. A világító kukacokat nagyon bírta. Az eleinte egy órásnak indult sétálgatásunk végül több, mint három órán keresztül tartott, de gyönyörű dolgokat láttunk, az ipari műemlékek pedig amúgy is a szívem csücskei, ezt is imádtam.

Gyors ebéd után felkerekedtünk, hogy megtekintsük a a félsziget két másik nevezetességét, a Cathedral Cove-ot és a hotwater beach-et. Hosszas kanyargás után a 25-ös útról Whenuakiténél kell lefordulni, hogy az említett látványosságokat elérje az ember. A barlang izgisebbnek tűnt, úgyhogy előbb oda hajtottunk, letettük a járgányt megtekintettük a pofátlanul szép, szigetekkel gazdagon díszített öblöt, majd a töméntelen ember mellett mi is elkezdünk leereszkedni a poros úton. Tessék vizet vinni, mert odalenn nincs és kelleni fog. Rövidre fogom, a barlangig végül nem mentünk el, de így is csodákat láttunk, A Gemstone és Stingray öblökben tarisznyarákok flangáltak, a vizen kajakosok a maguk természetes lelőhelyén és különben is, elképesztően szép az egész, tessenek a képeket nézegetni és/vagy odakirándulni.

Visszamásztunk a hegyre, kocsiba be, irány a Forróvíz Part*,amiről azt kell tudni, hogy a hegy hasában feltörő termálvíz a parti homok alatt folyik bele a tengerbe. Ez azért izgi, mert apálykor, ha az ember leás a homokba, forró víz jön fel, amibe bele lehet csücsülni és kivárni a dagályt, ami véget vet a mókának. A pontos helyet úgy könnyű felismerni, hogy háromszáz ember ás, ott mint a güzü.

A kocsiban van egy (korábban) összecsukható kis ásó, úgyhogy mi sem voltunk restek és kapirgáltunk, mint a bolondok, nagyon jó móka, leszámítva, hogy hideg vízben álltunk, tőlünk egy méterre pedig medencényi gödrökben borozott-sörözött csomó ember, szügyig a termálban. Több nekifutás után végül leltünk egy helyet, ahol tényleg feljött a melegvíz, úgyhogy tapicskoltunk benne sokat, majd magukra hagytuk a bolondokat, akik egyébként a szinte teljesen üres parton, egy kupacban zsinnyegtek. Mivel a dagály közelgett, a vízhez közelebb esők már kétségbeesetten építették a kis gátjaikat a tenger ellen, vizes homokból, tippelhető eredménnyel, leléptünk. Visszahajtottunk a kis nyaralóhoz és nyugovóra tértünk, hogy másnap pihentető hedonizmussal tölsük a napot, erről majd holnap mesélek.

*= én kérek elnézést, igyekszem nem csinálni

Kénytelen vagyok említést tenni a JAFA jelenségről, ami okozott pár apró meglepetést, mielőtt rájöttünk volna, hogy mi folyik. A JAFA a Just Another F*cking Aucklander rövidítése, amelyet Aucklandon kívül sok helyen használnak, a déli szigeten pedig része a déliszigeti identitásnak. Nem szeretik az Aucklandiakat, függetlenül attól, hogy jártak-e valaha a városban vagy láttak-e már aucklandit, és ezt kifejezésre is juttatják időnként. (közkeletű vélekedés szerint az aucklandi bunkó, neveletlen, igénytelen és aucklandi) Az első két nap után megtanultuk, hogy mi nem Aucklandból jöttünk, hanem magyarok vagyunk, így sokkal kedvesebbek voltak velünk, mindenhol. Félreértéés ne essék, nem arról van szó, hogy leköpik az embert, ha aucklandi, csak érezhetően hűvösebb a konverzáció. Ez különösen városon kívül érezhető jól, az emberek kedvessége chch-től távolodva négyzetesen fokozódik, elképesztően vendégszeretővé, csevegőssé és barátkozósakká válnak, édes pofák, mind. Biztos az alacsony népsűrűség vagy a tiszta levegő teszi, nem tudom, de élményszerű élmény. Chch az előzetes infókat az emberek kedvességéről nem igazolta (ennél itt a Shore-on is pajtáskodóbbak a népek) ám a városból kijutva tényleg szembetalálkoztunk azzal a velükszületett kedvességgel, amiről hallottunk.

Előre közlöm, hogy szerettük chch-t, nagyon helyre kis város, egyik szélén tenger, másikon hegyfélék, rajta folyócska kanyarog át, szóval sok gond nincs vele. Ám. Meglepetéssel vegyes borzalommal észleltük, hogy a korábban itt járó turisták, nyilván a turizmus életbentartása miatt, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mit is láttak valójában. Van amiről nem beszélünk, de én most áthágom az íratlan szabályt.

Mielőtt áthágnám, az első dolog ami már a városban feltűnt és Canterbury többi részén is erősen jelen volt, az a bezárt, elhagyott üzletek sokasága. Egész épületek állnak üresen, szemmel láthatóan félévek óta, érintetlenül, poros, megvakult kirakatok, rozsdás redőnyök, amiket csak a hatvannégy foggal mosolygó, beekizett ingatlanügynökök színes portréja dob fel kicsit. A legváratlanabb pillanatokban botlik bele az ember ilyen bánatos látványba, mindegy merre jár, harminc lépésre a Louis Vuitton bolttól, vagy harminc kilométerre a várostól. Házak, tanyák, farmok, üzlethelységek, üres éttermek, régóta várják csukott szemmel az új vevőt.

Mielőtt elindultunk volna, mindenki, kivétel nélkül, áradozott a városról, hogy milyen édibédi, mennyire brit, mennyire ódon épületekkel határolt, ápolt parkok szövevénye az egész és még villamos is van. Mindez természetesen úgy igaz, ahogy van, de van egy másik chch is, ráadásul ugyanott helyezkedik el, mint az előző, és valami (vigyizzed, hágom át!) förtelem.

Valami – számomra teljesen érthetlen – okból, a teljesen jópofa városba erőből beleépítettek olyan szocreál épületförmedvényeket, amelyek csak egy csavarlazítótól kábult, szőrőslábú úszónökkel rémisztgetett NDK építész képes rajzolni, pedig itt nem is volt szocializmus. Nem lelek semmiféle elfogadható magyarázatot arra a vizuális terrorra, ami a városban van. Amúgy nem lenne akkora baj, ha ezek a rút dobozok mind egy helyen lennének, de a legváratlanabb pillanatban bukkannak az ember elé, sőt, némelyik mindenhonnan látszik, szemmel elkerülni sem lehet.

Ami a legbántóbb, hogy a város főterére, a Chatedral square-re is behekköltek párat, a katedrálist magát (ami egyébként nagyon szép) le se lehet fotózni igazán anélkül, hogy valami szörnyezet ne legyen mögötte vagy mellette. Ugyanezen a téren van a zátony talán legrondább épülete, amely valószínűleg már újkorában se volt egy Gresham palota, de most még koszos meg lelakott is, közvetlenül mellette egy lerohadt, gazzal, szeméttel felvert foghíjtelek. Sokkoló.

Ha az ember elmegy Kasselba mondjuk, akkor észreveszi, hogy Kassel se szép, de nekik van mentségük, azt lebombázták porig és egyben felépülték újra, ahogy sikerült, nincs kontraszt. Olyan. De itt megvannak a korabeli, jó állapotban megőrzött épületek, élmény köztük sétálni, mind gondos munka, vörös tégla, fehér kő, meg kell zabálni. És akkor jön egy helyi potentát és rábólint egy orvosirendelő-zöld, tizenkétemeletes cipősdobozra, amihez képest a váci úti ampullagyár maga a szecesszió. Különösen érthetetlen számomra, hiszen itt a zátonyon ami negyven éves az már antik, ami száz az maga a velünk élő történelem (nem röhög, ide ennyi történelem jutott, ezt kell megbecsülni), lehelgetik, törődnek vele, karbantartják, mutogatják.

De, hogy nehogy azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy nem érdemes ide elmenni, mondom a jót: chch klassz! Tényleg. Igazi városhangulata van, jönnekmennek az emberek és nem csak a közepén jönnekmennek gyalog vagy kerékpároznak, hanem a főtértől messzebb is, a parkok gyönyörűek, ápoltak és az emberek használják is őket, parknak. Kiülnek beszélgetni, sakkozni, piknikezni, etetni a kacsákat, gondoláznak a folyón (30 centi mély is megvan, eső után). Chch nagyon is élhetőnek és kedves városnak tűnt a pár nap alatt, amíg ott voltunk, élveztük az utcán sétálást, a napsütést és az eső se csúfította el az utcákat.

Egyszóval, Christchurh kihagyhatatlan élmény, bárki aki erre jár, adjon 2-3 napot minimum a városnak, szeretni fogja, a mutatványosoktól (kényszerzubbonyból szabadulás monociklin!) a díszvillamosig, a szökőkutaktól a parkokig, a szobroktól a sétálóutcákig. A nagy, rüszmeteg épületek csak a látványnak ártottak, a város hangulatának nem.

A teljesen barom  módra elvetett répák közül az élelmesebbje azért talált helyet magának a fejlődésre, mégha nem is sokat, ezt igyekeznek lelkesedéssel ellensúlyozni. A fogyasztható méretűeket kihúzkodom szépen, így majd lesz hely a többinek, hogy rettenetesen nagyra megnőjenek. Mindenesetre az első magamtermelte répa már az emésztőrendszereinkben végezte, finom, zsenge, élénk íze volt. A második kört most tervezem nyersen felenni és feletetni szeretteimmel, olyan ez a kiskert, hogy mindenki részesedik belőle, mintha Milo Minderbinder biznisze volna, viszont locsolni nekem kell.

Uborkaügyben az első fecske egy hatalmasra dagadt uborka volt, kicsit csodálkoztunk is, hogy mitől nőtt ez ekkorára, de aztán építettem nekik (Ekker tanácsára) kilövőállomást, most oda másznak fel lelkesen, és soksok sárga virág csalogatja a méhecskéket a közelbe. Az első két uborkát leszedtem, hogy ösztönözzem a növényt, ebből anyósom uborkasalátát csinált, szóval nyugodtan mondhatom, hogy Michelin csillagos minőség.

A második szüret már három kifejlett példányt hozott, ezeket lehűtöttem, hogy bevárják a következő adag frisset, amit lelkesen meg is tettek, úgyhogy egy befőttesüvegnyi kovászolnivaló halmozódott fel hamar. Na itt futottunk bele a problémába, hogy a kovászolt uborka elkészítéséről annyit tudtunk, hogy napra kell tenni, ami azért nem tűnik egy precíz receptúrának. Legott rávetettem magam a netre, hogy leljek egy működő receptet, de ezermillió félét találtam, amelyekben olyan dolgokról esett szó, amit itt illendőségből meg se említek. Az meg hab a tortán, hogy folyton a kaprot emlegették, amelyről közismert, hogy élelmezési felhasználása a genfi konvenciókba ütközik.

Occam pipereholmiját szem előtt tartva, rámentem a legegyszerűbb, legkevesebb hozzávalóból megoldható verzióra, amely annyit mond, hogy forraljunk fel sós vizet (4deka só/l), hagyjuk visszahűlni, majd langyosan töltsük be a bevagdosott ugorkával bélelt üvegbe. Mielőtt megtettem volna, gondosan megpucoltam pár gerezd fokhagymát, hogy az is kovászolódjék a zöldségekkel, meg szórtam bele pár szemesborsot, mert az meg jól néz ki. Felöntés után rátettem egy szelet kenyeret, hogy legyen ami beindítja a kovászolmányt, azt is ellepte a lé. Lefedtem, majd kitettem a napra.

Kettő szabadban töltött nap után (éccakára se hoztam be, 20 fok van) kifejezetten reménytkeltő kovászosuborka szaga van az egész miskulanciának, a folyadék megzavarosodott, jelezve, hogy komoly dolgok zajlanak a háttérben. Ha holnap megsüti még a nap egyszer, akkor leveszem a kenyeret, leszűröm a levét és megy a hűtőbe, mert kész van. És ezt az egészet, a rendes, becsületes kovászolt uborkát én magam állítottam elő, saját erőmből! (kivéve a vizet, sót, üveget, kenyeret, fokhagymát és a szemes borsot, de ezen kívül mit adtak nekünk a rómaiak?)