Ma délután háromnegyed kettőkor is volt egy utórengés, amelynek epicentruma mindössze öt kilométeres mélységben volt. Szerencsére ezek újabb károkat nem okoztak, ugyanakkor vannak épületek, amelyeket újra meg kell vizsgálni, hogy a szerkezetük hogyan viselte a további megpróbáltatásokat.Két műemlék épületet már biztosan le kell bontani a belvárosban.

A CBD 678 épületét átvizsgálták, 69%-ukat nyilvánították biztonságosnak, a többi korlátozásokkal használható, vagy nem biztonságos. Kaiapoiban 22 épületet zártak le, némelyiket már le is bontották. A városi szükségállapot ma ért volna véget, de a tanács – köszönhetően a mai rengéseknek – ezt kiterjeszti újabb hét nappal. A lyttelton alagutat reggel lezárták, de azóta újra megnyitották.

Úgy tűnik, hogy a Lytteltoni olajterminál nem sérült meg, viszont a Woolstonig húzódó olajvezeték és a kiszolgáló rendszerek a földrengés miatt automatikusan lezárnak, minden esemény után át kell vizsgálni őket, úgyhogy az üzemanyagellátás (Mobiléknál) nem zökkenőmentes, de elegendő üzemanyag van a Chch-i depókban, hiány nincs, a töltőállomások viszont nem nyitnak ki, amíg nem 100%-ig biztonságosak.

A szombat hajnali földrengés óta több, mint háromszáz utórengés érte Canterburyt és továbbiakat várnak a következő hét során.

A királynő a miniszterelnököt kérte meg, hogy tolmácsolja jókívánságait a népnek, sőt Milla Jovovich is twittelt az ügyben, meg vagyunk illetődve.

Az alábbi térkép kattintható, zoomolható változata a képre kattintva, vagy itt elérhető, be van rajta jelölve az új törésvonal is.

Piros: Epicentrum
Kék: általános károk
Zöld: információ és közösségi szolgáltatások
Sárga: segélyhelyek
Lila: kárt szenvedett műemléképületek
Rózsaszín: lebontásra váró épület

Aki esetleg érdeklődőbb a tektonikus mozgások iránt, az követheti a majdnem real-time földrengésközvetítést, cask pár perc a lemaradása, attól függően, hogy hogy sikerül begyűjteni és feldolgozni az adatokat. Tektonikailag mozgalmas időket élünk, bár szerencsére a mozgások túlnyomó többsége jelentéktelen. (bár egy hatos, mintha pont a poszt írása közben becsúszott volna Dunedin környékén, de a hírekben nincs benne, fene tudja) Aki mindenről tudni akar, annak itt egy RSS FEED, ahol azonnal látja a GeoNet által kiadott, friss értesítőket.

Ne ijedjünk meg, ez a skála nem a logaritmikus Richter-féle, hanem az egyszerűsített Mercalli, a jelmagyarázatra klikkolva kapunk egy viszonyítási sort, hogy melyik érték mekkora baj.

Az időjárás nem túl kedves, szelek és esők továbbra is a horizonton, szerencsére az elektromos szolgáltatás működik, úgy tűnik, hogy viszonylagosan rendben van minden, bár a nép kezd kicsit nyűgös lenni már, ami érthető is. Bizonyos részeken a vizet továbbra is forralni kell ivás/főzés előtt. Akinek nincs itthon vezetékes vize, az vízellátó helyeken vételezhet, kéretik vinni a saját kannákat (20+ literest)

Az utórengések lelkivilágáról érdemes elolvasni Dr Mark Quigley írását, jól elmagyarázza, hogy mi is zajlik ilyenkor a teknóniában. A polgári védelem is rendszeresen ad ki friss infót, RSSben, vagy csak úgy. További friss infók érhetőek el a Canterbury Regional Council oldalán.

A helyreállítás költségei, a kezdeti kétmilliárdos becslésről, mára négymilliárd dollárra ugrottak (a kincstár szerint).  A kincstár felállított egy négyfős csapatot, amely csak a földrengéssel kapcsolatos ügyeket kezeli, közvetlenül a miniszterelnöki irodának jelentenek, ugyanannak a kabinetirodának, amelyik felelős a földrengéssel kapcsolatos kormányzati lépésekért is.

Az EQC (Earthquake Commission) felkészült, hogy kb. kétmilliárd dollárt kifizessen a benyújtott kárigényekre. A kormány  átmeneti órabértámogatást ajánlott fel azoknak a kisvállalatoknak (max. 20 fő) amelyek nem tudnak üzemelni és fizetni az alkalmazottakat, erre elkülönítettek egy összeget.

A jármű a “postások öröme” osztályú romboló, Yamaha SR250 a becsületes neve és nyilván látott már szebb napokat is, mert úgy nagyjából húsz éves. Normális állapotban van, Jocink a vásárláskor az összes motoros vudut eljátszotta, amit el kell, amíg én szóval tartottam az aggódó tekintetű tulajdonost. A toszogatás és a rövid utazópróba után Joci közölte, hogy ha én nem veszem meg, akkor ő, ami meglehetősen sokat jelent, Jocit ismerve. Nyilván megvettem, hogy ő ne vehesse.

Bonyolítja a dolgokat, hogy nekem nem nagyon van (ejtsd:nincs) motoros jogsim, de erre van mentségem: motorom se volt sose. Pesten egy ötven köbcentis robogóval jártam, amire ugye elég a B-kat. jogsi, ám itt az ötven köbcentis robogó nem nagyon megoldás, köszönhetően annak, hogy nyilván ki van tiltva az autópályákról, ellenben a Harbour Bridge az autópálya. No meg az ötvenes kis robogóknak nem is kedvenc terepe a dimbdomb, mi pedig eléggé hollandiatlan környéken lakunk. Az amúgy igen szórakoztató, sikító motorú, előredőlt felsőtesttet finoman hintáztató emelkedőjárás itt nem egy jövőkép, tekintve, hogy néha (minden reggel) azért el kell hagyni a North Shore akolmelegét. Ésszerűnek tűnt belekezdeni a Class 6 fedőnevű vezetői engedély megszerzésébe.

A jogosítványszerzés motorra úgy megy, hogy az ember tud motorozni, levizsgázik és megy, vagy, ha nem tud, akkor megtanul ahol akar, levizsgázik és megy.  Ha az ember sikeresen átesik a Basic Handling Testen, akkor levizsgázik elméletből és ettől jogosult lesz a közúton motorozásra, tanulóként. Ez mindenféle megkötésekkel jár, (max. 250ccm, este 10 és reggel 5 között nem mehet, nem vihet utast, max 70km/h-val mehet és kell L-betűt hordania) de a lényeg, hogy motorozhat. Minimum 6 hónapig kell így közlekedni, utána lehet a haladó vizsgára menni, ott egy újabb, kissé komplexebb gyakorlati teszt van, újabb hat hónap után meg vizsgázhat a delikvens a teljes, korlátozásoktól mentes Class 6 jogsiért és ha átmegy, azt csinál amit akar. (itt a folyamat költsége)

Sose vezettem* váltós motort csak egyszer a Muriwai tengerparton, jó ötletnek tűnt elmenni egy rövid tanfolyamra, hogy képbe kerüljek, és mivel Sebi pajtás is pont ebben a cipőben jár, együtt mentünk. A tanfolyam felkészít a vizsgára (másra nagyon nem) de nekem hasznos volt, nem bántam meg, hogy nem csak vizsgáztam, hanem előtte gyakoroltam is. Az oktató pár nagyon aranyos népség volt, a gyakorló motor pedig egy Yamaha Tricker, ami borzasztó könnyű, vézna kis motor, meglehetősen bináris kezelőszervekkel, a kuplung, fék, gáz kétállású volt, csináltunk néhány szemrecegtető megállást.

Félbevágott teniszlabdákból kirakott gyakorlópályán kellett menni egyenesen, görbén meg cikkcakkban, kellett fékezni kanyarban, vészfékezni meg ilyenek, tanulságos volt és szerencsénk volt az időjárással is, még a nap is ki-ki sütött. Mindketten sikeresen levizsgáztunk, mehetünk elméleti vizsgát tenni, aztán forgalomba, nagy, sárga táblával a motoron, amin fekete L-betű jelzi, hogy Láma. Kicsit furának tartom, hogy tulajdonképpen úgy lehet kimenni a forgalomba, hogy egy megveszekedett centit a forgalomban nem töltött az ember, és nem tud váltani egyáltalán. Nyilván túlaggódom, mert Sebi is simán abszolválta a dolgot, pedig neki semmilyen jogsija, sem járművezetési gyakorlata nincs. (közúton, közparkolóban nyilván nem gyakorolhatsz előtte, hiszen nincs jogsid, a kertedben meg általában nincs elég hely)

Szerencsére az egyik kollégám kölcsönadta a sosem használt motoros szerkóját (ő már csak pályán motorozik) úgyhogy van rendes protektoros gúnya (a kép csak illusztráció), meg reggel vettem egy kesztyűt, amiben annyi tudományos réteg meg varázslat van, hogy csuda. Lélegző, vizálló, istálló, sőt, a bal mutatóujjon még ablaktörlő is van rajta (wtf?) aminek a hasznossága azért erősen kérdőjeles. A sisakot apósom feladta postán, úgyhogy azt nem kellett vennem, az volt robogista koromból.

*=  és ezt szemtanúkkal tudom igazolni

A rengés epicentruma a várostól kb. 30km-re nyugatra, 10-12km-es mélységben volt, épületek, homlokzatok omlottak össze és komoly gondok voltak a víz és energiahálózattal. Az úthálózat súlyos károkat szenvedett, hatalmas repedések, vetődések vannak az aszfaltban, a közlekedés bizonyos részeken macerás vagy lehetetlen. Két kis híd használhatatlanná vált.

Most, napvilágnál úgy tűnik, hogy a legkomolyabb károkat a téglaépületek szenvedték, homlokzatok, kémények omlottak le, további károkat okozva, az elektromos hálózat 90%-a újra működik, a kiesést nem károk, hanem a beépített biztonsági rendszerek okozták, amelyek lekapcsolták a transzormátorokat.

A repülőtér futópályája is is megsérült, lezárták, a vízhálózat egyes szakaszai le vannak zárva. Az energiahálózat leállása hosszabb volt, minr 4.5 óra, tehát a mobilhálózat kifutott az akkukból, egyes részeken nincs mobilnetwork. A Polgári Védelem dolgozik, a kórház működik, az eddigi kettő komolyabb sérültet ott kezelik, a könnyebb sérülteket kérik, hogy igyekezzenek csak végszükségben a kórházat terhelni.

Jelenleg a károk felmérése zajlik, az embereket a belvárosban nem nagyon engedik vissza a házakba, tartva a falakban ébredt feszültségek hatásaitól, a csatorna és vízhálózat javítása megkezdődött. Súlyos gondokat okoz, hogy az emberek sorban állnak a benzinkutakon, viszont az EFTPOS hálózat nem tért még magához, nincs elektronikus fizetés egyelőre, a készpénzhasználat itt nem olyan népszerű.

A Polgári Védelem minisztere éppen a tévében azt mondja, hogy a rengés 7.4 erősségű volt, az utórengés 7.1 erősségű, ahogy az NZ blogokat olvasgatom, még reggel 10:17kor is volt egy utórengés. A város profin kezeli a helyzetet, nincs pánik, volt némi rendbiontás, de már rávertek a kezére a fosztogatóknak. A tűzoltóság, rescue csapatok, kórházak, városi szakemberek mind dolgoznak, mint a gép. Rettenetesen szerencsés helyzet, hogy eddig csak anyagi kár van, halálos áldozat nincs.

Az elektromos hálózat lassan visszaáll a rendes menetbe a városban, az érintett, vidéki részeken el fog telni egy kis időbe, mire újra minden működik. A reptér továbbra is zárva a polgári forgalom előtt. A minszterelnök ezekben a percekben száll fel Whenuapairól, hogy Chch-ha menjen.

11:00

Újabb utórengések vannak, a tévében egy geológus beszél, a kamera meg-megremeg. Még nincs vége. A média – szokásával ellentétben – teljesen normálisan viselkedik, a szakértők és hivatásos vezetők értelmesen beszélnek, nincs pánik, nincs hiszti, nincs frissen fodrászolt riporter a romok között, tudósítanak. A város dolgozik, a lakók átmennek a szomszédokat megnézni, hogy minden oké-e.

11:18 utórengés, amely érezhető volt Greymouthban is

A Polgári Védelem felszólította a lakosságot, hogy takarékoskodjon az energiával és az ivóvízzel, amennyire csak tud. Komoly ivóvízgondok látszanak kialakulni, a vízhálózat sérüléseinek felmérése továbbra is zajlik. Várhatóan a boltok nem nyitnak ki, a közelekedés, köszönhetően az utak és az épületek sérüléseinek, akadozik, a nép ostobább része bámészkodik, ahelyett, hogy elkotródna az útból.

A munkálatokat nehezíti és a következményeket súlyosbítja, hogy nincs valami jó idő, éjjel 4-5 fok volt, bár most kezd kisütni a nap, 14 foknál nem lesz melegebb, erős szél várható. Nyugat felől komoly időjárási front van kilátásban.

19:30

A Canterbury kárfelmérés/jelentés az alábbiakat tartalmazza

• Canterbury Regional Civil Defence Emergency Coordination Centre  és a The National Crisis Management Centre működik
• este hét és reggel hét között Chch CBD-t lezárja a rendőrség, amelyet létszámban megerősítenek
• délre az elektormos hálózat 77%-a, estére kb. a 90%-a helyreáll a városban. A vidéki részeken, a kidőlt oszlopoknak köszönhetően csak később lesz áram
• a városi tanács megindított a Building Safety Evaluation processzt, statikusok és építészek dolgoznak, tartanak a meggyengült szerekezetket érő utórengések káros hatásaitól
• a szennyvízelvezető csatornák megsérültek, a kárfelmérés zajlik, a PV ajánlása szerint forralni kell a vizet ivás előtt
• a Lyttelton alagút és a kikötő sértetlennek tűnik, az alagutat már megnyitották
• a Chch reptér belföldi terminálja megsérült, lezárták, de a légiforgalom már visszaállt. Wigram reptér lezárva.
• A vasútvonalak java része megrongálódott egész Canterburyben, elcsúszott, girbegurba sínek, járhatatlan pályák, a kárfelmérés és helyreállítás megkezdődött

További utórengésekre számítanak, az időjárás komoly csapadékkal és 130km/h-s széllökésekkel közeledik nyugatról, az Ausztrália felől érkező esős hideg holnapra eléri a déli sziget.

22:15

Újabb utórengések.

Szeptember 5 – 19:00

Folyamatos, friss update elérhető a Polgári Védelem értesítőiben, RSS, Twitter. A boltok egy része működik, az iskolák kettő napra biztosan zárva maradnak, további utórengések történtek és továbbiakra számítanak, akár hatos erősségűekre is. Az elsősegélyhelyek működnek, akinek összeomlott a háza, az tud hol aludni. A kórházak, vöröskereszt, az üdvhadsereg dolgozik, ételből nincs hiány, palackos ivóvíz van, ahol működik a vízhálózat, ott is forralni kell a vizet. Az igazi problémát jelenleg az áradások jelentik, a városon kívül néhol földcsuszamlások történtek. További súlyos probléma, hogy a környékbeli farmerek képtelenek ellátni az állatokat, többezres tejelő állományt fejnek generátorokkal termelt energiával, de a begyűjtő tankerek sok helyre nem tudnak eljutni, köszönhetően a sérült utaknak.

A szakértők egyelőre két milliárd dolláros kárt számoltak ki, aminke egy részét fedezni fogja a korábban erre létrehozott alapok pénze, biztosítások, stb. A közúti szállítmányozás továbbra is áll, a területre irányított szállítmányok vesztegelnek vagy visszafordultak. A nyugati parton vannak sérült kikötők, ahonnan nem tudnak elindulni a szénszállítmányok külföldre.

Szeptember 5. – 22:00

A szükségállapot továbbra is fennál Chch városban és Selwyn és Waimakariri kerültekben. A rendőrség lezárta a Chch CBD-t, Kaipoi belvárost, Kairaki Beach-et, Pine Beach-et és ha szükséges további területeket is ellenőrzés alá von. Kis szerencsével az eső hétfő estig nem éri el a várost. 150 ember éjszakázik segélyhelyen. Mindenkit szépen kérnek, hogy aki Chch-ba utazna az elkövetkező hetekben, az ne tegye inkább.

Szeptember 6.

A belvárosi épületek felmérése folymatban van, piros, sárga és zöld címkéket kapnak a házak, állapotuktól függően. A boltok java része nyitva van, semmiféle hiány nincs, minden erőforrás rendelkezésre áll. A hadsereg is megérkezett, a veszélyes épületeket bontják. Továbbra is vannak vízgondok, de csak a város bizonyos részein és pár városon kívüli helyen. A cégek, amelyek visszatérhetnek az épületeikbe vagy bérleményikbe, dolgoznak. Senki nincs közvetlen veszélyben, bár továbbra is készültség van a lehetséges utórengések miatt.

A University of Canterbury bizonyos épületeibe nem lehet bemenni, (laborok, vegyszerveszély) a könyvtár berendezése súlyosan megrongálódott.

Szeptember 7.

A kormány munkabértámogatást ajánlott fel a kisvállalatoknak, hogy addig is tudják fizetni az alkalmazottakat, amíg helyreállnak a munkahelyek és lesz újra bevétele a cégeknek.

]]> http://www.pappito.com/blogpost/foldrenges-christchurchben-earthquake/feed/ 43 http://www.pappito.com/blogpost/foldrenges-christchurchben-earthquake/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=foldrenges-christchurchben-earthquake http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/Qnaehko_HLQ/ http://www.pappito.com/esemeny/kiwi-ikonok-the-birdcage/#comments Wed, 01 Sep 2010 05:53:41 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=6015 Ne lepődjünk meg azon, hogy ami itt száz éve épült az kiemelten védett műemlék, a kiwiknek rövidebb idő adatott az un. történelemre, a mi fogalmaink szerint csak nemrég kezdték. Azért igyekeznek a régi dolgokat épségben megőrizni, amellett, hogy próbálják fejleszteni a várost. Ezekben a percekben egy nagyon érdekes projekt zajlik, egy régi épületet tolnak arrébb, hogy legyen hely az autópálya-alagút megépítéséhez.

Az ezernyolcszázas évek végén, amikor a Victoria Park még nyüzsgő ipari negyed volt, tele öntödékkel, üveggyárakkal, hajóács műhelyekkel, fűrészmalmokkal, kovácsműhelyekkel, egy élelmes vállalkozó, bizonyos Samuel Jagger, jó üzleti lehetőséget látott egy hotel építésében, úgyhogy 1885-ben megbízta az Edward Mahoney és fiai c. irodát (amely sok egyéb mellett a St. Patrick katedrálist is tervezte), hogy tervezzen egy kényelmes szállodát neki. Az építkezés egy évig tartott, a Rob Roy hajókról elnevezett hotel 1886-ban nyitotta meg kapuit a szálláskeresők előtt.

Mahoney és fiai egyébként igen ügyes csapat volt, a Rob Roy terveit finoman átrajzolva, egy évvel később újra eladta egy William J. Suiter nevű úriembernek, aki szintén szállodát szeretett volna építeni. A Jubilee Hotel 1888-ban nyílt meg, pincéjében Suiter serfőzdéjével, Newmarketben. Suiter egyébként igen népszerű közösségi alak volt, bár az alkoholellenes mozgalom nem tett jót neki, azért alapított önkéntes tűzoltóságot, első elnöke volt a Newmarket Bowling and Tennis Clubnak (a Bowling Club ma is megvan) sőt, még sikeres serfőző korában ő lett az első polgármestere az Aucklanddal összeolvadni nem kívánó Newmarket Boroughnak. A Jubilee ma is ott áll, a Khyber Pass road 489 szám alatt, bár az idők során vagy négyszer változtatta a nevét, most The Carlton néven működik, étterem és pub.

Jubilee Hotel (The Carlton)

Az Rob Roy három szintes, a pincében hatalmas konyhával, sör és borpincékkel, személyzeti étkezővel, raktárral, a földszinten három társalgóval, egy gyönyörű bárral és egy étkezőhelységgel, az emeleten pedig kilenc szobával és egy társalgóval. A csodálatos famunkák egy jó része a mai napig megvan, ahogy a homlokzat díszei, kandallók, stb. Jagger halála után a szálloda a nyolcvanas évek elejéig a Hancock and Co. tulajdonában állt és működött, mialatt a környék teljesen megváltozott, az ipari negyed eltűnt, helyén parkok és házak épültek. A nyolcvanas években Tony White és John Banks vásárolta meg az épületet, ők nevezték át The Birdcage Tavern-re és tették a környébeliek egyik kedvenc kocsmájává. 2002-ben a közlekedési hatóság (NZTA) vette meg, felkészülve az autópályabővítésre, amire eredetileg 2005-ben került volna sor, ám egészen ezévig tolódott.

A Victoria Park felett átívelő autópálya felüljáró csak 1-2 méterre az épület falaitól épült meg, a közlekedők minden nap elhajtottak a Birdcage teteje mellett. Az autópályabővítésnek része egy alagút, amely a Victoria Park alatt épül meg, szegény öreg épület pont az alagút vonalában álldogál, lebontani nem lehet, mert műemlék, és az alagút megépülése után a felszínen úgyis minden visszaáll a jelenlegi állapotába, ezért az NZTA úgy döntött, hogy az építkezés idejére a hotelt egyszerűen arrébbtolja, majd ha megépültek a földalatti mindenfélék, akkor vissza. Az alagút szerekezetét eleve úgy terveztették meg, hogy elbírja a szállodát is a hátán.

A szálloda egy fafödémes téglaépület, az elmozgatása roppant drága és bonyolult művelet (az alagút és a kapcsolódó egyéb műtárgyak megépítése négyszázmilliós beruházás, amelyből két és fél millió dollárba kerül a hotel mozgatása), amellyel a Dunning Thornton nevű irodát bízták meg, a cégnek komoly épülettologatási tapasztalata van. Az épület felkészítése a kb 45 méter megtételére már hetek óta zajlik, a szerkezetet levágták a pincéről, az egész hátsó falat betakarták egy vasbeton fallal, a homlokzatot teljes magasságában átfúrták és a furatokba helyezett vasrudakkal megerősítették, a beltérben acélgerendákkal alátámasztották a födémeket, kimentették az értékes famunkákat, tükröket. A falak alá egy vasbetonból készült szendvicsszerkezetű gerendázatot építettek, amely négy vasbeton sínre felkszik fel, ezen fog csúszni az egész miskulancia.

A vasbeton sínek tetejét egy speciális teflonbevonattal látták el, ahogy a szendvics alját is, ezen a teflonrétegen fog mozogni az épület 780 tonnás tömege. A mozgatást két hidraulikus berendezés intézi, ezek fogják tolni a szállodát, egyszerre 1.8 méternyit. Eztán átszerelik a hidraulikus tolókákat és kezdődik minden előről, amíg el nem érik az új helyet, ahol a műemlék átvészelheti az alagútépítést. Az egész művelet során a mérnökök folyamatosan monitorozzák az épületben ébredő feszültségeket, nehogy az eredeti szerkezet megsérüljön. Az algút megéülése után ugyanezt mégegyszer megcsinálják, hogy a Birdcage visszakerüljön az eredeti helyére.

Video a műveletről, Másik video (kb. 10 perc, magyarázatokkal)

1962-ben, az állam kiszállt a kereskedelmi rádiózás általános ellenőrzéséből, az NZBS a minisztérium helyett egy független testület, a New Zealand Broadcasting Corporation (NZBC) kezébe került.A televíziózás – amely elég erős késéssel érte el új-zélandot, és ekkor még csak két éve létezett, roppant komoly versenytársnak bizonyult, az NZBC kénytelen volt csinálni valamit, hogy fenntartsa a rádió iránti érdeklődést.Új műsorokkal igyekezett versenyben maradni, elindult az első maori program, tengerentúli adások átvétele és egy talkshow is.

1965-ben, egy wellingtoni klubban, a barátaival iszogató David Gapes nevű újságíró vetette fel, hogy kéne egy korszerű műsorszerkezetű, népszerű kereskedelmi rádiót csinálni, amely független az NZBC-től. Fogta magát és elment Aucklandba, hogy összegründolja a maga kis állomását, a Radio Hauraki-t. Némi technikai tanácsokkal felvértezve, barátaival arra jutottak, hogy az 1480kHz-es amplitúdó-modulált frekvencián fognak sugározni, ez a sáv elég messzire esett az NZBC és az Ausztrál szolgáltatók által használtaktól. A készülődés persze nem maradt titokban, ’66 húsvét vasárnapján a Herald “Kalózrádiót terveznek az öbölben” címmel hozott le egy cikket. Két exNZBC alkalmazott, Derek Lowe és Chris Parkinson csatlakozott David Gapeshez, aki már megfűzte Denis “Doc” O’Callahant, hogy legyen a műszaki emberük. Végül négyen összerakták a rádiót és szép illedelmesen, az összes szabályt betartva, sugárzási engedélyért folyamodtak, amit az NZBC és a kormány együtt utasított el, azonnal.

David Gapes

’66 májusában reménytkeltő cikk jelent meg a Dominion Sunday Times c. wellingtoni újságban, amely a rádiómonopólim megtörésének időszerűségét fejtegette, jól jöttek Gapes korábbi kapcsolatai. Egy cikk persze nem csinál szabad rádiózást, te több a semminél, a Radio Hauraki kitűzte az első adásnapját október elsejére. Miután újzélandi területről nem volt joguk sugározni, korábbi nemzetközi példákat követve, a parttól 3 mérföldre kezdődő nemzetközi vizekre gondoltak, vásároltak is egy hajót az M.V. Tiri nevűt. Igen sok meló volt vele, tekintve, hogy a jármű meglehetősen lerohadt állapotban volt, a tengerállóvá tétele kissé elhúzódott, október elsején még Auckland partjainál horgonyzott, adásról szó se lehetett. Az új kitűzött időpont október 24 lett. 23.-án, nekiálltak a kifutásnak, de a hajó egy picit megfeneklett, de végül kötelekkel és az eseményre odagyűlő, kb. kétszáz emberrel, csak vízre rángatták a taligát és a hajó orrát a szabad, nemzetközi vizek felé fordították, majd jött a rendőrség, a hajót visszatolták ahonnan elindult, a legénységet pedig letartóztatták mind. Mindenki nagyon csalódott (vagy börtönben) volt, de a srácok végül másnap, óvadék ellenében szabadlábra kerültek. A Hauraki népszerűsége egyre nőtt, annak ellenére, hogy egyetlen másodperc adást sem sugárzott még.

a legénység letartóztatása

Két nappal később, a Hauraki gyűlést szervezett a városháza nagytermében, ahove meghívták a kormányszóvivőt is, hogy tartson beszédet. A felek közötti párbeszéd nem ment minden zajongástól mentesen, a teljesen megtelt városháza körül kétezer fős tömeg ordibált és olyan táblákat lengetett, amelykre “kalózokat akarunk!”, “engedélyt a hauraki rádiónak”, “le az NZBC-vel!” és “a szörfösök a haurakival vannak” szövegeket pingáltak. Ennek nem sok eredménye lett, ám a Hauraki srácok bíróság elé citálták a hajót feltartóztató rendőröket, mert a megállításuk oka nem lehetett a kalózrádióskodás, hiszen sose adtak semmit, a hajó pedig megfelelt a tengeri szabályoknak. A Hauraki nyert.

Auckland Town Hall

November tizedikén, este tízkor a TIRI nekivágott a tengernek, bár az esemény nagyon sokakat érdekelt, sikerült titokban tartani, kivéve három srácot a parton, akik ott tébláboltak, őket viszont megkérték, hogy ugyan legyenek kedvesek legalább egy órán keresztül nem beszélni arról, amit láttak. A kalózok tudták, hogy Jack Scott, a tengeri, postai és broadcast miniszter is látta őket kisurranni a nemzetközi vizekre, de nem zavartatták magukat, az NZBC esti híreiben pedig egy szó sem esett arról, hogy a TIRI kifutott. Másnap hajnalban a TIRI lehorgonyzott, a személyzet pedig nekiállt felkészíteni a hajót az adásra. Az elkövetkező 10 napban csak a rádiós szerkentyűkkel törődtek, a tesztadások 21.-én kezdődtek meg (1480kHz AM) amelyek eléggé gyengének és recsegősnek tűntek, számos műszaki nehézség várt leküzdésre.

Bob Leahy

1966 december elsején a Radio Hauraki, reggel nyolc után nem sokal, megkezdte adását, az állomás szignáljával: “Radio Hauraki, Top Of The Dial”. Bob Leahy, a Hauraki első hangja mondta be az éterbe, hogy “a Hauraki rádiót halljátok”, majd megkérte a hallgatóságot, hogy írjanak pár sort a Hauraki postafiókjába, hogy milyen a hangminőség és hol laknak, hogy tudják merre kell fejleszteni. Pár órával később egy gyors vihar elvitte a házilag barkácsolt antennaárbocot és a Hauraki-t némaságba kényszerítette. Négy nappal később egy újabb tesztadás zajlott, majd egy korábban felvett dokumantumanyag a Hauraki Rádió születéséről. Az első zene amit a Hauraki adott a Born Free volt, Matt Munrotól. Közel 30 év után, ezzel a dallal tért vissza a privát kereskedelmi rádiózás a zátonyra.

Január végén a TIRI szikákra futott a Whangaparapara Harbour bejáratánál. A meglehetősen súlyos károkat okozó balesetben minden kommunikációs berendezés tönkrement, kivéve a rádióadót, úgyhogy a TIRI az 1480kHz-es frekvencián sugárzott mayday-t, majd Derek King, az ügyeletes műsorvezető folyamatosan mesélte a hallgatóknak, hogy mi történik éppen. Paul Lineham, aki éppen a híreket olvasta volna be, közölte, hogy a legénység elhagyja a hajót, jóéjszakát – és az adás megszakadt. A hajó javíthatatlannak bizonyult, amikor másnap kikötőbe vontatták, ahol nekiálltak kimenteni belőle a rádiós cuccokat. Négy nappal később rátaláltak a Kapuni nevű hajóra, megvették, gyorsan lefestették a TIRI sárga színére, és elkezdték belelapátolni a rádiós holmit. Egy hónappal a TIRI elvesztése után a Kapuni (amit csak TIRI II.nek hívtak) lehorgonyzott és folytatta az adást.

1968 áprilisában egy Gizelle nevű, hatalmas vihar söpört végig az országon, elkapva először a TIRI II-t, amit partra is sodort, nem messze onnan, ahol az első hajó futott sziklákra, majd dél felé haladva, pár órával később Wellingtonnál a két sziget között járó komp, a Wahine katasztrófáját, amelyben több, mint ötven ember vesztette életét. Az ismétlődő balszerencse mellett az is aggasztotta a rádiósokat, hogy többször elkapták őket, amint újzélandi vizeken kódorogva sugároznak, nagyon úgy nézett ki, hogy a büdös életben nem lesz nekik hivatalos adásengedélyük. Karácsonyig (amikor, elsőként az országban elkezdtek 24 órában adni) még kétszer feneklett meg a hajó, de az adások rendületlenül zajlottak.

’69 októberében a Hauraki és két másik cég adott be engedélykérelmet rádióadó üzemeltetésére. A Radio Auckland Ltd, amelyet közösen működtetett a The New Zealand Herald és a The Auckland Star c. újság, és a Hauraki régi ellenfele, a szintén kalózkodó Radio International, amely most Radio i-nek nevezte magát.Januárban megkezdődtek a hatósági meghallgatások, amelyek meg kellett előzzék a súlyos döntést. Az eredményre márciusig kellett várni, a Broadcasting Authority, elutasítva az NZBC ellenvetéseit, két magántulajdonú rádióállomás működési engedélyét adta ki, a Radio i-nek és a Haurakinak. Az Auckland területére érvényes engedély birtokában a Hauraki végre elérte célját, 1111 tengeren töltött adásnap után, immár nem kalózként – partra szállt. Az utolsó adásnapon, június elsején, az utolsó adás egy dokumentumműsor volt, ami egészen addig dolgozta fel a Hauraki történetét, majd lement a Born Free Matt Munrotól és este tízkor a TIRI II beszüntette a sugárzást és a part felé indult. A sok balszerencse és bénázás ellenére, 98 nappal a licenc kézhezvétele után, beindult a Hauraki műsora, több, mint egy hónappal megelőzve a rivális Radio i-t. Ha leszámítjuk, hogy még a szárazföldi adás legelső napján, délután egy földmunkagép elvágta a stúdió és az adótorony közötti kábelt, a Hauraki végre törvényesen szolgáltatott műsort, újra talpra állítva a nem állami kereskedelmi rádiózást Új-Zélandon.

Nem sokkal később beindult a Hamitonban a Radio Waikato, Taurangában az 1ZD, ahol fogható volt a nem kereskedelmi 1YZ is (National Radio), utóbbi kettőnek az NZBC volt a tulajdonosa, amit ma Radio New Zealandként ismerünk. Egymás után indultak be a privát állomások, Radio Whakatane, 1XX – az első vidéki kerrádió, Radio Otago Dunedinben, Radio Windy Wellingtonban. 1973-ban a Radio Avon beindult Christchurchben, ami gyorsan lelépte az állami tulajdonú rádiókat azzal, hogy a fiatalok által kedvelt, friss zenéket adta, amire a 3ZM (állami) gyorsan átment easy listeningbe Radio Nova néven, majd pár év alatt kiderült, hogy kutya nem hallgatja, úgyhogy visszaváltozott 3ZM-re. 1976-ban az NZBC átváltozott Broadcasting Corporation of New Zealanddá (BCNZ) és az új szervezet felügyelte a korábbi állomásokon kívül a Listener c. lapot, a New Zealand Symphony Orchestrát, és azt a céget amelyből a Television New Zealand volt hivatott kinőni.

’77-ben egy FM kísérletsorozat indult a Victoria egyetemen, a wellingtoni diákszövetség égisze alatt – a helyi Radio Active elkezdett frekvenciamodulált adásokat próbálgatni. Az FM egészen idáig ismeretlen volt a rádiózásban, és az AM sávokat is kicsit megkavarták, mindenki arrébb ment pár Hertzzel, az FM roppant jó megoldásnak tűnt. Az FM stereo adásra 1982-ig kellett várni, akkor az 1XX-et is üzemeltető Radio Bay of Plenty Ltd. beindított egy időszaki, kísérleti adót, az lett az első sztereo FM adó a zátonyon – FM 90.7, minden nap más műfajjal dolgozott. Az első igazi, állandó rádió, amely FM adást szolgáltatott a wellingtoni Radio Active lett. ’82-ben a Hauraki is beadott egy FM licenc igénylést, de később visszavonta valamiért.

1983-ban a Radio B, amely diákrádióként indult (olyan okos korlátozásokkal, mint pl. a zenei részek nem szolgálhatják a szórakoztatást, csak a műsorokelemek elválasztását) egyre inkább átment a szórakoztatásba, a különféle underground és modern zenék a rádió köré vonzották a sok fura alakot, amelyek jó része a diákságból került ki, többen abbahagyták az egyetemi tanulmányaikat, hogy a rádiónál dolgozhassanak. A rádió bFM-é alakulása nem volt kis menet, egy vadonat új FM stúdió megvásárlásához komoly hitelt kellett felvenni, de végül sikerült. Mellettük újre elmezdtek megjelenni az FM adók a nagyobb városokban, és mindenki tágítani akarta a mozgásterét. A nagy állomások komolyabb teljesítménnyel adtak, mint ami a licencókben volt, az időszaki rádiók túlmentek a nekik kijelölt idősávon, megpróbáltak mindent, amit komolyabb kockázat nélkül megtehettek.

1988-ban a BCNZ kettévált, a Radio New Zeland állami tulajdonú, önálló vállalatként létezett tovább, nem sokkal később meg is vásárolta az FM 89.4-et, és 89X néven rockzenei rádiót indított.1993-ban létrejött a The Radio Bureau, egy aucklandi székhelyű nemzeti reklámügynökség amely csak a rádiókkal foglalkozott. ’95-ben az RNZ kettévált, egy kereskedelmi és egy amolyan közszolgálati részre, az átalakulás után eladta 41 kereskedlmi rádióállomását 89 millió dollárért – és létrejött a The Radio Network of New Zealand Ltd, amely azóta felvásárolta, pár aucklandi és hamiltoni magánrádió mellett a Haurakit, a Radio i-t. Az RNZ két állomással mai napig megvan, a National Radio és a Concert FM a közszolgálat (igen, parlamenti közvetítés ülésnapokon) és a komolyzene (a Concert FM jó!) meglehetős rétegigényét elégíti ki.

Az elmúlt 10-15 évben a rádiadók számos tulajdonosváltáson estek keresztül, vannak amelyek nagy médaláncokhoz csatlakoztak, maradtak magányos kis adók, vannak akik átalakított műsor és szervezeti struktúrával igyekeznek túlélni. A Hauraki, aki kitaposta az utat a privát kereskedelmi rádiózáshoz, ma is ad, már nem csak Aucklandban hanem Waikatoban is fogható, leginkább rockzenét ad, komoly rajongótábora van. Megjelentek a különböző etnikai kisebbségek is a rádiózásban, eleinte csak nyelvi műsorokat készítettek, ma már komplett állomások szolgálják ki az itt lakó más anyanyelvűeket. Itt a Chinese Radio (FM 90.6) és a Radio Tarana amelyet az indiai közösség működtet és hallgat (1386AM) és amely tavaly bekerült a tíz legtöbbet hallgatott adó közé. Az internet megjelenése a webrádiózást is magával hozta, így már nem kellenek bonyolult adóberendezések, IP alapon mindenki megtalálja kedvenc műsorait. (NZ rádióhallgató widget)

]]> http://www.pappito.com/blogpost/radiozas-a-zatonyon-ii-a-kalozoktol-az-fm-stereo-ig/feed/ 4 http://www.pappito.com/blogpost/radiozas-a-zatonyon-ii-a-kalozoktol-az-fm-stereo-ig/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=radiozas-a-zatonyon-ii-a-kalozoktol-az-fm-stereo-ig http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/c4xzEoAPnmo/ http://www.pappito.com/blogpost/radiozas-a-zatonyon-i-a-kezdetek/#comments Mon, 30 Aug 2010 09:16:30 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5977 A kereskedelmi rádiózás igen népszerű errefelé, viszonylag sajátosan is működik, köszönhetően a rádiózástörténet kora szakaszának, amely elég sajátosan alakult. A kezdetektől ötvenhatig.

1921 november 17.-én, az Otago egyetemen (Dunedin) egy Robert Jack nevű prof összelapátolt egy picike adóállomást, és az éterbe sugározta a zátony első rádióadását, amelyről sokat nem tudni, de az biztos, hogy elhangzott benne a Hello My Dearie c. dal. Négy évvel később, az 1920-as Posta és Távíró Törvény kiegészült egy Broadcasting szekcióval, amely egyéb hasznos rendelkezések mellett, a rádióvevők tulajdonosaira évi öt shilling licenszdíjat mért ki, a rádióadók licencét pedig évente kettő fontban állapította meg.

prof. Robert Jack

1925-ben a The Radio Broadcasting Company (RBC) az állammal történt hosszas egyeztetés majd megállapodás után, nekilátott kiépíteni egy nemzeti rádiórendszert. Négy külön állomás üzemeltetésére nyert jogot, (britek nevezték el őket, tehát: 1YA, 2YK, 3AQ, 4YA) amelyeket a kormányzat heti 15 (tizenöt!) fonttal támogatott.  1929-ig az RBC számos átjátszóállomást helyezett üzembe, hogy a vidéki kisvárosokat is elérje, sőt alvállalkozóként sok B-állomás dolgozott nekik, amelyek jobbára magántulajdonban álltak és alulfinanszírozottak voltak.

Miután egyre több és több ember hallgatta a rádiót, az RBC egyre nagyobb nyomásnak volt kitéve, hogy forradalmian új műsorokat is létrehozzon, a jónép nem volt rest százával irkálni a leveleket, hogy mit is szeretne hallani. Az RBC, hallgatva az új idők – és a munkiáslevelezők – szavára, felvett egy Maude Basham nevű hölgyet, aki a gyorsan legendává váló Daisy néni néven híresült el. Aunt Daisy egészen 1963-ig vezetett rádióműsorokat, bár a gazdasági válság idején el kellett bocsájtani, mert a szigorú munkaügyi rendelkezések nem engedték meg nőknek a dolgozást az inséges időkben.

1932-ben alakult meg (az RBC eszközeiből) a New Zeland Broadcasting Board (NZBB) amely 4 évre teljhatalmat kapott a frekvencia- és eszközgazdálkodásban, nem nagyon volt titok, hogy az NZBB 4 éve tulajdonképpen a talaj előkészítése a komplett államosításhoz. Két év alatt annyira eluralkodott az NZBB, hogy bizonyos tartalmakat egyszerűen nemkívánatosnak tekintettek, és a sugárzásukat letiltották. Igy került listára Bernard Show műsora, amelyben kommunizmuspárti nézeteket gondolt megosztani a nagyérdeművel, de Jiddu Krishnamurti, indiai filozóf beszéde is belement a piros tartományba. A gyanútlan közönséget muszáj volt megóvni ezektől a felforgató eszméktől, még esetleg elfelejtettek volna rendes alattvalók lenni. A tartalomszűrés csak egy bosszantó dolog, a komolyabb gond a hallgatóság egy részének elvesztése volt, az NZBB felvásárolta a B-állomásokat, majd bezárta őket, rádió nélkül hagyva a vidéki hallgatóságot.

Aunt Daisy

1934-ben egy Colin Scrimgeour nevű alak (Scrim bácsi) megvásárolta az 1ZB nevű rádióállomást ötven fontért és kereskedelmi rádiózásba kezdett Aucklandban. 1935 november 24.-én, egy nappal a választások előtt, mindenki izgatottan várta Scrim bácsi heti műsorát, mindenki tudta, hogy Scrim bácsi nem szívbajos és meg fogja próbálni a választások előtt ismét felemlegetni korábbi vesszőparipáját, a B-állomások bezárásának kérdését. A politika természetesen szokásához híven járt el, az adás megkezdése után pár perccel a frekvenciát zavarni kezdték.

A ’36-ban megválasztott új miniszterelnök, Michael Joseph Savage bejelentette, hogy teljesen átalakítja a rádiózást, a kis magánadók helyett, állami tulajdonú kereskedelmi állomásokat hoznak létre, kormányzati felügyelet alatt. Legott szét is rúgta a NZBB-t éslétrehozta a National Broadcasting Service-t (NBS). Azonnal megvették az 1ZB-t, mint a nemzeti kereskedelmi rádióhálózat (NCBS) első állomását és újra felvették Aunt Daisy-t, aki visszakapta közkedvelt reggeli műsorát is. Kisvártatva beindult a 2ZB Wellingtonban, a 3ZB Christchurchben és a 4ZB Dunedinben. 1939-ben az NCBS átmenetileg felszerelt egy vasúti kocsit stúdiónak és mobil állomásként üzemeltette 5ZB néven, három hónap alatt járta be az Északi Szigetet, folyamatosan sugározva.

A háborús időkben a kereskedelmi rádiók is kivették a részüket az erőfeszítésekből, mindenféle kampányokat sugároztak, meg lelkesítették a népet. ’42-ben, a konspirációt lehetetlenné téve (!) betiltották a szülinapi jókivánságok, időjárásjelentés, tőzsdei árváltozások, a hajózási hírek és egyáltalán bármi olyan sugárzását, amelyekben számok szerepelhettek, mert ezekben ravasz kódokat rejthetett volna el az ellenség, amit nyilván nem lehetett hagyni.  ’44-ben az aucklandi 1ZM állomást az USA hadseregének rendelkezésére bocsájtották, hogy szórakoztassa az itt állomásozó amerikai katonákat.

A háború után a rádióállomások roppant ötletes invencióval álltak elő, építettek egy mobil stúdiót, amely képes volt rögzíteni a változatos helyszíneken felvett hanganyagot, amit később a nagy állomások sugároztak. A háború alatt igen sikeres mobil felvevőegységek itt is bizonyítottak, nem titkolt cél volt, hogy erősítsék a nemzeti öntudatot és közelebb hozzák az itt élő kultúrákat egymáshoz. A negyvenes évek végén megjelenő, hordozható eszközök rövid őton véget vetettek a stúdióbatárral való csavargásnak, a negyvenes évek végére feledésbe merült az egész móka. A horizonton újabb és újabb rádióállomások tűntek fel.

1949-ben, az 1ZB műsorvezetője remek az április tréfával szórakoztatta a hallgatókat: ijedten közölte, hogy egy egy mérföld széles darázsfelhő szeli át Aucklandot, majd felsorolta, hogy milyen módon lehet átvészelni a természeti csapást. A háziasszonyok természetesen azonnal engedelmeskedtek (hiszen a rádió mondta) begyűrték a zoknijukba a nadrágjukat és mézzel töltött csapdákat raktak a bejárati ajtók elé. A rádióügyi miniszter korántsem volt nevetős kedvében, komoly hisztit csapott, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő.

Ahogy szálltak az évek, a technika mellett a tartalom is folyamatosan fejlődött, a jó minőségű vezetékes kapcsolatok lehetővé tették az állomások közötti, alacsony veszteségű jelátvitelt, megjelent a 45-ös fordulaton játszó bakelit (leváltva a 78-ast), a rádiójátékipar pedig olyan szintre fejlődött, hogy külön stúdiókat alakítottak ki, ahol csak rádiójátékokat rögzítettek, a sorozat és rádiódarabszerzők külön osztályként fungáltak a rádióiparban.

1956-ban elérte a zátonyt a Rock ‘n Roll, és alaposan kitekerte a viszonyokat. Nem csak az új zenék, hanem az azokat játszó műsorvezetők újultak meg, a friss generáció pedig nem igazán fért bele az öltönyös kiwi urak által elképzelt, állami keretbe. Lemezlovasok, új, az idősebb korosztály számára szinte érthetetlen szleng, és persze a felháborító szabadszájúság – ne feledjük, hogy huszonegykét évvel ezelőtt zavarták a nem tetsző rádiadót! A piterecepteket és az állattenyésztési jótanácsokat elkezdte felzabálni a városi gyerekek laza szövege. A változásról és a következményeiről a következő részben mesélek.

A hónap, számomra legérdekesebb találata Lee Konitz 2009-es albuma, a Live at the Village Vanguard. Konitz 1927-ben született Chicagoban, nagyjából nyolc évesen jutott hozzá első hangszeréhez (klarinét) amit aztán hamar lecserélt egy tenorszaxofonra, majd
átnyergelt az alt szaxofonra. A bigband éra közepén kezdett zenélni, amikor a rádióból Benny Goodman és Charlie Parker szólt, ’45-ben már a Teddy Powell Bandben zenél, megkezdve professzionális pályafutását, amely azóta is töretlenül zajlik. Úttörő szerepe volt az un. Cool Jazz megteremtésében a negyvenes és ötvenes években, olyannyira, hogy 1950-ben, játszik Miles Davis legendás, Birth of Cool c. albumán is. Kivételes tehetsége van a hosszú improvizációkhoz, és ezzel a tehetségével nem fél élni, szerencsére. Zenészkarrierje alatt a jazzirányzatok széles skáláján találhatunk tőle felvételeket, ( 1949 óta száznál is több albumon lelhetjük meg a munkáit) nem ritkán olyan nevek mellett, mint Dave Brubeck, Ornette Coleman, Charles Mingus, Gerry Mulligan, Elvin Jones, szóval tapasztalatban nincs hiány. Ahogy öregszik (fiatalodnak a vele játszók), egyre inkább experimentális irányba halad, számos kortárs freejazz és avatgard, improvizációt hangsúlyozó sessionban vesz részt, ez ezen az albumán is érződik. Erősen rekommendálom, bazijó, nézek még valamit tőle később.

Bill Evansról volt már szó a blogban, (itt és itt) ebben a hónapban ismét gazdagabb lett a gyűjtemény egy albummal. A Portrait in Jazz annak a trilógiának a része, amely a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby Lp-kkel teljes (lásd a fenti linkeket), mindhármat 1961-ben rögzítették. Bill Evans a jazz haute cuisine-ja, a sztárallűrök nélkül, szakácssapik és csillagok helyett 7 Grammy-díj jelzi, hogy az letműve mennyire komoly dolog.

Shelly Manne 1920-ban született, New Yorkban, felmenői között több dobos is volt. A suhanckorában divatos swinghallgatás végül oda vezetett, hogy ő is verőket ragadott és dobolni kezdett. Pályafutása alatt megfordult a dixieland, bebop, swing, fusion és az avatgard környékén. Számos film és tévéfilm zenéjének készítésénél működött közre. A negyvenes évek nagy jazzfordulatánál (jött a bebop!) őt is elkapta az új hullám, Dizzyvel és Charlie Parkerrel dolgozott, de az akkoriban feltörekvő, később nagy névvé váló Lennie Tristano és Lee Konitz mellett is zenélt. Az ötvenes évek elején Los Angelesbe költözik, amitől a West Coast Jazz is kapott egy kis csavart, sok más mellett, dolgozott Art Pepperrel és Chet Bakerrel, Ornette Colemannal, gyorsan meghatározó alakja lett a nyugati parti jazz-szcénának. A filmzenész karrierje kicsit beárnyékolja a jazzdoboskarrierjét, a filmzenék túl populárisak a jazzsznoboknak, utólag. Kortársai szerencsére nem voltak ilyen finnyásak, Benny Goodman, Benny Carter, Earl Hines, Clifford Brown, Zoot Sims, Ben Webster, Maynard Ferguson, Lionel Hampton, Junior Mance, Jimmy Giuffre, Stan Getz, Sonny Rollins nem átallottak kiváló zenét csinálni Shellyvel, nem pedig fintorogni, hogy fujj, stúdiózenész. Az 1954-ben rögzített “The Three” & “The Two” album tényleg nem a My Fair Lady fülbemászó dallamvilágát hozza, de nem is célja, ehelyett inkább kimunkált, finom jazz, brilliáns ritmusokkal, és nem utolsó sorban a gyerek is szereti, hiszen pingvinek vannak a borítón.

Végül behúztam egy húsz trekkes Sonny Rollins gyűjteményt, kiegészítve az eddigi Rollins elemeket a kollekcióban.

Én magam a téli sportokat leginkább a hüttében ülve és forralt bort kortyolgatva szeretem nézni. Szerencsére itt erre is van lehetőség, egy élelmes vállalkozás 2004-ben összegründolt egy kalap pénzt és felépítette a zátony első és máig egyetlen fedettpályás sícentrumát, ami azóta is igen népszerű. A Snowplanet egy fedett domboldal, a hosszú épületben van hideg és hó, lehet csúszkálni egész évben, anélkül, hogy messzire kéne utazni, Silverdale még a CBD-től is csak negyed óra-húsz perc autókázásra van. Igaz, hogy nélkülözi a szép hegyek látványát és a napsütést, ellenben esőben, viharban, és nyáron is lehet sízni vagy snowboardozni benne.

Természetesen egy síterep nem az igazi hütte nélkül, úgyhogy lehet kajálni, és kajálás közben nézegetni azokat, akik a -5 fokban csúszkálnak. A havas lejtő két oldalán síliftek húzzák fel a dobtetőre a népet, középen pedig van egy gumiszalagos gyaloglift a kezdőknek. Állítólag 3 nehézségi fokú lejtő is van, én ehhez nem értek, az egész sízésről annyit tudok, hogy alul kell lenni a hideg, fehér izének, a többit intézi a gravitáció, ha akarjuk, ha nem. Mindenesetre vannak hepék és hupák, amikről ugrándozni lehet és a delikvensek önfeledten csúszkáltak, úgyhogy biztos fincsi móka ez, mégha vannak is korlátai.

Van bolt meg kölcsönző, ha valaki nem óhajt saját felszereléssel sportozni, vannak délutáni meg éjszakai csúszási lehetőségek, napijegy meg ilyesmi, ami kell a sízéshez.Van síoktatás, minden méretben, vannak klassz versenyek, van webshop, akit érdekel az ilyesmi, az csatlakozhat a Snowplanet facebook oldalához. Simán el lehet tölteni egy egész napot itt családdal, barátokkal és utána húsz perc autókázással hazaér az ember.

Snowplanet
91 Small Road
Silverdale
Auckland

09 427 00 44 vagy 0800 SNOWPLANET

A macbookot 2007-ben vásároltam, azóta nagyjából egy garanciális topcase cserén (ez a sárgulós balhé volt) kívül nem kellett piszkálni, pedig tigrisből leopárddá, majd hóleopárddá változott, mentesen mindenféle hisztitől. Amikor a nej iBookja gazdasági totálkáros lett (hat éves, ppc, eltörött a töltő zsinórja, kár bele a pénz, pedig a vas működik) akkor a mb átkerült a nejhez, én meg beleültem egy mbp-be, ami azóta is.

Egészen tegnap estig nem is volt semmi baj, amikor viszont a mb lefagyott, a nej pedig elszenderült, úgyhogy szegény masina erős strandlabdapörgetés mellett, turbófokozatú ventikkel zsinnyegett egy órát, amikor is lelőttem, na innentől kezdve sose bútolt be többet. Még éccaka megkíséreltem az összes mac-es liturgikus elemet, a pram/nvram resettől az bútoljunk úgy, hogy nyomva tartjuk az alma-kontrol-alt-space-ef-ú -cé-ká gombokat és hangosan kántáljuk, hogy “hiszünk benned sztivdzsobsz”. Minden, neten fellelhető praktikát bevetettem, csak azért nem áldoztam fekete kokast krétakörben, mert ezt külön tiltja a bérleti szerződés a szőnyegpadlós helységekben. Az egyetlen aggasztó pont az volt, hogy az oprendszer telepítő cédéjéről sem volt hajlandó bebútolni, ami azért nem jó jel.

Ma reggel már az apple.com/nz oldallal nyitottam a gyárban, (öcsi mb ezerhétötven, mbp kétezer) és igyekeztem további hasznos eljárásokat találni, de azok közül amit nem próbáltam ki este, mind olyan volt, amihez titkos társaságokba kell belépni, változatos beavatási szertartásokkal. Dél körül már biztos voltam abban, hogy alaplap, vagyis nem éri meg hozzányúlni, csak kell másikat venni a bótba, ami ugye nem annyira volt beletervezve a kiadási oldalba, előre rettegtem a kontrolling osztály hörgésétől.

Itthon viszont rádugtam egy külső kijelzőre, hogy hátha bútol csak nem látom (feketeöves önáltató vagyok) de persze nem ment. Ekkor fogtam egy külső vinyót, ledőrtam róla mindent, sikerítettem rá valami okos partíciót majd felinstalláltam rá egy snowleót. Ez jó ötven perc volt, addig viszont el voltunk vágva a külvilágtól, hármonegyed órával a telepítés megkezdése után már majdnem megforrasztottam a szekrényben lapuló iBook tápját. A mac vallás egyik dogmája, hogy az option (ejtsd: alt) gomb nyomvatartása ellenében a masina igyekszik minden fellelhető, bútolásra alkalmas eszközt megtalálni és felajánlani népgazdasági hasznosításra, mint Pomezsánszky György. Az egyszál külső vinyót kb negyed óra alatt felismerte a szisztéma, majd legott közölte, hogy ehun-e, akarsz-e bútolni kisgazdám? Mondtam akarok.

Na tíz perc alatt sikerült bebútolnia a szűz oprendszert, legott indítottam is egy disk utility-t, hogy ránézzünk a halottnak vélt belső vinyóra, rányomtam a repair gombra, mint egyszeri játéktermi a két cseresznyére, pár perc szörpögés után a vas közölte, hogy minden oké, boldogság, napfény, úgyhogy shutdown, külső vinyó lehúz, bootol, mint a hétszentség. Kapott még egy sallert jogjavítást is, hogy érezze a törődést, azóta megy minden fájdalom nélkül. Pfüh… Éccakára fenn marad backupolni.

Viszont a budget nem lélegezhet fel, mert sajnos a kijelzője vibrál, ha úgy tartja kedve, és egy négy éves macban gazdaságtalan szokott lenni az ilyesmi javítása, úgyhogy a számegyenesen bejelöltünk egy provizorikus pontot, amikor csak kell venni egy másikat. Viszont, ha az árképzés így marad, akkor az öcsi mb-ot nem lesz értelme megvenni, 250 dollárz pluszokért adják az mbp-t, dufla rammal, mint egy éve az enyém volt…

Az SLS AMG nem is csak szimplán egy elképesztő menettulajdonságokkal felvértezett, elképesztően drága sportautó, hanem tisztelgés az 1954-es Mercedes-Benz 300SL Gullwing előtt, amely teljesen átformálta az európai luxustúrasportautó divatot. Az SLS mindenhonnan nézve lenyűgöző jármű. Pillanatok alatt sokkal megy, vagy még többel, a 6.3-as V8 ami az orrában van, ordít, ha kell, és ijesztően gyorsan reagál mindenre. Minden egyes lóereje 2.78kg-ot mozgat, de már 317km/h-ás sebességnél leszabályoz, (itt egy sztori, hogy svájcban miért ne menjünk 290-el) de ennek semmi jelentősége. Szép.

Engem nem nagyon lehet megetetni sportkocsikkal, mert nem nagyon érdekelnek, de ennek azért volt varázsa, nyilván a kidolgozottsága, meg a finish meg minden abszolút csiribiri, élmény látni egy így megépített autót, akkor is, ha lenne máshol helye nálunk négyszázötvenezer dollárnak.Körbefotózni is kellemes élmény volt. (nyugodtan dícsérjetek meg a fenti kép miatt, szerintem tök szép lett)

Már van belőle egy kísérleti, villanyos példány is (ezt a képet nem én csináltam), bár papíron ez a benzines is csak 13 litert eszik (MUHAHA!). Sajátos érzés a végtelenül hosszú motorháztető mögött csücsülni. A matt fényezés egészen jól áll neki, pedig elsőre fura volt, de hát, nagy duzzogva megszokná az ember…

UPDATE:

Kivétel nélkül, minden nőnek (és pár férfinak is) az volt az első kérdése, hogy kézzel kell-e nyitni-csukni az ajtót, vagy van gomb Ha ezen múlik a vásárlás, akkor sajnálattal közlöm, hogy nincs gomb, kézzel kell csukni, mint a budiajtót, és nekem is nyújtózkodni kell a kilincsért, hogy magamra csukjam, pedig én teljesen átlagos testmagassággal rendelkezem (187cm). Roppant gazdag orángutánok előnyben!

A jótékonykodás, alapítványok és nemes célok számára való gyűjtés/adakozás népszerű társadalomjobbító szokás és hagyomány angolszászéknál, a magánemberektől a nagy cégekig, mindenki gyakorolja, részben altruizmusból, részben pedig kiváló PR eszköz is a jótékonyság, és még az adóból is leírható, és kicsit társadalmi elvárás is.

Idén a TWL a Starship alapítványnak gyűjtött pénzt, amely gyermekkórházat üzemeltet. A kórházon belül működik a bohócdoktor alapítvány, amely a nemzetközi bohócdoktorizmushoz csatlakozva, immár két éve bohóckodik az ország négy városában, számos beteg kisgyereknek szerezve örömet. A Starship alapítványt már a kórház megépülése óta támogatja a TWL, az idők során több, mint két millió dollárt adományozott már a kórháznak, idén a bohócdoktor program került fókuszba.

Természetesen voltak beszédek, a sok nagyfőnök mind osztott egy kis eszet (ott cirkált a cégalapító Tindall is), kicsit fényezték magukat, meg kicsit a partnereket, ahogy kell, és persze beszéltek a bohócdokik is. Az egész hacacárét két nő vezette, roppant szórakoztatóan, egyrészt Kerre Woodham, aki amolyan médiaszemélyiség, rádióműsora és könyvajánló-programja van, írt könyvet is, rendszeresen publikál a Heraldban és nagyon vicces nő, sorozatos, sikamlós dumákkal, nagyon finoman és profin irányította a rendezvényt. A másik hölgy Lucy Lawless volt, akit onnan ismerünk, hogy ő volt a Xena régen, nem olyan régen meg a Spartacusban és a Battlestar Galactica-ban szerepelt, ráadásul, állítólag énekel is, ezt szerencsére nem kellett elszenvednünk. Lucy egyébként évek óta a Starship Foundation irányító testületének tagja, számos rendezvényen gyűjtött már pénzt az alapítványnak.

A rendezvény többféleképpen is hajtotta a jótékonysági pénzeket, egyrészt a TWL nagy beszállítói és partnerei vásárolhattak asztalokat (ennek az ára is a bohócdokiknak ment), volt egy csendes és egy kifejezetten hangos árverés, és ott a helyszínen is lehetett adakozni, direkt erre a célra szolgáló borítékok segítségével. A csendes árverést a Vodafone hoszteszei bonyolították, iPaddal a kézben szaladgáltak, azon futott az erre a célra írt kis app, lehetett szkrollozni a tételek között és liciteket elhelyezni. Ez az app egyébként az este során ingyenesen letölthető volt az itunes store-ból, sok iPhone tulaj a saját készülékén licitezett összevissza, ez egyrészt kiváló megoldás volt, a hoszteszek népszerűek voltak a kütyükkel, másrészt meg jó volt látni az otthoni szórakoztató tablet kategóriát profin kivitelezett üzelti környezetben helytállni.

Az árverési tételek mindenféle jótékonysági adományok voltak, köztük egészen érdekes dolgok is, mint pl. Federer egy korábban használt, dedikált ütője, egy gitár az AC/DC-től, a zenekar takjai által dedikálva, egy All Whites mez, szintén aláírva, és még számos egyéb egyedi holmi, vagy kivételes utazási, szolgáltatási ajánlat, de voltak játékok és változatos helyeken beváltható bónok és különleges csomagok, mint például egy három napos kaland az Australian Tennis Openen, exkluzív hotelben, minden csiribirivel vagy egy négynapos luxusmenet a Melbourne Cup-ra.

A csendes árverés mellett zajlott egy másik is, vicces kikiáltóval, még viccesebb licitekkel, ez az egész nem is lett volna unalmas, ha rövidebb, de mire harmincöt tételt leütöttek, egészen késő lett, a nyakkendős urak pedig egyre jobban húzták az l-betűket, úgyhogy kicsit megült a buli, csak akkor pezsgett fel kicsit, amikor kiderült, hogy összesen négyszázkétezer dollárt sikerült gyűjteni gyerekkórházéknak, ami azért kifejezetten szép teljesítmény.

A rendezvény méretét jól érzékelteti, hogy  nyolcvanhat darab tízfős asztal volt, plusz még némi szatellita vendégek, hostok, stb, összesen körülbelül kilencszáz ember zsinnyegett a SkyCity Convention Centerben. Ez a kilencszáz ember lazán, zökkenőmentesen volt kiszolgálva, a kilencszáz kihozott főétel első és utolsó tányérja között nem telt el negyed óra sem, gördülékenyen ment minden, jó volt nézni a szervezettséget és a profizmust.

A kajáról nem is szólva, az előétel inkább érdekes volt, mint kiemelkedő (rákok tabascós gazpachoban) de a steak kifejezetten jó volt, az apró desszertfalatok is ötletesek és finomak voltak. A borosok is kényeztetve voltak, volt szerencsénk egy teljességgel egyedi, tömény, fűszeres Chardonnayhoz (Montana Ormond, Gsiborne, 2007), olyan zamattal, amire rá lehetett volna könyökölni, nagyon érdekes volt. Kóstoltunk még egy Sauvignon Blanc-t  (Montana Showcase Series, Marlborough, 2009) és egy vöröset (Camshorn Pinot Noir, Waipara, 2007) is ezek is kiválóak voltak és az asztalunknál ülő, elkötelezett szakembernek látszó alak szerint a Heineken is megfelelt az elvárásoknak, főleg az, hogy folyvást hoztak újabbakat.

Kicsit bánom, hogy nem vittem kamerát, egészen mókás képeket csinálhattam volna (celebszpotting!), de utólag kár ezen morfondírozni. Összességében kellemes rendezvény volt, majdnem elviselhetően alacsony sznobfaktorral, jó kajával és jó borokkal.

Az eső kitartóan ömlik, úgyhogy gumicsimmában battyogtunk el az Oceanz nevű halboltba a gyerekkel, és ott a fagyasztóból magunkhoz szólítottunk egy zsáknyi fagyott, főtt rákot. Az eredeti elképzelés szerint gyömbéres maszatban készítettem volna el, de aztán ez csak részlegesen teljesült.

4 gerezd fokhagymát felaprítottam és forró olajra szórtam, hogy piruljon. Mellé morzsoltam egy csipet kakukkfüvet, meg őröltem feketeborsot. Amikor már kezdett a fokhagyma barnulni, akkor megküldtem egy jó másfél deci gyömbéres csiliszósszal, és lassan kevergetve még kiegészítettem két evőkanál mézzel és egy babérlevéllel. Ettől megvolt a szósz teste, ideje volt kikönnyíteni picit, erre tökéletesnek tűnt egy-másfél deci fehérbor (Semillon, Gisborne, 2009) és egy evőkanál szójaszósz. Mivel a kertben megérett a sárga gyümölcs, úgyhogy egynek kicsavartam a levét és azt is beletettem, ettől kap egy kicsit savanykás ízt, de akár el is hagyhatjuk, vagy citrommal, zöldcitrommal pótolhatjuk.

Mielőtt beletettem volna a rákokat, kapott egy csipet őrölt gyömbért és egy csipet csiliport, picit hagytam összedolgozódni, majd belementek a rákok, egy jó marék pirított, sótlan kesudió. A csilipor kicsit túlzás volt, az indiai boltban ezt mild-nak hívják, de nem pont ugyanolyan az asszociációs bázisunk, úgyhogy bazi erős lett. Ez persze nem baj, jó az íze, csak a lányok itthon nem rajonganak az erősért, úgyhogy a méreggel csak óvatosan, a gyerek csak a rákot ette ki belőle, nehéz a gyerekkora.

Időnként keverjük meg a masszát, hogy a rákok egyenletesen átmelegedjenek (a piros rák már meg van főve, nem kell mégegyszer megfőzni) és beszipákolják a szaftot, közben feltettem egy kis tésztát főni, majdnem egyszerre lett kész az egész. Tésztáról víz le, rákos szószos maszat rá, és kész is. A kaja maga 20 perc alatt kész van, nem kell egész nap a konyhában állni hozzá, és finom.

Az 1987-es bevándorlási törvény rendelkezett arról, hogy mikor, kinek milyen visa és milyen permit kell milyen célra, milyen feltételekkel lehet munkát vállalni, és egyáltalán, általánosságban szabályozta a bevándorlási kérdéseket. Húsz évvel a törvény hatálybalépése után, 2006-ban álltak neki felülvizsgálni az egész bevándorlós kérdést, egyrészt már kézben volt húsz év statisztikája, tapasztalata, másrészt változott a világ az ország körül (ahogy az ország is változott, persze) és a munkavállalási, bevándorlási stratégián is frissíteni kellett. Szorgos munkával megszületett hát a 2009-es bevándorlási törvény, amelyben azért van pár változás a korábbihoz képest, ellenben 2010 november 29.-én lép majd hatályba.

Az legfontosabb változás talán az, hogy megváltozik a permit/visa rendszer, a korábbi, viszonylag bonyolult szisztéma a maga mentességeivel, engedélyeivel, vízumaival megszűnik, helyébe pedig egy új megoldás lép, amelyben mindent vízumnak hívnak, függetlenül attól, hogy munkavállalásra jogosít-e vagy iskolába járásra, vagy turistának levésre.  Az új vízumrendszerben továbbra is csak akkor létezhetünk az ország területén, ha erre feljogosító, érvényes vízumunk lesz, de a külföldieket kicsikét rugalmasabban fogja kezelni az új szisztéma. A november 29-e előtt kiadott vízumok és permitek természetesen érvényességi idejükig jók maradnak.

Az új törvény két dolgoban biztosít szabadabb kezet az országnak, egyik a nem kívánatos személyek kirugdosásának lehetősége, ez most simábban fog majd menni, a másik pedig a gyanús, körözött és/vagy nem kívánatos személyekről gyűjtött (akár biometrikus) adatok kezelése és megosztása egyéb országok hatóságaival, ami, a kacinfántos fogalmazásbl is látszik, hogy mindenféle titkosszolgálati együttműködéseket hivatott takargatni. Szükség is van a határforgalom kezelésének újragondolására, a transztasmán közlekedők egyre növekvő száma okoz némi fejtörést, viszont az új törvény már úgy lett tervezve, hogy elég sokáig hatályban maradhasson és ne kelljen másik.

Nem csak a határforgalom, mint olyan, a bevándorlás is elég komoly tétel, ad munkát bőven a Munkaügyi Minisztériumnak, aki alá tartozik a Bevándorlási Hivatal. A zátonynak komoly, viszonylag alaposan átgondolt bevándorláspolitikája van, aminek igyekszik is érvényt szerezni. Hogy a bevándorlás jelentőségéről képet kapjunk: 2003-ban vezették be a képzett bevándorló fogalmát (Skilled Migrant Category), azóta ebben a kategóriában 116,079 letelepedési engedély-kérelem érkezett be a hivatalba, összesen 269,058 emberről van szó, mindössze 7 év alatt!

Ami változatlan marad, hogy a munkavállalás továbbra is illegális erre feljogosító vízum nélkül, viszont a hatályba lépéstől kezdve bezárul egy korábbi munkáltatói kiskapu, eddig, ha valakinek nem volt munkavállalási engedélye, de volt adószáma, akkor ezt a bevándorlás elfogadta kifogásként (mármint, hogy hogy lehetett alkalmazni a delikvenst munkavállalási engedély nélkül, “dehát volt adószáma, csókolom”) – na ennek vége, csak a permit megléte számít.

A hivatal létre is hozott egy rendszert, amely arra való, hogy a munkáltatók lecsekkolhassák, hogy a jelentkezőnek van-e érvényes munkavállalási engedélye. A VisaView-ba minden újzálandi munkáltató regisztrálhatja magát, és a hozzá jelentkezők útlevélszámával és a keresztnevükkel megnézheti, hogy tényleg megvan-e a CV-ben szereplő munkavállalási engedély. Válaszképpen a munkáltató igent vagy nemet kap, ha valami egyéb korlátozás van a munkavállalási engedélyben, akkor persze azt is megmutatja. A kereséseket a rendszer eltárolja, amivel esetleg később a munkáltató bizonyítani tudja, hogy sok másik, alkalmatlan jelentkező után vett fel bennünket. Kérdés, hogy hogyan fog változni a munkakeresős-munkavállalós gyakorlat, ha megváltozik.

]]> http://www.pappito.com/blogpost/a-bevandorlasi-torvenyrol/feed/ 0 http://www.pappito.com/blogpost/a-bevandorlasi-torvenyrol/?utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=a-bevandorlasi-torvenyrol http://feedproxy.google.com/~r/Pappito/~3/9CzJ-f1N0Uo/ http://www.pappito.com/blogpost/moleskine-wine-journal/#comments Wed, 04 Aug 2010 05:21:29 +0000 pappito http://www.pappito.com/?p=5854 Biztos sokan ismeritek a Moleskine noteszokat, én sokáig nem tudtam róluk semmit, aztán Mark barátunkról kiderült, hogy ilyet használ skiccfüzetnek. A Moleskine kiadott egy nagyon jópofa, hatelemű sorozatot, ennek a boros változata (offline gadget alert!) lapult szombat  reggel a postaládámban. Köszönöm, András!

A Moleskine története egy francia könyvkötőig nyúlik vissza, a lekerekített sarkú, fekete fedelű kis noteszokat ő szállította be a száz évvel ezelőtti párizsi művészvilágot kiszolgáló papírboltoknak, ilyet használt Van Gogh, Picasso és Hemingway is. A nyolcvanas évekre a Moleskine szinte teljesen kiveszett, kutyának se kellett, viszont 1997-ben egy kis olasz kiadó megvásárolta a jogokat és azóta a kis, fekete notesz ismét reneszánszát éli, népszerűsége nőttön nő, a nagy könyvcégeknél mind megtalálhatjuk a kis noteszeket a jellegzetes gumipánttal és a kihajtható zsebbel.

A kiadó nem elégedett meg a klasszikus kis notesz feltámasztásával, számos változatot kezdett gyártani, puhafedelest, nagyalakút, kockást, vonalast, simát, van ami vastagabb papírból van, hogy bírja a vízfestéket, van amiben naptár, határidőnapló van, megjelentek a városi csavargáshoz szerkesztett változatok, idén áprilistól pedig hat különböző témakörben írhatjuk a feljegyzéseinket a feladatra kitalált lapokra.

A Passions sorozat hat témát ölel fel: zene, könyvek, receptek, bor, film és wellness. Nem nehéz kitalálni, hogy a receptes könyvbe irkálhatjuk a receptjeinket, a film, a zene és a könyv inkább olvasónapló jellegű, a wellness edzés és életmódnapló, a boros pedig részben kóstolási napló, részben mindenféle egyéb italos jegyzetelésre való. A notesz nem csak hasznos szekciókkal van ellátva, kapunk hozzá vagy kétszáz kis matricát, amivel megbolondíthatjuk a feljegyzéseinket, és három könyvjelző szalaggal (mind más színű) amellyel könyvjelzőzhetünk, amíg a szem ellát. Mind a hat notesz fedelén egyedi nyomat van.

A lényeg persze a kóstolásról készül jegyzetek, a hatelemű regiszterben van Pezsgő/habzóbor, fehér, rozé é vörös, avinált/desszert és égetett szesz szekció, minden oldalon egy italról készíthetünk jegyzeteket, és kapunk hat biankó részt is, amelyet kedvünk szerint nevezhetünk el, ide gyűjthetjük akár az általunk olvasott véleménycikkeket, weboldalakat, kedvenc borboltjainkat, saját borgyűjteményünk listáját, bortúráinkat, vagy amit csak a kis szívünk diktál. Persze nem Moleskine lenne, ha nem lenne pár oldal plusz jegyzetelési lehetőség, és persze a belső borítón a kis praktikus, kétrekeszes zseb.

A Moleskine továbbgondolta a noteszséget, igazodva a mai követelményekhez, igyekszik kihasználni a szociális média lehetőségeit, különleges kiadásokkal kedveskedik a vevőknek, sőt, saját formátumot és formalapokat eszelt ki a Passions sorozathoz, amelyeket kitöltve kinyomtathatunk és belepasszíthatjuk a kis noteszkénkbe. A formalapok készítéséhez még egy kis varázslót is készítettek, sőt, a számítógépünkön futó (vagy Google Calendar) naptáralkalmazásból (.ics) vagy címjegyzékből (Vcard) is készíthetünk Moleskine oldalakat.

Aki a zátonyon vágyik ilyesmire az kocogjon el  Bordersbe, vagy a neten is megvásárolhatja a Mighty Apenél.

Azt remélem sejti mindenki, hogy az indiai kaja az nem úgy megy, hogy felnyúlunk a polcra és hiphopp, minden kéznél van, ez nem ilyen egyszerű. Az indián szakboltba egy alapos listával felvértezve érkeztem, ahol sikerült nagyobb zavarba hozni a tizenpáréves eladófiúcskát, mint amilyenben én voltam a fűszereket illetően. Rövid harc után azért beszereztem amit kell, vagy majdnem mindent, irány a hentes meg a zöldséges, ahol kipipáltuk a sokelemű lista minden sorát.

Azzal senki ne próbálkozzon, hogy megkeresse a neten “A biryani” receptjét, van egymillió és mind más, ahogy Indiában sincs indiai konyha, minden tájegység, népség, mindent másképp csinál, még ha ugyanúgy hívja is. Amennyire látom, az indiai konyha az eszeveszett fűszerhalmozást helyezi a középpontba, majd a kész izét még ízesítik további mindenfélékkel. A mi receptünk szerint a bárányhússal kell elbánni, lássuk, mi a menet, az összetevők listáját majd a végén átírom a papírból.

Mivel ez nem ilyen szempillarebegtetős, álhirtelen álkaja, ezt nem lehet úgy, hogy “jajstenem, mindjárt itt vannak a csepcsányiék, feldobok egy bárány biryanit” ennek neki kell futni. Először is, fogjunk egy jó kiló szép bárányhúst (öreg, loncsos, büdösfaggyús birkából is jó) amit felvagdosunk amolyan pörköltnekvaló méretű kockákra, vagy lehet kicsit nagyobb is. A húst alaposan mossuk le (mindenki azt hazudik, amit akar, a húst megmossuk, felhasználás előtt) csepegtessük le, hogy ne csicsogjon a vízben, majd  adjuk hozzá az előre elkészített elő-fűszerkeverékünket, hogy megalapozzuk a biryaninkat.

Ez az indító fűszerkeverék nem más, mint apróra vágott fokhagyma, apróra vágott gyömbér (vagy gyömbérpor), őrölt csili, kurkuma és só. Érdmes a porokat külön előre összekeverni, ha a gyömbérünk és a fokhagymánk nem por, akkor azokat külön a húshoz adni, vagy mindent rászórni a húsra, ahogy van és jól összeforgatni, hogy mindenhol kapja a hús a cuccot. Ha ezzel megvagyunk, akkor a pácolt húst fedjük le légmentesen és tegyük a hűtőbe egy éjszakára. (másnap pedig óvatosan nyissuk ki, ha jól csináltunk mindent, akkor letaglózó a szag) Olajat ne adjunk a bárányhoz, a pácot majd intézi a hús saját leve.

Másnap szedjük elő a pácolt húst, adjunk hozzá sima joghurtot, bőségesen, majd egy újabb fűszerkeveréket, amelyet úgy hívnak, hogy Biryani Masala – ravasz, mi? Ez újabb ezerféle fűszerből áll, nyilván minden gyártó, vidék, náció a maga kis kedvencét használja, nekünk pedig tökmindegy úgyis, Abdul szerint a Shan nevű márka masaláiban kell hinni.  (de ha nincs kész masala a közlben, akkor a biryani masalaban nagyjából ezek vannak bárki megcsinálhatja otthon) A pácolt húst keverjük össze a masalával és a joghurttal alaposan, majd apróra vágott friss koriandert és friss mentalevelet szórjunk rá (sokat) és dolgozzuk össze.

Szükségünk lesz rizsre, érdemes igazi basmatit vásárolni, amit legalább háromszor ki kell öblíteni, de ha többször öblítünk, abból baj nem lehet. Ha kimostuk a rizst, akkor áztassuk be egy órára, majd öntsük lobogó vízbe, adjunk hozzá egy jó marék sót és főzzük meg félig. Egyes receptek két különböző stádiumú rizsekkel operálnak, de ettől mi tekintsünk el, a lényeg, hogy csepegtessük le a félig főtt rizsünket amennyire tudjuk.

A biryani koncepciója az, hogy alul zaftos hús, felül félkész rizs, gondosan lezárva és összesütve, a fűszeres gőzök majd átjárják és készre főzik a rizst és megfőzik a húst.. Vajazzunk ki egy edényt, amelynek van jól záró teteje vagy legalább le tudjuk fóliázni, mielőtt a sütőbe tesszük, a joghurtos húst küljdük be alulra, arra szórjunk pirított hagymát (igen, amikor ráérünk, akkor gyorsan pirítsunk hagymát) majd mehet a tetejére a félig főtt rizs, a legtetejére meg még pirított hagyma, amennyi csak van, no meg pár mentalevél ide is.

180-200 fokon 45-55 perc alatt sül készre a biryanink, feltéve, hogy az edényünk rendesen zár és a gőz nagyrészét odabenn tartja. A rizs részben vagy egészben elszíneződik, szép sárgára, a fedő levétele után pedig átjönnek a az indiai, pkaisztáni, srilankai és bangladeshi szomszédok. Elképesztő aromája van a kész kajának, ha időben kivettük, akkor a hús zamatos és erős lesz, a rizs pedig puha és enyhén fűszeres. Aki hajlandó kicsit távolabb nézni a “curry-s hús”-nál, az csodálatos ízeket és illatokat találhat az indiai konyhában. Persze a biryanit csinálhatjuk csirkéből, padlizsánból, mindent variálhatunk, ahogy akarunk, nincsenek kőbe vésett szabályok. Szerintem megérte a piszmogást.

hozzávalók:

• 1 kg bárányhús, felaprítva
• 2 teáskanál gyömbérpor (vagy 2-3 cm-es gyömbér felaprítva)
• 2 teáskanál fokhagymapor (vagy 3-4 gerezd fokhagyma felaprítva)
• 1 teáskanál chilipor (közepes vagy erős)
• 1 teáskanál kurkuma őrlemény
• 2 teáskanál só
• 2-4 deci sima joghurt
• 2 evőkanál biryani masala
• 2 marék friss korianderlevél feldarabolva
• 1 marék mentalevél feldarabolva
• 1 nagy fej hagyma felkarikázva, barnára pirítva, olajtól lecsöpögtetve
• fél kg basmati rizs
• 1 marék só a rizs főzővizébe
• 1 diónyi vaj az edény kikenéséhez

kiegészítő:

• fel kiló sima joghurt
• egy kanál gyömbérpor (vagy egy centi friss gyömbér felaprítva)
• fél fej apró kockákra vágott hagyma
• 2 teáskanál só

Mindent tegyünk a joghurtba, rázzuk össze alaposan és ezt együk a biryani mellé, isteni lesz.

A jegybanki alapkamat (OCR – official cash rate) intézményét 1999-ben vezették be a zátonyon, azóta használják részben inflációs célok elérésére, részben pedig gazdaságélénkítésre. Az OCR-tól függ, hogy mennyibe kerül a pénz, mennyi kamatot kell fizetnünk, ha kölcsönt veszünk fel és mennyi kamatot kaphatunk, ha lekötjük a pénzeinket, hatása közvetlen a gazdaságban. A jegybanki kamatot évente nyolc alkalommal vizsgálja felül a jegybank, és ha szükségét érzi, akkor módosítja, ez történt most is.

A gazdasági válság hatásai ugyan csak részlegesen érintették az országot (jobban, mint Ausztráliát és kevésbé, mint Spanyolországot) ellenben a gazdasági partnereinek nagyrészét súlyosan érintette a visszaesés, erre pedig a monetáris politikának is reagálnia kell. Az alapkamat 2007 óta először a múlt hónapban emelkedett, akkor is 25 bázisponntal, 2,5%-ról 2.75%-ra, majd innen ugrott most 3%-ra. Valószínűleg itt nem fog megállni a dolog, de a jegybank szerint ennyire nem lesznek drasztikusak a további ugrások, de a várható alapkamat 4- vagy inkább 5% is lehet, ahogy a gazdaságok kezdenek visszamászni a válságot megelőző állapotuk közelébe és a zátony is talpra vergődik.

Óvatosan kell bánni az ilyen monetáris eszközökkel, a válság hatásai még nem múltak el, a munkanélküliség még mindig 6% körül van, októberben jön a jelenlegi 12.5%-os helyett a 15%-os GST (ÁFA) és az szja változások. A kormány szerint persze a jövő rózsás, a pénzügyi szakemberek szerint azért nem lesz minden diznilend és a változások együttes hatásait egyelőre csak saccolgatni merik, még az sem tiszta, hogy merre fog kószálni a helyi dollár, mi lesz az ingatlanpiaccal, az exporttal és hogyan fog alakulni az állami adósságszolgálat.

Az OCR változásairól itt egy adatsor, ez a jegybank oldala, ez pedig a Statisztikai Hivatal, ha valakit mélyebben érdekel a dolog, erre érdemes elindulni.

Új-Zéland szigetei csak kb kétszáz éve vannak kitéve jelentősebb külső behatásoknak, az ezt megelőző időben a helyi flóra és fauna fejlődhetett kedvére, szinte háborítatlanul, aminek köszönhetően kialakult a sajátos és egyedi élővilág, csak itt őshonos madarakkal, növényekkel. Az európai ember megjelenése drasztikus változásokat okozott, részben az erdőirtás, részben a behurcolt, mindenféle tájidegen jószág révén, amelyek legott nekiálltak kitúrni a védtelen helyi fajzatokat. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy a korábban emlősökben szegény (pár ványadt denevér), madárban gazdag vidék terített asztal volt a hajókkal érkező patkányoknak, sünöknek, oposszumoknak. Az elszigetelten fejlődő ökoszisztéma meglehetősen törékeny valami, az elmúlt kétszáz év sokat rombolt rajta, bár mára erősen igyekszik az állam védeni.

Van is mitől, a turizmus, a bevándorlás, a tengeri kereskedelem és szállítás, légiforgalom, mind-mind súlyos kockázatot jelent, hogy valami olyasmi kerül be az országba, amely súlyos vagy végzetes károkat okozhat. Jó példa az oposszum vagy a nyúl, amit ma úgy kell irtani, de jelentősek a behurcolt, invazív növényfajok, gombák, sőt vírusok is. A biosecurity (MAFBNZ) feladata, hogy megakadályozza a nem kívánt élőlények behurcolását, hogy újabb és újabb módszereket fejlesszen, amivel feltárhatók az esetleges kockázatok. Mindenre figyelniük kell, nem csak egy kutyával érkező turista, de egy penészes raklap vagy egy postai csomagra tapadt pollenkupac is komoly veszélyforrás lehet.

A MAFBNZ nem előzmény nélküli szervezet, hasonló feladatokat korábban is ellátott a Mezőgazdasági és Erdészeti Minisztérium (MAF) a szárazföldön és a Halászati Minisztérium a tengereken. Ötven évvel ezelőtt egy kikötői inspekciós hivatallal kezdődött a mese, amely a beérkező hajókat ellenőrizgette, ez később kiegészült egy karantén-szolgálattal, a légiforgalom megnövekedése után megkezdődött a légiutas-forgalom ellenőrzése is.

Ez egészen 2003-ig ment így, amikor is a kormány nekiállt kidolgozni egy átfogó biosecurity stratégiát. Ennek számos eleme van, a bálnáktól a postai küldemények kezeléséig, az első gyakorlati lépése azonban a biosecurity feladatok egy kézbe, a MAF alá rendelése volt, 2004 novemberében megszületett a Biosecurity, mint önálló szervezet, mellette működött  a karantén-szolgálat, ezeket 2007 július elsején vonták össze – ekkor született meg a MAF – Biosecurity NZ, amely azóta is ebben a felállásban tevékenykedik. (érdekességképpen, az élelmiszerbiztonsági hivatalt is a MAF alá rendelték 2010 július elsejétől)

2004 óta a Biosecurity lassan összegyűjtötte az összes vonatkozó feladatot és teljeskörű hatósági jogkörrel felvértezve végzi a munkáját. Nem csak a reptéri és kikötői utasforgalom, hanem a kereskedelmi kikötők áruforgalma, postai elosztóközpontok ellenőrzése, belföldi felderítés, tudományos kutatás és nem utolsósorban a nemzeti kártevőprogram is a hatáskörébe tartozik, ami elég szigorú mulatság, jelenleg 11 féle élőlény ellen van kiirtós stratégia, de számtalan más fajt is vizsgálnak, hogy megismerjék a hatásukat az ökoszisztéma többi elemére.

Az egyszeri halandó leginkább a reptéren vagy a kikötőben találkozik a Biosecurity embereivel, ők azok akik átnézik a csomagokat, hogy nincs-e benne valami tiltott dolog, itt találkozhatunk a helyes kis beagle munkakutyákkal, akik igen komoly munkát végeznek, kemény és alapos kiképzés után látnak munkához. A beagle nem csak kiemelkedően jó szaglású kutya, hanem okos is és mivel kistermetű, befér sok helyre, ráadásul nem rémíti halálra az utasokat se, amikor körbeszimatolja őket. A Bisoecuritynek saját kutyaképző központja van, ahol a kb. 30 fős állomány tanul és pihen, mielőtt munkába megy, ráadásul itt folyik az utánpótlásnevelés is, szakértő tenyésztők bevonásával.

A kutyás csapat nem csak az idegenforgalomban aktív, a konténerkikötőben és a postai küldeményelosztó központokban is dolgoznak, 7/24-ben, nincs megállás. A munkájukat számos technológia segíti, no meg a sokéves tapasztalat. A csomagokat, postai küldményeket és konténereket röntgenkapun küldik át, a konténerekhez speciális eszközeik vannak, amelyek analizálják a konténerek levegőjét és felismerik a spórákat, gombafonalakat, polleneket, és természetesen a legkisebb gyanú esetén joguk van kinyitni bármit (a postai csomagokat szépen leragasztják utána). Szorosan együttműködnek a vámhatósággal, amelynek szintén mindenféle ravasz eszközeik vannak a nemkívánatos holmik megtalálására.

A közvetlen vizsgálatok és beavatkozások mellett, különböző képzéseket tartanak a cégeknek, akik szállítmányozással foglalkoznak, vagy konténerben kapnak/küldenek javakat más országokba/ból. Egy konténer felnyitásához szükséges egy képzett személy, akinek kötelessége mindenféle riportokat készíteni a konténerben talált rendellenességekről, fotóval, és neki van speciális vegyszere, amellyel bepermetezheti a konténereket. A Biosecurity időről-időre szúrópróbaszerű ellenőrzéseken győződik meg arról, hogy az előírásokat betartják-e a cégek.

Hogy mit szabad és mit tilos behozni, mit kell bevallani és mit kitölteni belépéskor, vagy az itt tartózkodás ideje alatt, mind megtalálható a Biosecurity honlapján, érdemes átnézni indulás előtt, mert igen könnyen eljár a kezük és most már elég vastagon fog a ceruza, a helyszíni kettőszáz dollárról a tarifa négyszáz dollárra ment fel, és ennyit simán kifizettetnek, ha valakinél gyümölcsöt találnak vagy olyasmit, amit be kellett volna vallani. Ha a FAQ után még maradna kérdésünk, bátran forduljunk az egyenruhásokhoz, segíteni fognak.

Augusztus hetedikén és nyolcadikán az aucklandi UNITEC Marketing és Menedzsment tanszékén, Mt. Albertben hallgathatunk okos előadókat, kérdezhetünk és mi is részesei lehetünk a WordPress fejlődésének, laza, kötetlen környezetben találkozhatunk a többi résztvevővel. Az előadások, beszélgetések tematikája elég széles skálán mozog, design, üzleti alkalmazások, SEO, közösségi média, WP biztonság, pluginkészítés, a teljes műsor itt.

A jegyek 75 dollárba kerülnek, és minden előadáson résztvehetünk vele, persze  megkapjuk a szokásos WP pólót is.  Ha valakinek további kérdései lennének, akkor itt egy form, amin érdeklődhet.

Elsőként vegyük Curtis Fuller dupla albumát, az I Will Tell Her-t. Curtis jamaikai származású, amerikai harsonista, sokat dolgozott Art Blakeyvel, Miles Davis-el, Dizzyvel és végognyomott egy turnét Count Basie-vel. Egészen finom bebopot játszik, érdemes vele eltölteni egy kis időt.

Még a múlt hónapról maradt egy akkor be nem férő afrika, Manu Dibango félórás kis albuma, a Waka Juju.

Jött egy Wes Montgomery album, aki szereti a jazzgitárt, az ne hagyja ki, nekem ez a negyedik albumom Westől, és egyiket sem bántam meg.

A Live In New York 1971  Paul Desmond és a Modern Jazz Quartett munkája, az élő felvételek minden szépségével.

A végére hagytam George Bensont, aki új a gyűjteményben, még át kell rágnom magam rajta alaposan.

Déli Sziget meglepően változatos klimatikus viszonyokat tud felmutatni, van errefelé minden, a hatalmas havas hegyektől a nap, lankás dombokon át, gazdag folyómedrek menti síkságokig. Nézzük a régiókat továbbra is É-D irányban:

• Nelson
• Marlborough
• Canterbury
• Central Otago

Nelson – a Déli Sziget legészakibb csücske. Nelson kissé alulértékelt borvidék, közvetlen szomszédja a méltán híres Marlborough régiónak, amellyel szinte azonos klimatikus viszonyok jellemzik, az egyetlen jelentős eltérés, hogy ezen a környéken jóval több a csapadék. A szőlők leginkább a sík részeken és az északra néző lejtőkön vannak, amelyekről szép kilátás nyílik a Tasmán öbölre. A szép kilátás inkább a borásznak, mint a bornak kedvez, de az innen kikerülő Chardonnay, Pinto Noir, Riesling és Sauvignon Blanc, Pinot Gris nagyon jó tud lenni.

Marlborough – egyértelműen a legnagyobb és legelismertebb borvidék, az itteni boroknak köszönhető, hogy Új-Zéland nemhogy felkerült a világ bortérképére, hanem Sauvignon Blanc-ból eljutott a csúcsra is. A napsütéses órák száma meghaladja az éves 2300 órát, a térség három oldalról (kisebb)hegyekkel, egy oldalról pedig az óceánnal határos. A vidék legelismertebb bortermő területe a Wairau folyó gazdag talajú völgye, Blenheim körül, de köszönhetően az elmúlt húsz év ingatlanárváltozásának, ma már szinte lehetetlen errefelé termőterülethez jutni, így gyakorlatilag Marlborough szívében telt ház van, az újabb telepítések egyre délebbre szorulnak, a Waihopai és az Awatere völgyekbe, ahol szintén kiváló borok készülnek és mivel még beleesik a régióba, használják is a Marlborough nevet a címkéken. A rengeteg napsütésnek köszönhetően nem csak a szőlő érzi itt jól magát, az itt termő olajbogyó, gyümölcsök, zöldségek, mind-mind fantasztikusan jók, és persze a helyben fogott seefooddal kiegészülve, komoly gasztroturizmushoz szolgálnak alap(anyag)ul. Miután a Sauvignon Blanc neve összeforrott a régió nevével, kevés szó esik arról, hogy a Marlborough Pinot Noir, Chardonnay, Rieslings, Pinot Gris és a Méthode Traditionelle habzóboroknak is kiváló forrása a vidék.

Borászatból rengeteg van errefelé, itt találjuk a világ legjobb SB-ját készítő Cloudy Bay-t (ami a LVMH Moet Hennessy Louis Vuitton tulajdonában van), de itt van a Stoneleigh, (SB,Pinot Gris), a Montana, Villa Maria Estate (SB), Grove Mill (SB), Monkey Bay (Chardonnay), és még számos másik borászat, bátran vásároljunk innen bármit, marlboroughi borral nem fogunk melléfogni, aki teheti, az látogasson el az övezetbe és egyen-igyon csodafinom dolgokat, megéri, ráadásul a táj is csudaszép.

Canterbury – a Déli Sziget közepe táján, Christchurch környékén található borvidék, amelyben benne foglaltatik a Banks-félsziget, ahol már 150 éve is volt egy kis borászat, köszönhetően a francia telepeseknek, akik Akaroa környékén gondoltak letelepedni. A Chch környéki ültetvények szerencsés helyzetben vannak, a nyugati szél gyakran hoz meleget, de a dimbesdombos vidék megóvja a növényeket a kiszáradástól, ráadásul a szárazabb időjárásnak köszönhetően kisebb as esélye a szőlőbetegségek kialakulásának is. Az általánosságban hűvösebb éghajlat kedvez a lassú érési folyamatoknak, van ideje a növénynek a finom ízeket felhalmozni és megőrizni a szemekben. Természetesen itt is akad Chardonnay és Sauvignon Blanc, de van Riesling, Pinot Noir, Merlot és Cabernet Sauvignon is. A régió legjobb területei Omihi Hills és a Waipara völgy, itt nagyon jó Pinot Noirok teremnek, a Banks félsziget kellemes Pinot Griseket és Gewürtztraminereket ad.

Central Otago – a világ legdélibb borvidéke, egészen sajátos klímával, és az itteni ültetvények fekszenek a legmagasabban a zátonyon, a tengerszint feletti magasságuk 200-400 méter között van. Az éghajlata különleges mikroklíma, szemben zátony egészére érvényes óceánival, itt védett, kontinentális a klíma, nagy az éjszakai és a nappali hőmérsékletek közötti különbség, forró, száraz a nyár, rövid, hűvös az ősz, csípős a téli hideg és hó is esik.

A területet nyugatról az Déli Alpok védi, keletről pedig hosszú szárazföld. A szőlőskertek leginkább a meredek hegylábakon vannak, amely kedvez a vízelvezetésnek és az eróziónak, utóbbi ellen védekeznek, ahogy tudnak. A talaj egészen sajátos, eltér a többi borvidéktől, üledékes kőzetek, pala és greywacke, amelyek ugyan kedveznek a szőlőnek, de gyorsan elvezetik a vizet és kiszáradnak, sok helyen öntözés nélkül szinte művelhetetlen a terület. A telepítések kb. 70%-a Pinot Noir, a régió egyértelműen ebből a legjobb, de szép eredményeket hoz a maradék területeken a Chardonnay, Sauvignon blanc, Riesling, Pinot gris, és a Gewürztraminer.