Árpi blogja

Kisebbségekre vonatkozó népszámlálási adatok

2012-02-15T20:22:00.000+02:00

Idézet Wass Alberttől

2012-02-07T22:06:00.002+02:00

"Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be... Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való."

Székely Golgota - Madéfalvi veszedelem

2012-01-07T14:26:00.000+02:00

Adjátok vissza a hegyeimet- Teljes film

2012-01-05T22:00:00.000+02:00

Zsoltika a Barátok köztből kissé hiteltelen dokumentumfilm-szereplő a szememben, de ez a film mégis megéri, hogy mindenki megnézze legalább egyszer. Jöjjön újra egy kis Wass Albert, a maga álomvilágával, valóságával, visszaemlékezéseivel, ködös homályos sejtetéseivel. Mondhat róla bárki bármit - menteni én se fogom, de ha minden magyar legalább annyit tesz mint Wass Albert, nem veszhet el nemzetünk.

Wass Albert: Magyar karácsony az égben

2011-12-24T14:16:00.000+02:00

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

Wass Albert

Honosításhoz leadott elgondolkodtató vers Erdélyből

2011-12-19T21:10:00.000+02:00

Kérvény

Alulírott magyar állampolgárságot kérek.
Nem vagyok szerb, román sem német,
Itt Erdély szívében, Marosvásárhelyen élek
Itt ahol nap mint nap fogy a magyar lélek.

Valamikor régen, amikor születtem
Magyarország volt a szülőhazám nékem.
Mások döntötték el hovatartozásom
Egy Párizs melletti béketárgyaláson.

Átjöttek a hegyen sunyi, szolga népek,
Kik a magyar földön piócaként éltek,
S amikor legutóbb csatát vesztettünk
Áruló férgekként fordultak ellenünk!

Így került szép hazám tolvajok kezébe,
Az árulóknak ez lett búsás fizetése!!
Szeretnének minket ma is kiirtani!
Mert az ellopott javakat vissza kéne adni!

Remélem és hiszem, fordul majd a világ!?
Fog még nyílni nekünk sok-sok színes virág!
Nem lehet, hogy a Sors mindig verjen minket,
S állandóan nyaljuk vérző sebeinket!

Százszor megfizettük a reánk rótt adót,
Amit a balsors vállainkra rakott!
Nem voltunk nem leszünk szolganemzet soha!
Eljött az idő végre: mostan vagy soha!

Mély álomból lassan felébred a nemzet,
Vezetőink ezért nagyon sokat tesznek!
Egyszer, majd egy napon feleszmél a világ
Hogy kinek jár a tövis kinek a virág!?

Vár reánk a szép, nagy, közös Európa;
Határait védjük évszázadok óta!
Nyugodtan élhettek benne a nemzetek;
Megvédték őket vitéz magyar kezek!

Te szép Erdély ország, mikor leszel szabad?
El kéne már űzni a kakukkmadarakat!!!
Te aki egykor sasok fészke voltál
Ily szomorú sorsra miért is jutottál?

Te vagy a magyarok igazi bölcsője,
A magyar nemzetnek voltál megmentője!
Elkerült minket a török veszedelem,
Itt mindig magyar volt minden fejedelem!

Nem kedvezett nekünk a huszadik század,
Elorozták tőlünk gyönyörű hazánkat!
Egy kakukknemzetség sunyi, lusta népe
Árulásért kapta hazámat cserébe!!

Lett is üldözése itt a magyar szónak,
Sokan letagadták, hogy magyarok voltak.
Mások meg elmentek új hazát keresni,
Idegen hazában sorsunkat siratni.

Én aki maradtam nagyon szépen kérem!
Magyar állampolgárságom adják vissza nékem!
Ígérem az leszek aki eddig voltam,
Én magyar maradok - itt az ősi honban!!

Fotózás pillanatai - Melinda es Árpád

2011-11-20T21:13:00.000+02:00

Role - Magyarnak lenni jó!

2011-09-27T20:41:00.000+03:00

Zetelaki kapufelirat

2011-09-26T20:30:00.002+03:00

A Székely Apostol - első rész

2011-07-29T17:27:00.000+03:00

A Székely Apostol - második rész

2011-07-29T17:26:00.000+03:00

Ezer székely leány - pillanatképek, benyomások

2011-07-04T21:45:00.008+03:00

Ezer székely leány

2011-07-04T21:22:00.002+03:00

Ezer Székely Leány Napja 2011

2011-06-02T12:05:00.000+03:00

Tartsd magad nemzetem

2011-05-17T21:24:00.000+03:00

Tartsd magad, nemzetem!

2011-05-17T21:19:00.000+03:00

... tipornak rendesen.
Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.
Kígyók a kebleden, szitok a neveden,
tovább nem engedem, tovább nem engedem!
Azért mert hont adtál, mindenkit fogadtál,
zsoldosok, kufárok, tolvajok kezére jutottál.
Hittél a Nyugatnak, s mindenkor becsaptak,
elvennék múltadat, ásnák a sírodat.

Táltosok repülnek át az éjen,
s kitűzik az ökör-koponyát.
Sebeinket begyógyítják szépen,
s megvédik majd Árpád otthonát.
De addig szüntelen, légy résen nemzetem,
nézd a sok csillagot, 48', '56 ott ragyog.
Értsd meg a lényegét, fogjuk egymás kezét,
fogjuk egymás kezét, ahogyan soha még!

Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen.
Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.
Kígyók a kebleden, szitok a neveden,
tovább nem engedem, tovább nem engedem!

Bérmálás Zetelakán

2011-05-09T21:53:00.008+03:00

Reményik Sándor: Elpártolt liliomszál

2011-05-02T18:16:00.001+03:00

Egyik kedvenc dalom: vegye magára az, aki nem veszi, hallgassa, aki nem hallgatja, értse, aki nem érti!

Reményik Sándor: Elpártolt liliomszál

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Mért öleli karcsú szárad,
Mért felejted a fajtádat?
A fajtádat, a hitedet
Szerelmed tüzére tetted,
Messze látszik lobogása,
Mi lesz, ha lesz hamvadása?

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Apád-anyád megsiratott,
Sírván, mégis hozzá adott.
Lehetsz neki százszor drága:
Más világ az ő világa.
Világába - ősi átok -
Beolvad a te világod.

Liliomszál, liliomszál,
Idegenhez mért hajoltál?
Ha magod lesz: drága gyermek,
Nem tanul liliomnyelvet.
Vagy kis lelkét összetépik,
Meghasonlik, míg megérik.
Két tűz között, kevert vére
Kiomlik a csatatérre.

Liliomszál, liliomszál,
Hajladozzál, hajladozzál.
Szerelmes hajladozásod
A te legfőbb igazságod.
Mi szomorún körülállunk
Mert más a mi igazságunk,
Siratjuk a nászi kedved,
Siratjuk a fajtánk benned.

1933 augusztus

Szaniszló Ferenc: "...mert hagytuk!"

2011-05-02T16:41:00.000+03:00

Húsvét vasárnapi határkerülés Zetelakán

2011-04-22T21:13:00.002+03:00

Csángómagyar, csángómagyar, mivé lettél, csángómagyar?

2011-04-19T18:37:00.004+03:00

A negyedmilliónyi csángó háromnegyede elrománosodott, és sajnos a maradék még magyarul értő csángó közösséget is a nyelvvesztés fenyegeti. Megdöbbentő viszont, hogy a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által tíz éve működtetett oktatási program folyamatos bővülése ellenére17 ezerrel csökkent a magyarul értők, beszélők száma. A napokban Külsőrekecsinben újrafogalmazták a tíz éves csángómagyar közösségfejlesztő tervet, az Új Csángó Cselekvési Terv a riasztó adatok tükrében készült.

Tíz évvel ezelőtt a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programja néhány iskolán kívüli foglalkozást jelentett, ma ez a mozgalom odáig fejlődött, hogy a 9000 valamennyire magyarul beszélő moldvai csángó gyerek közül 1700 tanulja a magyar nyelvet, a szövetség pedig jelenleg 65 gyerek számára biztosítja a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét.

2008-ban még arról tudósítottuk a nézőket, hogy a moldvai Szitás faluban a katolikus plébános gáncsoskodása akadályozza a Moldvai Csángómagyar Szövetség által indított oktatási programot.
A megfélemlített szülők többsége akkor lemondott a foglalkozásokról, mindössze 5-6 gyerek tanult magyarul. Az oktatási program viszont túlélte a kezdeti nehézségeket, ma a falu gyermekeinek egyharmada, 40 gyerek tanul magyarul.

Az évek során népszerű lett a keresztszülő program is, amely révén a jelképes keresztszülők anyagilag is támogatják egy-egy iskolás korú gyermek anyanyelvi oktatását. Jelenleg 25 településen zajlik magyar oktatás, a fejlődés tehát egyértelmű. Talán ezért hatnak megdöbbentően Tánczos Vilmos néprajzkutató felméréseinek adatai, melyek szerint a magyarul beszélő csángók száma 50.000 fő alá esett, holott 15 évvel ezelőtt még 62 ezren beszéltek magyarul. A csángók kutatója szerint sem a magyar oktatás terjedésétől, sem a magyar misézéstől nem várható el a nyelvvesztés folyamatának megállítása, ennek ellenére az oktatás nagyon fontos tényező.

"Ezekért az emberekért semmiféle anyagi, didaktikai, pszichikai erőfeszítés nem kár, az emberek igényeinek eleget kell tenni, de ugyanakkor felelős módon, nemzetpolitikában kellene gondolkodni." – mondja Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens.

A néprajzkutató szerint a moldvai csángók ügyét nem lehet drasztikus beavatkozások nélkül kezelni, például, a csángókat nem érdemes az erdélyi magyarsággal egy kalap alatt a szülőföldön maradásra ösztönözni: „Én nem kitelepíteni akarom a csángókat, de azt gondolom, hogy azokat a fiatalokat, akik a Csángóföldről elmenni akarnak, célszerű volna pozitív diszkriminációban részesíteni, és a Magyarországi letelepedésüket valamilyen módon elősegíteni."

Az Erdélybe áttelepedett csángók száma körülbelül 50 ezerre tehető. A jászvásári püspökség adatai szerint 1990 után 80 ezer csángó hagyta el szülőföldjét és dolgozik Spanyolországban vagy Olaszországban.

dunastudio.ro/Duna Tv
(erdely.ma alapján)

Tekintse meg a Székelyföldi Regionális Stúdió helyzetképet bemutató riportját és az ezt követő beszélgetést Száva Enikővel és Hegyeli Attilával, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ügyvezetőjével
http://dunastudio.ro/images/stories/riportok/11_02/videotar/borus_kilatasok.wmv

Falusi turizmus Székelyföldön - fotópályázat

2011-04-12T08:11:00.005+03:00

Áprilisban részt veszek egy fotópályázaton, melynek témája: Falusi turizmus Székelyföldön.

A képek ITT vannak közzétéve. Akinek kedve van szavazzon az én képeimre is... (Figyelem - naponta egy IP címről csak egy szavazat adható le!)

Előre is köszönöm: Csiki Árpád

http://fotopalyazat.szk.ro/

Zetavár mondája

2011-03-29T13:16:00.008+03:00

ITT is hallgatható

A monda szerint a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr építette, nem sokkal azután, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni. Fényes, nagy palotája volt neki Cseleházán, azt azonban földig rombolta és várat épített a falu feletti hegyen, hogy ne tudják ráerőltetni az új vallást.

Zetának két lánya és egy fia volt. A lányok fenn laktak a várban, de a fiú ritkán ült otthon, sok háború volt, állandóan csatákban vitézkedett. Sokáig hírt sem hallottak felőle, aztán váratlanul hazajött. De akkor már áttért a keresztény hitre. Próbálta rábírni konok apját és lánytestvéreit, térjenek át ők is az új hitre. Ők azonban hajthatatlanok maradtak.

A büszke várúr megátkozta az ősi hitét megtagadó fiát és új Istenét. Abban a pillanatban akkorát dördült az ég, hogy a szikla megrendült belé, a büszke vár összeomlott maga alá temetve az öreg Zetát és két lányát. Csak a fiú menekült meg: fehér lovával leugratott a vár fokáról, és semmi baja nem esett.

Az összeomlott vár maga alá temette a dölyfös nagyúr rengeteg kincsét is. Az omladék alatt, nehéz vasajtó mögött van ma is Zeta tengersok kincse. Ez a vasajtó minden évben egyszer megnyílik, Szent György napjának éjjelén…

Sok száz esztendő múlt el Zeta várának összeomlása óta, s Szent György napján sok ember próbált már szerencsét, de aki egyszer bement a vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerették volna, hogy a tenger kincset egyszerre hozhassák ki. Ám mire összeszedték a sok kincset és kifelé indultak, a vasajtó már bezárult, s többé nem látták az áldott napsütést.

Élt azonban 200 évvel ezelőtt egy Botházi nevű ember, aki elhatározta, vele nem fog megtörténni ugyanaz, mert ő csak egy tarisznya aranyat hoz majd ki. Eljött Szent György napja, éjfélkor szörnyű nagy lángokat vetett a vasajtó és mindjárt ki is nyílt, rettentő dübörgéssel. Botházi ott volt idejében, be is lépett nagy bátran. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: a nagy pince tele volt arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a csillogástól. A nagy halom kincs tövében Zeta lányai aranyhímet varrtak. Serényen nekifogott és egykettőre telemarkolta tarisznyáját arannyal. De a kapzsiság ördöge nem hagyta nyugton, lekapta fejéről a kucsmáját és telemerte azt is. Aztán még a zsebébe is gyömöszölt két marék kincset. Csak akkor tért észhez, amikor a lányok megkérdezték, velük akar-e maradni. Futott ki a pincéből, ahogy csak bírt. De éppen akkor, amikor fél lábbal már kilépett az ajtón, nagy robajjal becsapódott a vasajtó s odacsípte a másik lábát. Kihozta a kincset, de egyik lába ott maradt. Meggazdagodott Botházi, de nem volt Isten áldása rajta: ahogy jött, úgy el is ment a sok pénz, s Botházinak nem maradt semmije, csak csúfneve: Sánta Botházi.

Azóta békén varrhatnak aranyhímet Zeta lányai, nem háborgatja őket senki.

Petőfi Sándor - Nemzeti dal

2011-03-12T09:00:00.002+02:00

Petőfi a verset 1848. március 13-án, két nappal a forradalom kitörése előtt írta, eredetileg arra a népgyűlésre, melyet március 19-ére tervezett a pesti ifjúság. A bécsi forradalom hírére azonban felgyorsultak az események. 15-én először Pesten, a Pilvax kávéházban olvasta fel a verset.

A "Nemzeti dal" első nyomtatott példánya, Petőfi Sándor keze írásával:
"Az 1848 március 15.-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott
példány, s így a Magyar szabadság első lélekzete.
Petőfi Sándor"

A Nemzeti dal a 12 ponttal együtt az első volt, amit a szabad sajtó kinyomtattatott az elfoglalt Landerer-nyomdában (Petőfi egyébként ide elfelejtette magával vinni a verset és emlékezetből diktálta le). A versből több ezret szétosztottak a nép között.
A hagyomány szerint Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva elszavalta az egybegyűlt tömegnek a Nemzeti dalt, Petőfi azonban visszaemlékezéseiben nem említi a múzeumot azon helyek közt, ahol elszavalta a verset; itt feltehetőleg beszédet mondott, csak az utókor emlékezetében állt össze a múzeumlépcsőn verset szavalás legendája.
A Nemzeti dal műfaját tekintve induló, karddal. A szöveg dialógusként jeleníti meg a költőt és a mondataira felelő tömeget az újra és újra visszatérő refrénnel. A párbeszéd jellege annyiban módosul, hogy a megszólító és megszólított nevében egyaránt többes szám első személyű igealakokat használ.
Hangneme, mozgósító felhívása alapján a kiáltványversek sorát is gazdagítja. A Nemzeti dal egy alkalmi vers, egy meghatározott eseményre, alkalomra íródott.
A mű tematikailag alapvető ellentéteken épül. A költő a dicső, fényes múltat, a szabadságot állítja szembe a jelen szégyenteljes rabságának ábrázolásával. Majd ezt követően utal a jövőre, a feladatra, amely nem más, mint e rablánc lerázása.

Wass Albert: Nyírő József és Tamási Áron vitája

2011-03-09T08:44:00.004+02:00

Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.

Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.

Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely.

Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. "Csakazértis székely!" dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott.

Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. "Csakazértis ember!" felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott.

Aztán csak nézték egymást. "Székely!" mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. "Ember!" adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. "Székely!" mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. "Ember!" felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra.

Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment.

Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.

Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. "Megfeledkezett a színházról?", kérdezte.

Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. "Dehogyis, kicsi lelkem", felelte vidáman a feleségének,"csak belemelegedtünk a beszédbe,s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk". S már föl is állott nagy igyekezettel.

Áron fölnézett reá az asztal mellől. "Azért harag nincsen?" Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s ránevetett.

"Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron". Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.

Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. "Micsoda ember", mondta bámulattal a hangjában, "kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja".

Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt.

Nyírő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással.

Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: "Hát megjöttél, Áron". "Én meg" feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.

Wass Albert