...és mások

A román filmek további haladására ismét nincs jobb bizonyítk, mint filmjeik 2010-es topfesztiválokon való diadalmenete. Az Ünnepek után című dráma Cannes “Un certain regard” nevű kifutópályáján kapott hangos sikereket, majd itthon meghirdetett novemberi premierje annál csöndesebb volt. Lehet, hogy ez a sors vár a Fütyülök az egészre című börtönmozira is, ami a tavalyi Berlini Filmfesztiválon a zsűri nagydíját kapta (ugyanazt, amit idén Tarr Béla). A rendező Florin Serban először állt a kamera mögé, többnyire mégis kézben tartotta az ügyet.

Az írás a Filmtekercs Fényportálon folytatódik.

...és mások

Szóval itt van ez a film, ami olyan, mint az eső; a franc se kérte, de megjött. És hiába akarja az ember elkerülni, nem tudja. Ha ernyőt tart a feje fölé, hát belelép a pocsolyába. Na jó, ne legyen ennyire sötét a kép, nyilván nem véletlenül kapott 12 Oscar-jelölést. Kérdőjel.

VI. György (Colin Firth) még nem volt király, csak yorki herceg, amikor 1925-ben első rádióbeszédében iszonyatosan lebőgött. Kiderült népe számára, hogy dadog. Nem kicsit. Számos próbálkozás után a kissé bogaras és öntörvényű Lionel Logue (szó szerint beszélő név; Geoffrey Rush) tűnik a megfelelő szakembernek. Logue nem is logopédus, hanem valami terapeuta, aki a dadogás okát keresi, és azt legyőzve teszi túl páciensét beszédhibáján is. A film végén mintegy keretet adó második rádióbeszédben (ami királyként az első) a háborúba belépő angoloknak szól, egy népének erőt adó király mondja. Ezzel válik a brit nemzeti ellenállás és akaraterő ikonjává.

Ez a szépen megszerkesztett, körzővel, vonalzóval megrajzolt keret adja a film egyik erősségét. (Már-már A királynő című film majd’ tökéletes könyve látszik, gyengébb kiadású utódja azért néhol egyenetlen.) Nem beszélve a csontvázat megtöltő tartalomról. A királyi élet kulisszáiba rengeteg – minőségében széles spektrumot lefedő – film igyekszik betekintést adni, és bőven akad olyan is, amely az utca embere és a királyi család stílusa közötti különbségből akadó humort is jócskán kiaknázza. Ezt a pedált nyomja tövig David Seidler forgatókönyvíró a takaros, de szerény körülmények között élő, sőt, kissé faragatlan Logue karakterével, szembeállítva a király tartózkodó és a westminteri apát pökhendi stílusával. Nem kicsit magas labda és ritkán adódó lehetőség ez a színészeknek. Colin Firth, Anglia ünnepelt sztárja és állócsillaga, gyakori név a legtöbb rendező kívánságlistáján; az elmúlt időkben évente 4-5 filmje jön ki és kerül a mozikba. Geoffrey Rush éppen az ellenkezője: A Karib-tenger kalózai sorozaton kívül mostanában csak az láthatja, aki nagyon szeretné (München, Candy, Elizabeth: Az aranykor). Persze megéri. Megéri itt is – kettejük játéka, tökéletesen átélt ellenpontozott alakja adja jeleneteik érdekfeszítő jellegét, teszi felejthetetlenné azokat. Külön-külön (értsd: olyan jelenetekben, ahol nincs jelen a másik) már ők sem olyanok. Az Erzsébet királynét alakító Helena Bonham Carter is megemlítendő, de a két férfi mellett borítékolva volt a kontrás szerepe.

Eddig a jó hír. A rossz az, hogy ennyi nem ér meg 12 Oscar-jelölést. Jó esetben négyet (három színész és forgatókönyv), ha hozzávesszük a zenét, a művészeti rendezést (vagy hogy a fenébe hívják magyarul az “art directiont”) és a jelmezt, még mindig csak hatnál járunk. A rendező, Tom Hooper – érezve talán, hogy “beleülhet a készbe” – nem volt kellően motiválva, nem látni az ő személyiségét a filmben, nincs egy olyan kameraállás, amire örömömben vagy meglepettségemben felsóhajtanék; valójában A király beszéde egy cukormázba vont pompa. Ahol a jó elnyeri méltó büntetését. Nem kell félni, a gondolkodástól nem fogunk összeesni, cserébe kapunk pár szép autót, ruhát és kastélyt, milliőt. Két órányi társadalmi rangot. Némi eleganciát, bár nem hinném, hogy a királyi család repes a boldogságtól. Ahogy a 9 éve elhunyt Erzsébet anyakirálynő kívánta a film eredetijéül szolgáló színdarab sorsát: mutassák be, de ha lehet, ne az én életemben!

...és mások

Adva van egy megtörtént eset, egy létező ember. A valóságban, a visszaemlékező könyvben és jelen filmben is Aron Ralston (James Franco), aki hétköznap átlagos munkába járó fiatal, hétvégén viszont beveti magát az autóba, és meg sem áll a Sziklás-hegységig. Mountain bike, hegymászás, úszás, futás, mindegy, csak mozogjon, és levezesse a hét feszültségeit. Az egyik ilyen hétvégi kiruccanás azonban rosszul sül el – egy félresikerült kapaszkodás után méretes szikladarab szorul be a falak közti, éppen embernyi széles résbe.

Az írás a márciusi Képmásban folytatódik.

...és mások

Natalie Portman a Fekete hattyúban

Kritikaírás közben gyakori vendég az önkontroll; cikkíró legkevésbé se legyen szubjektív, és ne tüntessen el a süllyesztőbe vagy emeljen a mennybe művet a pillanatnyi hatások, jó vagy rossz hangulat illetve a szomszéd főztje miatt! Nincs rosszabb egy kritikánál, amire másnap nem ismer az ember. A Fekete hattyú persze más. Ott el lehet engedni magunkat, hiszen nincs az a másnap, amitől úgy kellene félni.

Mert a Fekete hattyúra tényleg minden jelző kevés. Egy erős kezű rendező, három brilliáns forgatókönyvíró, egy szemet kápráztató operatőr, három felejthetetlen színészi alakítás (mondjuk úgy, legalább három), egy egészen kerek, önmagába záródó, tökéletesen megrajzolt világ, mitológiai erejű pokoljárás. Nem túlzás azt állítani, hogy az ilyen filmek miatt, amelyből jó, ha 3 évente egyet lát az ember, ettől van az érzésünk, hogy még érdemes moziba járni.

Az írás a februári Képmásban folytatódik.

...és mások

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra.

Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának.

Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak „börtönrácsainkon” át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

...és mások

Mert a cél, a zene és az alkotó ugyanaz. A Balkán fanatik dallama ismét megjött, s ugyanúgy a magyar feltalálók, mérnökök, tudósok világhírű termékei. A befeketetőket is megcélozni kívánó kisfilm azonban most már előrébb merészkedik a negyvenes éveknél, ahol az előző film sajnálatos módon megrekedt.

Számomra még így is hiányzik a prezi.com vagy éppen az AutoCad, amit 4:56-nál megérkezni véltem, de “csak” a Leonar3do jött, a 3D megrajzolható virtuális valóság egy fiatal, huszonéves magyar fiútól, Rátai Dánieltől. Ja és a nagyon felejthető slusszpoén a végén: a világ legszebb lányai – a magyarok. Felejtsük már el ezt a hülyeséget!

Összességében tehát kicsit vérszegényebb, történetében szétszórtabb, kevésbé látványos filmet kaptunk másodszorra. Ahogy ez az ismétlésekkel lenni szokott. De azért ne legyünk szárnyaszegettek: repülj, madár!

...és mások

Furcsa, bolond világ ez – adja sorban szereplői szájába a Félreérthetlen Igazságot Lukas Moodyson, svéd filmrendező szereplői szájába, s ez egy kissé elrettenti a mozinézőt az egészséges élvezettől. A világ egyik felében, New Yorkban üzletember apa és sebészorvos anya, egy szem szép kislánnyal, rettentő szimpatikus és nem utolsó sorban irigylésre méltó család. Gondoljuk elsőre, ha néha átkapcsolunk a föld másik végébe, a new yorki kislány thaiföldi babysitterének otthonmaradt gyermekeihez. Anyu pénzt keresni jött a remény országába, nem is kérdés ez. Nem ismeretlen a fogalom, és még csak nem is kell a Fülöp-szigetekre menni érte, pláne nem szeméthegyen turkáló vagy az utcán magát éjszaka áruba bocsátó kisfiúkat mutatni. Még ha Svédországból ez a dolog szokatlan is lehet.

A szöveg december 23-tól a Filmtekercsen folytatódik.

...és mások

Kattints a képre a nagyobb méretért!

• Maga az oldal a Harvard Egyetem kollégiumából indult, New Yorkból, és a mai napig is – globalizáció ide vagy oda – látszik az USA keleti part – nyugati part ellentét. Mondhatni, a Facebook hamarabb hódította meg a világot, mint saját hazáját.
• A Facebook azért továbbra is a fejlett világ – Észak-Amerika, Európa – játékszere. Ezentúl van néhány érdekesen kiemelkedő ország, mint Fülöp-szigetek, Indonézia vagy India, de Afrika például egyenletesen elég gyér.
• Brazília köszöni, nem kéri. Ott van nekik az Orkut, a világ nyolcadik csodája. Kérdés, hogy kattanhat rá egy ország valamire, amire senki más.
• Ausztráliának csak keleti partvidéke van, Dél-Afrikának és Lengyelországnak csak déli, Németországnak meg csak nyugati oldala van.
• Apropó Németország. Megdöbbentő, hogy egy 13 évvel az egyesítés után készült szolgáltatás is így meg tudja még bontani az országot. Már rég megvolt az egységes Németország, de még mindig látszanak különbségek.
• Két ország még mindig rajtaül a szocialista szellem vasútján: Oroszország és Kína. Ők talán ezt a posztot sem olvashatják.

...és mások

Huszas éveiben járó fiatal barátom lepett meg múltkor a gondolattal, hogy ő bizony néha visszasírja tinédzser korszakát, amikor még mindent nagyobb érzelmi beleéléssel tapasztal az ember. És valóban, idősödve egyre kevésbé rezdülünk meg dolgokon, és elfelejtjük, jelentéktelen apróságnak tartjuk azt, amin egyszer-másszor éjszakákon át nem tudtunk aludni.

A cikk a januári Képmásban folytatódik. Addig egy előzetes.

...és mások