A helyes cím ezzel szemben:

http://kispad.hu/index.xml

Az általad olvasott csatornán nem közvetítünk több feedet, így ha továbbra is szerenél olvasni minket - amit őszintén remélünk - vedd fel feedolvasódba a fenti címet.

Elnézést az esetleges kellemetlenségért.

kispad

Két dolog lehet. Vagy a Sony Ericssonnak annyira megtetszett amit a k800i-ről írtunk, hogy az együttműködésünk lezárulta után külön értesítés nélkül frappánsan egy tévéreklámba bújtatva köszönte meg a tesztet - vagy véletlenek márpedig léteznek, és határozottan szórakoztatóak.

Nem, ismétlem, a w850i-hez semmi közünk, én őszintén szólva azt se tudtam, hogy létezik. Ez nem egy bújtatott blogreklám - az olyat egyébként se szeretjük.

(Forrás: Agent W és Sztahanov)

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 15. szerda

Nem, kivételesen nem arról akarok írni, hogy mennyi jogvédett tartalom van a YouTube-on, és hogy mibe fog ez kerülni a Google-nek - megteszik ezt mások is helyettem. Ez a levél viszont a fentiek fényében legalábbis ironikus - felszólítják a TechCrunch-ot, hogy távolítsák el a sitejukról azt az oldalt, ami segíti a YouTube felhasználókat videók saját célú letöltésében. Ez nagyjából olyan, mintha egy weboldal azt próbálná meg letiltani - technikailag vagy jogilag -, hogy a rajta szereplő képeket saját használatra lementhessem. Vicces.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 15. szerda

Megint hozott anyagból kvízelünk, rögtön kettőt is. Az egyiket szaboat dobta be az üzenő füzetbe, és a hallásunkat vizsgálja - nekem 75%-ot sikerült elérnem elsőre - a másik a BoingBoingról jött, és látás terén zúzza porba az önbecsülésünket. Az idecitált képnél feladtam, de előtte például a kopott házfal nagyon sokáig szivatott, utólag teljesen érthetetlen módon. Jó küzdést!

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 15. szerda

Egy egész boltot csak réteskereskedelemre alapozni merész üzleti elgondolás lehet - a Batthyány utca elején levő kis kimérés sem merte meglépni: sorakozik még pár apróság is a táblán a házirétes alatt. Belépve persze rögtön látszik, hogy a lényeg azért a rétes, nem is kevés variációban, ahogy arról a bejárati ajtó melletti fagylaltválaszték-szerű tábla is tájékoztat.

Ráadásul a gyártáskor kialakított tíz sor kevésnek is bizonyult, az összes túrósvariáció (szőlős, mazsolás, ananászos, talán még barackos is) például kapásból lemaradt. Egy klasszikus mazsolás-túrós és egy merészebb diós-meggyes mellett döntök, plusz - ha már van - presszókávé. Kistányér, tükörfal, három szék, könyöklő - nem a legkényelmesebb hely, de nem is ittfogyasztásra rendezkedtek be: az ottlétünk alatt megfordult vásárlók mind csomagoltattak.

Rétesből nem a nagykönyvben megírt, mikrométer vastagságú száraz roppanós rétegekből összeállt tésztájút viszik, hanem a picit puhább, vastagabb, de nekem valahogy jobban is ízlő iskolát. Ráadásul - bár egy őszinte felirat figyelmeztet rá, hogy a meggyben magok is előfordulhatnak, és ezért előre is elnézést kérnek - fogaim is maradéktalanul túlélték a kalandot. A kávé tisztességgel letudott kötelező kör, végülis persze, nem ezért jöttünk.

A kiszolgálást muszáj még megemlíteni: a szó szoros értelmében vendéglátás. Bár először jártam ott, mintha törzsvevő lettem volna, végig mosoly, "kis porcukrot rakhatok rá?", helyeslés után "rakom, és szóljon, ha elég", a végén teljesen őszintének tűnő "hogy ízlett?", meg vagyok véve, sajnos, mert nem esnek kimondottan útba, így viszont kénytelen leszek visszajárni.

Értékelés (0-7): 7, még ha valami baj lett volna, se lenne szívem lehúzni.

Batthyány rétesbolt
Budapest, I. kerület
Batthyány utca 14.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 14. kedd

A vicces nevu, es altalunk csak elmeletben konnyen kiejtheto Hohoe varosabol jelentkezem. Megerkeztunk, megszereztuk az elso benyomasokat es lassan tulesunk a nem vart kultursokkon.

Kellemetlen hely a hajnali Ferihegy. A most eletbe leptetett uj biztonsagi eloirasokra tekintettel - amelyek szerint egy ember osszesen egy deciliter folyadekot vihet fel magaval a gepre, es ebbe mar a sajat nyalat is beleertik - szigorubbak az ellenorzesek es ezert meghosszabbodott a check-in ideje, igy tanacsos egy oraval korabban erkezni, mint ahogy az ember regebben szokott.

Esetunkben ez 4 orat jelent. Alig van nyitva valami, a check-in pult peldaul nem tartozik kozejuk. Hire-hamva nincs a beigert tomegnek, egy charterjarat beugratott utasai kokadoznak csak az indulasi szinten, tobben kozuluk eppen ujragondoljak, hogy mennyire volt jo otlet legolcsobb ajanlatot valasztani.

Felfedezem viszont, hogy a Lufthansa immar hozzank is kihelyezett ket bejelentkezo automatat, na vegre. A kezelofeluleten meg nem valszthato ki a magyar nyelv, ami ugyan semmitol nem tarthat vissza bennunket, viszont Budapesten nem tul elegans megoldas, foleg, ha eszembe jut, hogy a tavasszal Hongkongban a repteri bankautomata magyarul nyomtatta ki nekem a bizonylatot.

Na mindegy, en meg soha nem hasznaltam ilyen masinat, igy kellemes meglepetes, hogy mennyire klasszul mukodik. Egy perc mulva egeszen Accraig minden beszallokartyank megvan, igy a hatralveo tetemes mennyisegu idot a repteri etkezde interplanetaris araival kuzdve tolthetjuk.

Frankfurtban szallunk at az afrikai gepre. A tranzitban nyilvan pont ugy helyeztek el a Haagen Dazs standot, hogy minden no azonnal eszrevegye, a szabaly alol Kinga sem kivetel. Nem allok ellent, rovidesen kiderulo okok miatt.

A fedelzeten nemet alapossaggal megtervezett kornyezetben nemet inyencseggel elkeszitett ebedet fogyasztunk, majd egy botranyosan rossz film kovetkezik: a You, me and Dupree cimu fercmunkat messzirol keruljetek el, en meg egy szekbe szijazva sem vagyok hajlando vegignezni.

Egyszer csak megjelenik az ulesunk mellett a stewardessek vezetoje, a purser, es udvarias mosollyal leellenorzi Kinga adatait. Nem tudjuk mire velni a dolgot, a legjobb tudomasunk szerint nem pakoltunk bombagyartashoz hasznalhato anyagokat a csomagunkba, kinos lenne, ha most leszallitananak. De nem errol van szo, a holgy Kinga fele nyujtja a kezeben szorongatott nejlonzacskot, es boldog szuletesnapot kivan neki.

Talalt-sullyedt, az tenyleg ma van. Az olasz pezsgot egyelore nem bontjuk fol, viszont a holgy kovetkezo kerdese az, hogy beszelunk-e magyarul. Mi igen, feleljuk, es kiderul, hogy o is. Zador a csaladneve, lanykoraban koltoztek ki Temesvarrol Nurnbergbe.

Accra elott meg Lagosban is leszallunk, ahol negyven percet kell varnunk a gepben, elvileg meg felallni se szabad, ezert a hulye a szabalyert a szemelyzet ismetelten mentegetozik is. Uj felszallo nincs, a hatralevo rovid idot felig ures geppel repuljuk Accraig.

A feliratok tanusaga szerint Akwaaba repuloter csaladias kis hely, semmi faxni, gyalog megyunk be a geptol a fogadoepuletbe. Egy perc mulva mar orulok, hogy nem kezdtem el hoskodni az akwaaba nevvel, ugyanis ez nem a repter neve, hanem a 'welcome' szo forditasa az egyik ghanai nyelven. A csomagokra varva afrikaiasodik a hangulat. A fontos utasok hordarjai odamennek ahhoz a lyukhoz, ahonnan a borondok elobukkannak a futoszalagon, es hangos kiabalassal meg nemi megvesztegetessel elerik, hogy a rakodok a nagy arcok csomagjait szedjek elo eloszor es kuldjek ki a lyukon. Ugyes trukk, ilyet meg Indiaban sem lattam.

Idokozben beesteledik. Odakint a kulteri vilagitas igen szereny, a tomegben a fekete arcokat nem is tudjuk kivenni, csak fogsorokat es szemfeherjeket latunk. Ez olvasva trefasnak hangzik, eloben viszont elegge zavaro, napok telnek el, mire hozzaszokunk, hogy a szurkulettol kezdve nem latjuk az emberek arckifejezeset. Azt viszont meg odabent, a fenyben megallapitottuk, hogy minden rassz kozul egyedul a kaukazusi tud igazan nyomorult tekintetet magara olteni, meg akkor is, ha egyebkent jo dolga van. Az afrikaiak meg az azsiaiak valahogy sokkal ritkabban neznek ugy, mintha epp most rugtak volna ki oket a munkahelyukrol egy sms-uzenetben.

A repteren varnak rank. Kati, a kozel harminc eve Ghanaban elo magyar gyongymuvesz fogad bennunket. Nala tolthetjuk az elso ejszakat is, igy eleg kellemes korulmenyek kozott inditunk Afrikaban. Accra egyebkent elso pillantasra sokkal kevesbe tunik fovarosnak, mint ahogy elore elkepzeltem. Bar tobb mint ketmillioan lakjak, inkabb a delkelet-azsiai kisvarosokra hasonlit, sok helyutt nincs is varosi erzete az embernek. Eleg nagy a kosz, az autok esti csucsforgalma pedig komolyan kaotikusnak latszik, plane, hogy a kozvilagitas a legkevesbe sem peldaerteku. Kati vezetesi teljesitmenyet dermedten figyeljuk; impozans magabiztossaggal lavirozik az akadalypalyan, pedig nekunk egyertelmuen tulelesi gyakorlatnak tunik a helyzet.

A szallasra erve meg nekiindulunk, hogy legalabb setaljunk egyet es talan egyunk is valamit, mert a ghanai konyharol sokat es csupa jot hallottunk; am nehany utcaval es nehany szaz fogsorral kesobb a sotetseg kozepen botorkalva ugy dontunk, hogy elhalasztjuk a turat. A porusaink mama mar nem tagulnak tovabb, lassan alabbhagy az izzadas, a szomszedbol atszurodo lagy dobszora alszunk el. Egy honapig megint nyar lesz.

ervin cikke a Kispadon, 2006. november 13. hétfő

Egy hosszú sztorit rövidre vágva a tanulság Amazonos rendeléseknél: ha nem csak könyvet hozatsz, hanem esetleg cdt, dvdt is, akkor célszerű egy eu-s Amazon siteról leadni a rendelést, mert különben úgy jársz, mint Mr. Double B júliusban, vagy én most - mehetek az Orczy térre vámot fizetni. Még sose jártam ott ilyen ügyben, gyanítom az is postérett lesz - meglátjuk.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 13. hétfő

Kivételesen nem egy saját darab, de nekem tetszett, miért zárnánk ki? Webes logókat kell felismerni, öt rossz között az egy helyeset, ami nehezebb, mint első ránézésre tűnik. 02:38:14-gyel a játékosok 13.14%-ába sikerült felküzdenem magam elsőre, hát ti?
(Forrás: BoingBoing)

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 13. hétfő

Két dolog lehet. Vagy ez a Mozilla kiegészítés tényleg egy valós, működő dolog, és az amerikai védelmi minisztérium dolgozóinak kódkártya-olvasóit nyilvános extensionökkel készítik fel a firefoxszal történő együttműködésre - vagy valakinek támadt egy nagyon merész ötlete, és azzal próbálkozik, hogy ilyen kártyaadatokat és egyéb jelszavakat gyűjtsön befolyásos, de webes biztonságban hihetetlenül alulképzett kormányzati dolgozóktól. Ráadásul még egy digitális aláírásra se futotta... Szerintetek mi ez?
(forrás: pblue)

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 11. szombat

Megint sorozatkritika, a Weeds után most a Dexter. Ahogy a Weeds egy viszonylag elhasznált alaphelyzetből hozott ki egy nagyon jó, szerethető sorozatot (az első évad utolsó részében egyébként egy gigacliffhangerrel), úgy nem sikerült a Dexternek egy elég jó ötletet készpénzre váltania. Adva van ugyanis egy sorozatgyilkos szépfiú, aki főállásban a floridai rendőrség gyilkossági helyszínelője. Eddig jó. Az viszont morálisan szinte mentesíti emberünket, hogy vérszomját csak csúnya gonosz embereken éli ki. Na innentől lejtmenet: néhol teljesen pocsék szinészi játék, a sztoriban alig van okos nyomozgatás, inkább a véletlen segíti embereinket, és ha még ez sem lenne elég, a főhős folyamatosan fejben monologizál tenyérbemászóan béna szövegekkel megfejtve a körülötte levő világot. Az "I'm not a monster. I'm Dexter"-nél feladom, ezt minden alapötlet ellenére inkább pihentetem kicsit.

Értékelés (0-7): 2.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 11. szombat

Ha Antarktiszt nem számítjuk, és most nem számítjuk, mert csak úgy jön ki a mondat, akkor Afrika az utolsó kontinens, amelyre ezidáig még nem sikerült betennem a lábamat. Ám a dolgok mostani állása szerint ez a felháborító hiányosság már csak holnap estig éktelenkedik az életrajzomban.

Vár ránk az egyik legbarátságosabbnak tartott afrikai ország, amelyről máris megtudtunk egyet s mást, pedig még nem tudunk semmit. Meséltek róla a rádióműsorunk vendégei, és áradozott róla a félvér fotomodellünk. Tudjuk, hogy az emberek nagyon feketék, a kaja nagyon csípős, a sárgaláz kórokozója nagyon elterjedt, az agyi malária pedig nagyon kellemetlen. Tudjuk, hogy a mambától a viperáig mindenféle mérgeskígyó szívesen és nagy számban lakja a vidéket. Ezek után ugyan mi tarthatna bennünket itthon?

Három hetesre tervezzük az utunkat Kingával, amiből az következik, hogy sajnos nem leszünk itt, amikor a jelenlegi skandináv nyiroknak vége szakad és beköszönt a gyönyörű magyar november. De a Télapóra már igyekszünk hazaérni.

Az írás címében szereplő szám azt a reményt közvetíti, hogy jön még 1-es és 2-es cikk is, sőt több. Ha az ottani informatikai felszereltség is úgy akarja, akkor legközelebb már odakintről jelentkezem.

Sziasztok!

ervin cikke a Kispadon, 2006. november 9. csütörtök

Frusztrált olvasónk jelentkezett az Üzenő füzetben. Durva hibát talált a Google Mapsben, rossz név rossz helyen, el se merte mondani nekünk, hogy pontosan mi és hol, de a Google-nek szívesen szólt volna. Hova írjon? Gondolta, nem kérdés, majd megkeresi a Google-ön.

Hát nem találta! Tudtok neki segíteni?

ervin cikke a Kispadon, 2006. november 9. csütörtök

Nem újdonság, mert eddig is elérhetőek voltak a most baloldalt lent megjelent listák, csak kicsit eldugtuk őket - egészen mostanáig. Ezentúl tehát ha néznétek vagy olvasnátok valamit, esetleg ennétek - otthon, vagy házon kívül -. nem kell keresgélni, ott van kéznél az összes film-, könyv- és étteremkritikánk, receptünk, valamint bónuszként egy oldalon valamennyi eddigi mobil videós bejelentkezésünk is.

Ha valami kimaradt volna anno, most lehet pótolni.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 9. csütörtök

mobiltelefonról

ervin cikke a Kispadon, 2006. november 8. szerda

Erről az étteremről egyszer már írtunk, igaz, akkor csak a helyesírási hibáktól terhelt szórólapjáról ejtettünk szót. A Kispad megkerülhetetlenségét mutatja, hogy az éttermet üzemeltető társaság marketingigazgatója erre udvarias levélben keresett meg bennünket, Magyarországon meglehetősen szokatlan módon teljes felelősséget vállalt a rettenetes kiadványért, egyúttal meghívott, hogy az étterem főztjét is próbáljuk ki, hátha az némileg árnyalja a képet.

A meghívást nem fogadtuk el, mert az a most következő cikkünk objektivitására is árnyat vethetett volna; ehelyett némi spéttel a saját zsebünkre, inkognitóban látogattunk el a helyre.

stsmork: Mindjárt a bejáratnál elbizonytalanodunk: az étterembe vezető ajtónyílás egy félreeső sarokban, közveltenül a lift mellett van, megtévesztésig úgy néz ki, mintha ez lenne a teremgarázsba vezető lépcsőház bejárata. Mi azonban bátran belépünk és lemegyünk a lépcsőn, kikerüljük az üres ruhatárat, és így végre az étterembe jutunk.

Nem tudtuk előre, hogy mire számítsunk; vajon ez egy olyan hely, ahová a komolyzenei koncertek után előkelő hölgyek és urak szmokingban meg estélyiben járnak pezsgős vacsorákra, vagy az épületben dolgozó zenészek üzemi menzája, e két véglet között valami, esetleg egyszerre mind a kettő. Első ránézésre nem tudjuk eldönteni, nekünk úgy tűnik, hogy az étterem némi identitászavarral küzd. A termen mindenesetre látszik, hogy nem étteremnek szánták: a tervezés során valahogy fennmaradt pár négyzetméternyi hely, amiről azután valakik utólag úgy döntöttek, hogy ez étteremnek pont jó lesz.

Észrevetetjük magunkat az egyik pincérrel, és vezényletével leülünk egy szabad asztalhoz. (Eddig ugyanis tétován ácsorogtunk.) Elhelyezkedés után a szomszéd asztaltársaságban felfedezzük a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Főzeneigazgatóját (nehezen ismerem meg, a CD-k borítóján sokkal fiatalabbnak látszik); ez egyértelműen a művész büfé irányába pozícionálja a helyet.

Levesként egészen figyelemre méltó szoljankát kapok: hús, kolbász, virsli, káposzta, ecetes uborka karikák, masszív ízek, ahogy kell. Igazi gyomortöltő, álmosító táp. Az étlap szerint ez a főzeneigazgató úr kedvence, és könnyen lehet, hogy a főzeneigazgató úr kedvencéből a díszvendégeket is megkínálják, mert amikor egyszer egy előadáson láttam, hogy ott volt a főpolgármester is, a szünet utáni részben szegény már igencsak küzdött az ámosság ellen.

Főételnek valami könnyűt szeretnék, ezért csirkemellbe göngyölt miegymást rendelek, párolt zöldségekkel. Nem csalódom, a csirkemell-tekercsek finomak, és a friss brokkolit is úgy főzték, hogy az íze megmaradt.

Mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy a konyhában kellemesen csalódtunk, bár azt nem tudtuk eldönteni, hogy a hely pontosan hová is szeretné pozícionálni magát, mindenesetre további sikereket kívánunk nekik!

Értékelés (0-7): 5.

ervin: az stsmork által garázslejáratnak, eszpee által pedig vécéajtónak titulált, és mindkét hasonlatnak megfelelő bejárat előtt egy kihelyezett menü segíti a hozzánk hasonlóan elbizonytalanodott vendégeket. Szomorú ez a kezdés, mert egyfelől az ételek minőségét nyilvánvalóan nem befolyásolja, másfelől viszont rendkívül kínos megoldás, hogy egy ilyen reprezentatív helyre, mint a Művészetek Palotája, úgy helyeztek el egy éttermet, hogy előtte nem találták ki a helyét (ha ez ki van találva, akkor kérem a felelőst, hogy ezt viszont utólag ne vállalja fel).

A menü áraiból egyértelműen az derül ki, hogy az étterem a külcsín terén jelentkező kihívásokkal dacolva jóval a kantinkategória fölé árazza magát. Odabent nemcsak a szomszéd asztalnál találunk egy Kocsis Zoltánt, hanem az étlapon is még kettőt: az egység ugyanis figyelemre méltó konformitással egy fogást Kocsis Zoltánnak, egy másikat pedig "a főzeneigazgató úrnak" dedikált.

"Itt a legkifinomultabb ízlésűek is megebédelhetnek vagy megvacsorázhatnak" - állítja a Művészetek Palotája honlapja. A szerkesztőségi csordaeffektust leküzdve én nem szoljankát, hanem töklevest rendelek, ami nem egetverő, de egyértelműen finom. A már meghozott italok is egytől egyig a megfelelő hőmérsékletre vannak lehűtve. Főételnek egy drága mulatság mellett döntök: kíváncsi vagyok, mi történik, ha a végletekig élezzük a kontrasztot a tányéron érkező elit finomság és a körülöttünk uralkodó, paravánnal-leválasztott-általános-iskolai-előtér hangulat között.

A borjú, mert azt rendeltem, remekül van elkészítve. Menet közben a felszolgáló is leküzdi a kezdeti bénázását, és immáron gördülékenyen szolgál föl. Mi több, a fizetési szándékunk jelzése után iziben ott terem a kollégája is a mobil kártyaelfogadóval, pedig ez a művelet néhány másik hazai étteremben hosszas előkészületeket szokott igényelni.

Felemás érzésekkel távozom. Azt hiszem, egy fizikai értelemben véve rendes étteremben kifejezetten elégedett lennék, mert a szakácsok kitettek magukért. Viszont egy ilyen impozáns épület proletár alagsorába száműzve még szépen terített asztal mellett sem lehet 7 pontosat enni. A borzasztó széket tekintve még hatosat se.

Értékelés: 5.

eszpee: azok az átkozott székek. Nem tartom magam kimondottan túlsúlyosnak, és nem is szeretem, ha egy étteremben erre próbál célozni egy ülőalkalmatosság - pedig most pont ezt teszi, a két karfa eleje úgy kanyarodik vissza, szinte egészen elém, hogy csípőtájon beszorulok, felállni nem lehet belőle könnyen, így szereptévesztetten helyettem ő ül rá az egész étkezés hangulatára. A desszertrendelést simán bukták emiatt.

Kóser szilvával próbálom kényelmesebbé tenni a helyzetet, de semmi maradandó élmény, persze legalább van. Csapolt sör is ha jól emlékszem négyféle, ez is ritka, és igen, ezt is kár, hogy említeni kell. Minegy, ez messzire vezet, menjünk inkább tovább. A szoljankáról stsmork már megírta amit lehetett, nekem is nagyon rendben volt, tiszteletem a főzeneigazgató úr ízlésének.

A főétellel viszont gondban vagyok. A kritika írásához képest alig egy hete jártunk az étteremben, és az a szomorú igazság, hogy semmire nem emlékszem belőle. Mondjuk ez is információ: azt mindenképpen kizárhatjuk, hogy maradandó élményt okozott volna az étel - bármilyen előjellel. A köretet sikerült rekonstruálni szerzőtársaim segítségével, kicsi kerek krokettek voltak - pommes dauphines, ha ez mond valakinek valamit -, de az előzőek fényében ez talán mindegy is. Igérem, legközelebb jegyzetelek.

Értékelés: 5, a leves miatt még akár vissza is mennék, ha lecserélnék a székeket.

eszpee cikke a Kispadon, 2006. november 8. szerda

Egy jászsági kisvárosban hallottam a következő megkapó történetet. Egy helyi vállalkozó – nevezzük Zolinak – forgácsolóüzemet működtet, munkát adva néhány helybelinek. Az üzemmel szemben van egy étterem is, amely szintén a vállalkozó tulajdona. Zoli kitalálta, hogy jutányos áron heti menü rendszerű ebédet ad az étteremben a nála dolgozóknak, amivel mindenki jól jár: a munkásai is emberi körülmények közt ehetnek rendes ebédet, és az étterem forgalma is növekszik.

Eleinte működött is a dolog, mígnem egy napon az egyik munkás kijelentette:

Nehogymá még az ebéddel is a Zoli zsebét tömjük!

Erre a többiek is fellázadtak. A munkások nagy része ezután nem volt hajlandó az éttermi menüre befizetni, a maradék miatt meg nem volt már érdemes menüt főzni. Az emberek ebédszünetben most a műhelyben eszik az otthonról hozott parizeres zsemlét (azok is, akik szerettek volna továbbra is az étterembe járni). Az öntudatos munkásság ismét súlyos csapást mért a kizsákmányoló kapitalistákra, a világ pedig megint egy picit jobb hely lett.

stsmork cikke a Kispadon, 2006. november 8. szerda