Pedig megannyi feledhetetlen kézi, röplabda, vagy kosár csatát megélt a BUSZACSA és annak lelkes közönsége, ide mindig szerettek jönni a nemzei csapatok, elég ha csak a legutóbbi magyar-német női kézilabda EB-selejtezőre emlékszünk vissza. Csendben jegyzem meg, a telt ház ellenére a kulisszák mögül akkor is lehetett egy-két elégedetlen hangot hallani a pálya egyenetlenségéről.

Tavaly még a megyéhez tartozott, január elsejétől a kormányhivatal vigyázó szemei felügyelik a csarnokot, de hallani arról, hogy folynak a tárgyalások Nyíregyháza önkormányzatával az esetleges átvételről. A részletekről még hivatalos tájékoztatást nem adtak a felek, de egy biztos: a megyebeli, vagy a megyeszékhelyen élő emberekeket nem az érdekli, hogy ki a tulajdonos, hanem csak az, hogy minél több színvonalas sportrendezvényen, koncerteken tapsolhasson. Ehhez pedig nem nagyon lehet már tovább halogatni a felújítást.

Csak arról nem beszél senki, hogy a demagóg ígéretekért, az állampolgárok szavazatainak megvásárlásáért, és azért, hogy több millióan alternatíva híján nem tudnak a pártok közül választani, ki a hibás. Nem éppen az egymással hadakozó politikusok, akik kampányidőszakban mindenfélét ígérnek, valódi programjukról viszont szinte semmit nem tudni? Várom a törvényt, ami a kampányidőszakban hazudó politikusokat tartja távol az állampolgároktól.

- Hegyi Erika -

Hirtelen viszont országos ügy kerekedett az egészségügyi dobozba zárt világból, boldog-boldogtalan fogott össze géz a gézben a közös célért. Most már legalább ott pihen a rendeltetési helyén a kötelező kellék, amitől nem kevesen igen jól érzik magukat a bőrükben. Szél nem indul fuvatlan. Egy nem szabolcs-szatmár-beregi rendőr egyetlen szolgálat során huszonkilenc alkalommal rótt ki az egészségügyi ládához köthető büntetési tételt. Állítólag ezen lelkesültek be leleményes emberek, aztán aki tehette, gázt adott az információs szupersztráda jóvoltából.

Ügyes… Várjuk a következő patront!

A rászorultság és a hála torokszorító élménye akkor ért először, amikor az egyetem országos hírű klubjában, a KEK-en a szombati nagy bulik előtt ölben vittünk fel húsz kerekesszékes fiatalt a karzatra, hogy a legjobb helyről láthassák az R-GO, a KFT vagy épp az LGT koncertjét. Elsuhant húsz év, de a mai napig rájuk gondolok, ha elégedetlenkedni kezdek a sorsommal, mert sok a munka, mert nyomaszt a lakáshitel, és mert későn érek haza, és nincs idő a szeretteimre. Mert ez mind igaz, de azért mégis…

Itt élnek közöttünk, de nem mindig velünk: le-, vagy inkább elmaradozva próbálják megtalálni helyüket, igyekeznek hasznossá tenni és elfogadtatni magukat. Naponta békélnek meg sorsukkal, és ahányszor csak tükörbe néznek, el kell mormolniuk a túlélés „nem adom fel” fogadalmát. A „citius, altius fortius” jelszava nekik más dimenziót jelent, mert soha nem fognak olyan gyorsan, olyan magasra és olyan erővel jutni oda, ahová a hozzájuk képest mások egyszerűbben tehetik ezt meg.

A munkaerő piacán a termelékenység és hatékonyság számítói nem velük számolnak elsősorban, miközben esélyegyenlőségről harsog ország s világ. Az esélyek kiegyenlítéséhez pénz kell, s mialatt az iparilag legfejlettebb országok a gazdasági növekedés, egyensúly és munkahelyteremtés mellett tesznek hitet, a pénz valójában a világ folyamatos újrafelosztásának taktikai csatáiban semmisül meg. Adósságtól fuldokló kis hazánkban pedig 200 millió forintot markolhat fel egy állami cég bukott vezére, mert korábban eljárásjogi hibával rúgták ki cirka 6 millió forintos állásából. Mennyi jobb helye lenne az adóforintoknak – és soha ne feledjük: bármikor, bárki átkerülhet arra a bizonyos másik oldalra.

Irassa be a közeli általánosba, ahol általános jelenség a lógás, a lopás, a tanárverés és a diákverekedés, mert rengeteg a problémás, neveletlen (és talán nevelhetetlen) ”háromhás” gyerek, vagy némi plusz erőfeszítést vállalva vigye inkább a szomszédos településre, a legközelebbi, nem hírhedt, sokkal inkább híres suliba, ahol a jó tanulmányi eredményükkel, szorgalmukkal hívják fel magukra a tanító nénik és az iskolaigazgató figyelmét a gyerekek?

Egyetlen szülőt sem lenne szabad ilyen dilemma elé állítani, menekülésre, elvándorlásra, megalkuvásra kényszeríteni, mégis… A kormányzati struccpolitika, az üres szónoklatok és a csődöt mondott integrációs elképzelések csak konzerválták a problémát, amely mára – anélkül, hogy konzervnyitó után nyúlnánk – már messziről bűzlik.

istvan.palicz@inform.hu

A hoppon maradt termelők pedig szívták a fogukat s ha másként nem, a heti piacnapokon próbálták meg valamelyest kárpótolni magukat, nyilván nem alacsony áron. De nemcsak  emiatt remélhető a piactereken az alacsonyabb ár a jövőben, hanem amiatt is, hogy több pénz marad a termelőnél, jobban össze tudja vetni a verejtékét a bevétellel, tud korszerűbb termelési eszközöket beszerezni. Régi fájdalma a magyar parasztembernek az áfa-csalós kizsákmányolás, amely – talán – most valamelyest enyhülni fog. Azért csak talán, mert az érintett felvásárlók bizonyára máris hozzáláttak a kiskapuk felkutatásához, hogy túljárjanak a  törvényhozók eszén. Ezért kell a teljes kifehérítés: én kapom a  pénzt meg a számlát, téged pedig számon kér az  adóhivatal, ha netán megfeledkeznél állampolgári kötelességedről.

Ha engem kérdeznek, utóbbi kettőre van a legnagyobb szüksége a mai fiataloknak, hiszen az utóbbi években, évtizedekben nagyon eltávolodtunk a valódi értékektől. A családi és baráti környezet „nevelő” hatása gyakran többet árt, mint használ, a kereskedelmi tévékből áradó és a világhálón található népbutító, agymosó, hamis erkölcsi és társadalmi értékrendet közvetítő (és istenítő) tartalmakról nem is beszélve.

Sok a hívatlan hívás, a postaládákat csurig töltő szórólap – tettenérhető a pazarlás. Mindeközben megy az össznépi nyúzás-húzás traffipax formájában, fenemód szigorított büntetési tételekkel, lesújtóan súlyos szankciókkal. Az önkormányzat kíméletlen: 10 forintos tartozásra hivatkozva (se szó, se beszéd, csak ellentmondást nem tűrő hangvételű levél) inkasszózta az állampolgár számláját. Erre a jogszabályok minden lehetőségek biztosítanak, azonban az összeg nagyságrendje kicsinyességet sejtet, a drasztikus lépés pedig okkal ütötte ki a biztosítékot az érintettnél. Történik mindez egy olyan világban, ahol állítólag meg lehet élni havi 47 ezerből, ahol rohamosan csökken az üzemanyag ára, ahol gomba módra nőnek ki majd a stadionok, ahol boldog-boldogtalan szakdolgozatok után kutat, ahol ügyesen kifundált adónemekkel próbálnak lelket önteni a vergődő GDP-be. A távközlési adó hosszútávon biztosíthat kincsesbányát, de természetesen ennek a levét nem pusztán a cégek, hanem általuk mindenki csuklásig kortyolgatja.

Javaslom, hogy a kódok után is sarcoljanak PIN-adót, ha pedig el…hibázták, akkor PUK-adót. Nem nevetséges? Sajnos, az a vicc, hogy nagyon is komoly a helyzet.

A másik véglet szintén aznapi élmény: az egyik bulvárlap kürtöli országgá, hogy Joghurt, bocsánat Kefir megérett arra, hogy tollba mondja eddigi életét. Botorság lenne olvasatlanul minősíteni egy megjelenő könyvet, ám őszintén szólva én cseppet sem vagyok kíváncsi a sokak által istenített zenész valószínűleg „valóságsós” stílusú sorait falni. Azért azt nem feledte el megjegyezni, hogy bár lesznek benne jócskán szaftos részek, ezt mégsem botránykönyvnek szánta.

Szóval itt tartunk. A könyvesboltokban a klasszikusok, az értékeket hordozó könyvekkel szemben ott sorakoznak a külsőleg hasonló kiadványba foglalt visszaemlékezések, önéleteket lerajzoló borítóval is összefogott lapok. Egy felnőtt már bizonyára el tudja dönteni, hogy melyik oldal mellé teszi le a voksát, ám azok a fiatalok, akik már a szájbervilág gyermekei, akik a neten, az okostelefonon már alig használnak teljes szavakat, azok mit választanak (ha egyáltalán választanak)?

Sajnos aligha Krúdyt, Móriczot, Mikszáthot, vagy sorolhatnánk. És az, hogy ez ne így legyen, az a mi, a felnőttek felelőssége.

Mikor az Európai Unióhoz csatlakoztunk 2004-ben, az egyik jelentős eredményként azt hangoztatták a szakemberek, hogy legalább szemléletben utolérjük a nyugat-európai államokat és embereket. Nos, a visszaélés, a korrupció tekintetében már valóban jól állunk, de a tisztaság és a természetvédelem területén soha nem lehetünk egyenrangú társak. Mintha az elmúlt négy évtizedben semmit sem változott volna a magyarok mentalitása: már az 1970-es években is éles különbség volt a tisztaságot tekintve Ausztria és Magyarország között a „sógorok” javára, s szomorú tény, hogy ugyanez mondható el napjainkban is.

Létezik számos környezetvédelmi program, amely már az ifjakat is a szépre, a jóra neveli, csakhogy mire felcseperednek, mindezt elfelejtik. Pedig nem lenne szabad, mint ahogy azt sem: a Földet csak kölcsön kaptuk az unokáinktól…

Félő, hogy nem. Mert korog a gyomor, és nagy a nyomor. Pedig milyen jó lenne, ha nem csak néhány napig röfögnének a kis rózsaszínhasúak. Az alapítvány kuratóriumi elnöke ugyanakkor optimista. Azaz nem fogják megenni a malackákat, csak ha disznóvá lesznek. Vagy ha kell egy cipő a családba.

Pedig egy picit jó lenne az új röfi tulajdonosok kezét fogni, hiszen ároktői túránk után nem sokkal kiderült, hogy kilenc, arra nem jogosul család csalárd módon lett malactulaj. Ez tényleg disznóság. És hol van még a karácsony…

Tudtuk, éreztük mindig, de most döbbenetes számsorok szembesítenek azzal, hogy mennyivel érünk mi kevesebbet a fővárosban vagy az ország nyugati szegletében dolgozóknál. Legyen az orvos, mérnök, tanár, szalagsori munkás vagy épp újságíró, ha veszi a sátorfáját, és elhurcolkodik innen, akkor ugyanazért a munkáért több bért kap, ha kissé „nyugatabbra orientálódik”. Az elvándorlás nem új keletű jelenség, miként az okok sem az elmúlt években alakultak ki.

Kétes dicsőség

A keleti fekvés évtizedek óta leértékelődött az egész kontinensen, így hazánkban is – látványos tanújelét adta ennek a rendszerváltás előtti szocializmus képmutatása: elviekben a szovjet nagytestvérhez, gyakorlatilag a „piszkos, alávaló” tőkésekhez simultak nagyjaink. Sietve építették az autópályákat a nyugati határhoz, hadd hozza az a piszkos kapitalista a nyugat-német márkát, osztrák schillinget. Zöld raschelhálós zsákokba ömlesztett krumpli, hagyma az ukrán határhoz vezető út mentén, nemzetiszín szalaggal átkötött paprika és fokhagyma fűzérek, szép darabos zöldségek s gyümölcsök a nádtetős standokon az osztrákok lábai előtt. No igen: keletről a hatalom, nyugatról a pénz jött…

Szóval itt maradtunk mi, a hányatott sorsú megye lakói, akik így vagy úgy, de röghöz kötöttek vagyunk, s nem tudunk, vagy nem akarunk elmenni innen. A sors fintora, hogy a sanyarú sors jelent most reménysugarat: gazdasági válság idején minden cég, vállalkozás drasztikusan csökkenti a költségeit, benne a munkabér okozta kiadást is. Egy pestihez képest egy nyíregyházi részlegnél havi százezer forint is lehet a megtakarítás dolgozónként, s ha több száz alkalmazottról van szó, akkor mellettünk szólnak a körülmények. Kétes dicsőség…

Az országos átlag 76 százalékát keressük Szabolcsban

A civilizáció vívmányaként az élet minden területét jogok és törvények szabályozzák! Születtek mindezek azért, hogy magunk és embertársaink, értékeink biztonságba tudjuk, rend legyen és biztonság! Aki pedig átlépi a határokat, azt korra, nemre, származásra egyformán „észre kell téríteni”! Ehhez megvan a társadalomnak az eszköztára. Nos a vita azon folyik mostanság – amiben legutóbb Alapvető Jogok Biztosának Hivatala is állást foglalt –, büntetőjogi szankciókat vezessenek be, esetleg szállítsák le a büntethetőség korhatárát a gyerekeknél, vagy sem?

Lehetne itt pro és kontra ódákat zengeni mid kettő mellett, de én mégis úgy gondolom, a szülőnek és a gyermekének közösen kell felelni a tetteiért! A felelni szót kihangsúlyozva. Akkor talán több eredményt érnénk el!

A gyros hazájában is áll a bál: egyre inkább az új parlamenti választás kiírása felé robog a görög hullámvasút. Ezzel pedig egyre fenyegetőbb, hogy Görögország kilép az eurózónából, ami (újra) alapjaiban rengetheti meg az unióba vetett bizalmat.

Csak az lenne a kiemelten fontos szempont, hogy a biztosítás biztosítását már ne nekünk kelljen megfizetni, mert – bármily meglepő – ettől nem hogy nőne, de rohamosan csökken (lét)biztonságérzetünk.

Pap Gyula

Ez nálam éppúgy kiverné a türelem-biztosítékot, mint amikor az áruházban az előttem álló bankkártyával fizet ki egy zsemlét. Ilyenkor gondolatban plasztikkártyás szendvicset készítek neki, csak hogy ne egye üresen a péksüteményt…

Visszakanyarodva a Volánhoz: a sofőrök már így is alig tudják tartani a menetidőt az első ajtós felszállás, a „klasszikus” jegyváltási procedúra és a menetrendszerűen előforduló közlekedési nehézségek miatt. Komolyan azt várja tőlük valaki, hogy kalapoljanak apróért az utasoknál, vagy vágják be a féket egy útba eső kocsma előtt, ahol talán hajlandóak pénzt váltani a kedves utasnak?

Egyszerű(nek tűnik) a megoldás: hordjanak magukkal elegendő váltópénzt a kormány urai! Kiszámoltam: Nyíregyháza helyi járatain, ha csak 5 tízezressel és 5 húszezressel fizető, 320 forintos buszjegyet váltó utassal számolok, hősünknek 150 ezer forint mozgótőkével kell rendelkeznie, ami megállóról megállóra gyarapszik. Ez esetben fegyvert is hordjon magánál, könnyen célpontjává válhat ugyanis a segély-, vagy bulipénz-kiegészítésre vágyó felszállóknak!

Sérelmezte azt is: miközben a munka törvénykönyve mások számára kötelezővé teszi a két műszak közötti 11 órás pihenőidőt, az orvosoknál ezt 8-ra csökkentenék, ami a betegek érdekét is sérti.

Azt, hogy mennyire megalapozottak a kamara kifogásai, leginkább azon mérhetjük le: lesz-e foganatja. S ha igen, a salátatörvény képes lesz-e megállítani a folyamatosan emelkedő elvándorlást az egészségügyből. S ha nem…?

Szalóczi Katalin