A következő megállónk Murano volt, a híres üveggyárral és millió üzlettel, ahol a muranoi üvegből készült dolgokat árulták. Valóban szépek, csak praktikus hasznuk nincs, és bármit veszel, a drága üvegtárgyat nehéz úgy hazavinni, hogy el ne törjön. Egy muranoi üveg vázát például teljesen elképzelhetetlen fapados repülővel hazavinni. Kisebb ékszereket lehet venni, de azok annyira azért nem különlegesek. Klassz viszont a demonstráció: egy húsz perces műsor keretében egy üvegfúvó ember a szemünk láttára készített el egy muranoi üveg vázát, illetve formázott meg egy lovat, szintén üvegből.

A trevisoi repülőtérhez hasonlóan Muranoban is szívás volt a tömegközlekedés: két külön helyszínen van összesen hat kikötő, amiből a Google Maps szerint a „B” hajóval kellene menni, csak közben a vaporettók számokkal vannak jelölve (és nem, nem kevertem össze a kikötők jelölésével, a Google keveri össze). A helyi kiírások se segítenek, az információs bódéban dolgozó okostojás pedig mint a ChatGPT, magabiztosan állít olyasmit, ami egyáltalán nem igaz. Mi végül random szálltunk fel egy, a „B” kikötőbe érkező hajóra, remélve, hogy olyan helyre visz minket, ahonnan már rendesen hazatalálunk… A 7-es hajó a Szent Márk térre vitt, ahonnan már tudtuk, hogy a 14-essel kell továbbmenni.

A Velence körüli vaporetto-rendszer amúgy romantikus hajókázásnak hangzik, valójában jól szervezett, de fárasztó tömegközlekedés, műanyag székekkel, hullámzással, néha tömeggel, az emberek is néha bunkók, és az egész még drága is. Nekünk viszonylag szerencsénk volt, minden hajóúton le tudtunk ülni, és Noémi is csak egyszer akarta visszaadni az ebédre elfogyasztott fél pizzát a tengernek…

A valóságban nyilván csak pénz kérdése az egész. Egy Szentendre méretű városon áttolnak évente harmincmillió embert, tehát a rendszer jól le van szervezve. Lido di Jesolo felől például a Punta Sabbioni kikötőn keresztül érdemes érkezni a 14-es számú kishajóval, ami a Szent Márk térnél köt ki.

Igyekeztünk korán érkezni, hogy a tömeg előtt bejussunk a Dózse-palotába. Ez sikerült, még lazítani is volt idő, a csajok táncoltak a palota udvarán… Az megvan, hogy a palota festményeit nagyrészt a Tizennégy karátos autóból ismert Tintoretto festette? A Sóhajok hídján is átballagtunk, ami mondjuk ahhoz képest, hogy világhírű turisztikai látványosság, belülről megmaradt börtönfolyosónak, két csupasz fal, a róla szóló romantikus sztorikat neked kell hozzáképzelni.

A másik nagy álmom a gondolázás volt. Ha már ott vagy Velencében, ez is csak pénzkérdés, gondolások mindenfelé vannak, beszélnek angolul, a gondolák pedig egyformák és meglepően elegánsak. Azt kellett csak megbeszélni, hogy mindenképpen menjünk át a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy a kis csatornákon elbolyongtunk odáig, és hát elképesztően hangulatos volt a házak között a gondolával menni. Az út végén pedig tényleg áthajóztunk a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy most már örök szerelem és boldogság vár ránk Noémivel, majd a Dózse-palota előtt szálltunk ki.

Ezután városnézés végett az 1-es vaporettóval végighajóztunk a Grand Canalon, aminek azért volt egy tömegközlekedés jellege, de mégis más úgy tömegközlekedni, hogy közben Velence van körülötted… Elsétáltunk a Giardini Papadopoli nevű parkba, ahol nem tudtunk leülni, mert minden pad foglalt volt. Végül az 5.1-es és 14-es járatokkal visszahajóztunk a Punta Sabbionihoz és busszal Jesoloba – hosszú nap volt, de milyen élményekkel teli…

Két dolgot néztünk be, a repülőteret és a Caribe Bay szezonális nyitvatartását. Repülőtérből Jesolo környékén kettő van, és az általunk eddig ismert példák alapján azt gondoltuk, úgysincs lényeges különbség közöttük. A Treviso-Ryanair kombináció olcsóbb volt a Marco Polo-WizzAirnél, hát azt választottuk. Ez komoly hiba volt, meg kellett volna nézni térképen, és utánaolvasni, hogy a Trevisoról hogyan lehet bejutni Jesolóba. Vonat például csak Treviso városból indul, a reptérről nem. A reptérről buszokkal lehet menni, de csak Mestre városába, onnan pedig másik busszal tovább Jesolóba, közbülső megállóval a Marco Polo reptéren, ahová a WizzAir eleve elhozott volna… A taxik pedig a városi közlekedésre tervezett tarifával mennek az autópályán, elképesztően drágán.

Bár ahogy láttuk, Jesolóra általában nem busszal érkeznek az emberek nyaralni. Az apartman erkélyéről kinézve például ilyen autókat láttunk: Volvo, Jeep, BMW, Mercedes, Lexus, VW és egy kis Fiat – mi meg húztuk a bőröndöt a buszpályaudvar felől…

A másik, amire figyelni kellett volna, a szezonalitás: egész Jesolo csak nyáron működik, mert akkor mennek oda az emberek, amikor a tenger már elég meleg a fürdéshez. Ennek megfelelően a Caribe Bay aquapark, ami az egész utunk alapötlete volt, csak május 31-én nyit ki… Szerencsére így is volt elég program lehetőség: a helyi Csodák Palotája, a helyi Tropicarium, retró vidámpark, vagy éppen a homokszobor kiállítás:

Lido di Jesolo amúgy nagyon sablonos, mint ahogy egy tengerparti üdülőhelyet elképzelsz, amit turisták tízezrei lepnek el minden nyáron. A tizenöt kilométer hosszú(!) homokos tengerparton van kb. egymillió egyforma napernyő, mindegyik alatt kettő darab, szintén egyforma nyugággyal. Ezeket egy járda választja el a szállodák sorától, azok mögött pedig sétálóutca következik üzletekkel és éttermekkel, majd további szállodák. Durva volt, amikor egyik reggel elmentem a tengerpartra kocogni, és ahogy haladtam a tengerparton, kilométereken át pontosan ugyanaz volt a látvány, a rácsos stílusú Falkensteiner szállodáknál már szinte nyomasztóan:

Más kérdés, hogy mindez sablonos, de rendezett, tiszta és kulturált. Valamint biztonságos: a tenger lassan mélyül, minden napernyőhöz kis széf is tartozik, és van például vízimentő szolgálat, készenlétben álló, piros ruhás férfiakkal. Nyilván az autentikus olasz életérzést nem itt kell keresni, hiszen a szállodák és az üzletek nemzetköziek, mindenki tud angolul, és ami nagyon durva: az étteremben igény szerint ananászt is raknak a pizzára…

Utánaolvastam a témának, és sokfelé ajánlották ezeket a párnás cipőket. Mivel akció volt az Office Shoesban, 14 ezer forintért megvettem ezt itt:

Azóta is áldom a Skechers nevét és minden termékét. A sarokgyulladásom elmúlt, és a következő területeken jött rendbe az életminőségem:

Kutyasétáltatás: már az ismerőseim is észrevették, hogy sántítok – hát persze, próbáltam kímélni a sarkamat, mert fájt minden lépés. A Skechers cipőben viszont mintha felhőkön vagy párnán lépkednék, semmi fájdalom, a kutyasétáltatás újra a régi önfeledt barangolás a lakótelepen.

A cipővel egy probléma volt: ha hosszabb ideig viseltem és megduzzadt a lábam, akkor már kicsi volt, törte az ujjaimat. Vettem tehát egy 47,5-es Skechers Aberdeen dedikált futócipőt, bár voltak kétségeim, hogy az alsó ablakos rész milyen lesz:

…az alsó ablakos résszel semmi baj nincs, hozza ugyanazt a párnás érzést, mint a másik cipő. A második Skechersem újabb területeken adta vissza az életkedvemet:

Koncertek: egy átlagos koncert minimum három óra álldogálás, séta és tánc, plusz ha fotózok, akkor különböző tornamutatványok előadása. Egy ideje egyáltalán nem élveztem ezeket a fájdalom miatt, és persze ha én szenvedek és rossz kedvem van, az Noéminek is rossz. Tavaly október, november és december folyamán 1(!) koncerten voltam: Koncz Zsuzsáén, ahol a fotózás után le lehetett ülni a Papp Lászlóban. De mióta Skecherst hordok, voltunk Valmar, Neoton, Delta, V-Tech, 4S Street koncerteken… A V-Tech után emlékezetes volt, hogy futni kellett a villamos után, és az ösztönös reakcióm az volt, hogy erre semmi esély. De aztán a végigfotózott, végigállt és végigtáncolt este után mégis futni kezdtem, lábaim alatt a párnákkal, és simán elértük a villamost.

Kocogás: tavaly vettem egy új, dedikált futócipőt, egy nem különösebben párnázott Nike Revolution 6-ot – abban gyulladt be a sarkam. A Skechers Aberdeenben viszont fél év kihagyás után újrakezdtem a kocogást, és mint kiderült, nagyon-nagyon sokat számít, hogy mennyire párnázott felületre érkezel le több ezer alkalommal a túlsúlyoddal együtt. Futó szakértők mondják, hogy a túlpárnázott cipő nem ideális, mert ha nem úgy pattansz vissza, mint egy rugó, akkor nem fogsz tudni fejlődni és rekordot dönteni… De nekem bőven elég, hogy ismét képes vagyok lekocogni a 6-7 kilométeremet.

Kirándulás: tavaly ősszel fel sem merült, hogy kirándulni menjünk, hiszen még a kutyával is sántikálva mentem el a sarokig. Idén viszont az új cipőket viselve tíz kilométeres vidéki túrára mentünk Szicíliában, lenyomtuk a 12 kilométeres Malomkört a Szent Mihály-hegyen, múlt szombaton pedig olyan könnyedén sétáltam fel a Gellért-hegyre, hogy Loki jobban elfáradt, mint én…

Nyilván más márkáknak is vannak vastagon és puhán párnázott cipői, az Under Armour cipők például szintén tök jól néznek ki, egy kolléganő három éve hordja a Hoka cipőjét, az Adidas Cloudfoam is biztos jó, vagy ha olcsón akarod megúszni, a Dorkó szekcióban nézz körül. Én egyelőre Skechers hívő lettem, a legújabb fekete cipőm (Summits) például az irodába szól:

Technikailag semmi gond nem volt: regisztrálni kell a honlapon (értelemszerűen csak a feltétlenül szükséges adatokat kell helyesen megadni – mi közük van például a lakcímünkhöz?!), átutalni a pénzt, az útvonalon pedig QR kódokat kell beolvasni a mobilos böngészőből. Az útvonal követését leírás és GPX fájl is segíti, utóbbit dedikált GPX olvasó applikációval lehet használni, vagy szintén böngészőből kell beolvasni Google Mapsbe (még otthon, előre egyszerűbb).

Választható a 10-20-30 kilométeres táv, nekünk (nekem) nyilván a 10+ útvonal a szintünk – még az is majdnem sok volt. Az első részen Zebegényből a hegy túloldalán levő Köves-mezőre kell eljutni. Az út végig egy völgyben vezet, amiben széles, sima út van végig. Igaz, a hivatalos útvonal nem ez, hanem egy párhuzamos kis ösvény, kb. húsz méterrel feljebb… Amikor erre rájöttünk, én a széles úton mentem, a csajok az ösvényen, Loki pedig szaladgált fel és le közöttünk…

Onnan délre kell menni tovább, egy darabig semmi gond. A Világos-rét után, a Julianus-kilátóhoz vezető 500 méteren viszont 110 méter a szintkülönbség, ami kb. fél órás irgalmatlan hegymászást jelent… De a kilátóból a kilátás szép, klasszul látszik, ahogy a hegy körül körben folyik a Duna.

Tovább a másik oldalon lefelé, a Szent Mihály-hegyig újra semmi gond, ott viszont egy meredek, sziklás hegyoldalon kell tovább ereszkedni, ez télen simán életveszélyes lehet, és áprilisban is nagyon kellett vigyázni. Onnan a hegy déli oldalán kell végigmenni nyugat felé, ahol nincs rendes út, hanem kb. a hegyoldalban keresztben kell menni, ahol  lábad alatt 10-20-30%-ban balra dől a talaj, irgalmatlan bokaterhelő rész.

Eddigre eléggé kikészültem: könnyebb túrára számítottam, a lábfejem minden része fájt, pedig még csak félúton voltunk… A déli rész vége és a nyugati szakasz tulajdonképpen nem vészes, mármint ha nem vagy eleve rossz állapotban, mint én, és a kilátás is elsőrangú. Aztán még be az erdőbe a forráshoz – onnan viszont nem mentünk már fel a hegyre, hanem visszamentünk Zebegénybe és a faluban mentünk vissza a Rétesházig. Ott rendben megkaptuk a jutalom érmet, és a Rétesházban a rétes, a kávé és a szörp is rendben volt.

A csajok egyébként jól bírták az utat, sőt Loki is, én viszont totál kikészültem – az utolsó két órában például egy szót se szóltam senkihez, annyira fáradt voltam. Egy 12 kilométeres túra jelenleg túl van a komfort zónámon, a sziklás lejtő és az oldalazás a hegyoldalon pedig annyira betett a lábaimnak, hogy onnantól már utáltam az egészet. De családi programnak jó volt, mert a csajok és Loki jól érezték magukat, nekem pedig egy tapasztalat arról, milyen távokat érdemes bevállalnom legközelebb…

Shaq

Shaquille O’Neal most 54 éves, visszavonult amerikai kosárlabdázó, a „kétajtós szekrény” testalkat iskolapéldája, és abszolút vállalható személyiség. Legendás, ahogy visszalépett a Reebok-szerződéstől, és ahogy a szegényeket segíti.

A cipői is jók: a jelenleg „Shaqnotize” néven árult cipőt a CCC-ben vettem és hosszú hónapokig hordtam, a koppenhágai hétvégén például egész napos városnézés után sem fájt benne a lábam.

Tavaly decemberben, szintén a CCC-ben féláron vettem továbbá egy Maximpact fantázianevű Shaq cipőt, mert jól nézett ki, széles, kényelmes, azóta is hordom.

Skechers

Tavaly ilyenkor volt egy szuper ötletem: ha elkezdek egyre hosszabb távokat futni, biztosan lefogynék, hiszen például egy félmaratont nem is lehetne kövéren lefutni. El is kezdtem növelni a távolságot, 6 kilométerről 9-ig jutottam, amikor begyulladt a sarkam és teljesen be kellett fejezzem a futást. Hónapokig fájt és nem használt semmi: másik Nike futócipőt vettem, masszíroztam, krémeztem, orvosnál is voltam vele.

Aztán utánaolvastam a neten, milyen cipőket ajánlanak a kövéreknek: Hoka, Brooks és Skechers. A Hoka és a Brooks is főleg futócipőket árul, de pont nem futáshoz kellett volna cipő. Az Office Shoesban viszont félárú akció volt Skechers cipőkre, úgyhogy vettem egy Bobs B Flex – Arctic Edge cipőt 13 ezer forintért. A lábfájásom szinte azonnal elmúlt és azóta se tért vissza, én pedig a Skechers márka hívője lettem, annyira, hogy nemrég kifejezett futócipőt is vettem náluk (akciós volt a Shopmarkban…)

Azóta meglepően sok ismerősömről derült ki, hogy szintén Skechers cipőket hord, de ez valahogy nincs benne a beszélgetésekben, nem figyelünk oda rá, nem adjuk át az információt. Még nem az a téma, hogy kinek hol fáj… pedig a sarka például szinte mindenkinek fáj, mint kiderült. De salsa tánchoz is sokan hordanak Skecherst, a házban is legalább ketten…

Amit még ki akarok próbálni, ha legközelebb cipőt veszek: a „széles” és „extra széles” típusok, illetve a kollaborációs cipő Snoop Dogg-gal, ő is egy vállalható arc…

A másik probléma a tájékoztatás hiánya. A Debrecen méretű városban öt(!) busztársaság működik, és kb. semmi fogódzód nincs ahhoz, hogy éppen melyiket kellene választanod. Az is vicces, hogy a turizmusból élő városban senki nem tud rendesen angolul, és kiírva sincs semmi angolul, minden kizárólag csak olaszul.

Tehát a busztársaságok:

Alibus (ALIB)

A reptéri járat, az ára 6 euró fejenként. Érkezésnél semmi gond: a reptéri kijáratnál van a megálló, ha ezt a képen látható Catania city sign-t látod, fordulj balra:

A buszok húsz percenként indulnak és a sofőrnél is lehet jegyet venni kártyával. Lehet jegyet venni az épület melletti automatából is – de ott csak bedugott bankkártyával, no paypass, elszórakoztunk ezzel is egy ideig az utastársakkal.

A hazaútra érdemes megérteni az útvonalat, amit bejár: a reptérről bejön a városba és megáll a központi buszpályaudvar kellős közepén. Ezután egy nagy kört tesz a városban, megállókkal. A kör végén megáll ugyanazon a központi buszpályaudvaron, de a térnek egy másik pontján, egy random büfé előtt, hogy aztán visszamenjen a reptérre. Sok sikert, hogy a menetrendből ezt kitaláld!

Viszont aggódni sem kell, mert a fentiek jelentése: bármelyik megálló jó neked, a busz gyakran jár és tényleg kivisz a reptérre, legfeljebb még megnézitek előtte a várost még egyszer, mint mi is…

AMTS

A városon belüli járatok háromjegyű számozással. Ezeknek a menetrendjét és útvonalát pontosan tudja a Google Maps is. Jegyet venni a központi pályaudvaron középen álló kis bódéban lehet („Info”), de erőszakosnak kell lenni: a hölgy nem tud angolul, nem segítőkész és nem akar kiszolgálni. Még szerencse, hogy nem a turizmusból él itt mindenki… Valószínűleg az interneten érdemesebb jegyet venni, de azt nem próbáltam.

A jegyen levő QR kódot az buszon levő automatának kell felmutatni, ilyenkor kicsit csipog, az hiszem ez volt az elfogadás jele, de nem vagyok biztos benne… A jegy 90 percig jó, tehát át is szállhatsz vele egyik buszról a másikra.

Interbus/Etna Transporti

Ezek a buszok a vidéki városok között járnak, mint nálunk a Volánbusz. Az interbus.it honlap jól használható, jól tudja a menetrendet és a megállókat is. A buszoknak rossz híre van, de nekünk jó tapasztalataink voltak: a buszok menetrend szerint, percre pontosan érkeztek, tiszták voltak és simán megjártuk velük Taorminát és Militellót oda és vissza is. Ez például egy látvány a taorminai Etna Transporti buszból, Taormina határából:

Jegyet a sofőrnél lehet venni kártyával, de nem szívesen adnak, inkább elküldenek a jegyirodába, ha hagyod, valamiért nem szeretnek a POS terminállal bajlódni.

AST

Messze a legolcsóbb eljutási lehetőség az Etnára, oda-vissza 7 euró fejenként. Viszont a napi 1db busz gyorsan megtelik. Az AST buszok megállói közül a 6-os megállóhoz kell menni, méghozzá minél korábban:

• minden reggel 8.15-kor indul a busz,
• február 27-én, aki 7:45-re érkezett, még feljutott, aki ezután érkezett, lemaradt (nyáron, csúcsidőben nyilván még korábban megtelik)
• mi 7:05-kor már ott sorakoztunk és nem mi voltunk az elsők…

Jegyet a sofőrnél lehet venni kártyával, vagy a szomszédos utcában az AST irodában (a narancssárga Rent a Car mellett), utóbbi reggel 7-kor nyit. Az interneten is lehet jegyet venni, de az nem csak az adott napra szól, nem garantálja, hogy lesz helyed a buszon.

Az út az Etnára két óra, ebben benne van az is, hogy Nicolosi főterén megáll a busz 30 percre, ott a bárban lehet reggelizni, kávézni és a WC-t használni. A buszon van angol nyelvű guide, aki elmondja a tudnivalókat és lehet tőle kérdezni, de azt például rosszul tudta, hogy fog-e járni a felvonó… Azt is elmondja, hogy a busz mikor indul vissza (16:15-kor azon a napon, amikor mi mentünk). Felszállni ugyanott kellett, ahol leszálltunk, a busz nem is ment egész nap sehová, ott megvárt, de be volt zárva.

Indulás előtt onnan lehetett tudni, hogy még időben vagyunk, hogy a hotelben, ami előtt a busz parkolt, a sofőr szolgált ki a pultban kávéval…

Maga a vízesés egy völgy alján van, és volt néhány pad, ahol le lehetett ülni pihenni. Információ, WC, ivóvíz mondjuk nem volt. Militello-t elhagyva összesen két kertésszel találkoztunk egész nap. Egyikük megkérdezte, honnan jöttünk, hová megyünk, mosolyogtunk, de mivel én nem beszélek olaszul, ő nem beszélt angolul, ennyiben maradtunk…

Amikor visszaértünk Militelloba, éppen szieszta volt, ezt a hagyományt a jelek szerint februárban is megtartják. Jól teszik, mi viszont ebédelni szerettünk volna, nagy nehezen találtunk csak nyitva tartó kávézót.

Később a kis szicíliai falu végén, a buszmegállóban ültünk és totál üres volt a város, egy kicsit aggódtam, hogyan fogunk hazaérni… De ahhoz képest, hogy mennyien kritizálják a szicíliai buszokat, a miénk percre pontosan érkezett, a sofőrnél kártyával is lehetett fizetni, és minden gond nélkül hazaértünk Cataniába.

Onnan továbbmentünk az ócskapiacra, ahol szerencsétlen, rossz sorsú idős emberek árulták a dolgaikat. Vehettünk volna egy-két apróságot, de mivel szokás szerint készpénz nélkül csináltuk végig az egész utat, az ócskapiacon meg nem volt bankkártyás fizetési lehetőség, végül nem vettünk semmit.

Megnéztük a két közeli bazilikát: a Basilica Cattedrale di Sant’Agataban megismerkedtünk Szent Ágota történetével, a Chiesa della Badia di Sant’Agata templomnak pedig felmentünk a tetejére a kilátás miatt.

Ebéd, majd egy újabb görög-római színház rom, amiből Taormina mellett Cataniában is van egy, de sajnos össze se hasonlítható azzal. A cataniai színház valójában arra szomorú példa, mennyire magasról tesznek itt mindenre: a kétezer éves színházat kétszáz évvel ezelőtt elkezdték beépíteni bérházakkal, és ahelyett, hogy rendberaknák, még most is laknak itt emberek…

A színház után elballagtunk a helyi tengerparti strandra, az odavezető fél órás út valami egészen elképesztően ocsmány putrin vezetett keresztül. Ha esetleg valaki Cataniában akarna nyaralni, még egyszer gondolja át… Hazafelé már taxival mentünk…

Este pedig még egyszer megemlékeztünk Szent Ágota tragikus történetéről, aki teljesen a vallásnak akarta szentelni az életét, a helyi nagyúr viszont magának akarta őt. Amikor nem adta magát, akkor elfogta, megkínozta, például levágta a mellét, és bár megjelent neki Szent Péter és begyógyította a sebét, a további kínzásokba belehalt. Halála után egy évvel kitört az Etna, de a helyi pap egy Agáta sírjából felhozott fátyollal vonult ki, és a lávafolyam megállt.

Szent Ágota tiszteletére máig is készítenek Cataniában egy sütemény-fajtát, ami a levágott melleit ábrázolja: fehér marcipán félgömb, a tetején cseresznye, belül pedig krém és tészta. A megemlékezés tehát annyit jelentett, hogy egy cukrászdában vettünk egy sütit, ahol lehetőségem volt elsütni azt a szóviccet is, hogy

How much is the csöcs…

Így nézett ki egyébként:

A Cataniaból induló napi egy AST buszról minden idegenvezető megpróbál lebeszélni, mert rontja az üzletet, ugyanis ez messze a legolcsóbb feljutási lehetőség az Etnára (7 euró fejenként). Tény, hogy korán kell érkezni: a 8:15-ös buszra a 7:45-kor érkezők még éppen felfértek, aki utánuk érkezett, az lemaradt. Érdekesség, hogy a busz Catanián belül a Via Etnea-n halad, ami logikus, hiszen például Üllőre is az Üllői úton haladva lehet eljutni…

A leírások alapján azt sem tudtam igazán, a Funivia dell’Etnát, a felvonó alsó állomását hogyan képzeljem el: hát olyan, mint a Normafa vagy Galyatető, csak öttel szorozva. Van több étterem, hotel, szuvenír boltok és sok száz család, akik felviszik a gyereket szánkózni a vulkánra.

Mi quadozásra fizettünk be, szörnyű összeget, de legalább tényleg életre szóló élmény volt. Az egyik quadot Noémi vezette, mögötte ült Dóri, a másikat vezettem én, mögöttem ült Zsófi, és egy kb. tízes csoportban haladtunk két órán keresztül. Mentünk a felvezető autóúton lefelé, aztán egy gyönyörű erdőben, aztán puszta lávamezőn, néha rémisztő utakon – elképesztő, amit a terepmotorok kibírnak. A táj is elképesztő, amit közben látsz: az Etnáról belátod kb. fél Szicíliát, és közben néha erdő van, néha pedig teljesen kihalt, fekete-fehér táj.

Ezután fel akartunk menni a felvonóval még magasabbra az Etnán, de sajnos felhős idő lett és a felvonót leállították. Gondolkoztunk, hogy aki már felment, az vajon hogyan fog lejönni? Hát úgy, hogy amikor kitisztult az idő, a felvonót újraindították, de egy igazán menő csávó síelve jött le… A felvonó alatt egyébként rendes turista útvonal halad, annyira valószínűleg nem durva ott síelni, de azért látványos volt.

Mi pedig ebédeltünk, ott ettem először Arancini al Ragùt, ami lényegében rántott bolognai ragu, mindenhol árulják, érdemes megkóstolni. Ezután megnéztük a közeli Silvestri-krátereket, azok is látványosak voltak, ahogy az is, ahogy a felhők jöttek és mentek körülöttünk.

Felfedeztük a szuvenír boltokat is: érdekes módon ugyanazokat a dolgokat piaci verseny folytatásával, más-más áron adják el. Közös bennük, hogy ~10 euró alatt nem fogadnak el bankkártyát.

Végül visszaballagtunk a buszhoz, ami egyébként egy hotel mellett állt meg. Volt még időnk, bementünk egy kávéra, és nagyon röhögtem, mert a pultban a buszsofőr szolgált ki… Olasz férfi, nyilván le tud főzni egy kávét és odaadni a pultból egy fánkot, de azért vicces volt egy ilyen sokrétű tehetséget látni…