Akkor még nem terveztem munkahely-változtatást, viszont a fenti felismerések nyomán komolyan elkezdtem gyakorolni az angol nyelvet. Találtam egy nagyszerű tanárt, angolul kezdtem filmeket és sorozatokat nézni, és könyveket is olvastam, de csak olyat, amit magyarul már korábban többször is kiolvastam, tehát jól ismertem. Harry Potter, Stephen King, The Hook, majd végül Hunter S. Thompson Rumnaplója után éreztem úgy, hogy menne ez talán elsőre látott könyvekkel is.

Stephen Kingnek tavaly novemberben jelent meg a legújabb regénye 11/22/63 címmel (a cím Jack Kennedy elnök merényletének a napjára utal), erre esett a választásom. Magyarul is ki fogják adni, majd 2012 végén, tehát számomra egyelőre csak angolul érhető el. Letöltöttem, majd egy ideig technikai problémákkal küzdöttem, mert a 10 megás Word dokumentumot sokáig nem tudtam a számítógépen megnyitni, így azt sem tudtam megnézni, milyen hosszú könyvről van szó.

Átküldtem viszont a dokumentumot az Amazonnak, ahol a rendszer gond nélkül átkonvertálta és továbbküldte a Kindle-re, így vettem egy nagy levegőt és belevágtam. Már csak az olvasása közben tűnt fel, hogy milyen lassan haladok benne előre, a Kindle százalékos kijelzése alig-alig akart nagyobbra ugrálni. Úgyhogy egyszer mégiscsak kivártam a számítógépen, amíg a Microsoft Word megharcolt a dokumentummal, és így már meg tudtam számoltatni benne a betűket. Az eredmény nagyon durva volt: másfél millió karakter – ha vesszük az első három Harry Pottert együttvéve, ahhoz még hozzá lehet adni a negyedik részből is egy-két fejezetet, hogy megkapjuk ennek a hosszát. Papíron egyébként 850 oldal, így néz ki:

Annyiban viszont tökéletes választás volt, hogy King viszonylag egyszerű nyelvezetet használ. Kizárólag a történetre koncentrál, a mondatoknak nincs másodlagos jelentése, tehát könnyű megérteni és értelmezni. Úgyhogy bár sokáig tartott, végigolvastam, értettem, és többé-kevésbé élveztem is. Főleg azt élveztem, hogy  értettem, mert maga a történet lassú és unalmas – kb. mint a Duma Key, a jelek szerint King a korábbi mélypontja után beállt erre az élvezhető, de a korábbi könyveihez képest elég lapos szintre. Írtam róla kritikát, angolul, amit majd átírok magyarra is, ha év végén megjelenik az Európa Kiadónál.

A jegyzőkönyv kedvéért összefoglalva tehát: érdekelt, hát elolvastam, és ebben Stephen King esetében már nem zavart, hogy angolul volt.

Ebben a hónapban az volt a jellemző, hogy Zsófi kezd egyre tudatosabban viselkedni az ösztönösség helyett. Reggel például húzza az időt. Nincs különösebb kifogása a bölcsi ellen, de azért otthon szórakozni apával jobb, úgyhogy mindenféle csellel késlelteti a készülődést. Fél óráig nyámmog például a kaján. Ha Zsófi eszik, az akkora csoda, hogy általában tiszteletben tartjuk, de amikor fél óra alatt sem fogyott el egy 7 centis kakaós csiga, az már gyanús lett. Úgyhogy rákérdeztem: azért húzod az időt, hogy később kelljen elindulni? Bólintott…

Azt is kitalálta, gondolom a bölcsiben kapta az ihletet, hogy megsértődik, játékból. Ilyenkor szólunk hozzá, ő viszont elfordul és nem reagál egyáltalán. Amikor anyukámmal csinálta ezt, ő azonnal kitalálta a megoldást: Zsófi, ne legyél méregzsák! Ez olyan vicces szónak bizonyult, hogy elnevette magát és a sértődésnek vége volt, sőt azóta is mindig ez történik, és rögtön visszakapjuk ismét a kedves kislányunkat.

Megvolt a húsvét, és mivel Noémi vett neki vízfestéket, ő maga festette ki a locsolóknak aztán átadott tojásokat. Papírra is szeret festegetni, illetve igazából csak összemázolja a papírt, és örül, hogy milyen klassz színes pacák lesznek rajta.

Zsófia áprilisban teljesen leszokott a tévénézésről. Se Dodó, se semmi nem érdekli a tévében, hanem ehelyett a játékaival játszik vagy velünk, és mindezt teljesen magától! Imád viszont fényképeket nézegetni, könyveket lapozgatni, és azt is szereti, ha felolvasunk egy-egy mesét. A Youtube viszont bejön neki, ha sorra nézheti a videókat, amelyeket közösen kiválasztunk. Innen származik az e havi abszolút kedvenc, a Hull a pelyhes fehér hó című dalocska is, amelyet mindig nagy örömmel fogad, nem csak a videót, hanem a személyes eléneklést is. Sőt, együtt énekel velünk, legalábbis amennyire sikerül neki, egy-egy szótagot, de ez is teljesen új, hogy egy adott dalt kezdett el énekelgetni, nem csak úgy dúdol.

Új szavakat is tanult, például nagyon szépen kimondja, hogy cipő, és a dal “kiscipőcske megtelik” részénél mindig el is mondja. Amikor pedig új cipőt kapott, azt is ki tudta mondani, és amikor hazaértem, azzal fogadott, hogy “új cipő”. Ebben a hónapban az “az?” kérdést leváltotta az “oj?”, amit valószínűleg “hol?” lenne magyarul, legalábbis ha az adott kontextusban van értelme, ennek megfelelően adunk neki választ.

Apának, mármint az enyémnek az tűnt fel, milyen gyorsan tud Zsófi futni. A játszótéren utánaeredt egy másik gyereknek és huss, tényleg elég gyorsan szalad már. Az úszásnál is látszik, hogy fejlődik, például most már simán engedem, hogy egy-két másodpercig önállóan úszkáljon a víz alatt, csak azután veszem ki. Beugrani is megtanult, óriási békaugrásokat mutat be a medence partjáról, hogy aztán önállóan szépen felérkezzen a felszínre. Nemsokára talán megtanul odaúszni hozzám, illetve vissza a falhoz, végül is ez lesz majd az igazi úszás, amikor egyedül tud már haladni a vízben, végül pedig az, ha eközben levegőt is tud majd venni…

A jegyzőkönyv kedvéért: immár a kutyussal alszik Csőrike helyett, ismeretlen okból egyszer csak átállt, Csőrike azóta el van felejtve. Alvás közben még mindig tud újat mutatni: leveszi a zokniját, ami persze valahol érthető, senki sem szeret zokniban aludni, és eddig még nem is fázott meg tőle. Egy új pózt is bemutatott: a megszokott irányban feküdt, a takaró viszont alul volt, nem felül, a párnát pedig nem a feje alá rakta, hanem a lába alá…

Az alapítványnál ugyanakkor az volt a célom, hogy mindent rendben átadjak a kollégáknak. Az egyetlen terület, amit más kolléga nem tudott volna ilyen gyorsan átvenni, az a honlap szerkesztése, úgyhogy elvállaltam, hogy azt én szerkesztem tovább önkéntesként.

Szintén látássérültügyi információ, hogy befejeztem a könyvem kéziratát (tada.wav), az már a kiadónál van elbírálásra, meg ami kell még – én megírtam. Furcsának tűnhet, hogy akkor jelentetek meg könyvet, várhatóan “Informatika a látássérültekért” címmel, amikor éppen szakítok a látássérültügyi informatikával, de a kettőnek nincs köze egymáshoz, így jött ki a lépés. A könyvben összegzem az elmúlt tíz év szakmai tapasztalatait – a nagy részét a saját korábbi anyagaimból smitteltem össze, de pont az volt az egyik cél, hogy legyen egy átfogó, aktuális  összefoglalás a témában. A másik, hogy legyen egy könyv a polcon, amit én írtam, és ezután bármikor megemlíthessem, hogy könyvet is írtam erről, vagy hogy a könyvemben azt írtam erről… értitek.

Csütörtöktől pedig a Nuance-nál dolgozok mint a ShareScan szoftver egyik tesztelője, jó környezetben, szimpatikus munkatársakkal, anyagilag is előrelépve. Technikailag ezt azt jelenti, hogy nagyon sokat fogok metrózni ismét (mint a gimnázium alatt), sőt, a közelsége miatt még a BSE kajak-kenus vízitelepének a meglátogatása is felmerült, mint lehetőség…

Ma pedig éppen az jutott eszembe, hogy ezek a híres dívák a tényleg nagyon szép lassú dalaikat vajon élőben is el tudják énekelni, vagy amit hallunk, az csak a stúdióban tudott létrejönni, esetleg számítógépek segítségével? Mert ha igen, az viszont elég nagy élmény lehet élőben. Nos.

Mariah Carey: Without you

Whitney Houston: I will always love you

Celine Dion: My heart will go on

Lelkileg is megerősödtünk mindannyian, Zsófi sem sír már, amikor ott hagyom a bölcsiben, és én is megszoktam lassan a gondolatot, hogy ott kell őt hagyni. A játszótéren több anyuka is kérdezett már a bölcsődéről, érdekes a tapasztalt bölcsis apuka szerepében lenni.

Ebben a hónapban feltűnően sokat fejlődött a beszédkészsége, valószínűleg összefüggésben azzal, hogy a bölcsődés társai közül is sokan beszélnek már. Sok új szót ki tud mondani, például bibi, dínó, ebéd, és bár kissé idegesítő, helyesen használja az “az” határozószót is, amikor ujjal rámutat valamire. Ez azért idegesítő, mert a mutatott helyen általában sok különböző tárgy van, és fogalmunk sincs, melyikre gondol, ahogy azt sem tudjuk, mit akar közölni a mutatott tárggyal kapcsolatban, elkérni azt vagy csak mutatni rajta valamit. Az?! Gondolom, igen…

A Köki Plázában dínókiállítás van, és klassz szombat délelőtti program Zsófival kettesben elmenni megnézni őket (amíg Noémi tanul). Eddig a Köki Plázába nem volt jó Zsófival menni, mert neki unalmas hely, szemben az Europarkkal, ahol körhintázni és helikopterezni lehet, de most már a Köki Plázába is van miért menni. Ráadásul a dínók pont azokat az alap mozgásokat végzik, amelyeket Zsófi 2 évesen is utánozni tud: ingatják a fejüket, artikulálatlanul üvöltenek és lóbálják a farkukat, utóbbit Zsófi a feneke riszálásával utánozza, iszonyú aranyosan.

Tovább tart a “hisztis” időszak is, bár Zsófi esetében ez nem jelent különösebben nagy jeleneteket, csak szándékosan elnyújtott, erős sírást. Általában csak akkor csinálja, ha hármasban vagyunk, semmilyen más leosztásban nem fordul elő. Persze mi sem mindig reagálunk jól. A helyes megoldás ugye, ha Zsófit akar valamit, hogy eldöntjük, megkaphatja-e, és aszerint járunk el. Csakhogy a döntés nem mindig teljesen egyértelmű, és Zsófi természetesen nagyon jó abban, hogy a kétes helyzeteket kihasználja. Felveszem-e a nyakamba hazafelé a bölcsiből, amikor sétálhatnánk is egyet? Kaphat-e enni valami mást ahelyett, ami előtte van az asztalon? Nézheti-e a tévében Dodót? Kell-e már menni fürdeni? A gyermek nagyszerű eszköz a döntéshozási és együttműködési képességeink fejlesztésére. És közben ilyen arcokat tud vágni:

A fizikai képességei is fejlődnek, például a mozgásban. Egyre gyorsabban tud futni, egyre újabb játékokra tud a téren egyedül felmászni, és néha egész váratlanul jól old meg dolgokat. Például régen, ha kockákból tornyot épített, az 4-5-6 kocka után mindig leomlott, a napokban viszont könnyedén felépített egy 12 kockából álló tornyot. Nem is volt több kocka, de ahogy elnéztem, még tudta volna magasabbra is építeni, nagyon büszke voltam rá.

A bölcsibe járás újfajta szervezési kihívásokkal is járt. Reggel eddig kényelmesen elkészültem és elsétáltam a vonathoz, most viszont Noémi minden reggel itthon hagy engem egy pizsamás kislánnyal kettesben, akit a mínusz 12 fokon keresztül el kell juttatnom a bölcsődébe. Ott szintén átöltöztetni, megvigasztalni, amennyire lehetséges, megbeszélni a megbeszélendőket a gondozókkal – és aztán érjek be az irodába időben dolgozni. A lelki nehézségek csak rátettek erre, nap közben folyton azon járt az eszem, hogy Zsófi ott boldogtalan, egyedül van és hiányzik neki a családja, ezért el kellene hozni. Egyszer Noéminek túlóráznia kellett, nem tudott érte menni, úgyhogy teljes pánikban rohantam én kimenteni a gyereket, és meg is találtam őt, amint éppen szörnyű veszélyek teljes hiányában uzsonnázott.

Mindezzel nem akarok túlságosan panaszkodni, mert alapvetően nem vagyunk rossz helyzetben, sőt: Noéminek és nekem is van állásom, a gyereknek helye a bölcsődében, plusz anyukám is vigyázni tud rá, amikor beteg, vagy érte tud menni a bölcsődébe, ha nekünk tovább kell bent maradni az irodában. Csupa olyasmi, amit nem minden kisgyerekes szülő mondhat el magáról. De nem is technikailag vagyunk rossz helyzetben, hanem lelkileg volt nehéz ez a hónap, a korábbiakhoz képest, és persze nem is elsősorban nekem, hanem Zsófinak és Noéminek az elszakadás miatt. Noémi egyébként szerencsére jól visszailleszkedett a munkahelyére, az egyetlen technikai nehézség, hogy nagyon korán kell kelnie, ami miatt általában Zsófi és én is korán kelünk, szóval nem vagyunk túl kipihentek mostanában.

A bölcsődében viszont Zsófi klassz új dolgokat tanul, például az óriás-járást és a törpe-járást, néha tornáznak is, sőt egyszer egy orvos meg is vizsgálta. Valószínűleg csak a tetűt nézte a hajában, mert az arcüreg-gyulladást például nem szúrta ki…

Itthon még mindig Dodó a menő, de a meglevő két lemezt Zsófi egyre inkább unja, főleg a tévében leadott új részeket nézi figyelmesen, vagy ha időnként a youtube-ról mutatunk neki pár epizódot. A Baby Looney Tunes egyébként tényleg állati aranyos, és van egy-két rész, ami még nekem is szórakoztató, például ez a golfos, vagy amiben Dodó megtanul uralkodni magán. Az is jó, amikor Nagyi megjegyzi az egyik részben, milyen ennivalóak ezek a picurok – Noéminek és nekem külön-külön beugrott, hogy hát persze: két nyúl, egy kacsa, egy csirke… más kultúrkörben még esetleg a macska is.

A jegyzőkönyv kedvéért: a beszéddel egyelőre nem sokat haladt Zsófi, ahogy a szobatisztasággal sem, viszont nagyon ügyesen tudja odadobálni nekem a gumilabdát. És nekünk természetes, de azt hiszem, még nem írtam meg, hogy Zsófi nagyon-nagyon jó kislány. Mindennek örül, mindenért lelkesedik, és mindenben örömmel segít. Ha valahová hívjuk, például öltözni vagy enni, akkor nem csak sétál, hanem szalad, és egyáltalán, életvidám és boldog. Viszont lett egy rossz szokása, amit kizárólag Noéminek tart fenn, hogy ha valamit nem kap meg vagy nem szabad megtenni, akkor boldogtalan sírásba kezd. Ez valahogy az elszakadással függhet össze, egyrészt mert csak Noéminek csinálja, másrészt mert máskor jelentéktelen problémákkal függ össze, harmadrészt mert az anyai ölelés valahogy mindig elmulasztja a boldogtalanságot…

Legális és illegális választék

A beszerezhető könyvek választékával kapcsolatban minden cikk a legális forrásokból indul ki. Magyar Elektronikus Könyvtár, Digitális Irodalmi Akadémia, illetve az új könyvekhez a szegényes kiadói források. Megemlítik, hogy ismernek embereket, akik hallottak már olyanokról, akik láttak ún. kalózoldalakat, de végtelenül szemérmesen kezelik ezt a kérdést. Ezzel szemben az illegális forrás ma Magyarországon szerintem távolról sem a futottak még kategória, ami jelentéktelen a többihez képest, hanem az alap, a többség számára a kiindulópont – legalábbis az én környezetemben ez a helyzet. Ez természetesen független attól, hogy a jelenség helyes vagy sem – erkölcsi szempontból simán lehetne bírálni, az viszont túlzás, hogy tudomást sem veszünk róla. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik, hát persze.

Az írásokban aki egyáltalán megemlíti a kalózoldalakat, álszentségből kifolyólag az is mindenféle érvet felhoz ellenük, csakhogy ezek többsége hamis. Például, hogy a szkennelt könyvek gyakran hibásak, igénytelenek. A valóság ezzel szemben az, hogy a kalózoldalak “aktivistái” szervezetten javítják a szkennelési hibákat, ezért összességében a hibák aránya nem sokkal rosszabb, mint a nyomtatott könyvek esetén. Egy másik állandó ellenérv, hogy megkárosodnak a kiadók és a szerzők – ez igaz, de tetszene talán legális beszerzési lehetőséget biztosítani. Azt az érvet viszont egyik cikk sem hozta fel, hogy a kalózoldalak kínálata frissebb és teljesebb, a használatuk egyszerűbb, mint a legális oldalaké, pedig a felhasználók számára ezek a fontos szempontok, nem csak az ingyenesség.

Formátumok

A másik közkeletű tévedés, hogy a különböző elektronikus könyvformátumok problémát okozhatnak, mert amit felismer az egyik olvasó, azt nem ismeri fel a másik. OK, nyilván sok felhasználó számára ez egy létező probléma, a tévedés az, hogy ez a vásárlást befolyásoló tényező kellene legyen. Szerintem minden újfajta készülék használatát tanulni kell, az e-könyv olvasók esetében leginkább azt, hogyan juttassuk el a kiválasztott könyvet az olvasóra. De ezt tanulni kell, és nem igaz, hogy ez alapján kellene készüléket választani, vagy hogy a formátumok közötti “zűrös helyzet” miatt ne lenne érdemes e-könyv olvasót vásárolni.

A Kindle ellen például rendszeresen felhozzák, hogy a “népszerű” epub-formátumú könyveket nem tudja megjeleníteni. Ez igaz, de én még egyetlen magyar nyelvű epub-könyvet nem láttam… Angol nyelvűt már igen. Ezen az oldalon 10 másodperc alatt lehet őket mobi-ba konvertálni, ami már a Kindle-re is jó. A gonosz kalózok egyébként a könyvek nagy többségét Microsoft Word formátumban publikálják, ami a lehető legkényelmesebb megoldás minden olvasókészülékhez.

Egy rossz példa

Tóth Balázs Index-cikke, amit tegnap a népszerű portál címlapján, kiemelve találtam, ezeknek a hibáknak egyfajta esszenciája, persze más hibákkal kiegészítve. Először is a Kindle-nek csak a 79 dolláros árát említi meg, ami csak Amerikára vonatkozik, miközben a magyar olvasót valószínűleg inkább az érdekelné, Magyarországra mennyiért küldik el a készüléket. A magyar olvasó a 109 dolláros változatot kaphatja meg, plusz a vám, áfa, dollárárfolyam, ráadásul egy ilyen olvasóhoz tokot is érdemes venni, amitől a végösszeg 35 ezer forint körül lesz. Ehhez képest a cikkben egyedül a 79 dolláros, abszolút félrevezető szám lett leírva - a többihez a szerzőnek ún. újságírói munkát kellett volna végeznie.

Aztán összehasonlít két készüléket, de nem foglalkozik azzal, ami egy érintőképernyő esetén releváns: a folyamatosan mancsolás nem koszolja össze a kijelzőt? Egy másik szempont pedig az lehetett volna, hogy a Kindle fizikai lapozógombja vastag kesztyűn keresztül is jól kezelhető, szemben az érintőképernyővel – de persze egy meleg irodában tesztelve a készüléket, nem egy huzatos vasúti peronon a tél közepén, ez nyilván nem jut a szerző eszébe. Az olvasó meg majd rájön magától, hogy kesztyűben nincs sok értelme az érintőképernyőt böködni, és vett volna inkább fizikai lapozógombos készüléket…

Tóth Balázs mellett szól viszont, hogy a Bookline e-könyv vásárlási rendszeréről legalább megemlíti, hogy körülményes, a Multimédia Plázáról pedig, hogy rémisztő, és a kínálat is szegényes. Jó reggelt! A szegény kiadók azért nem maradtak ki a cikkből, ahogy a kalózverziók “csapnivaló” minősége sem. Ez utóbbi ebben az általánosító formában egyszerűen hazugság, a kalózverziók a legritkább esetben csapnivaló minőségűek, sőt. A kalapos ő betűk említése pedig már nevetséges… Tóth Balázsnak egyedül arról sikerült helyénvaló cikket írnia, amit a kezébe adtak: a két készülék gombjairól és vékonyságáról, minden másban téved, hazudik vagy tájékozatlan. Szép munka volt!

A bölcsőde egyébként jó hely a gyerekeknek, pont olyan meleg és biztonságos, amilyet az ember a két éves kislányának elképzel. Egyáltalán nem baj, hogy Zsófinak már ide is járnia kell, és nem az óvodával kezdi a szocializálódást. Itt a gyerekek még nagyon kicsik és pont olyan aranyosak, mint Zsófi, nincsenek köztük rossz gyerekek egyáltalán. Az első napon például Zsófi hanyatt esett és sírt, mire két fiú is odasietett vigasztalni őt… Az egyik kisfiú még Noémit is kedvesen megölelgette, igazi angyalarcú kisfiú, és Zsófi is nagyon jól elvan a többi pici között. Az is jó, hogy az óvodával szemben itt még nagyon kevés gyerekre jut két-két gondozónő, vagyis rendesen tudnak figyelni mindegyikükre.

A bölcsődében az elszakadás nehéz általában, szülőnek és gyereknek is, de Zsófit egyáltalán nem izgatta ez a kérdés. Eddig is sokszor hagytuk ott szüleimnél, tehát volt alkalma megtanulni, hogy nem kell kétségbe esni, ha anya és apa elmegy, majd aztán úgyis visszajönnek. Otthon is egyedül lehet hagyni Zsófit, például a kádban is szépen eljátszik attól, hogy nem vagyunk mellette. Szóval nem egy izgulós típus, és amikor a bölcsődében közöltem, hogy elmegyek, szóljon az Ildi néninek, ha van valami és vigyázzon magára, akkor mondta, hogy jó, és már mászott volna ki a kezemből az egyik játék felé. Aztán tényleg elmentem és megszakadt a szívem, Zsófi viszont szépen eljátszott, amíg Noémi délben érte nem ment.

A beszoktatás aztán betegség miatt sajnos megszakadt, Noémi bejegyzése ezzel ért véget, és amikor ezt írom, sajnos még mindig betegek mindketten. Valószínűleg a jövő héten kezdjük csak újra a bölcsődébe járást, rögtön az ottalvós résszel, mert most már sietni kell, Noéminek vissza kell mennie dolgozni. Az idegen helyen alvás mondjuk érdekes lesz, mert ebben még nincs gyakorlata Zsófinak, de majd belejön ebbe is, gondolom. Minden mást is tök jól megtanult, nagyon furcsa is volt, amikor az ominózus negyedik napon, amikor én vittem bölcsibe, életünkben először ő jobban tudta, mik a teendők (kézmosás, törülközés, fésülködés, aztán irány a szobájuk).

Itthonra pedig vettünk Zsófinak Dodót, azaz Baby Bolondos dallamokat DVD-n, és egész januárban azt nézte, ugyanazt a nyolc mesét újra és újra. Mi már teljesen készen vagyunk attól, ahogy Dodó megismerkedik az idővel, Zsófinak viszont mindig bejön és mindig meg akarja nézni újra. Az üzleteknek egyébként lehetne annyi sütnivalójuk, hogy ha egy sorozat megy a tévében, akkor azt a boltokban is készleten tartják, például ezt a Baby Bolondos dallamok DVD-t csak egy helyen láttuk eddig a városban, a Corvin Plázában a CBA-ban. Egy lemezt megvettünk a sorozatból, az bevált, de most vennénk még, ha lehetne kapni, de nem lehet, majd megnézzük újra a Corvinban, ha moziba megyünk és ha van még…

Elkezdtük jelölni az ajtófélfán, hogy Zsófi milyen magas. Döbbenetesen gyorsan nő, két hónap alatt legalább két centit, a súlya viszont nem követi a magasságát, ugyanúgy 11 kiló, mint hónapokkal ezelőtt is volt. Persze amikor hasonló korú gyerekekkel találkozunk, mindig összehasonlítjuk őket, de általában semmi különös eltérést nem látunk, Zsófi átlagos gyermek. Talán a beszéddel haladhatna jobban, még mindig csak egy-egy szótagot mond ki mindenből. A bölcsiben lehidaltam, amikor egy Zsófi korú kislány nyelvtanilag helyes mondatban rákérdezett, hogy “Ma nem anyukája hozta Zsófit a bölcsibe?”. Zsófi ezzel szemben csak annyit mond, hogy “bő”, ami bölcsődét jelent, de még azt sem biztosan tudjuk, hogy ilyenkor kérdez vagy kijelent. De mondjuk Zsófinál sokkal nagyobb, ugyanilyen keveset beszélő kisfiút is láttunk már.

Kipróbáltuk a Kac-kac nevű játszóházat a Köki Plázában, és nagy, tágas, tiszta, változatos, csakhogy üvöltött a zene, mint valami diszkóban. A Lurdy-házban a Kalandparkban is mindig szól a zene, az is idegesít, főleg, hogy mindig csak Törpikék mennek, Bűvös csákó, ájjájjáj, de legalább a hangerő nagyjából elviselhető. Egy ilyen helyen egymillió kiabáló gyerek úgyis pont elég zajt csinál, felesleges még a hangos zenével is stresszelni őket – gondolom én. Az üzemeltetők nem tudom, mit gondolnak, talán hogy része a bulinak a hangos zene is, de a Kackacban konkrétan kiabálni kellett egymással, ami órákon keresztül egyáltalán nem vicces. Írtam is nekik e-mailt emiatt, de nem méltattak válaszra, úgyhogy egyelőre nem megyünk oda többet, sőt egy kolléganőmet is lebeszéltem a helyről és most itt is szóvá teszem.

Érdekes kulturális hatása egyébként az apaságnak, hogy régen kifejezetten idegesített a gyereksírás és a gyerekek kiabálása, például a vonaton, buszon. Most már egyáltalán nem, sőt a Lurdy-házban még olvasni is tudok, a millió gyerek kiabálása ebben a legkevésbé sem zavar – csak az üvöltő zene (Zsófi után elég, ha egyikünk szaladgál egyszerre).

A babaúszáson átkerültünk a legnagyobbak csoportjába, de sajnos a betegség miatt még nem tudtunk ott megjelenni. Gondolom a program ugyanaz lesz, csak nagyobb gyerekek között, és a 9 órás csoportban már tényleg túl sokan voltunk. Jó dolgom volt mindig, mert mint régi motorossal, az úszómester nő minden gyakorlatot Zsófival mutatott be, nekem csak udvariasan utánuk kellett úszkálnom arra az esetre, ha néha más gyerekekkel is foglalkozni akarna…

Temetés idén egy sem volt, bár sajnos meghalt Bartha Zsuzsa, csak nem akart magának temetést. Volt viszont egy esküvő is, Teri, az unokatesóm feleségül ment Robihoz, majd októberben megszületett a kislányuk, Brigi. Tegnap éppen meglátogattuk őket, Brigi nagyon aranyos, szépen elnézelődött a kezemben, Zsófi viszont alig mert hozzányúlni, a másod-unokatesó olyan kis törékeny még.

Toplisták: a két legjobb film, amit idén láttam, a Szellemíró és A király beszéde volt, függetlenül attól, hogy mindkettő még 2010-ben jelent meg… Moziban az IMAX 3D-s utolsó Harry Potter, a Paul és a Mission: Impossible – Fantom protokoll jött be leginkább. A könyvek között szintén a Szellemíró, az Imágó és a Dél királynője a nyertesek.

Célkitűzések

A legtöbb tavalyi célkitűzésemet csak “majdnem” sikerült elérni. Fogytam 7 kilót 12 helyett, ez sem olyan rossz, jövőre a cél: 9 kiló mínusz.

400 kilométert kocogtam az idén, de ami sokkal viccesebben hangzik: 537 alkalommal futottam körbe a közeli focipályát… Egyszerre a félmaraton (a 4 Sziget-kör) sajnos nem jött össze, 3 kört egyben viszont többször is le tudtam már futni. Ilyenkor két körön át jól megy a futás, a harmadik kör viszont már csak szenvedés és kín. Az utolsó alkalommal volt olyan, hogy a harmadik kör is dinamikusan és erőből ment, és ez reményt ad, hogy ha még néhányszor sikerülne ilyen módon három kört futni, egyszer majd belevágok a negyedikbe is – remélhetőleg 2012-ben.

Könyvírás: könyvet írni nehéz. Maga az írás még menne, hiszen kb. hetente szoktam írni 5-6 ezer karakteres cikkeket vagy blogbejegyzéseket. A probléma, hogy egy könyv kb. 100 ezer karakternél kezdődik, és mivel nem tudom folyamatosan írni, nehéz újra és újra felvenni a fonalat. A jó hír, hogy az ünnepek alatt volt időm, és meg is írtam egy könyv nagy részét. A témája a látássérültügyi informatika, és most 94 ezer karakternél jár, innen már be tudom fejezni a szokásos hétköznapi tempó mellett is. Egy pályázatra akartam beadni, de aztán meggondoltam magam, kerestem viszont rendes kiadót neki. Állítólag ki is adják, ha befejezem, meglátjuk.

Három angol nyelvű könyv: ez megvolt, újságcikkek a Vakok Világán kívül megvoltak, Balaton-átúszás 2:09 alatt, de megvolt. Trychydts segítségével sokat fejlődtem a fotózásban, a videózásban semmit, az írásban nem tudom, 2012-re mondjuk ezek nem olyan fontosak. Összesítve tehát:

Célok 2012-re:

• 9 kilót lefogyni,
• félmaraton lefutása (4 kör a Margit-szigeten),
• befejezni és kiadatni a könyvemet,
• letenni az Euro B2 szóbeli angol nyelvvizsgát (mivel csak írásbelim van még).

Másodlagos célok:

• Balaton-átúszás 2 órán belüli idővel (ha megrendezik és ha eljutok rá)
• olvaslak.hu: legalább 52 cikk (kb. hetente egy), a meglevő szerzők megtartása, újak bevonása.

Végül egy karácsonyi családi fotó:

Korábban azt hittem, a gyerekek minél előbb nagynak, felnőttnek akarják érezni magukat. Zsófi még nem, legalábbis most még nem, ő ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem kislány, nagylány vagy bármi más, még a Zsófiban a kételkedik, ő csakis és szigorúan: baba…

Fejlődött érzelmileg, most már nem csak elfogadja (eltűri) a szeretet megnyilvánulásait, hanem ő maga is átöleli, akit szeret, sőt egyszer spontán adott nekem puszit is.

A december természetesen nagyon eseménydús volt. A takinfós ünnepségen jött hozzá (és a többi 50 gyerekhez) a Télapó, akitől félt, sőt embernagyságú Micimackó is volt, de tőle is félt. Nagyon élvezte viszont az ugrálóvárat. Ilyenbe eddig nem engedtük be, hogy a többiek meg ne üssék, most viszont Kriszti (Noémi kolléganője) az ő kislányával, a Zsófival kb. egykorú Rékával együtt bement, és ugráltak, öröm volt nézni őket. Az egész délelőttös nyüzsitől Zsófi természetesen totál kifáradt, úgyhogy hazafelé bárhogy zörgött és csattogott a Rákosra kijáró busz (a Takinfó kissé a világ végére szervezte az ünnepséget), ő édesdeden alukált a babakocsiban.

Aztán voltunk Szigetszentmiklóson, ahol Noémi keresztszülei és nagymamája laknak. Zsófi nagyon gyorsan feloldódott a társaságban, és elképesztő hancúrozást csapott, ilyet még nem is nagyon láttunk tőle. Nevetett, szaladgált, kergetőzött, kacagott és visított, nagyon jól érezte magát. Szerintem ennyi nevetős képet még soha nem készítettünk róla egy hónap alatt, mint most.

Ami még jellemző volt a decemberre, hogy Noémi készült a vizsgáira, ezért kivettem pár nap szabadságot, hogy amíg Noémi tanul, én vigyázzak Zsófira. Isteni nagyokat sétáltunk kettesben. Nem siettünk sehová, úgyhogy Zsófi mindent megnézhetett és annyi ideig vizsgálhatott, ameddig akart. Bokrok, fák, kövek, levelek, kerítéssel elkerített kiskert, a begyöpösödött felnőtt nem is gondolná, mennyi érdekes dolog van egy ilyen lakótelepen. A Skála (vagy Centrum vagy mi most) mögötti lakótelepen van egymás mellett hét csatornafedél, azon legalább húsz percet ugráltunk és szaladgáltunk. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy rögtön ezután, hazafelé indulva telerakta a pelenkát, mert nem volt nálam másik, és amúgy sem lett volna hol tisztába tenni. Ráadásul még be kellett menni a cipészhez Noémi cipőjéért, meg a kínaihoz ebédért, és hát a séta legtávolabbi pontján voltunk, tehát a hazaút önmagában is eltartott egy darabig. Úgyhogy hazahozta a termést, de ettől még maga a séta, ahogy az összes többi is, nagyszerűen sikerült.

Ami viszont utálatos volt, az a városi közlekedés. Volt egy utam a Kálvin-térre, Noémi tanult, vittem hát Zsófit is, babakocsival. Ugye 50-es villamos, metró, nem olyan nagy ügy, gondolná az ember. Nos, az 50-es villamos egy horror, rohadjon meg, aki kitalálta, hogy ilyen magas padlós villamost vegyünk külföldről. Fogadjunk, hogy az illető még soha nem próbált meg felszállni rá babakocsival. Aztán Határ út, hosszú lépcső, szünet, bérlet elő, bérlet vissza, hosszú lépcső. A Kálvin-téren dettó, pedig azt most újították fel! És aztán hazafelé ugyanez.

Az emberek viszont segítőkészek. Többször is szálltunk villamosra úgy, hogy Zsófit kézben vittük, mindig azonnal volt, aki átadta a helyét. Akkor is, ha én vittem, pedig én egyedül nem lennék olyasvalaki, akinek át kell adni a helyet – gyerekkel mindig azonnal leülhettem. Ami kevésbé tetszett, hogy az idősebb nők barátkozni akartak Zsófival. OK, mosolyogni és integetni lehet, hozzányúlni nem. Miért nyúl hozzá valaki a villamoson egy idegen gyerekhez? Egyrészt bunkóság, másrészt a villamoson és a metrón koszos vagy, harmadrészt a gyerekek is utálják. Zsófi is, ilyenkor elfordult és csúnya arcot vágott, ami semmi nem volt az én csúnya arcomhoz képest… Volt, aki bocsánatot kért csak attól, ahogy ránéztem, úgyhogy tényleg nagyon csúnyán nézhettem. De gondolni lehetne, hogy amikor egy tömött, zötyögő villamoson leszállni készülünk, az kényelmetlen, ilyenkor a gyerek sem pont arra vágyik, hogy egy ronda öregasszony csókokat dobáljon felé (ő kért aztán bocsánatot, miután ránéztem).

Egy hónapja még kérdés volt, Kisvakond vagy Micimackó lesz-e Zsófi kedvence. Micimackó maradt, bár Kisvakondot is szereti, sokáig mindkét babával egyszerre aludt együtt, az egyik kezével ölelte az egyiket, másikkal a másikat. Aztán volt egy játékcsere akció az Aréna Plázában, szerintem méltatlanul alacsony érdeklődés mellett, ahol két megunt játékért cserébe választhattunk egy másikat (a maradékot a szegény gyerekek kapták). Ki is szelektáltunk egy macit, amivel Zsófi sosem játszott, plusz egy társast, és cserébe elhoztuk Csőrikét! Tudni kell, hogy Zsófi új kedvence a Baby Looney Tunes, belőle is főleg Dodó, de szerintem csak azért, mert az ő nevét tudja kimondani. Érdekes egyébként, hogy Zsófi a nagy Looney Tunest is szokta nézni, de nem felelteti meg a Baby verziót, nagy Dodó például nem is Dodó szerinte, csak kacsa. A lényeg, hogy a játékcsere akción kerítettünk egy Csőrikét, amit karácsonyra szántunk, de Noémi kimosta és Zsófi kiszúrta száradás közben. Úgyhogy most Csőrikével alszik és Dodót néz a tévében vagy a Youtube-on, ha csak teheti (ha lejátszunk neki). A Baby Looney Tunes egyébként felnőtt fejjel is szórakoztató és vicces, a káromkodós részen például annyira röhögtem, hogy Zsófi csak nézett, nem értette, min röhögök ennyire. Egyébként valószínűleg nem helyes, hogy olyasmit nézhet, amit nem igazán ért, de talán nem ártunk vele neki túl sokat.

Aztán eljött a karácsony, az ünneplés az összes nagyszülővel, keresztanyuval és a pesti dédivel, és persze rengeteg ajándékkal. A legjobban talán az új konyha jött be neki, plusz teáskészlet, rakosgatja össze-vissza az elemeit, illetve a kiságy, amiben van párna, takaró, és lefekteti a babákat. Közli, hogy pszt, és akkor csöndben kell maradni, mert a baba alszik. A Facebookon hirdettem, hogy keresünk Dodó-figurát, az végül nem lett, bár az Amazonról lehet rendelni hatezerért, de ezt sokallottam, és ide sem ért volna karácsonyra. Nóra viszont készített Dodó-mézeskalácsot, szerintem irtó rendes volt tőle, és egy új hosszúujjú felsőre is rávasaltattuk Dodó fotóját. Készíttettünk idén is fotókönyvet a Bestfotókönyvnél, idén is nagyon jó lett, tehát ajánlom őket idén is.