Legális és illegális választék

A beszerezhető könyvek választékával kapcsolatban minden cikk a legális forrásokból indul ki. Magyar Elektronikus Könyvtár, Digitális Irodalmi Akadémia, illetve az új könyvekhez a szegényes kiadói források. Megemlítik, hogy ismernek embereket, akik hallottak már olyanokról, akik láttak ún. kalózoldalakat, de végtelenül szemérmesen kezelik ezt a kérdést. Ezzel szemben az illegális forrás ma Magyarországon szerintem távolról sem a futottak még kategória, ami jelentéktelen a többihez képest, hanem az alap, a többség számára a kiindulópont – legalábbis az én környezetemben ez a helyzet. Ez természetesen független attól, hogy a jelenség helyes vagy sem – erkölcsi szempontból simán lehetne bírálni, az viszont túlzás, hogy tudomást sem veszünk róla. Amiről nem beszélünk, az nem is létezik, hát persze.

Az írásokban aki egyáltalán megemlíti a kalózoldalakat, álszentségből kifolyólag az is mindenféle érvet felhoz ellenük, csakhogy ezek többsége hamis. Például, hogy a szkennelt könyvek gyakran hibásak, igénytelenek. A valóság ezzel szemben az, hogy a kalózoldalak “aktivistái” szervezetten javítják a szkennelési hibákat, ezért összességében a hibák aránya nem sokkal rosszabb, mint a nyomtatott könyvek esetén. Egy másik állandó ellenérv, hogy megkárosodnak a kiadók és a szerzők – ez igaz, de tetszene talán legális beszerzési lehetőséget biztosítani. Azt az érvet viszont egyik cikk sem hozta fel, hogy a kalózoldalak kínálata frissebb és teljesebb, a használatuk egyszerűbb, mint a legális oldalaké, pedig a felhasználók számára ezek a fontos szempontok, nem csak az ingyenesség.

Formátumok

A másik közkeletű tévedés, hogy a különböző elektronikus könyvformátumok problémát okozhatnak, mert amit felismer az egyik olvasó, azt nem ismeri fel a másik. OK, nyilván sok felhasználó számára ez egy létező probléma, a tévedés az, hogy ez a vásárlást befolyásoló tényező kellene legyen. Szerintem minden újfajta készülék használatát tanulni kell, az e-könyv olvasók esetében leginkább azt, hogyan juttassuk el a kiválasztott könyvet az olvasóra. De ezt tanulni kell, és nem igaz, hogy ez alapján kellene készüléket választani, vagy hogy a formátumok közötti “zűrös helyzet” miatt ne lenne érdemes e-könyv olvasót vásárolni.

A Kindle ellen például rendszeresen felhozzák, hogy a “népszerű” epub-formátumú könyveket nem tudja megjeleníteni. Ez igaz, de én még egyetlen magyar nyelvű epub-könyvet nem láttam… Angol nyelvűt már igen. Ezen az oldalon 10 másodperc alatt lehet őket mobi-ba konvertálni, ami már a Kindle-re is jó. A gonosz kalózok egyébként a könyvek nagy többségét Microsoft Word formátumban publikálják, ami a lehető legkényelmesebb megoldás minden olvasókészülékhez.

Egy rossz példa

Tóth Balázs Index-cikke, amit tegnap a népszerű portál címlapján, kiemelve találtam, ezeknek a hibáknak egyfajta esszenciája, persze más hibákkal kiegészítve. Először is a Kindle-nek csak a 79 dolláros árát említi meg, ami csak Amerikára vonatkozik, miközben a magyar olvasót valószínűleg inkább az érdekelné, Magyarországra mennyiért küldik el a készüléket. A magyar olvasó a 109 dolláros változatot kaphatja meg, plusz a vám, áfa, dollárárfolyam, ráadásul egy ilyen olvasóhoz tokot is érdemes venni, amitől a végösszeg 35 ezer forint körül lesz. Ehhez képest a cikkben egyedül a 79 dolláros, abszolút félrevezető szám lett leírva - a többihez a szerzőnek ún. újságírói munkát kellett volna végeznie.

Aztán összehasonlít két készüléket, de nem foglalkozik azzal, ami egy érintőképernyő esetén releváns: a folyamatosan mancsolás nem koszolja össze a kijelzőt? Egy másik szempont pedig az lehetett volna, hogy a Kindle fizikai lapozógombja vastag kesztyűn keresztül is jól kezelhető, szemben az érintőképernyővel – de persze egy meleg irodában tesztelve a készüléket, nem egy huzatos vasúti peronon a tél közepén, ez nyilván nem jut a szerző eszébe. Az olvasó meg majd rájön magától, hogy kesztyűben nincs sok értelme az érintőképernyőt böködni, és vett volna inkább fizikai lapozógombos készüléket…

Tóth Balázs mellett szól viszont, hogy a Bookline e-könyv vásárlási rendszeréről legalább megemlíti, hogy körülményes, a Multimédia Plázáról pedig, hogy rémisztő, és a kínálat is szegényes. Jó reggelt! A szegény kiadók azért nem maradtak ki a cikkből, ahogy a kalózverziók “csapnivaló” minősége sem. Ez utóbbi ebben az általánosító formában egyszerűen hazugság, a kalózverziók a legritkább esetben csapnivaló minőségűek, sőt. A kalapos ő betűk említése pedig már nevetséges… Tóth Balázsnak egyedül arról sikerült helyénvaló cikket írnia, amit a kezébe adtak: a két készülék gombjairól és vékonyságáról, minden másban téved, hazudik vagy tájékozatlan. Szép munka volt!

A bölcsőde egyébként jó hely a gyerekeknek, pont olyan meleg és biztonságos, amilyet az ember a két éves kislányának elképzel. Egyáltalán nem baj, hogy Zsófinak már ide is járnia kell, és nem az óvodával kezdi a szocializálódást. Itt a gyerekek még nagyon kicsik és pont olyan aranyosak, mint Zsófi, nincsenek köztük rossz gyerekek egyáltalán. Az első napon például Zsófi hanyatt esett és sírt, mire két fiú is odasietett vigasztalni őt… Az egyik kisfiú még Noémit is kedvesen megölelgette, igazi angyalarcú kisfiú, és Zsófi is nagyon jól elvan a többi pici között. Az is jó, hogy az óvodával szemben itt még nagyon kevés gyerekre jut két-két gondozónő, vagyis rendesen tudnak figyelni mindegyikükre.

A bölcsődében az elszakadás nehéz általában, szülőnek és gyereknek is, de Zsófit egyáltalán nem izgatta ez a kérdés. Eddig is sokszor hagytuk ott szüleimnél, tehát volt alkalma megtanulni, hogy nem kell kétségbe esni, ha anya és apa elmegy, majd aztán úgyis visszajönnek. Otthon is egyedül lehet hagyni Zsófit, például a kádban is szépen eljátszik attól, hogy nem vagyunk mellette. Szóval nem egy izgulós típus, és amikor a bölcsődében közöltem, hogy elmegyek, szóljon az Ildi néninek, ha van valami és vigyázzon magára, akkor mondta, hogy jó, és már mászott volna ki a kezemből az egyik játék felé. Aztán tényleg elmentem és megszakadt a szívem, Zsófi viszont szépen eljátszott, amíg Noémi délben érte nem ment.

A beszoktatás aztán betegség miatt sajnos megszakadt, Noémi bejegyzése ezzel ért véget, és amikor ezt írom, sajnos még mindig betegek mindketten. Valószínűleg a jövő héten kezdjük csak újra a bölcsődébe járást, rögtön az ottalvós résszel, mert most már sietni kell, Noéminek vissza kell mennie dolgozni. Az idegen helyen alvás mondjuk érdekes lesz, mert ebben még nincs gyakorlata Zsófinak, de majd belejön ebbe is, gondolom. Minden mást is tök jól megtanult, nagyon furcsa is volt, amikor az ominózus negyedik napon, amikor én vittem bölcsibe, életünkben először ő jobban tudta, mik a teendők (kézmosás, törülközés, fésülködés, aztán irány a szobájuk).

Itthonra pedig vettünk Zsófinak Dodót, azaz Baby Bolondos dallamokat DVD-n, és egész januárban azt nézte, ugyanazt a nyolc mesét újra és újra. Mi már teljesen készen vagyunk attól, ahogy Dodó megismerkedik az idővel, Zsófinak viszont mindig bejön és mindig meg akarja nézni újra. Az üzleteknek egyébként lehetne annyi sütnivalójuk, hogy ha egy sorozat megy a tévében, akkor azt a boltokban is készleten tartják, például ezt a Baby Bolondos dallamok DVD-t csak egy helyen láttuk eddig a városban, a Corvin Plázában a CBA-ban. Egy lemezt megvettünk a sorozatból, az bevált, de most vennénk még, ha lehetne kapni, de nem lehet, majd megnézzük újra a Corvinban, ha moziba megyünk és ha van még…

Elkezdtük jelölni az ajtófélfán, hogy Zsófi milyen magas. Döbbenetesen gyorsan nő, két hónap alatt legalább két centit, a súlya viszont nem követi a magasságát, ugyanúgy 11 kiló, mint hónapokkal ezelőtt is volt. Persze amikor hasonló korú gyerekekkel találkozunk, mindig összehasonlítjuk őket, de általában semmi különös eltérést nem látunk, Zsófi átlagos gyermek. Talán a beszéddel haladhatna jobban, még mindig csak egy-egy szótagot mond ki mindenből. A bölcsiben lehidaltam, amikor egy Zsófi korú kislány nyelvtanilag helyes mondatban rákérdezett, hogy “Ma nem anyukája hozta Zsófit a bölcsibe?”. Zsófi ezzel szemben csak annyit mond, hogy “bő”, ami bölcsődét jelent, de még azt sem biztosan tudjuk, hogy ilyenkor kérdez vagy kijelent. De mondjuk Zsófinál sokkal nagyobb, ugyanilyen keveset beszélő kisfiút is láttunk már.

Kipróbáltuk a Kac-kac nevű játszóházat a Köki Plázában, és nagy, tágas, tiszta, változatos, csakhogy üvöltött a zene, mint valami diszkóban. A Lurdy-házban a Kalandparkban is mindig szól a zene, az is idegesít, főleg, hogy mindig csak Törpikék mennek, Bűvös csákó, ájjájjáj, de legalább a hangerő nagyjából elviselhető. Egy ilyen helyen egymillió kiabáló gyerek úgyis pont elég zajt csinál, felesleges még a hangos zenével is stresszelni őket – gondolom én. Az üzemeltetők nem tudom, mit gondolnak, talán hogy része a bulinak a hangos zene is, de a Kackacban konkrétan kiabálni kellett egymással, ami órákon keresztül egyáltalán nem vicces. Írtam is nekik e-mailt emiatt, de nem méltattak válaszra, úgyhogy egyelőre nem megyünk oda többet, sőt egy kolléganőmet is lebeszéltem a helyről és most itt is szóvá teszem.

Érdekes kulturális hatása egyébként az apaságnak, hogy régen kifejezetten idegesített a gyereksírás és a gyerekek kiabálása, például a vonaton, buszon. Most már egyáltalán nem, sőt a Lurdy-házban még olvasni is tudok, a millió gyerek kiabálása ebben a legkevésbé sem zavar – csak az üvöltő zene (Zsófi után elég, ha egyikünk szaladgál egyszerre).

A babaúszáson átkerültünk a legnagyobbak csoportjába, de sajnos a betegség miatt még nem tudtunk ott megjelenni. Gondolom a program ugyanaz lesz, csak nagyobb gyerekek között, és a 9 órás csoportban már tényleg túl sokan voltunk. Jó dolgom volt mindig, mert mint régi motorossal, az úszómester nő minden gyakorlatot Zsófival mutatott be, nekem csak udvariasan utánuk kellett úszkálnom arra az esetre, ha néha más gyerekekkel is foglalkozni akarna…

Temetés idén egy sem volt, bár sajnos meghalt Bartha Zsuzsa, csak nem akart magának temetést. Volt viszont egy esküvő is, Teri, az unokatesóm feleségül ment Robihoz, majd októberben megszületett a kislányuk, Brigi. Tegnap éppen meglátogattuk őket, Brigi nagyon aranyos, szépen elnézelődött a kezemben, Zsófi viszont alig mert hozzányúlni, a másod-unokatesó olyan kis törékeny még.

Toplisták: a két legjobb film, amit idén láttam, a Szellemíró és A király beszéde volt, függetlenül attól, hogy mindkettő még 2010-ben jelent meg… Moziban az IMAX 3D-s utolsó Harry Potter, a Paul és a Mission: Impossible – Fantom protokoll jött be leginkább. A könyvek között szintén a Szellemíró, az Imágó és a Dél királynője a nyertesek.

Célkitűzések

A legtöbb tavalyi célkitűzésemet csak “majdnem” sikerült elérni. Fogytam 7 kilót 12 helyett, ez sem olyan rossz, jövőre a cél: 9 kiló mínusz.

400 kilométert kocogtam az idén, de ami sokkal viccesebben hangzik: 537 alkalommal futottam körbe a közeli focipályát… Egyszerre a félmaraton (a 4 Sziget-kör) sajnos nem jött össze, 3 kört egyben viszont többször is le tudtam már futni. Ilyenkor két körön át jól megy a futás, a harmadik kör viszont már csak szenvedés és kín. Az utolsó alkalommal volt olyan, hogy a harmadik kör is dinamikusan és erőből ment, és ez reményt ad, hogy ha még néhányszor sikerülne ilyen módon három kört futni, egyszer majd belevágok a negyedikbe is – remélhetőleg 2012-ben.

Könyvírás: könyvet írni nehéz. Maga az írás még menne, hiszen kb. hetente szoktam írni 5-6 ezer karakteres cikkeket vagy blogbejegyzéseket. A probléma, hogy egy könyv kb. 100 ezer karakternél kezdődik, és mivel nem tudom folyamatosan írni, nehéz újra és újra felvenni a fonalat. A jó hír, hogy az ünnepek alatt volt időm, és meg is írtam egy könyv nagy részét. A témája a látássérültügyi informatika, és most 94 ezer karakternél jár, innen már be tudom fejezni a szokásos hétköznapi tempó mellett is. Egy pályázatra akartam beadni, de aztán meggondoltam magam, kerestem viszont rendes kiadót neki. Állítólag ki is adják, ha befejezem, meglátjuk.

Három angol nyelvű könyv: ez megvolt, újságcikkek a Vakok Világán kívül megvoltak, Balaton-átúszás 2:09 alatt, de megvolt. Trychydts segítségével sokat fejlődtem a fotózásban, a videózásban semmit, az írásban nem tudom, 2012-re mondjuk ezek nem olyan fontosak. Összesítve tehát:

Célok 2012-re:

• 9 kilót lefogyni,
• félmaraton lefutása (4 kör a Margit-szigeten),
• befejezni és kiadatni a könyvemet,
• letenni az Euro B2 szóbeli angol nyelvvizsgát (mivel csak írásbelim van még).

Másodlagos célok:

• Balaton-átúszás 2 órán belüli idővel (ha megrendezik és ha eljutok rá)
• olvaslak.hu: legalább 52 cikk (kb. hetente egy), a meglevő szerzők megtartása, újak bevonása.

Végül egy karácsonyi családi fotó:

Korábban azt hittem, a gyerekek minél előbb nagynak, felnőttnek akarják érezni magukat. Zsófi még nem, legalábbis most még nem, ő ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem kislány, nagylány vagy bármi más, még a Zsófiban a kételkedik, ő csakis és szigorúan: baba…

Fejlődött érzelmileg, most már nem csak elfogadja (eltűri) a szeretet megnyilvánulásait, hanem ő maga is átöleli, akit szeret, sőt egyszer spontán adott nekem puszit is.

A december természetesen nagyon eseménydús volt. A takinfós ünnepségen jött hozzá (és a többi 50 gyerekhez) a Télapó, akitől félt, sőt embernagyságú Micimackó is volt, de tőle is félt. Nagyon élvezte viszont az ugrálóvárat. Ilyenbe eddig nem engedtük be, hogy a többiek meg ne üssék, most viszont Kriszti (Noémi kolléganője) az ő kislányával, a Zsófival kb. egykorú Rékával együtt bement, és ugráltak, öröm volt nézni őket. Az egész délelőttös nyüzsitől Zsófi természetesen totál kifáradt, úgyhogy hazafelé bárhogy zörgött és csattogott a Rákosra kijáró busz (a Takinfó kissé a világ végére szervezte az ünnepséget), ő édesdeden alukált a babakocsiban.

Aztán voltunk Szigetszentmiklóson, ahol Noémi keresztszülei és nagymamája laknak. Zsófi nagyon gyorsan feloldódott a társaságban, és elképesztő hancúrozást csapott, ilyet még nem is nagyon láttunk tőle. Nevetett, szaladgált, kergetőzött, kacagott és visított, nagyon jól érezte magát. Szerintem ennyi nevetős képet még soha nem készítettünk róla egy hónap alatt, mint most.

Ami még jellemző volt a decemberre, hogy Noémi készült a vizsgáira, ezért kivettem pár nap szabadságot, hogy amíg Noémi tanul, én vigyázzak Zsófira. Isteni nagyokat sétáltunk kettesben. Nem siettünk sehová, úgyhogy Zsófi mindent megnézhetett és annyi ideig vizsgálhatott, ameddig akart. Bokrok, fák, kövek, levelek, kerítéssel elkerített kiskert, a begyöpösödött felnőtt nem is gondolná, mennyi érdekes dolog van egy ilyen lakótelepen. A Skála (vagy Centrum vagy mi most) mögötti lakótelepen van egymás mellett hét csatornafedél, azon legalább húsz percet ugráltunk és szaladgáltunk. Annak mondjuk kevésbé örültem, hogy rögtön ezután, hazafelé indulva telerakta a pelenkát, mert nem volt nálam másik, és amúgy sem lett volna hol tisztába tenni. Ráadásul még be kellett menni a cipészhez Noémi cipőjéért, meg a kínaihoz ebédért, és hát a séta legtávolabbi pontján voltunk, tehát a hazaút önmagában is eltartott egy darabig. Úgyhogy hazahozta a termést, de ettől még maga a séta, ahogy az összes többi is, nagyszerűen sikerült.

Ami viszont utálatos volt, az a városi közlekedés. Volt egy utam a Kálvin-térre, Noémi tanult, vittem hát Zsófit is, babakocsival. Ugye 50-es villamos, metró, nem olyan nagy ügy, gondolná az ember. Nos, az 50-es villamos egy horror, rohadjon meg, aki kitalálta, hogy ilyen magas padlós villamost vegyünk külföldről. Fogadjunk, hogy az illető még soha nem próbált meg felszállni rá babakocsival. Aztán Határ út, hosszú lépcső, szünet, bérlet elő, bérlet vissza, hosszú lépcső. A Kálvin-téren dettó, pedig azt most újították fel! És aztán hazafelé ugyanez.

Az emberek viszont segítőkészek. Többször is szálltunk villamosra úgy, hogy Zsófit kézben vittük, mindig azonnal volt, aki átadta a helyét. Akkor is, ha én vittem, pedig én egyedül nem lennék olyasvalaki, akinek át kell adni a helyet – gyerekkel mindig azonnal leülhettem. Ami kevésbé tetszett, hogy az idősebb nők barátkozni akartak Zsófival. OK, mosolyogni és integetni lehet, hozzányúlni nem. Miért nyúl hozzá valaki a villamoson egy idegen gyerekhez? Egyrészt bunkóság, másrészt a villamoson és a metrón koszos vagy, harmadrészt a gyerekek is utálják. Zsófi is, ilyenkor elfordult és csúnya arcot vágott, ami semmi nem volt az én csúnya arcomhoz képest… Volt, aki bocsánatot kért csak attól, ahogy ránéztem, úgyhogy tényleg nagyon csúnyán nézhettem. De gondolni lehetne, hogy amikor egy tömött, zötyögő villamoson leszállni készülünk, az kényelmetlen, ilyenkor a gyerek sem pont arra vágyik, hogy egy ronda öregasszony csókokat dobáljon felé (ő kért aztán bocsánatot, miután ránéztem).

Egy hónapja még kérdés volt, Kisvakond vagy Micimackó lesz-e Zsófi kedvence. Micimackó maradt, bár Kisvakondot is szereti, sokáig mindkét babával egyszerre aludt együtt, az egyik kezével ölelte az egyiket, másikkal a másikat. Aztán volt egy játékcsere akció az Aréna Plázában, szerintem méltatlanul alacsony érdeklődés mellett, ahol két megunt játékért cserébe választhattunk egy másikat (a maradékot a szegény gyerekek kapták). Ki is szelektáltunk egy macit, amivel Zsófi sosem játszott, plusz egy társast, és cserébe elhoztuk Csőrikét! Tudni kell, hogy Zsófi új kedvence a Baby Looney Tunes, belőle is főleg Dodó, de szerintem csak azért, mert az ő nevét tudja kimondani. Érdekes egyébként, hogy Zsófi a nagy Looney Tunest is szokta nézni, de nem felelteti meg a Baby verziót, nagy Dodó például nem is Dodó szerinte, csak kacsa. A lényeg, hogy a játékcsere akción kerítettünk egy Csőrikét, amit karácsonyra szántunk, de Noémi kimosta és Zsófi kiszúrta száradás közben. Úgyhogy most Csőrikével alszik és Dodót néz a tévében vagy a Youtube-on, ha csak teheti (ha lejátszunk neki). A Baby Looney Tunes egyébként felnőtt fejjel is szórakoztató és vicces, a káromkodós részen például annyira röhögtem, hogy Zsófi csak nézett, nem értette, min röhögök ennyire. Egyébként valószínűleg nem helyes, hogy olyasmit nézhet, amit nem igazán ért, de talán nem ártunk vele neki túl sokat.

Aztán eljött a karácsony, az ünneplés az összes nagyszülővel, keresztanyuval és a pesti dédivel, és persze rengeteg ajándékkal. A legjobban talán az új konyha jött be neki, plusz teáskészlet, rakosgatja össze-vissza az elemeit, illetve a kiságy, amiben van párna, takaró, és lefekteti a babákat. Közli, hogy pszt, és akkor csöndben kell maradni, mert a baba alszik. A Facebookon hirdettem, hogy keresünk Dodó-figurát, az végül nem lett, bár az Amazonról lehet rendelni hatezerért, de ezt sokallottam, és ide sem ért volna karácsonyra. Nóra viszont készített Dodó-mézeskalácsot, szerintem irtó rendes volt tőle, és egy új hosszúujjú felsőre is rávasaltattuk Dodó fotóját. Készíttettünk idén is fotókönyvet a Bestfotókönyvnél, idén is nagyon jó lett, tehát ajánlom őket idén is.

A szerző a könyvben végig szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy csak a saját személyes tapasztalatait írja le, ami abszolút hitelessé teszi. Csak minimális, a történet megértéséhez szükséges áttekintést kapunk a háborúról, nagyjából amennyit a tengerészgyalogosnak jelentkező Sledge is tudhatott. Később sem tudunk meg többet, hiszen a tengerészgyalogos közlegényekkel nem osztottak meg stratégiai információkat. Azt viszont előre bedobják, hogy az atombomba korábbi bevetésével ez az egész esetleg megúsztható lett volna, de ez csak még jobban rámutat az egész szörnyűség értelmetlenségére.

A könyv egyszerű és részletes. Sledge beszámol a kiképzésük főbb eseményeiről, majd a megtett útról egészen a frontvonalig. A szerző az amerikai hadseregnek abban a részében szolgált, amelyik közvetlenül harcolt a japánokkal Peleliu és Okinava szigeteken. Nagyon érdekesen rámutat, milyen sokan vannak, akik közvetlenül nem is találkoztak ellenséggel, nem mintha ez különösebb dicsőséget jelentene, sőt. Látható, hogy a fronton harcolni semmi más, mint mészárlás, húszéves amerikai és japán fiatalok tízezreinek borzasztó kivégzése.

A leírások végig rendkívül naturálisak. Sokféle halálnemet megismerhetünk belőle, mindenféle testrészeket szétlőnek, tarolnak a golyók, a grátánok repeszei, illetve az elmeháborodás. Az egyéb részletek sem kellemesebbek, képzeljük csak el egy húsz éves férfi lábát egy zárt bakancsban két hét után! És mindenhol kosz van, sár, a tiszta vízzel pedig spórolni kell. A háború nagy részét a szerző a saját maga által a földbe ásott lyukakban töltötte, ahová a japán golyók és gránátok elől bújt, és ahonnan aknavetővel lőtte az ellenséget. Ez néha napokig, sőt hetekig tartott, csak időnként más-más helyszínen ástak lyukakat maguknak a frontvonal aktuális helyzetétől függően.

Ma már természetesen közhely, de Peleliun a földbe ásott lyukakból nézve nem volt az, hogy a japánok mennyire kevésre tartották a saját életüket. Az amerikai katonák vigyáztak magukra és egymásra, amennyire lehetett, elbújtak a golyók elől és nem mentek túl közel a japánokhoz, ha nem volt muszáj. Azok viszont minden további nélkül nekiindultak éjszakánként, hogy a gödrökben fekvő amerikaiak között portyázzanak. Ha eljutottak odáig élve, akkor beugrottak hozzájuk a gödörbe és megölték őket. Tekintve azonban, hogy az amerikai katonák figyeltek erre, ráadásul minden gödörben ketten voltak, a japán katonáknak gyakorlatilag semmi esélye nem volt élve megúszni egy ilyen utat, mégis minden éjszaka sokan nekiindultak.

A szerző nem emeli ki, de feltűnő, hogy az amerikaiak végig jelentős fölényben voltak. Folyamatosan hódították meg a szigeteket a japánoktól, folyamatos tüzérségi támogatást élveztek, néha csak rá kellett mutatni a japán géppuskás barlangjára, hogy az amerikai tank szétlője. Ráadásul mindig volt utánpótlásuk ételből, vízből és lőszerből, illetve katonából. Ettől függetlenül nem volt könnyű dolguk, mert nekik kellett elsőként közel menniük a japánokhoz, ahogy például a szerző Okinava déli végén a tengerpartra is az elsők között ért ki.

A K/3/5-ös tengerészgyalogos századot végig önálló egységként kezelték, valójában azonban az együtt kiképzett 235 katonából a háború végére csak 26-an voltak együtt, a többiek meghaltak vagy kórházba kerültek. Mindig hoztak azonban további fiatal gyerekeket a századba, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt harcoltak, amíg ők is meg nem haltak – vidám dolog a háború.

Eugene Bondurant Sledge is a túlélő és a harcban végig résztvevő 26 katona között volt. A jegyzetei alapján készült könyvet 1981-ben adták ki és világsiker lett, a második világháború Csendes-óceáni részéről szóló alapmű. Ez ihlette az HBO The Pacific – A hős alakulat című 10 részes minisorozatát, ami magyarul is látható volt, Hugh Ambrose hasonló című könyve pedig a tévésorozat történetét adja vissza könyv formájában, amelyben E. B. Sledge csak az egyik a három főszereplő közül.

E. B. Sledge: Pokol a Csendes-óceánon – A hős alakulat
Gabo Kiadó, 2010

Vannak ugyanakkor rossz napjai, legalábbis ebben a hónapban volt egy, amikor egész nap kedvetlen volt. Itt volt anyósom egy ideig, hogy vigyázzon rá, amíg Noémi tanul. Aztán elment, márpedig Zsófi szereti a társaságot, és tiszta depis volt majdnem egy egész napig. Aztán szüleim elvitték magukhoz és ott magához tért – tőlük egyébként is mindig felspannolva (és hullafáradtan) ér haza.

Anyósom új játékot tanított neki, a bújócskát. Ehhez leguggol a kanapé és a szekrény közötti részen, hogy ne lásson ki, és a kijelölt családtag elbújik. Kis idő múlva Zsófi elindul és megkeresi, szerte a lakásban, nagyon ügyesen.

Megnőtt, amit abból vettem észre először, hogy sétálás közben már nem kell lehajolnom ahhoz, hogy fogjam a kezét. A magasságából következik az is, hogy most már fel tud mászni egyedül a számítógép előtti székbe. Ilyenkor lelkesen el is kezdi nyomkodni a gombokat, úgyhogy figyelni kell, éppen mi van megnyitva, illetve általában megnyitjuk neki a Jegyzettömböt, ahol szabadon kifejtheti az álláspontját.

Megszerette Micimackót, most egyértelműen ő a kedvence, és teljesen rászokott a társaságára. Játszik vele, altatja, ölelgeti és vele alszik. Noémi egyszer elpakolta Macit a mosógépbe, szegény Zsófi teljesen kétségbeesett, hogy mi lesz vele. Úgyhogy elmagyaráztuk, hogy fürdeni megy, a maci így szokott fürdeni.

Nagyszerű memóriája van. Például ha este mogyorót kér, de fogmosás után már nem adok neki, viszont megígérem, hogy másnap kaphat, akkor reggel az első dolga kérni. Aztán egyszer anyukám vigyázott rá, és találtak egy bogarat. Pontosan tudta, hogy ilyenkor apa összeszedi a bogarat és lehúzza a WC-n, úgyhogy ment is a WC-hez, és mondta, hogy apa, apa.

Nem szereti, ha fényképezzük. Különösebb kifogása nincs, de soha nem néz a képbe, valószínűleg a vakuzás zavarja. Új szó a szókincsében a nagyi, a miénkben pedig a “to” (torony vagy toll) és a “tú” (túró rudi). A legújabb tornagyakorlatunk pedig a hátrabukfenc a levegőben: lábbal kitámasztja magát a vállamon, én pedig hátrafordítva  leengedem a földre.

Közben két éves lett. Eseménydús születésnapja volt, megijedt például a neki készített tortától. A torta eredetileg Hello Kitty-t ábrázolta volna, de torz lett szegény, valóban rémisztően festett, azon a helyen többet nem rendelünk tortát. Kapott egy új babát: Kisvakondot, kíváncsi leszek, ezután Micimackó vagy Kisvakond lesz a kedvence. Bemutatta az egyik közösségi játékát, amikor elaltatja kézmozgatással a másikat, majd azt mondja, bumm, mire a másik riadtan felébred. Nagymamák, nagypapák, dédi, keresztanyu, apa, anya – összesen nyolc családtagját altatta el szerte a szobában, majd riasztotta fel egyszerre ezzel a módszerrel. Az alábbi kép a buli két részét is illusztrálja, egyrészt a játék fordítottját, amikor Zsófia tesz úgy, mintha aludna, másrészt Micimackó mellett immár megjelent Kisvakond is:

A másik próbálkozásom a könyvírás, egy pályázat keretében kell ismeretterjesztő könyvet írni 200 ezer karakter terjedelemben január 15-ig. A látássérültügyi informatikát választottam, de mint kiderült, 200 ezer karakter iszonyatosan sok, nem tudom, megírok-e ennyit ennyi idő alatt. A pályázat első díja egy laptop, a második egy X-Box, a harmadik egy Office programcsomag, vagyis az első kettő lenne érdekes, de nem tudom, mennyi az esély arra, hogy első vagy második legyek. Nem is annyira a díj, mint a szellemi kihívás izgat – de az olvaslak.hu mellett egyre kevésbé, szóval lehet, hogy ezt inkább kihagyom.

A legfőbb új hobbim pedig, hogy olvaslak.hu néven új könyvkritikai portált indítottam. Ide, a privát blogomba is mindig sok könyvkritikát írtam, ezt szeretném magasabb szintre emelni. Egyrészt tisztább arculattal, ott kizárólag könyvkritikák lesznek, másrészt társszerzőket is szeretnék bevonni, hogy több könyv lehessen bemutatva. Egyelőre a Freeblog két sztárszerzőjét, Lobót és The Real Trebitsch-et sikerült bevenni a buliba, de csak félsikerrel, mert kifejezetten az olvaslak.hu-ra még egyikük sem írt semmit, készül viszont egy harmadik (engem is számítva negyedik) szerző cikke, meglátjuk. A kiadók meglepően jó partnernek bizonyulnak, a Geopentől például egy akkora pakkot kaptam ma amerikai politikusok köteteiből, hogy csak néztem. A portál érdekessége még, hogy egy-egy cikket angolul is közlünk, ezeket egyelőre én írom és Móni, az angoltanárom javítja.

Iderakok egy célkitűzést: a portál akkor lesz sikeres, ha jövő ilyenkor a legnagyobb sikerű könyveket (amelyek kritikája karácsony előtt az olvasót leginkább érdekelheti) nagyrészt szemlézni tudjuk a leendő társaimmal. Viszont máris megvalósult, ami Michael Korda: Egy másik élet című könyvében annyira tetszett, hogy önkéntesen, de mégis munkaként kell könyveket olvasni, egyelőre nagyon élvezem.

A döntéseinket egyébként sem változtatjuk meg attól, hogy neki nem tetszik, ez mondjuk alap, ami új, hogy ilyenkor azonnal sírni kezd. Legörbül a pici szája, szomorú lesz és keservesen sír, még könnyezik is, és mindezt pont ugyanennyi idő alatt abba is tudja hagyni, ha eltereljük a figyelmét. Azt az elvet követjük, hogy ami fontos, abban semmiképpen sem engedünk, ami nem fontos, abban viszont simán. Például fürdeni mindenképpen menni kell, ha eljött az idő, akárhogy is sír, azt viszont megválaszthatja, hogy ki vetkőztesse le, ha éppen ez az óhaja.

Fontos egységesnek lennünk Noémivel, mert egymás ellen is megpróbál kijátszani minket. Például ha egyedül vagyok vele otthon és telerakja a pelenkát, semmilyen problémát nem okoz, ha tisztába teszem. Ha viszont Noémi is otthon van, elég csak felajánlanom, hogy tisztába teszem, már bömbölve rohan az anyjához, Brühühü, Apuci Tisztába Akart Tenni! – nem mondja, de ez az értelme. Ha pedig a nagymama is nálunk van, akkor már Noéminek sem enged, rohan a mamához, Brühühű, Anya és Apa is Tisztába Akart Tenni!

Máskor meg kenyérre lehet kenni, bújik, puszikat oszt és aranyos. Továbbra is mindenben részt vesz itthon, beágyaz, takarít, kicseréli az elemeket a mérlegben, sőt anyukámmal a piacon bevásárolt, és kis kosárkában ő hozta haza a zöldségek egy részét.

A rossz idő miatt már nem tudunk játszóterezni, ebben a hidegben sajnos már nem lehet a homokozóban ülni. Éppen ezért a játszótéri társaságot sem látjuk, ezt kissé sajnálom, már csak Zsófi szocializációja miatt is. (Ez persze két hónapig lesz még probléma, januártól szocializálódhat eleget a bölcsiben.) Megvolt az első szezonbéli betegsége is, taknyos volt és egy napig lázas is, amiben az volt a legrosszabb, hogy napokig nem kapott levegőt az orrán át, szegény.

Új szavakat is tanulgat, hús, anya, mama, nagypapa, és a napi ügyekben is egyre többször jelzi szavakkal (szótagokkal) a mondanivalóját mutogatás helyett.

Úszni is járunk, de a többiek látványosan kisebbek Zsófinál, valószínűleg még egy órával később kellene járnunk a legnagyobbak ottani csoportjába. Addig is külön feladatokat kap, víz alatt kell úszni, deszkával kell mutatványokat végrehajtani, és a karkörzést is lassan csinálnia kellene a víz felszínén (amiből majd a gyorsúszás lesz egyszer).

Megtaláltuk a módszert, hogyan vegyük rá Zsófit, hogy egyen: hagyni kell közben tévézni. Ez pedagógiai szempontból nem igazán helyes, de tőle sem követelhetünk többet, mint magunktól, én például olvasni szoktam evés közben. Ráadásul találtunk egy csatornát, ahol vegyesen mennek magyar és angol nyelvű rajzfilmek, és sokkal kevésbé zavar, hogy tévét néz, ha a rajzfilmek angol nyelven mennek. Mondjuk ez sem az igazi, mert ezek meg nem az életkorának megfelelőek. Van például egy kisfiú, aki nem tud beszélni, csak hangokat kiadni. A szülei akarták, hogy zenélni tanuljon és együtt zenéljen az anyjával. De a hangszerekkel bénácska volt, amikor viszont beszélni próbált, klassz hangszer-hangokat tudott kiadni. Úgyhogy anyuka trombitált, a kisfiú tátogott, és a szájából nagybőgő szólt, és apuka teljesen odáig volt a zenéjükért… Aztán átvezetés, a kisfiú kakukkolt az órának, mire kijött az órából a kakukk és az is kakukkolt. Aztán a kisfiú oroszlánüvöltést hallatott az órának, mire az órából oroszlán jött ki és az is üvöltött. Szerintem mindkét jelenet nagyon vicces volt, de a két éves kislányunk szellemi fejlődésére nem biztos, hogy az angol abszurd humor van a legjobb hatással.

Harmadszor pedig a professzionális íráson és a hasznos összefoglaláson túl a könyv önálló mondanivalót is sugall. Sehol sincs kimondva, mert a Guardian valószínűleg a továbbiakban is jó viszonyt kíván ápolni Assange-zsal, de ennek a történetnek valójában nem Assange volt a kulcsszereplője. A kulcsszereplő valójában az volt, aki magas szintű katonai hozzáférést adott egy instabil lelkiállapotú 22 éves amerikai srácnak, Bradley Manningnek. Aki aztán az iraki sivatagban, egy sátorból le tudta tölteni az afganisztáni és iraki háború teljes dokumentációját, illetve rengeteg amerikai diplomáciai táviratot, hogy aztán keressen egy hackert, akinek átadja. A történetből egyáltalán nem derül ki, hogy Assange mennyire jó hacker – csak az, hogy sikerrel állítja be magát annak.

Manning történetének a folytatása sokkal kevésbé izgalmas: másoknak is beszél a kiszivárogtatásról, így nagyon gyorsan lebukik és börtönbe kerül. Az anyag így kizárólag Assange birtokába kerül, aki a Guardian segítségével sikeresen meg is jelenteti az afganisztáni háborúról szóló első rész szerkesztett verzióját. A szerzők részletesen elmesélik, hogyan dolgoztak fel katonai, informatikai és külpolitikai szakértők bevonásával az első látásra óriási méretű, és katonai szakkifejezésektől hemzsegő adatbázist. A publikált cikkek óriási szenzációnak számítanak, és lényegesen módosítják az amerikai háborús politikát. Lényegében ugyanez történik az iraki anyag publikációja során – Manning alapvető célja is az iraki hibák feltárása volt.

Ezután azonban Assange-zsal érezhetően elszaladt a ló. Ő lett a világhírű hacker, a nagy kiszivárogtató, aki befűtött az amerikai hatalomnak, és mindenfelé rocksztárnak kijáró ünneplésben részesítik. Rajongói lesznek, amit a könyv első részében kifejtett, hiányos szocializációja miatt nem tud megfelelően kezelni, például két svéd hölgyrajongója esetében sem. Assange nyilván az ügyvédei tanácsára próbálta azt a hatást kelteni, hogy amerikai titkos tevékenység nyomán szexcsapdába ejtették – de a napi hírekkel szemben a könyv által nyújtott teljesebb kép segít ezt a kérdést a helyén kezelni.

Ráadásul hátravan még az amerikai követségi táviratok feldolgozása. Assange a sajátjának hiszi az anyagot, kérkedik és nagyzol vele, kéreti magát, hogy átadja azt a mainstream médiának, miközben mindenféle emberek hatása alá kerül. Idővel azért sikerül a táviratokat is feldolgozni és megjelentetni. Ezek tartalmáról is ír a könyv: az amerikai nagykövetek a munkakörük részeként, nyíltan megírták azt, amit az adott országban tapasztaltak, ami néha érdekes, néha kínos, de semmiképpen sem elsősorban Amerika számára hátrányos.

Assange és a Wikileaks további sorsa pedig azon múlik – írja a könyv -, hogy aki ezután szeretne kiszivárogtatni, az is Assange-hoz fordul majd, vagy más utat választ. Az előbbinek már a szerző sem sok esélyét látja: Assange rosszul, diktatórikusan vezeti a szervezetet, a munkatársai sem szeretik már, sőt alternatív kiszivárogtató oldalakat indítanak. Az élet a könyv megjelenése óta további csattanóval szolgált ebben a témában: Assange meghagyta a könyvben is közölt jelszavát a táviratoknak, amihez így már bárki hozzáférhet, így végeredményben ő maga számolta fel az anyagokhoz való hozzáférési monopóliumát.

A könyv mellékleteként megkapjuk a Guardian által kiadott táviratok magyar vonatkozású részét, ezek azonban csak érintőlegesen magyar vonatkozásúak. Ebben a vonatkozásban sokkal érdekesebb az Origó szerkesztőségének a munkája, akik immár a teljes anyagból dolgoztak.

Mindenképpen érdemes tehát elolvasni a könyvet, teljes és nagyon érdekes képet ad a Wikileaks és Julian Assange történetéről. A magyar fordítás minősége kifogástalan, és hasznosak az informatikai kifejezésekhez fűzött lábjegyzetek is. Assange ugyanis mindenféle informatikai és rejtőzködési hókuszpókuszt felhasznált a megszerzett anyagok és önmaga elrejtéséhez, valószínűleg nagyrészt feleslegesen. A személyiségéről viszont mindennél többet mond, amikor a vonatjegyét a rajongójával fizettette ki, hiszen az ő bankkártyáját valószínűleg figyeli az amerikai titkosszolgálat…

David Leigh – Luke Harding: WikiLeaks-akták – Julian Assange háborúja a titkosítás ellen
Geopen Kiadó, 2011

Magát a történetet pedig felesleges volt megírni, kiadni és felesleges megvenni is. Leslie L. Lawrence sokadik kolostori nyomozása van benne, ami semmiben sem különbözik az eddigi nyomozásaitól. Fantáziátlan, a már unalomig ismert panelekből áll az egész: Lawrence a könyvtárat akarja tanulmányozni, a kolostor vezetője furcsán viselkedik, mindenféle gyanús csoportok érkeznek, aztán embereket gyilkolnak meg. Amikor elég sokat meggyilkoltak, Lawrence megszervezi a Nagy Leszámolást, és amikor az is megvolt, még mindig hátravan egy csomó a könyvből, mert mindezeket meg is kell magyarázni.

Azt, hogy mennyire nem tud már az öreg újat kitalálni, az mutatja a legjobban, hogy egy helyszínen játszódik az egész regény, benn a kolostorban. A korábbi nagy regényeiben sokat többet utazhattunk. A legelsőnek, a Sindzse szemének például csak a legutolsó helyszíne volt a lámakolostor, addig a fél Himaláját bejárták a szereplők. A Holdanyó fényes arcában volt hajózás, táborozás, Benáresz városa és csak ezután az öregek otthona, de még onnan is kiruccantunk a papokhoz. Bejártuk Indiát, mire meglett Naraszinha oszlopa és így tovább. De ugyanez van a nőkkel is: Holdanyó izgalmas istennői helyett akivel Lawrence ebben a villogó fényes kolostorban összejön, folyton azon aggódik, hogy 29 évesen már öreg és szottyadt, ami Lawrence szerint is marhaság, erről regényt írni viszont szánalmas.

Nyilvánvaló, hogy a Leslie L. Lawrence-sorozat kb. tíz éve kimerült, Lőrincz L. Lászlónak inkább Frank Cockney életét kellene tovább írnia, és rendőrös krimivel is nagyon régen állt elő, sci-firől nem is beszélve. De felőlem írhat mesét, Lendvay-regényt, akármit, csak ezeket a lámakolostoros Lawrence-regényeket ne erőltesse már.