Átmeneti Kávéház

Prometheus - avagy a hasi sebészet jövője

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sat, 16 Jun 2012 22:32:00 +0000

"Which Earth and Heaven could not convulse,
 A mighty lesson we inherit: 
Thou art a symbol and a sign
 To Mortals of their fate and force;
Like thee, Man is in part divine,
 A troubled stream from a pure source"

/Lord G.G.Byron: Prometheus - részlet/

Miért ragadok újra itt tollat? Mert ki kell írnom magamból az érzést. Vártam nagyon, s így még nagyobbat csalódtam. Az Alien quadrilógiához, hogy miként viszonyul ez a film -már azon kívül, hogy prequel, kvázi előtörténetféle-, azt nem tudom másként megfogalmazni, mint hogy: csak mint az AVP filmek. Lazán, üzleti szempontok által motiválva, s teljes logikátlanságban tobzódva. De legalább látványos. Meg megtudunk néhány dolgot arról a bizonyos Space Jockey-ról. Például, hogy fajtája valamiért piszkosul rühell minket. De ha még nem mondtam, hát most bepótlom: innentől arrafelé, SPOILERveszély!

Kezdjük. A film azzal kezdődik, hogy egy "szpészcsoki" űrcsoka felhajt egy kupica feketés trutymákot, miközben a háttérben felszáll valami óriási csészealj. A nekivetkőzött űrmuki szépen elkezd oszladozni, majd beledől -kard helyett- egy vízeséses szakadékba. Snitt. Mivanmivanmivan?

Csodás táj, zöldmohos, grandióz sziklák. Mondom is magamnak: ejnye, de skót kinézete van ennek! S valóban, írják, Skye szigetén túrnak filmbéli tudósaink, unokatesóm meg bököd engem a 3d-s szemüvegben, hogy hát "te voltál is arrafele!" Való igaz, bár űrlényes barlangrajokra nem leletem.

Megy a hajó, megy a hajó, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg... Rajta majd mindenki aluszik. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken (ő David, aki mások álmában turkál), ki nyilván android, elvégre nem épp kriosztátban alussza az igazak álmát, mint a többiek, kik szegények, emberek. Két évnyi űrutat épp kibírtak volna ébren is, de nehogy már legyen bármiféle ismerettség a karakterek között! Így csipkejózsikák jól rácsodálkoznak egymásra, egyik meg is mondja a másiknak frankót: "pénzírt jöttem, nem haverkodni!" Tiszta sor. A galaxis másik végén úgy jó felfedezni, ha még egymást sem ismeri a legénység. Meg a küldetés célját. Meg a parancsnoki láncolatot. Meg egyáltalán, hogy mi a fenét fognak csinálni, ha extrateresztriál létformába botlanak. Vállalati főcsajszi nem is szeretné, ha ez bekövetkezne. Meg tudom érteni. Ő csak úgy eljött, nyilván, mi másért. Tudós párunk épp ellenkezőleg, szeretnének cseverészni a Tervezőkkel, ahogy ők hívják a barlangfalra firkázott óriásokat, kiket teremtőinknek sejtenek. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy az eligazításon sok kultúra megemlítésre kerül, s hogy mindegyik kvázi ugyanazt a firkát kapta térképül a galaxisba. Így indult el ez az expedíció is. Egyik bérelt tudósforma csávó meg is jegyzi, hogy ez biztató, kőtábla alapján űrben navigálni. De sebaj. Itt vannak, a bolygó majd mint a miénk, légkörében nitrojgén, osszigén, argón (az egy másik görög rege vagy mi, de sebaj), meg egész sok CO2.Gondolom, azért kell szkafander meg sisak, bár a film felében utóbbit levéve mászkálnak, nem félve semmitől. Hihető. Na, de mindegy is, leszállnak, aztán esti mese előtt gyorsan nekivágnak a felfedezésnek, mert miért is ne?!

Űrdzsipről le, barlangba be, sötétség, blöki nevű röpködő labdarobotok... A hatalmas földkupac épített valami, azt már látja mindenki, lassanként fel is derítik. Android barátunk perfekt űrnyelvből is, vagy csak mázlista, de nyomogatása nyomán minden kinyílik, aktiválódik. Láthatjuk a szpészcsokikat csapatosan menekülni és futkorászni a folyosókon. Meg egyiket lefejeződni egy ajtó által. Ez a látvány már sok a geológus hapinak, aki kiborul, megmondja a magáét, hogy ő köveket szeret nézegetni, nem ilyesmiket. Osztozunk csalódottságában, mi sem tudjuk, minek a fenének jött egyáltalán. Nem is akar tovább menni, hóna alá kapja a másik idióta tudóst, s jól eltévednek kettesben. Hiába, hogy blökirobotok lézeresen letapogatjákaz egész járatrendszert, 2093-ban mégis képes két tökkelütött eltévedni, ha a forgatókönyv ezt feltétlen megköveteli. Bravó!

De vissza fejetlen hullánkhoz! Szénmérő vagy mi elő, beszúr, oszt' mondjad babám, hány órás ez a konc! Van vagy kétezer éves, tudjuk meg. Közben az ajtó felnyílt, mögötte fejecske, ami később nejlonzacsiba kerül, további vizsgálgatásra. A méretes helyiség egyébként telve van gyanús külsejű urnákkal, meg egy jókora kőfejjel. Hőseink ámulnak, bámulnak, mászkálnak (lábuk alatt földigiliszták vagy mik mozognak), tapogatnak, szajrét pakolnak. Az urnák feketés mázgában szivárognak, csak a vak nem látja, hogy ebből zűr lesz az űrben. Androidunk azért elpakol egy urnát, csak jó lesz valamire alapon, a tudóshölgyek inkább a szpészcsoki fejre buknak. Mindenki vissza a hajóra, jön a szilikátos homokvihar! Kis bénázás, majd mindenki a hajóra kerül.

Kivéve a két bénajancsi, ők ugyebár, eltévedtek. Cserébe látnak sok csodát, szpészcsoki hullarakást, amitől még jobban megrémülnek. Nyugatra tőlük pittyeg a roboblöki, hogy életjelet vett, tehát arra nem, menjünk inkább keletnek, komám! Rendben. Meg sem állnak addig, míg be nem sétálnak az urnaraktár terembe, ahol a fekete szmötyi már bokáig ér, benne gyanús hullámmozgás kél... Majd egy űrgilinyó kiemelkedik, mint kobrakéjgyó, kibontakozik, s bár vadul sziszeg meg minden, agyalágyult No. 2 tudós csak üngyümpüntyüzi. Mert hogy milyen édes, meg biztos lány, mert hogy luk van a... pofácskáján. Lényeg a lényeg, emberünk karját jól elkapja, rácsavarodik, nem is ereszti. "Á, á, haver, vágd már eztet le!" Bele is vág, sav spriccel, agyalágyult No. 1 sisakja elolvad tőle, No. 2 meg csak nem ússza meg, hogy az űrkéjgyó őtet orálisan, jól megtermékenyítse. Arctámadó prototípus, tudjuk jól, ennek a filmnek tobzódni kell ily jelenetekben. Snitt.

Közben a hajón: szpészcsoki fej vizsgálata (melynek során szétrobban, mint konzerv a mikróban), szerelmi jelenet (senkit nem érdekel), android a lopott urnát nyitogatja (ez annál inkább), majd végül robotunk improvizál egy nagyot, s pezsgővel lenyeleti az organizmust a férfi főhőssel (sejtjük, hogy ezek után nem lesz hosszú életű). S valóban. A második út során rosszul lesz, a két balfácánt holtan találják, android magánakcióba kezd, csak hogy a legmenőbb díszletet is lássuk végre (szpészcsoki parancsnoki híd és génmanipulálda). Tudós hölgyek ugyebár kiderítették, az ember génkészletével nagyban azonos a szpészcsokié, noha az nagyobb, erősebb, meg okosabb nálunk. Vagy nem is, elvégre kutatólabort élhető bolygóra tett, ahol aztán valamit jól elszúrt, s bénázásába bele is halt. A célja valamiért hőseink előtt világos: a Földet akarták letarolni biológiai fegyverrel, mert... Csak. Teremtés előtt kell a pusztítás. Gaia reload. Majmok bolygója 2.0. Valami ilyesmi.

Ha írásom egyre csapongóbbnak tetszik, az nem véletlen. Már magam sem tudom követni az okozati sorrendet. No. 1-es tudósunk zombi módban ugrándozik s rátámad a hajó legénységére. Itt már elszállt a történet, tobzódunk a felesleges elemekben. Főhős pasink döglődik, őt szerelme szeme láttára, lángszóróval, jól megperzselik. A hölgy egyébként "szörnyen" terhes, magát egy medikapszulában meg is operáltatja. Apró malőr, hogy a császármetszés menüpont nem elérhető,de feltalálja magát a doktornő, jó lesz a hasi műtét s medián laparotomia! Csupa izom nőci, semmi bőr alatti zsír, robotkar az alient kikapja, s aztán, bőrt össze is kapcsozza. Semmi fecó, semmi hashártya, semmi öltés, csuda hogy utána talpra áll.

Közben előkerül még néhány szereplő. Megbízó multibilliómilliárdos bácsi, aki matuzselem és szottyadt, mint egy évtizedes szilva, színre lép, hogy bizony ő és sleppje is a hajón utazott, nagy észrevehetetlenségben. Na persze. Kiderül, az egészet azért finanszírozta, mert bár érzi, közel számára a vég, csak nem bírja az éeltet feladni, inkább eljött hibernálva, hogy térden állva, kikönyörögje a tervezőktől, hogy adjanak már neki örök életet. Vagy megfiatalodást. Egy fityiszt! A hídon fekvő, egyetlen élő szpészcsoki, kit felébresztenek, inkább szétver mindenkit (kivéve főhősnőt, ő most már sérthetetlen stáuszban vészeli át a film hátralévő részét). Android Dávid feje letépve, stílszerűen, majd menekülés, a szpészcsoki űrhajó felszáll, embereké is, osz kamikáze vazze! Emlékezzünk: szpészcsoki el akarja a Földet pusztítani, s azt már csak ne hagyjuk! Bumm, reccs, űrhajó az égről leesik, örökös főnöknőt kilapít, marad tehát csak a főhősnőnk. Android szól, hogy szszpészcsoki utána megy bosszúból, jaj, jaj! Mentőkabinban bunyó, szpészcsokit elkapja a nőből kivett, azóta óriásira nőtt polipoid alien, majd jól belémászik tovafejlődni.

Ideje zárnom soraimat, mert még elunom a felelevenítést is, mint magát a filmet. A lényeg: főhősnő fogja androidunk darabjait, keresnek maguknak egy másik szpészcsoki űrhajót, majd a bolygóról jól elhúznak. Nem a Földere vissza, hanem csakis előre, az ismeretlenbe! Tehát lesz így a filmnek folytatása, melyben kiderülhet, szpészcsokik minket miért is rühelnek. Zárókép: alien kikel a szpészcsoki hullából, ronda, mint a fene, mesémnek ezzel el is jött a vége!

Konklúzió, avagy tippek, hogy NE írjunk sci-fi forgatókönyvet:

1. nem valószínű, hogy idegen ellenséges faj lerajzolná az ókor embereinek, hol található meg a szupertitkos kísérleti bolygója

2. felfedező nem hülye napnyugta előtt hat órával kezdeni a barlangászást, főképp, ha szuper robotkütyüi is vannak a feltérképezésre

3. említett robotblökik mellett eltévedni, majd pont oda betévedni, ahová eredetileg nem akartak bemenni, több mint gáz

4. űrhajós sisakját nem veszi le idegen bolygón csak azért, mert úgy jobban látszik a kamerának az arca. Nem. Nem!

5. ha már szpészcsokik akkora biomérnökök voltak, elég lett volna egy vírust csinálniuk az emberiség kiirtására. Ugyebár, a kevesebb néha több...

6. rettentő hihető, hogy kétezer évig felé sem néztek otthonról a szpészcsokik a kutató kolóniájuknak, amivel elvesztették a kapcsolatot.

7. biofegyvert nem illik olyan urnákban tárolni, melyek csak úgy elkezdenek szivárogni. Amatőrizmus.

8. a kismedence és a hasüreg nem ugyanaz. Lézerszike sem vágna át minden réteget egyszerre. Hashártyát is illik összeölteni, meg utána az izmot és bőrt rétegesen.Kapcsozás alternatíva utóbbira, de nem több.

9. csak azért ne írjunk bele szereplőket és fordulatokat a forgatókönyvbe, mert miért is ne!?

10. lehetőleg a karaktereket próbáljuk intellligens entitásként elképzelni, különösen, ha tudós a foglalkozása

11. attól, hogy a film két órás, még nem kell két óra alatt lezavarni egy bolygó felderítését és egy teljes legénység elvesztését, kőképp, ha az állítólagos eltelt napokat szemhunyásnyi alvás sem jelzi a történetben

Bónusz kérdés: ebben az egészben, hol a Prométeusz történet szimbolikája?

Made in China

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sun, 21 Sep 2008 18:58:00 +0000

"Iszonyat nagy munkaerőbőség van. A pályaudvaron legalább öt csajszi tekergett unott fejjel és egy feltölrőrongyot tolt maga előtt látszólag minden cél nélkül. Amikor bementem egy mosdóba, ott 3 (!!!) ember volt állandó takarítószemélyzetnek, és amíg bent voltam azt ordították egymásnak, hogy "Egy külföldi van a vécémben!" Ez szerintem tényleg nagy esemény ám, de csak ezért nem kellene 3 embert fizetni. Persze a WC legalább tiszta volt."

Egy blogajánlóval kezdeném, az újraindulást és egyben a ma esti gondolatmenetemet. Egyik kedves középiskolai osztálytársam nekivágott a messzi Kínának, hogy 11 hónap alatt minél több nyelvi, lelki, élménybeli kinccsel gazdagodjon. Azt hiszem, mindenki számára érdekes és tanulságos lehet, mit tapasztal a napkeleten, így meleg szívvel tudom ajánlani blogját, a Ji'nan Orange Lodge-ot.

Ami pedig a beígért gondolatmenetet illeti, nos, kezdeném azzal, hogy ismét előállt az a helyzet, hogy egyrészt meguntam a blogolást, másrészt nem tudom, miről is írhatnék. Ezért is alakult ki ez a nagy generálpauza, ami eddig a pillanatig jellemezte szegény, pszichoneuroimmun-modulált kávéházunkat. Nem mondom, azért történt azóta egy s más, így inkább a lustaságnak kell betudnom az ihlet könnyed tovaröppenését, ami sajnos általános jellemzőmmé vált az elmúlt időszakban.

Na de most! Ugyan mi lenne? A nagy rekirugaszkodás vége mindig egy triplaszaltóval kompinált hasraesés, így nem ígérgetek, fogadkozok, de még csak nem is tervezek a jövőre nézve, mert úgyis elmaradnék a várakozásoktól. Azt hiszem, egyelőre inkább a rövid szösszeneteket célzom meg, mert azokat könnyebb kitermelni, még agyilag stand-by módban leledző állapotban is. Most viszont el főzni, mert különben nem lesz vacsora. Talán majd beszámolok róla, milyen lett a fekete tonhalas móka...

Macskafogó 2. - egy remekmű elfuserált folytatása

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Wed, 12 Mar 2008 18:04:00 +0000

Talán mondhatom, hogy izgatottan ültünk be a Macskafogó 2-re, mert mégiscsak az egyik legnagyobb magyar rajzfilm folytatása készült el. Sajnos az előzetes várakozásaimat, melyről már írtam itt, mélyen alulmúlta az elkészült mű. Korábban épp arról írtam, hogy az üzleti megfontolásból elkészített folytatásokkal "Addig nincs is gond, amíg nem veszik el a lényeg, a filmművészet a sallang között.", csak ebben az esetben az a valami nagyon elveszett. A lényeg...

Sajnos kiderült, hogy a történet annyira gyenge, hogy az ütős trailer gyakorlatilag jobban összefoglalja a cselekményt, mint a majdnem másfél óráig húzott "izé". Már a cím is baljós ómenként lebegett a szemünk előtt, "Macskafogó 2 - A sátán macskája", de ekkor még elhomályosította látásunkat a pazar látvány ígérete. Végtére is, az alcím általában utal valamire, jelen esetben például arra, hogy a középpontban, a régi macskafogó mellett, Luciferkó cicamicája áll. Az új főgonosz (Moloch) bevezetése pedig eleve partvonalra szorította az eredeti film legjobb szereplőit, Teufelt, Safraneket és Gattot, akik az egész hókuszpókuszt gyakorlatilag egy kanapén kénytelenek végignézni, legnagyobb szívfájdalmunkra. Moloch egyébként működőképes karakter lehetne, mert noha leginkább egy nagyra nőtt vámpír Bagirára emlékeztet (ezt a hasonlatot nem én találtam ki, de nagyon találó), Reviczky Gábor hangja képes megtölteni a figurát valami eleganciával. A pocsék forgatókönyv azonban, az erőltetett poénkényszer miatt, a végére teljesen leamortizálja a film egyetlen potenciális feszültségforrását, akinek lekonyuló, lézert köpködő mutatóujja, mintegy fallikus szimbólumként jelképezi, nem maradt már ereje sem neki, sem az egész filmnek.

Eltelt két évtized, ez vitathatatlan tény. Közben megváltozott minden, öregedtek a Macskafogó alkotói is, a nézőközönség tagjai is, s közben persze a mi kis szerencsétlen országunk is alaposan megváltozott. Ez önmagában nem is lenne baj. Az viszont már igen, hogy a folytatás alkotói érezhetően nem találták meg a helyes arányokat, sőt, a lehető legrosszabb koncepciót sikerült megvalósítaniuk. Végig azt éreztem, hogy minden elénk akarnak tárni, mi szem-szájnak ingere, s amiből a végére semmit sem sikerült gusztusosan szervírozniuk, így kulloghattunk haza elégedetlenül. Egyfelől, minél több régi és szeretett szereplőt bele akartak tuszkolni a sztoriba, de értelmes funkciót már nem tudtak nekik kitalálni, így ikonszerűen lógnak a levegőben Lusta Dickék az egész vámpír denevér famíliával, a négy kivénhedt patkány gengszter, az öregek otthonába dugott Poljakoff, és persze a macska alvilág már említett tagjai is. Más kérdés, hogy az a kevés, amit szerepként kaptak, még így is a film legjobb részét adják. Másfelől pedig, egy rakás új karaktert hoztak be, akik meg kínosan szoronganak a műsoridő szűkös keretein belül, s nem is tudnak túl sok értelmes dolgot csinálni.

Stenley, akit kikiáltottak a folytatás főhősének, valójában egyáltalán nem az. Munkájából adódóan, egy riporter kívülállóságával követi végig az eseményeket, s bármennyire is ott van az események forgatagában, szinte a képünkbe tolva, képtelen a megszokott lazaságával, zsebre dugott kézzel csoszogó Grabovszky árnyékából kibújni, aki meg egész végig a háttérben ügyködik valamin, fontos információk birtokában, de a néző számára teljesen hiteltelenül. Harmadikként itt említeném meg Torzonborzot, aki amennyire jól indít a dzsungelbeli belépőjével, végül teljesen elszürkül, hogy a végső, kötelező nagy fordulatnál, gyakorlatilag értelmét veszítse az egész karakter. Már így is túl sokat árultam el, úgyhogy lakat a számra, igyekszem nem szórni a spoilereket a továbbiakban...

Mi tehát a tanulság: az a film (de ez igaz minden más műre, legyen az zene vagy könyv), amiben nincs egy feloldásra váró probléma, feszültségforrás, konfliktus, az könnyen szétpukkadhat, mint egy lufi, az értelmetlenség és üresség belső nyomásától hajtva. Mert mi is volt az eredeti és igazi Macskafogó zsenialitása? Az, hogy valahányszor láttuk bemenni Safraneket főnöke irodájába, mi nézők is éreztük annak feszültségét, hogy főnökétől komoly letolást fog kapni, amelynek nyomaira később oly álszent módon csodálkozott rá Teufel, mintha nem is ő agyabugyálta volna el beosztottját, pusztán balesetek sorát szenvedné el a kötésektől múmiának kinéző titkár. Igen, ilyen volt az átkos, és egy -gyerekfilmen túlmutató összetettségű- rajzfilm ezt képes volt átmenteni az örökkévalóságba…

A zene. Igazából nincs nagyon mit írni róla, mert nem igazán van. Pontosabban, épp azok a betétdalok hiányoznak, amelyek annyira jók voltak a régiben. Ugyan a patkányok most is próbálkoznak eggyel, meg a macska törzsnél is felcsendül a melódia, ez még kevésnek bizonyul.

A vizuális aspektusairól nem írnék a filmnek, mert ehhez nem igazán értek, s már előttem szólva, egy szakavatott véleményét kaptuk erről.

S hogy mit őriz meg ez a második, lebutított verzió a mai magyar miliőből? A tehetetlen vergődésünket, de azt hitelesen és nagyon. A „magyar paradoxont” –idézve egyik professzorom kifejezését-, mely azt próbálja meg megmagyarázni, hogy miért lehetünk világelsők az önpusztításban. Válaszokat persze nem nyújt a film, csak látleletét korunknak, ahol a tehetségtelenség és igénytelenség, ha ideiglenesen is, de életben tud maradni. Túl sötét a kép? Nem kell félni, idővel elfelejtjük, mint ahogy a Macskafogó 2 keserű szájízét is. Szerencsére az igazi remekműveken, mint amilyen a Macskafogó is, nem fog az idő, s megőrzik mondandójukat romlatlanul…

GMO - I. rész

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sun, 02 Mar 2008 19:23:00 +0000

Génmódosítás

avagy

Világunkat változtatjuk meg végérvényesen

Előszó

Azóta, hogy Watson és Crick 1953-ban közzétette tanulmányát a DNS szerkezetéről, szinte mindenki által tudott tény, hogy ez a molekula felelős a genetikai információ tárolásáért és átörökítéséért. A tudomány azóta természetesen rengeteget fejlődött, az elmúlt több mint fél évszázad alatt a forma után a tartalom, sőt a működés mikéntje került a kutatás homlokterébe.

A genetika, genomika legújabb győzedelmes fejezetéhez az új évezred elején ért, amikor is bejelentették, hogy az 1990-ben megkezdett Human Genom Project lezárult és sikerült szekvenálni a teljes emberi genomot, feltérképezni a gének elhelyezkedését. A több mint egy évtizedig tartó munka részeredményeit ugyan folyamatosan közzétették, de csak 2006-ra sikerült lezárni a munkát a legnagyobb, 1. kromoszóma esetében.

Mindezek témánkat érintően csak azért érdekesek, mert jól látható, hogy bár óriási előrelépések történtek a genetika és molekuláris biológia területén, még csak a megismerés folyamatának elején tartunk. Azzal, hogy a tudomány a genetikai módosítás veszélyes vizeire evezett, egy olyan felelőtlen gyermek szerepébe került, aki kezébe kaparintotta egy ország alkotmányának kéziratát, s bár épp hogy csak ki tudja betűzni a szavakat, mondanivalóját pedig alig érti, elhatározta, hogy zsírkrétájával belejavít a szövegébe. A példa azt hívatott érzékeltetni, hogy azon túl, hogy még csak alapjaiban értjük, ismerjük a gének működését és interakcióját, az emberi beavatkozással olyan változásokat idézhetünk elő egyes fajok genetikai állományában, sőt az egész ökoszisztémában, amiket nem tudunk majd visszafordítani.

Az alábbiakban a genetikai módosításról lesz szó röviden, s bár képtelenség minden lehetséges aspektusát, következményét számba venni, arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a probléma valós, sőt mi több, már az életünk része, ha akarjuk, ha nem. Olyan globális kísérlet részesei lettünk, amely kiszámíthatatlan, s rengeteg veszélyt rejt, amiket még a tudományosság látszatával is alig vizsgáltak meg.

A dolgozat célja nem más, mint hogy igyekszik bemutatni a génmódosítás technológiáját, annak lehetséges hatásait az emberré és környezetére, de végig azt szem előtt tartva, hogy a széleskörű és független kutatások alacsony száma, a megkérdőjelezhető eredmények miatt nehéz tudományos látleletét adni a témának, s ezért csak arra vállalkozhatok, hogy a témát továbbolvasásra és –gondolkozásra ajánlom. Ha már valaki azt megérti és megjegyzi, ami a génmódosításra különösen érvényes, célomat máris elértem: „Amitől az emberek félnek, az nem a kísérleti kutatás, hanem az az eszelős elhatározás, hogy anélkül, hogy a következményeket fel tudnánk mérni, a természetet használjuk kísérleti laboratóriumként.” /Barry Commoner biológus professzor/

noreply@blogger.com (Cakkos) — Tue, 26 Feb 2008 22:27:00 +0000

Kávéházunkban kissé hosszúra nyúlt az év eleji leltározás, de addigis amíg újra megnyitunk, álljon itt egy mostanában elkészült plakátom.

Á, a jó öreg Borowsky!

noreply@blogger.com (Cakkos) — Sun, 23 Dec 2007 02:01:00 +0000

Véli felismerni a Macskafogó 2 egyik jelenetében az Intermouse egykori főnöke a magyar filmtörténet leghíresebb szuperhősét, Grabowsky-t, az egériség megmentőjét. Mi ugyan könnyebben ráismerünk mint szegény szenilis Poljakoff rendőrkapitány, még akkor is ha az új részben szinte csak statisztaként tudták alkalmazni. Hiába, valószínűleg az egykori szuperegér sztárgázsija már nem fért bele a költségvetésbe. Mert hát mit is mondhatnánk Grabowsky legutóbbi főszerepéről, a Macskafogó első részéről? Lényegében semmit, amit ne tudna többé-kevésbé minden 0-99 éves magyar állampolgár.

A felfokozott figyelemben, ami a Macskafogó 2-t körülveszi, és körülvette készülése közben is, már az új részről is sokan sokmindent elmondtak, ami (ritka eset de ilyen is van...) többségében egybevág az én véleményemmel, illetve Dr.Túra barátoméval, akivel együtt néztük meg a filmet, így valamikor tőle is várható egy kritika.

Én nem tartoztam azok közé, akik úgy álltak az új filmhez, hogy az első részt lehetetlen felülmúlni. Persze nálam is abszolút csúcs a Macskafogó, gyerekkorom egy jelentős meghatározó eleme, és a kor lehetőségeit teljes mértékben ki is használta, de azóta eltelt 21 év, ami inspirációban és rajzfilmtechnikában is rengeteg új lehetőséget hozott. (ami persze a legkevésbé sem kezdi ki az első rész időtállóságát) A legerősebb benyomásom az új filmről viszont az volt, hogy nem teljes odaadással, lelkesedéssel készült. Vagy csak a sok bába között elveszett a gyerek? Nem volt egységes kézben tartva a produkció, így az amúgy kiváló (vagy kiváló lehetőségeket rejtő) részelemekből nem alakult ki egy egységes hangulat, atmoszféra, ami (és azthiszem nem fogom tudni kikerülni a hasonlítgatást) az első részt annyira magával ragadóvá tette.

De miből is állt össze számomra ez a felemás összkép? Nézzük először a legjobb részt, a látványt, hisz az majdnem tökéletesre sikerült. Nem lehet eléggé hangsúlyozni milyen jó, hogy végre újra hagyományos megvalósítású rajzfilmet láthattunk, amiben minimális 3d-s modellezést használtak csak. A gyenge láncszem talán még így is ez volt, mivel a két stílus (akvarell hátterek, vonalas figurák és a 3d) nem igazán szervesültek. Még sokkal többet lehetett volna dolgozni egy-egy jelenet faktúráin (és itt nem csak a 3d-s modellek textúráira gondolok), a különböző rétegek összedolgozásán, illetve a sok helyen bosszantóan rosszul használt élességkülönbségeken. A figurák viszont hozták a játékosan profi színvonalat, sok, csak pár képkockáig látható alakot szívesen elnézegettem volna még. Emellett a színek, a mozgások és a hátterek legnagyobb része is nagyon szép munka, a mellékelt képekből is látszik, hogy vizuális téren nagyon sokat kihoztak a filmből.

A képi oldal mellett viszont forgatókönyvi és történeti fronton (melynek elmesélésétől itt eltekintenék) viszont már kevésbé voltam elégedett. Ahogy az elején említettem, végig nem igazán tudtam belemerülni a filmbe, holott a Macskafogó első részének laza vagánysága, és magával ragadó atmoszférája erre aztán végképp nem predesztinálta nálam utódját. Csak címszavakban végignézve mit is éreztem a probléma lényegének: A történet nélkülöz minden feszültséget, a humorban nincs (nagyon kevés kivételtől eltekintve) igazi mondanivaló, a konfliktusok értelmetlenek, a szereplők karakteresnek látszanak, de az új figurák mögött nincs tartalom, a régiek pedig csak a díszlet kedvéért kerültek bele a filmbe. A Macskafogó (sem az egy sem a kettő) nem igazán gyerekfilm, elvileg mindenkinek szólna. Így a legfőbb baj az, hogy az alkotók a vígjáték színvonalát levitték a mai általános, minden valódi szellemességet nélkülöző hollywoodi összegányolt vígjátékok szintjére. Persze most túlzok, de egy Macskafogó 2 esetében, ha már a poénok egy részéről ilyen filmek jutnak az ember eszébe akkor már súlyos baj van. Sokkal mélyebbre kellett volna ásni, ha a valódi humort akarták volna megtalálni, és mondanivalóval, azaz a néző számára további 20 év munícióval megtölteni a filmet. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak jó poénok, de az a fajta megalománia, hogy 5 másodpercenként kell valami viccnek lennie, ez oda vezetett, hogy a humorforrások fele szóvicc, ami néhol tényleg jó, néhol viszont egészen rossz. Ilyesmi jellegű poénokkal én szoktam magamat (vagy ha elkap a luxushangulat akkor a környezetemet) szórakoztatni, de nyilván ha filmeket csinálnék ezekből akkor egyrészt igyekeznék kiválasztani a jobbakat, másrészt azokat amiket néhány barátomon kívül más is ért. Itt is ilyen érzésem támadt, mikor a végtelenül unalmas pokolmacska és robotkutya párharc vége pókerezéssel fejeződött be, amikoris Korda Gyuri közvetítése csendült fel a tévében. Korda Gyuri bácsi ugyan nagyon időtálló, mert már a színen van vagy 50 éve, de annyira talán mégse, hogy ide is bekerüljön. Persze jót nevettünk ezen is, mint minden utaláson amit most értünk, de nem 20 hanem 2 év múlva se nagyon fogunk már érteni, és amik helyett a történet kibontását és igazi humort is bele lehetett volna csempészni ezekbe az epizódokba.

Persze még így is sok szinten fut a film, hisz pl. becsülendő önírónia sejlik fel mikor Mr.Gatto igénytelen szóviccét egyedül Safranek kínosan tettetett nevetése fogadja, vagy a filmesek folyamatos önreflexiója, pl. mikor a sivatagban az egyik macska megszólal az előttük elhaladó bölénycsordára mutatva, hogy „láttátok, hogy ez csak egy bölény volt megsokszorozva, a kis költségvetés miatt?” Vagy egyes társadalomkritikai élek, amikor pl. az újonnan feltűnő (öregedő, elhízott) négy gengszter a rendőrség megbízásából csinál bűntényeket, vagy, hogy a sivatagban húzott végtelen drótkerítés tábláján „a civilizáció határa” tábla díszeleg. De lehet, hogy ez csak nekem tetszett ennyire :) De megjelenik a pofátlan, igazi macskafogó-féle humor is, de hogy ide mi jutott eszembe azt már nem mesélem el, mert nem szép dolog előre elmondani a poénokat.

Viszont az anime filmek harcjeleneteit idéző végső csata, vagy a szintén hasonló szintű lézerujjú pokolmacska harcászati akciói minek kaptak ekkora szerepet azt nem értem. Anime paródia? Azok (tisztelet a kivételnek) már alapból önmaguk paródiái, minek erre időt pocsékolni? Bezzeg Mr. Teufel, minden idők legemlékezetesebb filmszereplő macskája, örülhet, hogy a castingolás során beszélő szerepet kapott, szegény Lusta Dick, az egyszemélyes rendőrzenekar aki az első részben annyira elvarázsolt minket trombitaszólójával, pedig nemhogy nem trombitál, de jobb lett volna ha ki is marad a filmből ugyanis megjelenése teljesen funkcíótlan és erőltetett.

És ha már a zenénél tartunk, a nagyrészt aláfestő jellegű zenéből (talán egy rész kivételével) nem ugranak ki külön zenére komponált epizódok amik olyan nagyszerűen illeszkedtek az első rész szövetébe. Hol van már az a glamour ami Mr.Gatto partyján volt, ’Miu, mi újság? Hív a cicuskád” emlékszünk a jó kis dalra, vagy az előbb említett barlangzenés denevéres trombitaszólóra. Cserébe most a film végén az amolyan Kitano-módra elballagó kiöregedett szuperhős Grabowsky képe és a stáblista alá kapunk egy minősíthetetlen színvonalú giccsparádé dalt. Fogalmam sincs, hogy ez a szerzemény, hogy ment át az alkotók szűrőjén, illetve, hogy kinek állt érdekében ennek a förmedvénynek az elkövetése, de a legnagyobb baj, hogy még Mr. Teufel sincs ott aki (akárcsak az első részben a 4 patkány dala után) azt mondhatná, hogy mi ez a hülyeség???

Mindez a sok rossz, amit elmondtam a Macskafogóról, csak annak tudható be, hogy nagyon sajnálom, hogy nem lett sokkal jobb, hisz ezeknek a hibáknak a kiküszöbölése nem igényelt volna nagyobb költségvetést, csak egy kis odafigyelést, és odaadást. Nem a Macskafogó legendája miatt, hanem akár amiatt a sok ember miatt akiknek a munkája fekszik egy ilyen rajzfilmben, illetve azok miatt akik nagy reményt fűznek egy-egy újabb magyar rajzfilmhez. Egy rajzfilmet a forgatókönyvvel elrontani talán még nagyobb felelőtlenség mint egy hagyományos filmet. Emellett a figurák, a képek azóta benne vannak a fejemben, és összességében mégis tudom ajánlani mindenkinek a filmet, hisz még így is egy nagyon jó színvonalú alkotásról van szó! A kritikám pedig egy nagy kérdésnek tekinthető, hogy miért nem hoztak ki még mindebből egy kicsit (sokkal) többet? Ha valaki azt mondja nekem három hete mielőtt megnéztem az Egon & Döncit, hogy az a film jobban fog tetszeni mint a Macskafogó 2, valószínűleg kinevetem. Most mégis így állok, hisz az a film tényleg megérintett, azzal, hogy egy személyes, szeretettel és odafigyeléssel elkészített munkáról volt szó. És ez mindenben átjön. Aki nem hiszi járjon utána! Nekem biztos, hogy nem ez volt az utolsó találkozásom a Macskafogó 2-vel, és még az is lehet, hogy másodszorra már sokkal jobb véleménnyel leszek róla. Úgyhogy továbbra is hajrá Macskafogó, és hajrá magyar rajzfilmgyártás!

Második próbálkozás

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Fri, 21 Dec 2007 21:22:00 +0000

Egon & Dönci

noreply@blogger.com (Cakkos) — Sat, 01 Dec 2007 21:33:00 +0000

.Hirtelen elhatározásból megnéztem ma az Egon és Dönci című rajzfilmet, mely az első egész estés 3d-s magyar rajzfilm címével hívta fel magára mostanában -a korántsem túl nagy- figyelmet. Én is szkeptikus voltam, hisz nem igazán szeretem ezeket a 3d-s csodákat, és sajnálom, hogy ennyire kizárólagosságot szereztek a rajzfilmek között. De mégis érdekelt, hogy a "csodásnak" ígérkező Kis Vuk elhalasztása miatt elsőként megvalósult magyar 3d-s animáció mit is nyújt, nyugati könnyen emészthető és gyorsan felejthető társaihoz képest.

Utánanézvén a kritikákban és hozzászólásokban csupa ilyesmi kifogást olvastam, mint az erős forgatókönyv hiánya, a lassú tempó, a zavaró szövegnélküliség, úgyhogy természetesen így már alapból érdekelt a dolog.
Nehéz lenne megmondani kinek készült ez a film, merthogy nem gyerekeknek, az biztos. Ugyanis Egon az űrutazásról álmodozó feltaláló és Dönci nevű kövér macskabarátjának történetében van valami végtelenül melankolikus, mondhatni szomorú hangulat. Persze aki a pixar és egyéb ilyesmi filmek világát keresi az rossz helyen kopogtat, mert maximum a látvány igen magas színvonalában van rokonság köztük, de a pörgős történet, az akciódús vagy épp az egész családot megnevettető elemek, a "mindenki összefog a végén és megoldódik minden baj" féle sablon, vagy a félpercenként elhelyezett jópofa és vagány beszólások nem tartoznak a film hatáskörébe. Főleg mivel lényegében némafilmről van szó.

Egon és Dönci egy nagyon szép, a Földhöz hasonló bolygón élnek magányosan, ahova egy nap becsapódik a Voyager űrszonda az emberiség üzenetével, melynek hatására Egon egyből hozzákezd űrhajójának véglegesítéséhez és Döncivel nekiindulnak a világűrnek, hogy felkeressék a Földet. Hosszú útjuk után el is érik a távoli bolygót, de örömük mégse felhőtlen, és ahogy a film alcíme is mondja, örök igazság, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. A film zárása pedig már az Űrodüsszeia 2001 felé kacsingat, vagy épp Tarkovszkij Solarisa juthat eszünkbe, ha nagyon messzire akarunk menni.

A kritikákban főleg azt olvashatjuk, hogy miért nem találtak egy jó forgatókönyvírót vagy dramaturgot, mert csak ennyi választja el színvonalban az amerikai rajzfilmektől. Így van, ezt én is alá tudom írni, és nagyon remélem, hogy az egri animációs csapat a következő munkáiba se fog egy, az ilyesfajta kritikusok által szívesen látott forgatókönyvírót vagy producert találni, mert akkor valószínűleg minden elveszne, ami ezt a filmet számomra igazán szerethetővé tette, és a színvonal valóban a mindenki által annyira áhított nyugati szintre esne vissza. Megemlíteném még a zenehasználatot, ami különösen jól sikerült az egész film során, és nagyon jól kiegészíti a lassan hullámzó koreográfiát.

Nem hiszem, hogy igazi közönségsiker lesz ez a film, amit sajnálok, mert aki rá tud hangolódni a két magányos utazó, hol pszichedelikus, hol melankolikus, de azért sokszor vidám kalandjára annak igazán nagy élményt adhat. Remélem minél többen fogják megnézni Magyarország első, a világ eddigi legalacsonyabb költségvetéséből elkészült, illetve saját -és kis rálátással rendelkező- véleményem szerint pedig legjobb 3d-s animációs filmjét.

Egon & Dönci videoklip:

Shrek karácsonya

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sat, 01 Dec 2007 19:26:00 +0000

Online Videos by Veoh.com

Apocalyptica újratöltve

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Wed, 28 Nov 2007 22:56:00 +0000

Ugyanaz a videó, csak alákeverve a Misitől kapott hangfelvételel (ő ül a bal szélen). Így azért jobb a hang, és a tapsvihar is hallható.

Tudom, mit nem veszel meg karácsonyra

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Wed, 28 Nov 2007 18:31:00 +0000

Egy beteg tapasztalatai

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Tue, 20 Nov 2007 19:08:00 +0000

Betegnek lenni rossz. Hazánkban pedig különösen, mert szegény betegnek még a felbolygatott egészségügyi rendszer útvesztőin is át kell verekednie magát, hogy eljusson az orvoshoz, ad absurdum, a gyógyulást jelentő célszalagig. Az alábbiakban az elmúlt két napom élményeit próbálom összefoglalni, hogy miként láttam a helyzetet a ló túloldaláról, azaz betegként.

Anamnézis

Kéthete csütörtökön kezdődött, egyszerű megfázásnak gondoltam. Lehet, hogy annak is indult. Mindenesetre valami lehetett még, mert azon hét péntekén mikrobiológia gyakorlaton leoltottunk a torokváladékomból és a tenyésztés eredménye egy hét múlva érdekes dolgokat mutatott. A szokásos torokflóra tagjain kívül az egyik Petri-csészében képviseltette magát a Staphylococcus aureus is, amelyet a pozitív kataláz reakció és az agglutináció után azonosítottunk be. Természetesen, kerülhetett a levegőből is a táptalajra a baktérium, egyszóval semmi sem bizonyos. Mindenesetre nem túl kellemes a tudat, hogy esetleg ilyen rondaságokkal kell megosztanom a nyálkahártyám egy darabját. A lényeg, hogy múlt hét pénteken, aznap mikor megtudtam ezt a remek hírt a gyakorlaton, rosszabb lett a közérzetem. Így orvoshoz fordultam, amint tudtam.

Fizikai vizsgálat

Hétfő. A mobilom is megőrülhetett, mert boldog névnapot kívánt. A nap híre számomra azonban az volt, hogy egyik csoporttársamnál ugyanúgy találtak S. aureus-t, s ennek örömére gyorsan felhívtam a háziorvosunkat, hogy ugyan nézzen már meg mielőbb, mert ennek már fele sem tréfa. Berohantam hát hozzá, megnézett, végigkopogtatott, megtapogatott, meghallgatott, s közösen megállapodtunk abban, hogy egyrészt utánajárunk ennek a bacis dolognak, másfelől pedig mivel érzéseim alapján az arcüregem sincs teljesen rendben, így beutalt a fül-orr-gégészetre. Mindezeken felül még a jobb tüdőm alsó lebenyében is hallani vélt valami kis neszezést, úgyhogy biztos ami biztos alapon mehettem mellkasröntgenre is. Kaptam csöveket a vizeletvizsgálathoz, egy rakás beutalót, amelyek egyöntetűen azt hírdették a nagyvilágnak, hogy penicillin érzékeny vagyok, amit a papirosokon kívül senki nem így tudott, még az azt kinyomtató számítógép sem. Már ekkor látszódott, hogy paranormális jelenségek fogtak össze ellenem...

Diagnózis

Még aznap, hétfőn megkezdtem (tor)túrámat az Újbudai Egészségcentrum (leánykorában még SZTK néven futott...) szakrendelésein, amely egyébként a felújítás óta jelentősen megújult. Szerencsére a háziorvos páratlan kincset adott azzal, hogy a beutalókra a "Sürgős" feliratot írta, így már a betegfelvételen értékesíthettem a jolly joker lapomat, s megkaptam a numero 2-es sürgősségi sorszámot. Bevallom, szinte szégyeltem magam, hogy mások többjegyű számokkal várják az ötjegyű szám felvillanását a "betegszólító" ledes táblákon, én meg holmi "2" megjelenésével már röpülhetek is be a kivizsgálásra. Meg kell azonban jegyeznem, hogy senki elé nem kerültem, mert senki nem várt akkor a gégészetre, úgyhogy az adu kártyámat jobb pillanatban is kijátszhattam volna...

Fül-orr-gégészet. Jól megtermett doktornő trónolt a székében, rögtön sejtettem, hogy itt lesz némi feketeleves. A balsejtelmem beigazolódott, eléggé pokróc stílusban kezdte a dialógusunkat, de mivel nem értette teljesen a kórelőzményeket, kénytelen volt végighallgatni a beszámolómat. A növekvő feszültségemet azzal vezettem le, hogy ledarált monológomba olyasmiket is kevertem, mint például "nem, antibiogram sem készült!", amire kezdett megjuhászodni, és onnantól kezdve emberül viselkedett velem. Megvizsgált, aztán leküldött a levett torokváladék mintával a laborba, meg röntgenre az arcüregem miatt. A rtg. rövidítéséhez méltón gyorsan végezte a dolgát, sietve kiadták a leletet, mely szerint "sinusitis maxillaris acuta" esete áll fenn. Magyarán, arcüreggyulladásom van. A papírral ismét kutyagolhattam fel a negyedikre, ahol a szakorvos összegezte az észrevételeket, hyperaemiás orrnyálkahártya, meg miegymás, s abban maradtunk, hogy majd a pénteki tenyésztési eredmény dönt arról, van-e még más is a háttérben. A világ rendje azonban helyreállt, mert rájöttem, anyu miatt kívánt boldog névnapot a rendszer, s noha az Erzsébet-napot még a két ünnepelt -anyu és a nagyi- is köhögve ünnepelte (remélhetőleg nem én ragasztottam rájuk valamit), alapjában véve jól zárult ez a nap.

Kedd. Csipás szemekkel mászok az illemhelység felé, de még időben eszembe jut, hogy ezúttal mintát is kell szolgáltatnom, így első utam a fürdőszobába vezet. Sterilnek kell lenni, na. Középsugaras kell -mormolom magamban, s a kis csövecske gyorsan megtelik. A kávét ezúttal én készítettem, mivel a tegnapi névnapi ajándék egy espresso masinéria volt, amit szokás szerint csak én tudok egyelőre kezelni. Így volt az új tévével, házimozival, mosógéppel, sütővel, hűtővel is, amelyek közül egyedül a mosógépnél sikerült maradéktalanul a betanítás, nem kis szerencsémre. Mondjuk a hűtő meg a tévé a beállítási dolgokon kívül nem egy bonyolúlt jószág, de térjünk vissza az egészségügyi dolgokhoz...

Mielőtt elindultam volna reggeli laboros körutamra, csodálkozva konstatáltam, hogy a megbeszéltekhez képest a hematológiai rész is be van ikszelve a laborkérő papiroson. Üsse kő -gondoltam. A reggeli menet már nem sikerült olyan gyorsan, mint az előző nap koradélutáni. Kilométeres sorok mindenütt. A betegfelvétel mintha az Iron Maidenre árusítana jegyet, a labor előtt pedig szintúgy a kerület apraja-nagyja képviseltette magát. A pipi befőttesüvegekben avagy elegánsan, kis mintavételi csövekben érkezik, a betegek egymást kérdezgetik a vizitdíjjal kapcsolatos tudniavalókról, s közben a laborosok rohangálnak, mint pók a falon. A vizitdíjautomata egyébként kis fekete mutáns banki automatának álcázza magát mifelénk, rajta 12-es betűmérettel van eldugva a felirat, hogy az idősebbek még véletlenül se lássák, mit kéne megnyomniuk. Úriasan nyeli el a százasokat, miközben nem is biztos, hogy fizetnie kell a betegnek, ugyanis a pipivizsgálat az kérem ingyér van. Ha már vérvétel is kell, akkor már nem. Ezt a logikai akadályt én ugyan sikerrel vettem, miután végigolvastam a falakat borító betegtájékoztatókat, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. Egy halmozottan "hendikeppel" induló néni, ugyanis első körben a betegtársai egyértelmű iránymutatása ellenére sem találta meg a pénznyelő masinát, s egészen az auláig bóklászott el, ahonnan egy segítőkész fiatalember (kivételesen nem én, én már a kígyózó sor gyomrában voltam ezidőtájt) kísérte vissza. Miután nagy nehezen kiimádkozta a perforált dupla szelvényt a gépből, visszatért a sorban számára fenntartott helyére. A pultnál aztán helyreutasították, hogy nem is kellett volna vizitdíjat fizetnie ezért, s lehetett elővenni a nyugtatömböt, hogy visszafizessék. Közben persze tombolt a forgatag, nyolcasával vitték be vérvételre az embereket, kismamákat próbáltak soron kívül ellátni, gyermeksírás és a nyugdíjasok Horváth Ágnes fejére szánt átkai töltötték be a levegőt. Van egy hangulata ezeknek a spontán tömegrendezvényeknek, az hét szentség... A vérvétel maga nem volt nagy szám, leszámítva hogy az egyik vákuumpalack kirepült a mintavételi harangból, amit a földről dugtak vissza a helyére. Végül is, régen meg spriccelt volna belőlem a vér, olcsón megúsztam...

A labort letudtam, jöhetett a tüdőgondozó. Ott a sor leginkább a lassú kúszása miatt nem akart fogyni. A pénznyelő automata ott is sokaknak problémát okozott, s szinte lepergett a lelki szemeim előtt a jelenet, amikor valakinek beutaló hiányában ezer forintot kell százasokban bedobálnia, amihez képest a háromszáz mégis csak kedvezőbb ajánlat. De az igazi gondot a számítógépes rendszer megőrülése és a kartonozó jelentette . Ugyanis ami elromolhatott, az el is romlott, Murphy törvényei tobzódtak, s valahogy több esetben sem kerültek elő a betegek leletei és kartonjai. Emiatt vagy fél órát álltunk anélkül, hogy egy centit is haladtunk volna. A hosszú ácsorgás után sikerült azt elintéznem, hogy lemehessek a röntgenre, újból sorban állni. Jó, kaptam még időpontot a főorvosasszonyhoz is, csak éppen nem tudom, minek, mert elég lenne ha ráírnák a leletre, nincs semmi a tüdőmmel (jó esetben). De mivel a háziorvos szakvéleményt kért (mindig ezzel járom meg), kénytelen leszek csütörtök este ismét tiszteletemet tenni. A röntgenen újból sorbanállás, újabb érdekes "sztorik", eltűnt kartonok, beutalóért visszakülött munkalkalmasságis, bottal is nehezen mozgó, lépcsőzésre kárhoztatott nyugdíjasok. Egyszóval, a szokásos. Belegondolva abba, hogy a felvétel az öltözéssel együtt öt percembe került, s az odáig tartó "előjáték" vagy egy óráig, valahogy egyet kell értenem a háborgó nyugdíjasokkal és a miniszterasszonyt a bús Bahamákra elküldő betegekkel. Ami nálunk megy, az már tragikomédia, több kellemetlenséggel, mint amennyit még képes az ember saját nyomorúságos helyzetében mosolyogni.

Itt tartunk most. Szerdán majd beugrom a laborért, csütörtökön a tüdőröntgen leletéért, pénteken meg a tenyésztés eredményéért. Megszabadítottak eddig háromszor háromszáz forinttól, s még egyszer biztosan fizethetek. Cserébe a hetem minden napjára szerveztek nekem programot. Csuda ösztönző erő arra, hogy mielőbb meg akarjon gyógyulni az ember!

Rendszeresen visszatérő kérdés, hogy miért is választottam az orvosi életpályát. Az egyik lehetséges indokom mindig is az volt, hogy utálok beteg lenni, s mivel sokat betegeskedtem gyermekkoromban, pontosan tudom, mit jelent betegnek lenni, s ebből kiindulva akarok segíteni a betegeken és meggyógyítani őket. Betegnek lenni rossz. S ha még ehhez az egészségügyi rendszer fejetlensége is tetézi a bajokat, akkor bizony a rendszer ugyanúgy beteg, mint akiket mindenféle automatákkal akar megnevelni.

Ligert műtöttek

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sat, 17 Nov 2007 19:25:00 +0000

Korábban már írtam Monty érkezése kapcsán a ligerekről. Úgy vélem, aki megismerte és megkedvelte a természet eme különös hibridjeit, azt érdekelheti a vén Monty sorsa, s tudományos szempontból is meglehetősen érdekes az eset.

Monty, a 17 éves liger (ez körülbelül egy 70 éves embernek felel meg a nagymacskák viszonylatában), aktív pályafutását Olaszországban töltötte egy cirkuszban, mint oroszlán apja és tigris anyja is. Tavaly decemberben került a Győri Állatkertbe, hogy jól megérdemelt nyugdíjaséveit kellemes környezetben tölthesse, s hamar az érdeklődés középpontjába került különös megjelenésével, hatalmas méreteivel és békés természetével. Illetve mostanában elsősorban daganatos megbetegedése miatt. Néhány hónapja ugyanis gondozói a jobb oldalán hátul, gerinctájékon egy csomót vettek észre nála, s bebizonyosodott, hogy rosszindulatú daganata van.

A szakemberek úgy döntöttek, hogy egyfelől őssejteket vesznek a csípőjéból, másfelől pedig műtéttel eltávolítják a tumort. Az őssejtjeit úgy alakították át, hogy visszajuttatva a szervezetébe felvehessék a harcot az esetlegesen kiújuló tumoros sejtek ellen. Egyébként ezzel a módszerrel a világon elsőként nálunk próbálkoztak, s ilyenformán a beavatkozás mérföldkőnek számít a daganat- és őssejtterápia területén. A kedden elvégzett mintegy másfél órás műtét a jelek szerint jól sikerült, s ha minden jól alakul, még vagy öt évig köztünk élhet ez a fantasztikus példány.

Abe Kóbó: A homok asszonya

noreply@blogger.com (Cakkos) — Fri, 16 Nov 2007 23:21:00 +0000

.

A blogjelleget megőrizvén, gondoltam egy rövid könyvajánlóval gazdagítom a kávézó étlapját. A blogjelleg csak azért jutott eszembe, mert friss élményről van szó, az elmúlt két napban olvastam el a kiváló japán szerző, Abe Kóbó A homok asszonya című művét. Egészen különlegesnek találtam ezt a könyvet, és valószínűleg valamikor újra el fogom olvasni, mert a történet annyira olvastatja magát, hogy az ember alig tud figyelni az egész regényen végighúzódó filozófiai víziókra, amik pedig szilárd, tömör alapot biztosítanak. A történet egy megszállott rovargyűjtőről szól, aki egy különleges futóbogárfaj felkutatása miatt rövid szabadságot vesz ki munkahelyén és elutazik a tengerhez, ahol egy nagy sivatag homokdűnéi terülnek el. Egy furcsa faluba érkezik, ahol a házak egy része jóval a sivatag szintje alatt, mély gödrökben fekszik. A falu közelében ráesteledik, a helyiek pedig szállást ajánlanak neki egy fiatal özvegy házánál. A rovargyűjtő tanárember megszokott élete pedig eszelős fordulatot vesz.

Azthiszem nem csak jó időben talált meg ez a könyv, megírása, történetvezetése és hangulata bárkinek igazán nagy élmény lehet. A kilátástalan és nyomasztó küzdelem, a férfi-nő kapcsolat, a melankolikus erotika és a mindig karnyújtásnyira lévő de soha el nem érhető kiút, borzasztó nyomasztóvá teszik a regényt. A történet mellett a könyvet persze a főhős által felépített és az örökké hulló homokon keresztül kikristályosított életszemlélet és a párhuzamok sora teszi igazán különlegessé, és veti fel az örök kérdéseket a modern világgal, a szabadsággal és a magánnyal kapcsolatban. A regényből sikeres film is készült, valamikor még Cannes-ban is kapott díjat. Én csak egy egész kis részletet láttam belőle, de örülök neki, hogy nem néztem még meg, mert képileg valóban elég erős filmről van szó, így érdemes előbb elolvasni. Persze ezek után filmen sem fogom kihagyni.

Ha már film, olvasás közben eszembe jutott párhuzamként Michael Haneke Funny Games (Furcsa játék) című filmje, gondolom kevesen látták, a Cirkó-Gejzir mozi tűzi néha műsorára. Bevallom, ajánlani nem merem mégse akárkinek, hisz sok filmet láttam már, de olyasféleképp brutálisat mint az, még sose. Leginkább a kiút lehetetlensége és a mindennapi élet ütemes rendjét felborító őrült figurák kötik össze a két művet. Persze lehet, hogy csak számomra. Szívesen írnék még a könyvről, de akkor már átlépném az ajánló kereteit, így pedig remélem aki rászánja magát az amúgy nem hosszú (160 oldal) regény elolvasására, friss szemmel tekint majd rá.

Apocalyptica: Heat

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Wed, 14 Nov 2007 15:11:00 +0000

Tegnap este csellónégyesünk első ízben adta elő közönségnek az Apocalyptica Heat nevű számát, egész sikeresen. Taps és dicsérő szó volt elég, aminek egy konzisokból álló mezőnyben minden amatőr véndiák örülne, de persze még sokat kell csiszolgatnunk a dolgon, hogy igazán jól odatehessük legközelebb. Saját hibáinkat nem ecsetelném, de remélem azért élvezhető és valamelyest felismerhető a darab. Fogyasszák egészséggel!

Technikai tudnivalók

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sun, 11 Nov 2007 22:35:00 +0000

Közérdemű, kedves nagyérdemű!

Ajánlom mindenki szíves figyelmébe, hogy az alul látható "Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)"-ra kattintva fel lehet iratkozni blogunk egyszerűbb követése érdekében. A Google Reader például nagyszerű, én azt használom, de mindenki válasszon szájaíze szerint. Természetesen itt továbbra is várunk mindenkit szeretettel, de a további expanzió érdekében elkezdtem ügyködni egy FeedBurner-es feeden is. Hogy mindez hottentottául hangzik? Nekem is! De nem kell félni (nem fog fájni), majd mindent apránként adagolunk a készülő ételhez! Egyelőre ez is megteszi... Fogyasszák egészséggel!

UPDATE! Folyamatosan fejlesztgetjük a blog elektronikus háttértámogatását, így került fel hírcsatornához nyomógomb, illetve most már a Google Analytics segítségével kielemezhetjük az "óriási" /krákogás/ forgalmunkat. Majd talán valamikor megosztjuk a tapasztalatainkat az ügyben...

Az Apocalyptica budapesti koncertjéről

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Fri, 09 Nov 2007 23:18:00 +0000

.

Micsoda véletlen! Igazán szerencsések kávézónk kedves vendégei, mert végigkóstolhatják a teljes zenei étlapot a segítségünkkel. Cakkos úr óvakodott kritizálni az Apocalypticát, mivel tudja, hogy azért harapnék, de azért megemlítette, hogy míg a Művészetetek Palotájában a Kronos Quartet muzsikált, addig a város másik végén a finn banda tépte a húrt egyidőben. Két helyen még sem lehet az ember, így én -minden összebeszélés nélkül- a Petőfi Csarnokot és az apokalipszis négy gordonkását (kiegészülve a pokol bugyrainak duplázójával, Mikko Sirénnel) választottam. Rövid koncertbeszámoló következik, meghagyva a filozofálást és zeneelméleti boncolgatást egy későbbi postnak.

A képekért köszönet druszámnak, a gyógyszerész kar üdvöskéjének, aki halált megvető bátorsággal kattogtatta telefonját, hogy megörökítse olvasóimnak az eseményt...

Meglehetősen átázva érkeztem meg és egy kicsit késve a PeCsába (csak én hallok mindig mást ebben a névben, vagy rossz az aki rosszra gondol?), amit nem különösebben bántam (már a késést, az esőt hanyagoltam volna), mivel a Sturm und Drang előzenekarként különösebben nem érdekelt. Kedves ismerősökkel sikerült találkoznom, így kellemesen telt el az a rövidke idő is, amíg végre megkezdődött az igazi zúzás. A koncertet természetesen az új albumuk névadódalával, a Worlds Collide-dal kezdték. Lemezbemutató koncertről van tehát szó, de jó pár régi és a nagy közönségkedvenc szám is szerepelt a repertoárban. Az első két szám alatt a hangosítás még nem állt a helyzet magaslatán, a bal oldali csellók hangszíne valahogy furán szólt, de lehet, hogy ezt csak én hallottam így. Egyébként az egész technikai része a legteljesebb mértékig profi volt, meg is jegyeztük, hogy a világítástechnikáért felelős muksó úgy pötyögött a gépén, mint valami orgonista. De térjünk vissza a zenéhez! Az új albumról elhangzott szinte minden, csak néhányat kiemelve: a Grace, az egyik legjobb új szám, az I'm Not Jesus, persze ének helyett csellón szólózva, az Ion, a Helden, szintén nélkülözve az énekhangot (ez esetben a Rammstein érceshangú fritzét), a Stroke, a Last Hope (nálam mondjuk az eredeti Hope az etalon), az I Don't Care és a S.O.S. (mondanom sem kell, természetesen ének nélkül). A régebbiek közül a Bittersweet alla natur is óriási volt, ami felveti a szokásos kérdést: ezek meg minek kutyulnak bele mindenhova dobot meg mindenféle felesleges szólamot? Teljesen felesleges! Na mindegy... A Life Burns! természetesen aratott, mint ahogy a Hall of the Mountain King is (ilyenkor meg az ezres fordulaton forgó Grieg jut az eszembe, bár lehet, hogy neki is tetszene). A Metallicás feldolgozásokból volt a My Friend of Mysery, a Fight Fire With Fire (pokolian zúztak...), a One, és ráadásként természetesen a Nothing Else Matters, a Sepulturától meg elrecsegték Refuse/Resist-et. Az egészet egyébként a Seeman-nal zárták.

Összeségében mit mondhatnék? Természetesen szuper volt. Antero Manninen a bal szélen, kis fekete napszemüvegében ücsörögve a nagy koponyás széken, olyan jópofa kontrasztot képez a másik három félmesztelenül ugrálóval, hogy már csak ez is növeli a show erejét. Természetesen minden kötelező elem megvolt, tapsra buzdítás, csellóemelgetés a fej fölé, ide-oda mászkálás a színpadon, állva játék minden mennyiségben. Toppinen meg tényleg ritka ocsmányul töri az angolt, de elnézzük neki, már csak a szépsége miatt is. Na jó, nem gonoszkodom... A lényeg, hogy jól játszanak. Az már más kérdés, hogy miként ítéljük meg a zenéjük alakulását, s mint említettem, ezt a fajta fejtegetést meghagyom későbbre. Zárom soraimat azzal, hogy a november 7-ei estén a rock, metál és cselló pantheon hívei igen jó koncertet kaptak a finn bandától.

Koponyás székek, zöldes dizájn, fényár és mászkáló csellisták... Ilyen volt a PeCsa hangulata aznap este. A hang természetesen olyan amilyen, de csak ezt találtam a honi kínálatból.

Az I'm Not Jesus-t a Slipknot és a Stone Sour frontembere, Corey Taylor énekli, aki egyébként csak a születésnapján ért rá, hogy felvegyék a számot. Elfoglalt úriember, nem de? Tessék figyelni a szövegre, érdekes dolgokat hallhat az ember!

Magyar rajzfilmek a láthatáron

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Fri, 09 Nov 2007 21:28:00 +0000

Nagy divat lett folytatást, "sequel"-t csinálni korábbi filmekhez. Nem véletlen, hiszen nagy lóvé van benne; ha egyszer valamit megszeret a közönség, nyilván örömmel megnézi a folytatást is. Az meg már csak hab a tortán, hogy lehet egyidejűleg mindenféle plasztikbabát, jubileumi kiadványokat, díszdobozokat és megannyi csecsebecsét gyártani a kialakult univerzumhoz a franchise égisze alatt, amik persze újabb érméket és zsíros bankókat hoznak a konyhára. Addig nincs is gond, amíg nem veszik el a lényeg, a filmművészet a sallang között.

A magyar rajzfilmgyártás, azt hiszem túlzások nélkül állíthatom, igen patinás és dicsőséges múltra tekinthet vissza, s régen, mikor még volt rá igény és megfelelő támogatás, világszínvonalú meséket és animációkat alkottak a hazai és a külföldi közönség legnagyobb örömére. A siker egyik titka kétségtelenül az volt, hogy olyan emberek dugták össze a fejüket az alkotás szent műhelyében, akik a profizmuson túl rajongtak is azért, amit csináltak, és olyan szeretettel alkották meg figuráikat, mintha csak gyermekeik első lépéseit egyengették volna. Az irodalom, rajz, zene, filmkészítés mint jó testvérkék olvadtak össze, hogy valami többet alkossanak együtt, olyan csodát, amire a filmet annak idején kitalálták. De hogy ne csak általánosságokban beszéljek, megemlítem, hogy a már szinte "kultfilmmé" vált Macskafogó az egyik legjelentősebb filmes adatbázisban és honlapon, az imdb.com-on még mindig az első tíz között található animáció kategóriában, noha jóval kevesebb szavazattal rendelkezik, mint a maga mögé utasított mai sikerfilmek. Ez csak egy adat, némi statisztika és közízlés egyvelege, de azért büszkeségre és reményre is adhat okot, hogy az animáció világa nem csak az óriási studiókról és a pénzről szól, s talán van még hely kis hazánknak is az amerikai álomgyár és a szorgos japán kezek között is. Noha ennek sok minden ellentmondani látszik...

A Macskafogót már említettem, jöjjön hát a másik klasszikus, melyen generációk -többek közt a mienk is- nőttek fel, ez pedig a Vuk. Azt hiszem nem kell bemutatnom Fekete István meséjét, sem pedig Dargay Attila rajzfilmjét. Csákányi László hangja valahol mélyen beleégett a tudatomba, néküle már el sem tudnám képzelni Karakot, s a rajzok is egytől egyig szinte axiómaszerűen rögzültek a két évtized során. Éppen ezért téved veszélyes vizekre az, aki folytatni próbálja az egyszerit és folytatni azt, amit talán nem is lehet méltóképp. Persze nagy különbség van aközött, hogy az eredeti alkotógárda porolja le a régi varázsvilágot, mint a Macskafogót jegyző Ternovszky Béla-Nepp József esetében, vagy pedig az újhullám akarja 3d-be paszírozni és trendivé fésülni az "oldschool" ecsetvonásait, mint az az új Vuk animáció esetében félő. Az egyik esetben bizakodó vagyok, a másik esetben viszont nem, mert a mangaszemekkel ábrázolt Vuk nem sok jót ígér. A közönség végtére is kritikus, különösen ha szeretett hőseit akarják teljesen leamortizálni a gagyi oltárán, s szinte mindenki elszörnyedve nézte az első képsorokat, mivé lesz a rőtbundájúak eposza. A Macskafogó 2. viszont elegáns és szorakoztató műnek ígérkezik, amely remélhetően hangos sikert fog aratni és visszaadja a hitünket, hogy van még élet a 3d-n innen is...

"Gyűlölöm az egeret, undok kis férgek!" Ugye, hogy szinte mindenki a macskáknak szurkolt? Grabovszky egy lúzer, Teufel for president! A sóderbendet, akarom mondani az egereket a Bolyki Brothers űzi...

"-Hol vannak a birodalmi rohamosztagosok?
-Alázatosan jelentem: egy másik filmben." Ha ilyen beszólások lesznek, jó kis film lesz ez. A sok régi ismerős alak mellett jó néhány új karakter tűnik fel, mint például a személyes kedvencem, az őserdő tarzanborz hőse, Torzonborz.

Hipp-hop, jön... Te meg ki vagy? Hogy Vuknak hívnak? Azt nem hinném. Kicsinek kicsi vagy, meg vörös is, de hogy Karak tanítványa nem egy debil pikácsúklón, az biztos. Na menj vissza szépen játszódni a játékosztályra a plüssállatok közé! (A képre frakcsolva cikk és videó)

Kronos Quartet

noreply@blogger.com (Cakkos) — Thu, 08 Nov 2007 23:53:00 +0000

.

Tegnap este a Kronos Quartet koncertjén voltam a Művészetek Palotájában és olyan jó élmény volt, hogy kávéházunk (egyelőre családiasan kis számú) vendégkörével is szívesen megosztanám. A Kronos Quartet 1973 óta működik az Egyesült Államokban, a csellista poszton történt 2 tagcserén kívül azóta állandó felállásban. Következetes szemléletükkel különleges helyet vívtak ki maguknak a nemzetközi zenei életben, ugyanis kezdettől fogva 20. századi művekből állítják össze repertoárjukat, a nagy klasszikusok (Bartók, Webern, Schönberg) mellett főleg a 20. század második felének zenéjéből és immár a 21. századi abszolút kortárs művekből válogatnak. Különleges helyzetüket jelzi, hogy nagyon sok zeneszerző külön számukra komponál darabokat, vagy ők az első számú előadói egy-egy alkotó műveinek. Néhány zeneszerző, akikkel sokat dolgoztak együtt az évek során: Steve Reich, Astor Piazzola, Philip Glass, Henryk Górecki, Arvo Pärt, Terry Riley, hogy csak a legismertebbek közül említsünk párat.

A tegnapi koncert egy speciális összeállítás volt, mivel nagyrészt népzenei ihletésű darabokkal érkeztek, melyeknek többsége szintén számukra íródott a világ legkülönbözőbb pontjain élő alkotók által. 15 különböző ország zeneszerzőitől játszottak darabokat. Ahogy David Harrington a zenekar vezetője elmondta, egyfajta tiszteletadás is volt ez Bartók Béla előtt, aki sok tekintetben a népzenekutatás megteremtője, és első átütő zeneszerzője. Nem népzenéről volt tehát szó, hanem kortárs komolyzeneszerzők műveiről, melyeken érződött saját országuk hagyománya. Emellett pár apró érdekesség is bekeveredett, a híres német indusztriális zenekar, az Einstürzende Neubauten egyik száma, vagy az izlandi Sigur Rós zenekartól egy dal, hogy a Kronos Quartetnél a kezdtetektől meghatározó Jimi Hendrix átiratról ne is beszéljünk, mely a ráadás számok egyikeként egészen zseniális volt. Volt emellett egy általuk nemrégiben felvett filmzenéből is részlet, mely film véletlenül pont ma került a kezembe, de sajnos nagyon rossz volt mint film. De ha már itt tartunk megemlíthetjük a Requiem egy álomért című film zenéjét, amit talán elég sokan ismernek, és szintén ők játsszák. Ezek a darabok inkább amolyan színesítésként szerepeltek, az említett filmzene ugyan nem volt rossz de én meglettem volna nélküle is, kifejezetten átlendült a hatásvadász oldalra. Igazán tisztességes koncertet volt, 17 rendes szám és három ráadás, az előadásba is minden beleadtak, a technikai virtuozitást ugyanúgy mint a csodálatos finomságokat. Nagyon egységes hullámzása alakult ki az egymást követő daraboknak, nehéz lenne kiragadni egy-egy szerzeményt, de talán a rendes koncertidő utolsó számát emelném ki, mely egy Derek Charke nevű kanadai zeneszerző Cercle du Nord című műve volt, ahol a felvételről játszott természet- és környezethangok csodás elegyet alkottak a vonósokkal, igazi 21. századi zenét teremtve.

Semmiképp sem akarok rosszat mondani róluk, hisz Dr.Túra blogíró kollégám és barátom nagy kedvelőjük, de nem hagyhatom ki a tényt, hogy tegnap este a Kronos-szal egy időben az Apocalypitca is hazánkban koncertezett. Érdekes ez az egybeesés és párhuzam, hisz mondhatni az Apocalyptica esetében is vonósnégyesről van szó, de alapvetően nem csak ezért jutottak eszembe. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy hol van a határ, illetve elmosható-e a határ a komoly és könnyűzene között. Mikor Varnus Xavér ’Bachtól Harry Potterig’ című koncertjének plakátja jön velem szembe minden nap az Astorián akkor kicsit elbizonytalanodom, hogy van-e értelme egyáltalán firtatni ezt a kérdést, de a tegnapi Kronos Quartet koncert ismét meggyőzött arról, hogy vannak utak amik efelé tartanak. Egy ilyen produkció megmutatja az embernek, hogy újra igencsak sok lehetőség van a 20. század közepére önmagát (szinte az összes többi művészeti ággal egy időben) lényegében kivégző komolyzenében, és vissza lehet még szerezni az emberek tudatos-zenehallgatási igényét, és ezzel együtt a könnyűzene eredményei és vívmányai is fontos szerephez juthatnak. Steve Reich, akit sokan a 20. század második felének legjelentősebb újítójának tartanak, fiatalkorában az akadémia melletti jazz klubban töltötte estéit, ahol állandó fellépőként maga John Coltrane játszott, nagy hatást gyakorolva a zeneszerzőre, aki addigra eléggé eltávolodott a vele együtt tanuló fiatal zeneszerzőktől. Ő nyitott a jazz, az ütőshangszerek, és a repetitiv minimalista zene felé, egy teljesen új zenei irányt kijelölve. Reich egyik korai együttesében játszott pl. Philip Glass és Michael Nyman is, akik azóta szintén ismert zeneszerzők lettek. Philip Glass pl. egyértelműen elment az elektronikus zene felé, mondhatni könnyűzenei elemeket is beépítve műveibe, de szigorú repetitív mértékletessége és letisztultsága mégis mindentől megkülönbözteti.

De hogy visszakanyarodjunk az előző kérdéshez, bevallom egy időben én is azthittem, hogy a Metallica szimfonikus koncertje a zene csúcsa, és valószínűleg az egyetlen pont ahol a komolyzene és a könnyűzene találkozik. Szerencsére ez már elég régen volt :) Az Apocalyptica is valami hasonló babérokra tör, illetve csapdában van, mert ugyan kereskedelmileg briliáns ötlet volt ez a csellómetál, de művészileg sose fognak tudni ebből igazán sokat kihozni. Legalábbis amíg a Slayer dobosa püföli a dobfelszerelést és a kétlábdobot addig biztosan nem.

Csak a szokásos vacak minőségű és változó színvonalú youtube-os videók:

Kronos Quartet és Philip Glass
Kronos Quartet és Astor Piazzola

Steve Reich:
Music for a Large Ensemble
Music for 18 Musicians

és végül John Coltrane:
Jazz Casual
Alabama

Száguldó cirkuszolás

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Mon, 22 Oct 2007 17:46:00 +0000

Már egy ideje nem nézem a Formula 'number' One versenyeit, mivel valahogy már nem köt le a körözgetés bámulása, és az elhúzó versenyautók sivításánál már csak a szakkommentár az idegesítőbb. Pontosabban azóta nem nézem, hogy visszavonult "A Schumi", a sportág sokakat megosztó, de kétségtelenül koronázott királya; nem mintha bármikor is neki drukkoltam volna. S már csak azért is nyakatekert valahol a logikám, mert távozásával épp az a hegemónia szűnt meg és vált nyílttá a verseny, ami sokakat zavart.

Az általa hátrahagyott űrt -ha szabad ilyen pathetikusan fogalmaznom- azonban elég furcsa alakok népesítik be. Alonso abban már biztosan lekörözi a mestert, hogy sikerült szinte mindenkivel megutáltatnia magát spanyolosan latinos arroganciájával és gátlástalan húzásaival, ami azért valjuk be, nem kis teljesítmény egy népszerű technikai csapatsportban. Aztán következik Hamilton, az ifjú angol titán, akinek a "Barrichello-szindrómát" százszoros dózisban kellett átvészelnie, amit elég sikeresen végre is hajtott, leszámítva, hogy végül nagyot koppanva nem sikerült megszereznie a világbajnoki címet. A nevető harmadik pedig a finn Räikkönen, aki megtörve a mostanság dívó átkot, Massa személyében kompetitív, de segítő csapattárssal bír, aki nélkül nem nyerhette volna meg a 2007-es idényt, amely egyébként 1986 óta a legszorosabb, ha úgy vesszük, hogy Kimi 110 pontja mögött ott áll a két McLarenes pilóta, Hamilton és Alonso 109-109 ponttal.

Azaz hogy, még ne kiabáljuk el a dolgot, mert a McLaren még óv egy utolsót, vesztenivalójuk úgysincs, gondolták, ha már nincs meg a konstruktőri vb a kémügy miatt, legalább megpróbálják a felmerült benzin hőmérséklet problémával diszkvalifikáltatni a Hamilton előtt befutott három, Williams-es és BMW-s pilótát, így a Brazil GP-n előrébb lépő Hamilton épp annyi pontot kapna, hogy ő legyen a világbajnok. Cseles, mi? A slusszpoén viszont az, hogy épp a csapattárs Alonso mondta azt, hogy nonszenz a helyzet és Räikkönen megérdemli a világbajnoki címet. A helyzet megértéséhez annyit tudni kell, hogy Alonso már visszaigazolt hajdani csapatához, a Renaulthoz, és mint az eset is bizonyítja, nem fognak oroszlánkönnyekkel egymás után epekedni a McLarenes csapatfőnök Ron Denis-szel.

Az ilyen esetek miatt nézem inkább a partvonalról az eseményeket. Bár ettől függetlenül még lehet(ne) élvezni a futamokat, számomra azonban a sportszerűségét vesztette el a száguldó cirkusz, és ezalatt nem csak a morális kérdést értem, hanem magát a sportként való besorolását kérdőjelezem meg. Hiszen nem mintha elvárhatnánk egy enyhén fegyverkezési versenyre emlékesztető technikai sportról, hogy fair-play és "terézanyai" légkör lengje át az egészet, de azért amit ez az idény produkált, az már inkább egy Tom és Jerry matinéba illik, míg maga a sportág egy giganitikus üzletté felfújt technokrata üldözőversennyé vált. A kémbotrány lúzer fénymásolós lebukása, a társát a boxban feltartó Alonso és az állandó jogi hercehurcák, mint ez a mostani is, valahogy kiábrándítóan hatnak, de ettől függetlenül a Forma-1 töretlen népszerűsége borítékolható. Hogy miért? Mert ez modern korunk gladiátorharca, pontosabban kocsiversenye, noha a lóerők négyről igencsak megugrottak az idők folyamán. Hamár quadriga, akkor eljátszok a gondolattal, hogy vajon Ben Hur nekiállt volna-e óvni, ha Messala legyőzi a kerékaprító szériatartozéka segítségével. Talán csak azért nem, mert nem élte volna túl az esetet?

Csend a Velencei Biennáléról

noreply@blogger.com (Cakkos) — Mon, 22 Oct 2007 12:27:00 +0000

.

A Velencei Biennálé annak ellenére, hogy az utóbbi időben egyre inkább a kacatművészet és a kacatművészek játszóterévé vált, még mindig az egyik legrangosabb nemzetközi képzőművészeti megmozdulás, mely idén 52. alkalommal került megrendezésre. Múlt héten érkezett a hír, hogy idén –első alkalommal- a magyar pavilon kapta a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlán díjat. Kis áttekintésként magyar művészként korábban Ferenczy Károly (1905-ben), László Fülöp (1907-ben) és Aba Novák Vilmos (1940-ben) kapták meg a legjobb festőművésznek járó díjat. Ezenkívül, a magyarnak nem igazán nevezhető Joseph Kosuth kapott különdíjat 1994-ben a biennálén.
Hatalmas siker, és szenzáció ez a fődíj, mondhatnánk. Mégis alig lehet erről hallani, tudni, a kevés és szűkszavú beszámoló, illetve magánvélemény is inkább zavart vagy épp felháborodott. Elsőre persze jöhetne a szokásos, közhelybe hajló „nem tudunk örülni a sikereinknek” szlogen. Persze itt nem erről van szó. A kiállított művész, bizonyos Andreas Fogarasi, harminc éves magyar származású Bécsben élő alkotó, aki sosem élt hazánkban. Témája, „Kultur und Freizeit” néven mégis egy Magyarországhoz szorosan köthető téma, ugyanis a hazai művelődési házakról, ezek történetéről és jelenéről forgatott rövidfilmeket.

Már a pályázat elbírálása is problémás volt, ugyanis a konkurens pályázatokat teljesen jelentéktelen formai okokra hivatkozva utasították el. Emlékeztetőként Nemes Csaba Remake című alkotása volt a fő vetélytárs, mely a tavaly őszi tüntetéseket mutatta be animációs film formájában. Az amúgy szintén igen kétes mondanivalóval és értékkel bíró mű valószínűleg a politikai rostán bukott el. Andreas Fogarasi műve végül sikerrel megvalósult, a filmek mellé nagy fekete dobozok is készültek, amolyan vetítőszobaként, bár egyesek ezeket inkább minimalista műalkotásoknak igyekeztek beállítani. A látogatók nagyrészt értetlenül fogadták a művet/műveket. Persze a modern művészeten szocializálódott látogató azon már rég nem döbben meg (ami nekem még mindig jelentős frusztrációt okoz), hogy miért van egy képzőművészeti kiállításon a sarokba lerakva egy tv. Itt már inkább az adta az okot az értetlenségre, hogy Andreas Fogarasi filmjei nemcsak a „művházi” környezetben felnőtt magyar látogatóknak, de a megkérdezett külföldieknek se mondtak szinte semmit. A velencei zsűri viszont egyöntetűen szavazta meg a magyar pavilon Arany Oroszlán díját.

Felvetődik a kérdés: miért? A Velencei Filmfesztivál futottak még kategóriájába inkább benevezhető alkotás a patináns Velencei Biennálén első díjat kapott. Talán a minimalista fekete dobozok miatt? Vagy mert az egész magyar pavilonnak sikerült a lehető legkevesebbet reprezentálnia a magyarországi művészetből? A hallgatás ami a fődíjat övezi tehát érthető. Érthető, de nem jogos, hisz ennek a döntésnek üzenet értéke van. Érdekes összefüggés megnézni az osztrák pavilont. Ők Herbert Brandl, elsőrangú osztrák festőművész kiállítását vitték Velencébe, egészen kiváló, színvonalas anyagot összehozva. Mondhatjuk, hogy talán Ausztriának szánt üzenet is ez, hogy Andreas Fogarasi osztrák művész nem osztrák pavilonnal nyert díjat, érdekes lenne ez a felvetés, de többről van szó.
A dolgok relativizálása és a már jó ideje folyó művészetellenesség kérdése ez is. Relativizálni a művészet fogalmát, könnyen lehet, többek közt azzal, hogy a fontos művészeti megmozdulásokat elárasztják az átlagos (vagy átlagon aluli) kreativitással és egyfajta művészettörténészi és esztétai észjárással megvalósítható, de semmiféle művészi tudást, alkotói felkészültséget sem igénylő kiállítások. Ez egy régóta tartó folyamat, nehéz újat mondani róla. Hogy pontosan mi is a cél illetve kinek áll mindez érdekében az még mindig nem világos. A kurátori, esztétai, művészettörténészi rétegnek mindenképp, akik igyekeznek átvenni a művészek helyét, magukat egyre fontosabb szerepbe helyezve, végül talán egészen kiszorítva az igazi alkotókat a művészetből. A feketére festett farostlemezből csavarozott fekete dobozokban vibráló filmek legalábbis valami ilyesfajta komor hangulatú jövőt vázolnak fel.

Herbert Brandl weblapja: http://www.herbertbrandl.at/

Vérkeringés látványosan

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sun, 21 Oct 2007 10:20:00 +0000

Steffen Vfx Showreel 2007 from Casey Steffen on Vimeo.

In memoriam Csernus Tibor

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Sun, 21 Oct 2007 09:08:00 +0000

A képre kattintva egy beszélgetést tekinthet meg a kedves vendég a nemrégiben elhúnyt kiváló festőművészről, Csernus Tiborról.

Megnyitottunk

noreply@blogger.com (Dr. Túra) — Fri, 19 Oct 2007 20:43:00 +0000

Kedves Vendégeink!

Bár ez csak egy próbababa, talán meg sem éri a felnőttkort, s maholnap lehúzzuk a rolót, belevágtunk ebbe a grandiózus üzletbe! Igyekszünk mindenféle érdekes s agyat csiklandó dolgokat tálalni s összehordani mindent, amit csak konyhánkon elkészítenek. Fogyasszák egészséggel!