Hamburger

Hipstamatic

St4rk — Tue, 21 Sep 2010 09:12:00 +0200

Az iPhone 4 kamerája nagyon jó minőségű, minden eddigi mobiltelefont überel, amivel valaha személyesen is volt szerencsém próbálkozni. Simán felveszi a versenyt egyszerűbb kompakt fényképezőgépekkel. Abból a szempontból még talán komolyabbakkal is, hogy különféle alkalmazások segítségével tovább fokozhatjuk az élményt.

Barátaim tanácsára megnéztem néhány ilyen appot, többek között a Hipstamaticot is. A programmal régi fényképezőgépek hangulatát idézhetjük, különféle objektívek, filmek és vakuk széles választékából válogathatunk.

Körülbelül azonnal beleszerettem, sokat használom azóta is, az alap fotóalkalmazásom lett. Kihasználva az iPhone lehetőségeit, a jobbakat élből töltöm is fel tumblr-re (http://endrem.tumblr.com/).

Kedvenc beállításom jelenleg a Bettie XL objektív Ina 1935 vagy Ina 1969 filmmel. Szoktam még a John S obit is használni, néha fekete-fehér filmmel. Nagyon tetszenek ezek a régies effektek. Jól össze lehet hozni a telefon mobilitásával, könnyű pozícionálhatóságával. Bárhol, bármikor ott van velem, lehet nyomogatni.

Egyetlen kisebb hátülütője, hogy relatív hosszú ideig tart a képek feldolgozása, de ez a végeredményt tekintve vállalható apróság. Az alkalmazás ugyan pénzbe kerül, alapban 1,59€, de szerintem nagyon megéri az árát. 3 objektív, 2 film és 1 vaku foglaltatik benne. Az appon belül van lehetőség további csomagok vásárlására, melyek 79 eurócentbe kerülnek, ezeket is melegen tudom ajánlani.

Arany(os)köpések 10

St4rk — Wed, 15 Sep 2010 11:07:00 +0200

Minap vacsoránál ülve kisebb veszekedésre került sor a gyermeikeim közt. A fiam egyszer csak valami olyasmit mond a lányomnak, hogy Te buta! Természetesen rászóltam, nana, ilyeneket nem mondunk, erre nagy ravaszan elkezdi magyarázni nekem, hogy ő nem is azt mondta, hogy te buta, hanem németül mondta, hogy a vaj (die Butter) :D

iPhone 4 eladás német módra

St4rk — Fri, 10 Sep 2010 15:59:00 +0200

Ezt a posztot németül kéne írnom, hogy terjedjen, de most egyelőre csak magyarul mesélem el a Deutsche Telekommal bonyolódott történetemet.

Felteszem, senkit nem került el az Apple iPhone 4 körüli felhajtás, engem sem. Vannak, akik várták, mások kevésbé, de nem ez képezi a történet lényegét. Elég annyi hozzá, hogy én vártam és szerettem is volna egyet.

Ez korábban is így volt, már a 3GS megjelenésekor is akartam vásárolni magamnak, történetesen röviddel azután kellett leadnom a céges telefonomat, hogy megjelent. Mint most, akkor is a Deutsche Telekom volt a kizárólagos forgalmazó, máshol nem is lehetett kapni, azt is csak különféle szerződéses konstrukciókban.

Annak idején bementem egy Telekom üzletbe és személyesen akartam kezembe kaparintani a készüléket. Az eladó megmutatott néhány egyéb telefont is, de a végén csak az iPhone-nál maradtam. A fickó elő is hozta a raktárból a telefont, elkérte a papírjaimat, szorgalmasan bepötyögött mindent a számítógépbe, majd amikor elkezdte volna nyomtatni az aláírnivalókat, a gép kiköpte, hogy a szerződéskérelmemet elutasították. Hogy miért, azt nem tudta megmondani sem a számítógép, sem az eladó. Mindössze egy telefonszámot kaptam, ahol érdeklődhettem...

Többször is telefonáltam, de nem sikerült kihúzni belőlük, hogy miért utasítottak el. Az ok valami olyan belső információ, amit kifelé nem kommunikálnak. Annyit ismételgettek csak, hogy ha akarom, akkor megpróbálhatom pár hónap múlva, hátha addigra megváltozik a helyzet.

Feleségem is értetlenül állt a dolog előtt és megpróbálta ő is kideríteni, mi lehetett a gond, de neki sem sikerült. Még a saját anyagi hátteremről is lekértem az információt az egyik legismertebb ilyen szolgáltatótól (SCHUFA), de ott is minden rendben volt. Legtöbb ismerősöm még csak nem is hallott ilyenről és kerek szemmel hallgatta a történetet, ha meséltem.

Na mindegy, mondtam, és elszaladtam egy Phone Houseba, ahol egy Vodafone szerződést kötöttem egy másmilyen telefonnal és azóta úgy-ahogy elvagyok vele. Eltelt majdnem két év és nemrégiben kijött a 4-es iPhone, ami ismét felkeltette bennem az érdeklődést.

Ezúttal online rendeltem, a várakozási időre 9 hetet mondtak. Vártunk hát. Semmi nem történt, így egy idő után csak rájuktelefonáltam, hogy megkérdezzem, hogy áll a dolog. Jópár hét eltelt, de a kérvényem még sehol sem volt a feldolgozás folyamatában. A call centeres nő azt mondta, beindítja az ellenőrzést, próbáljam másnap újra. Így is tettem, amikor is kiderült, hogy ismét elutasítottak...

Kissé idegbeteg lettem, megint mindent megpróbáltam, hogy legalább célozzanak rá, mi az oka, de makacsul tartották magukat. Felhívtam a banki kontaktom is, hátha ő lát valamit, amit én nem, de ő is azt mondta, hogy a SCHUFA rendben van, mást meg a Telekom nem láthat, de ha láthatna is, akkor sem lenne rá ok, hogy visszautasítsanak egy telefonszerződést.

Megkérdeztem a könyvelőm is, talán neki van valami tapasztalata e téren, de ő is csak a fejét ingatta, tanácstalan volt. Két-három napra rá mégis felhívott, hogy nem hagyta nyugodni a kérdés és megkérdezte valami ismerősét, aki kiismeri magát a témában és ő azt mondta, hogy két oka lehet egy elutasíott szerződéskérelemnek: az egyik a rossz SCHUFA, a másik, ha nincs német személyije az illetőnek.

Na mondom, b@meg... (a többit nem írom ide). De ezen ne múljon, akkor megpróbáljuk asszony nevén. Könyvelő azt mondta, hogy nem gond, azt is le fogom tudni írni, úgyhogy elsütöttem még egy rendelést online.

A várakozási idő még mindig elég hosszú volt, de néhány hét elteltével kaptunk egy kérést, hogy küldjük be néhány papír másolatát, mint személyi, bankkártya, gáz- vagy egyéb számla. Nehezen találunk olyan számlát, ami a feleségem nevén van, de az autós kötelező biztosítás még nála fut (engem azzal is szívatnak). Beküldtük tehát és vártunk tovább.

Múlt héten egyik nap csöngetnek, a GLS arc áll az ajtóban, kezében a Telekomos dobozzal, benne az iPhone.

Mi ebből a tanulság? Én, magyar állampolgár, 9 éve Németországban, aki mindig késedelem nélkül befizetett minden adót, járulékot, hitelt, jövedelmét tekintve, mondjuk, hogy átlag feletti, nem kapok iPhone-t a Deutsche Telekomtól. Autót, házat vehettem, telefont nem. Asszonykám német állampolgár, 6 éve háziasszony, minden jövedelem nélkül (gyerekek után járó támogatástól eltekintve), se autó a nevén, se ház, számlák se, semmi. Ő kap iPhone-t.

Ráhagyom az olvasóra, döntse el maga, milyen következtetést von le ebből. Számomra erős diszkriminációszaga van a dolognak, nem csoda, hogy nem árulják el az okot. Egy szaftos pert kéne a nyakukba akasztani, hadd örüljenek. Ha nem a Telekom lenne a kizárólagos forgalmazó, mennék máshova, de hát az. Kissé olyan érzésem van, mintha mondjuk kenyeret akarnék venni a pékségben, de azt mondaná a pék, hogy "Nem". Csak ebben az esetben körberöhögném és átmennék a szemközti pékségbe...

Gran Canaria képek

St4rk — Tue, 25 May 2010 11:09:00 +0200

További képek a nyaralásról:

Még több kép a katt után.

[...] Bővebben!

Meloneras de Gran Canaria

St4rk — Fri, 21 May 2010 20:02:00 +0200

Ez elmúlt időben eléggé elhanyagoltam a blogom megint. Nem akarok magyarázkodni, sokminden összejött. Most viszont van egy téma, amiről még frissiben írok, megtörve a csendet, rögtön rettyintek egy monstre írást az idei nyaralásunkról.

Mióta gyerekeink vannak nem voltunk nyaralni. Ha valahova mentünk, akkor az Magyarország volt, annak meg elveszett már az a pihentető hatása, hogy nyaralásnak lehessen nevezni. Hacsak nem inkognitóban megyek (Ennek megvannak az okai, nem megyek bele).

Most, viszonylag hirtelen elhatározásból, befizettünk egy utazásra a Kanári szigetekre. Egyik fő oka az volt, hogy a fiam Szeptembertől suliba megy, és onnantól csak a szünetekben tudunk majd bármi ilyesmit csinálni, amikor minden nyaralás jellemzően sokkal drágább. Tehát irány az internet, keresgélés, hol van májusban strandidő, napsütés.

Felbuzdulásunkat megneszelve egy szomszédunk javasolt egy hotelt Gran Canariá-n, amit megnéztünk neten, tetszett, aztán valóban le is foglaltunk a helyi utazási irodában. Életemben ez volt a második alkalom, hogy valamit utazási irodán keresztül intézzek, kényelmes dolog :) Egy idő után meg is küldték postán a szükséges papírokat, majd erősen megcsappantották a bankszámlám.

A dátum közeledtével arra az elhatározásra jutottunk, hogy online foglalunk helyet a repülőgépre, lévén ez amolyan charter járat, ahol általában megy a harc és tülekedés. Előző este aztán kimentem a reptérre és becsekkeltem a csomagjainkat, hogy ne kelljen a repülés napján sorban állni. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, másnap simán átsétáltunk a biztonsági ellenőrzésen és egy kávécska mellett vártuk a boardingot.

A repülés kicsit hosszú volt két gyerekkel, de azért elég jól bírták. A légitársaság osztott játékokat is, mi is vittünk, csak az utolsó másfél órában lett nehezebb.

Az Aeropuerto de Gran Canarián már finom meleg volt, a kabátokat itt süllyesztettük el valahova, amiket aztán Hamburgig nem is láttunk többet. Innen még buszozni kellett egy fél óra - 40 percet. Nem állíthatom, hogy a látvány, ami az embert az autópálya mellett fogadja, nagyon vonzó, de amint lementünk onnan, sokkal barátibbá vált a dolog. A szigetnek az a része elég kiszáradt, kopár, sziklás, a busszal átszelt környék pedig inkább ipari és mezőgazdasági, semmint turisztikai látványosság.

A hotel környékén már sokkal több zöldet láttunk, bár egyértelműen a hotelek kerítésén belül voltak a legápoltabb kertek, területek. A mi hotelünk is nagyon meggyőző első benyomást tett ránk, kívülről és belülről egyaránt. Ezt aztán a későbbiekben csak tovább erősítette, nagyon szép hotel, nagy területen, sok medencével, programokkal, és annyi szolgáltatással, amit lehetetlen ennyi idő alatt kihasználni. Mi egy családi ajánlatot foglaltunk, aminek eredményeképp egy kétszobás lakosztályt kaptunk hatalmas teraszokkal. Igen, kettő is volt belőle, szobánként egy. Járt hozzá reggelente friss újság, napi két takarítás, üveg bor, ásványvíz, stb :)

A legnagyobb pool a tengerre néz

Annyira nem vagyok az a tömegturizmus fan, medence mellett tespedő típus, így eleinte nem voltam meggyőződve róla, hogy jó lesz-e ez nekem. Eszemmel tudtam, hogy a család és a gyerekek miatt praktikus, de éreztem, a szívem másfajta kikapcsolódás felé húzna. Aztán hamarosan megváltozott a véleményem és simán csak élveztem az együtt töltött időt. A hotel előtt tényleg le a kalappal, mindenhol mindig lehetett látni valakit, aki takarított, szemeteseket ürített, füvet fésült, nagyon szépen rendben volt tartva. Mindig segítőkészek, túlnyomórészt jókedvűek és kedvesek voltak az alkalmazottak. Nagyon tetszett, hogy nem úgy néztek rám, mint egy hülyegyerekre, ha elkezdtem a kezdő spanyolommal gagyogni, vagy épp nem értettem amit mondanak, hanem mosolyogva, kézzel-lábbal segítve magyaráztak, mitha mi sem történt volna. Mindegy volt, hogy a duplaműszak elején, vagy a végén kapom el őket.

A kaja is nagyon kellemesnek bizonyult, reggelinket egy VIP étteremben költhettük el, szintén a lakosztály folyományaként, ahol pezsgőtől a nutelláig minden volt. A vacsora szintén büfé jellegű, hatalmas választékkal, mégis sikerült megoldani nekik, hogy minden frissen készült, nem volt szétfőve semmi és szinte várakozásmentesen ki tudták szolgálni a vendégeket. A szakácsok ott gyártották az orrom előtt az ételeket és mindig csak annyi volt kész, amennyire igény is volt. Gyakran inkább kevesebb és várni kellett a sztékre, de az a pár perc belefért. Igaz, hogy nem főszezonban voltunk, és nem is volt tele a hotel. Lehet, hogy az egész másképp néz ki, ha tele van.

Hála a választéknak és az ételek sokszínűségének, az eltelt 10 nap alatt sikerült is vagy 4-5 kilót felszednem.

Megy le a nap a hotel mögött

A gyerekek miatt nem tudtunk annyit menni kirándulni, amennyit ~~szerettem~~ szerettünk volna, de azért néhány lájtosabb túrát csináltunk. A gyerkőcök értelemszerűen semmi mást nem akartak, csak a medencéknél pancsolni. Ebből is volt vagy 5, így nem vált unalmassá az alatt a 10 nap alatt, amíg ott voltunk.

Elsőként elmentünk Puerto Ricoba, ahonnan egy üvegfenekű katamarán hajóval delfineket nézni mentünk. Hibának bizonyult, hogy nem gondoltunk a tengeribetegségre, ami igen hamar elért szinte mindenkit a hajón. Mások okosabbak, vagy tapasztaltabbak, voltak nálunk és szorgalmasan fogyaszották a tablettákat. Először a feleségem lett rosszul, még beszélni se volt hajlandó, nemhogy mozogni, így én foglalkoztam a gyerekekkel. Egy kedves utastárs felajánlott neki valami gyógyszert, így ő egész jól átvészelte a két és fél órás utat. Én is éreztem, hogy nem minden kerek, de nem voltam különösebben rosszul, így a karomon a lányommal a hajó orrában nézelődtünk. Mivel nagy lett a szél, hűvös lett, ahogy mentünk ki a nyílt tengerre, le akartunk menni a hajófenékbe megnézni az ablakokon át a tengert. A mozgás nekem nem tett jót, a hajó ugrált rendesen a hullámokon, így lenn a fenékben az ablakok helyett a reggelimet tekinthettük meg ismét. Szerencsére rajtunk kívül más nem volt lenn. Kínos volt így is, bár a túravezető faszi rutinosnak tűnt a témában, volt felszerelése, hamar összetakarította.

Aztán láttunk delfineket is, bár fotózni abban a szélben és kilengésben, kislánnyal a karomon, elég nehézkes volt. A kölcsönkapott Sigma 70-300mm objektívemmel próbálkozam, ami az én gépemen nem autofókuszál, ennek megfelelően pár semmitmondó és életlen képet sikerült lőni.

A túra után egy nap pihenőt tartottunk, amely jó szokásunkat a későbbiekben is megtartottuk. Egy nap kirándulás, egy nap pihi. Vagy kettő, mikor, hogy.

Következő áldozatunk a Palmitos Park volt, ami egy állat- és növénykert nem messze Melonerastól. Busszal mintegy fél óra a sziget belseje (=hegyek) felé. Itt meg kell említenem, hogy a helybéliek vezetési szokásai eltérnek a Németországban megszokottól. Ez különösen a harcedzett hegyi buszvezetők stílusán érzékelhető. A három munkaeszközük a padlógáz, a satufék és a duda. Elég annyit mondanom, hogy a félórácska úton két gyerek hányta tele a buszt, a maradék pedig elfehéredő bütykökkel (és arccal) szorította a kapaszkodokat. Ültő helyükben is. Kiszállás után többen térdüket fogva kapkodtak levegőért.

Csúszdázó kakadu

Ennek ellenére a parkot érdemes volt megnézni, még ha meglehetősen drágának is találtam a beugrót. Felnőtteknek 28, gyerekeknek 21 Euró a jegy. Láttunk sok érdekes állatot és növényt, papagáj és delfinshowt :) Különösen ez a két show volt látványos. Van még egy ragadozómadaras is, de azt sajnos lekéstük. A park ápolt, elég nagy, kellemes kikapcsolódás legalább egy fél napra, az ár ellenére megnézésre ajánlom.

A pihinap után úgy döntöttünk, hogy most a viszonylag közel levő Dunas de Maspalomast nézzük meg. Ezek sivatag jellegű homokdűnék, kellemes programnak tűnt. A sok mászkálástól eltekintve még az is lehetett volna, ha nem nudista és homoszexuálisok által favorizált strandokkal és egyéb spotokkal lett volna tele. Valószínűleg, ha másik irányból közelítünk, akkor jobb lett volna egy fokkal, de nekünk ez volt kényelmes a hoteltől indulva. Szerencsére találkozunk egy magyar párral, akik ott élnek és felvilágosítottak minket, merre van a lehető leggyermekbarátabb útvonal. Így végül nem mentünk nagyon mélyen a dűnék közé, de jót mókáztunk a dombokon és a tengerparton, végül visszamentünk a hotelbe.

Dunas de Maspalomas

Utolsó kirándulásunk Puerto de Mogán volt, ami a könyvecskénk szerint még a turizmustól legkevésbé fertőzött rész a környéken, mindenképp érdemes megnézni. Állítólag még bevásárlóközpont sincsen, ami egyébként mindenhol tucatjával található. Nos, centro comercial a könyvecske íródása és a mi látogatásunk közt ide is nőtt és rengeteg ember volt. Szándékosan a pénteket választottuk, mert azt mondták a hotelben, akkor van piac, amit mindenképp érdemes megnézni. Nyilván ez volt az oka a tömegnek is.

A városka és a kikötője tényleg nagyon szép, családias, hangulatos, kedves kis házakkal, éttermekkel, tengerillattal, rengeteg virággal. A piac nyilvánvalóan a turizmust igyekszik kihasználni, rengeteg kínai gagyit lehet kapni, de látni afrikai kézimunkától kezdve magyar kürtőskalácsig mindent.

Mogán

Beültünk még egy kis étterembe ebédelni, majd irány a hotel és evvel a kirándulásaink végére is értünk. Szombaton még tartottunk egy pihizős napot, amibe már csomagolás is vegyült: Vasárnap reggel korán már indulni kellett haza.

Ami még nagyon tetszett a hotelben, hogy aktívan próbáltak fellépni a kora reggeli napágyfoglalás ellen. Egy gusztustalan szokás, jellemzően németektől ered, melynek keretében a pihenni vágyó vendég felkel reggel hatkor, lemegy a kedvenc medencéje mellé és rádobja a törölközőjét/újságját a választott napágyra, evvel jelezve, hogy az az övé. Lehet, hogy elmegy utána kirándulni, és csak délután jön vissza, így tuti lesz helye. Ezután visszamegy aludni.

Reggel, amikor a mit sem sejtő, rutintalan nyaralók a reggeli után mennének pancsizni, már nincsen szabad hely. De nem azért, mert annyira sok lenne a vendég, hanem mert minden napágyon valamilyen tárgy hever. Ebben a hotelben reggel 8 és 10 közt többször körbejártak és begyűjtötték a nyilvánvalóan foglalási célből kihelyezett dolgokat.

Összességében véve egy nagyon jól sikerült nyaralás volt, nagyon nem akaródzott hazajönni és még annál is kevésbé utána elkezdeni dolgozni. Így most ehelyett blogot írok :).

A hotel linkje, ha valakit érdekel: Costa Meloneras Resort

Hó

St4rk — Thu, 04 Feb 2010 15:29:00 +0100

Nem tudom, észrevettétek-e már, de esett némi hó az elmúlt időben.

Itt Hamburgban is elég sok, szokatlanul sok, szerintem a város nincs is felkészülve ilyen extrém helyzetekre. Mindent összevetve azért valahogy megküzdöttek vele. Elfogyott ugyan a só, de a fő útvonalakon lehet közlekedni. Bár befagyott az Alster is, azért annyira nem volt hideg, hogy hivatalosan is ráeresszék a népet. Szóval összességében véve annyira nem volt kezelhetetlen állapot, mint másutt.

Dél - Németországban például, ahol van egy projektem, még egy fokkal macerásabb a helyzet. Annyi hó esett, hogy teherautókkal szállítják ki a városból, hogy legalább néhány parkolóhely maradjon. Az utcák sokhelyen egysávosra szűkültek a hó miatt, iskolákat, óvodákat, sportlétesítményeket bezárták, szemétszállítást, tömegközlekedést és hasonlókat több napra leállították.

Múlt hétvégén volt alkalmam elmenni és pár fotót lőni. Itt egy pár belőlük:

Nagyrészüket csak átvettem a Hamburg50 blogról :)

Harley Days Hamburg

St4rk — Fri, 22 Jan 2010 17:23:00 +0100

Immár hét éve kerül megrendezésre a Harley Days Hamburgban. Ahogy az az ilyen rendezvényeknél gyakran lenni szokott, évről évre nagyobb kaliberű lett, nagy hírnévre és népszerűségre tett szert. A króm és acél varázsa sokakat vonz, öregeket, fiatalokat, kisgyermekes családokat egyaránt. Tavaly, ha jól tudom, mintegy 60000 motor és 600000 látogató tette tiszteletét a három nap alatt.

Idén is megrendezésre kerül a Harley Days, bár kisebb buktatókkal. Hamburg vezetése, melynek része a Zöld párt (Grünen) azt találta ki, hogy ez a fajta esemény nem egyeztethető össze a város által megcélzott képpel, melyszerint Hamburg az év európai környezetvédelmi fővárosa 2011-ben (europäische Umwelthauptstadt). Ekkora koncentrációban a motoros társadalom kiemelkedően környezetszennyező, valamint a zajszint is az elviselhető fölé emelkedik, a környéken lakókat zavarja. Erre hitatkozva tehát egyszerűen nem engedélyezik a rendezvényt 2010-ben és 2011-ben.

Erre mondja azt mindenki, köztük én is, hogy lószar tejföllel. A motorok így is, úgy is mennének, még talán többet is, mint a rendezvény keretében, ahol az idő túlnyomó részét a nekik kijelölt terepen szép sorban leparkolva töltik, hogy a látogatók megfelelő mennyiségű nyálat elcsorgathassanak (amit remélhetőleg a helyben vásárolt sörrel pótolnak).

Nyilván akad néhány motoros felvonulás, megnyitó, záró ünnepség, ilyesmi, amikor egyszerre mind nekiindul. Ilyenkor tény, hogy elég hangos tud lenni a dolog, bár én el tudok képzelni ennél sokkal kellemetlenebb zajt is. Mégis, egy ilyen felvonulás nem áll meg sehol hosszabb ideig, hogy az ott lakók komolyabb hallássérüléseket szenvedjenek. Eltarthat 10-20 percig is, amíg mindenki elvonul és talán a kiinduló és célpontoknál húznak egyszerre egy kövéret, hadd szóljon, de kérdem én, ki nem bírja ki azt a fél-egy órát, amíg ennek vége?

A környezetszennyezés, CO₂ kibocsátás is olyan légbőlkapott érv, ami előtt a legtöbb hamburgi értetlenül áll. Nem édesmindegy, hogy azok a motorosok itt, vagy másutt motoroznak? Biztosan van egy csomó járgány, amit csak erre az alkalomra hoznak ki a gyűjteményből, de azokat 100% nem is fogják Hamburg utcáin széthajtani. Ezt is, mint mindent mostanában, a környezetvédelemre és a globális felmelegedésre fogják.

Rengeteg kezdeményezés indult aláírásgyűjtésre és más támogató akciókra. Többek közt a legnagyobb helyi rádiók fogtak össze egy ilyenben, de hamburgi kerületek, illetve nagyon közeli települések polgármesterei is biztosították támogatásukról a szervezőket. Az ügyben tapasztalható aktivitáshullám is mutatja, hogy mennyire széles körben népszerű rendezvényről van szó, amely nem utolsó sorban komoly bevételi forrás is a város számára.

Egyelőre nem tudni, hogy az idei Harley Dayst sikerül-e mégis Hamburgban tartani. 2010-ben már valószínűleg nem, de még van esély az aláírásokkal 2011-re elérni valamit. Én remélem, hogy idén is sikerül, le is töltöttem egy aláírásgyűjtő ívet és már 5 aláírást sikerült is rá szerezni :)

Die Bahn

St4rk — Thu, 14 Jan 2010 23:10:00 +0100

A héten projektügyben úton voltam, tegnap jöttem haza. Életem legszenvedősebb vonatútja volt, köszönet érte a német vasútnak, a Deutsche Bahn-nak.

Mivel elég szar az idő mostanában, nem vállaltam be autóval az utat, és mivel úgyis ki akartam próbálni, hogy hogy megy vonattal, gondoltam, itt a megfelelő alkalom. Ki is néztem magamnak a kapcsolatokat és jegyet is foglaltam online, ahogy kell. Cél egy Lüdenscheid nevű kisváros, ami kb 1 órányi autókázásra van Düsseldorftól.

Nos odafele egész jól is ment a dolog, egy átszállás, kb három és fél óra egy vonaton, ami pont jó volt arra, hogy kicsit dolgoztam, filmet néztem, neteztem. Itt még elégedett voltam az eredménnyel, a vonat kényelmesnek mondható, még ha nem is ICE minőség.

A gond a visszaúttal volt. 18:06-kor indult a vonatom, a cégnél már fél 6-kor rugostak, hogy menjek, mert lekésem. Elültették bennem a pánikot, gyorsan hívtam is egy taxit és mentem. A sofőr kérdezte, hova akarok menni. Mondom a pályaudvarra. Most? Ja most. De a vonat csak 18:06-kor indul, várni fog 20 percet. Mondom, a kollegák itt agitáltak, hogy menjek már, mert lekésem.

A taxiút mintegy 5 percet vett igénybe, így már háromnegyedkor kinn álltam az egyetlen vágány melletti egyetlen peronon, -6 fok és fel-felerősödő szél társaságában. Felhívtam a feleségem, mondtam neki, hogy időben kiértem, kicsit fecsegtünk, hogy teljen az idő. Szétfagytam mire eljött a vonat ideje, csak a vonat maradt valahogy távol. Késett vagy 10 percet. Hurrá.

Megjött, ez ilyen Hév jellegű alkalmatosság volt, egyel modernebb kiadásban. Felszálltam, bumliztunk Hagen felé, ahol át kellett szállnom a Dortmund felé menő gyorsvonatra. Mintegy 40 percnyi zötykölődés után meg is érkeztem, kényelmesen elővettem a jegyem abban a tudatban, hogy van még vagy 10 percem mire megérkezik a vonatom. Megnéztem melyik az én vágányom és odamentem. Nézem a kijelzőt, jó helyen járok. Az apróbetűst elsőre nem olvastam el, másodjára láttam csak, hogy 25 perc késésben van.

B@zeg, Dortmundban 5 percem lett volna a másik vonatig, azt biztosan lekésem így. Szitkozódva elmentem megkeresni az infópultot és tanácsot kértem. A jellemzően elfásult munkatárs aztán azt javasolta nekem, hogy várjak kicsit a hannoveri vonatra, az pontosan jön, ott meg át tudok majd szállni a hamburgira. Na jó, ez nem hangzik olyan rosszul, kissé megnyugodtam.

Jött is a vonat, fel is szálltam, kerestem egy asztalos helyet, ahol van konnektor és be tudom dugni a laptopom, ha úgy hozza a szükség. Természetesen a konnektorban nem volt nafta, de üsse kő, 2-3 órát kihúzok power save-en. Megy a vonat, befészkelem magam, nekiállok dolgozgatni, és alig telik bele 10-15 perc, szól a hangosbemondó, hogy a Hamm (milyen vicces) nevű megállónál le kell szállni mindenkinek, onnan egy másik szerelvény viszi tovább az utasokat.

Kezdtem elborulni megint, de mit volt mit tenni, becsomagolózkodtam megint, felöltöztem, leszálltam. Azt nem mondta a bemondó, hogy a másik vonat már tele jön, és arra kell még felférni a mi vonatuk teljes lakosságának is. Megy a tülekedés, harc, de csodával határos módon még ülőhelyet is találtam, ahol tudtam tovább dolgozni. Csak a vonat nem akart elindulni. Már rohadt pipa voltam, hogy Hannoverben is le fogom késni a csatlakozásom, ha így folytatják.

Így is lett, a vonat egy másik 25 percnyi késést tudott álltó helyében összegyűjteni, utána már az sem segített, hogy 170-el kente Hannoverig. Segítőkészen azt is elmondták útközben, hogy a következő lehetőség Hamburg felé 22:44 lesz, ami egy óra tötymörgést jelentett számomra a kurva hideg állomáson. Szerencsére ez egy nagyváros, mindenféle boltokkal, mekdonálccal és hasonlókkal felszerelve. Meglátogattam itt is az infóstandot és elpanaszoltam, hogy menetrendszerint már Hamburgban kéne lennem, de még itt dekkolok, mit tudnak tenni a vígasztalásomra. Ha sokat nem is tudtak, kaptam egy 25%-os engedményre jogosító utalványt, amit a következő utazásomkor beválthatok.

Boldogabb nem lettem, de beültem a mccaféba egy kávéra. Onnan láttam, hogy már ez a vonat is késésben van, 15 perc. Immár a vesztesek nyugalmával vettem végleg tudomásul, hogy ma nekem itt nincs szerencsém...

Elütöttem valahogy az időt. Sajnos időközben a laptopom akkuja lemerült, még Hannover fele a vonaton, mobilom szintúgy. Rágcsáltam a muffint, ittam a kávét.

Aztán a vonat csak megjött. Szerencsére elég üres volt, de három asztalnál sem találtam használható konnektort, így feladtam és megpróbáltam szunyálni egyet. Nem nagyon sikerült, bár meg kell hagyni, kényelmes dolog egy ilyen ICE. Csukott szemmel olyan érzés, mintha valahol egy hangosabb légkondi szólna és lebegnék. Aprókat zöttyen néha és szakaszosan beszűrődik az a tipikus vonathang, amikor a kerekek egy résen mennek át. Érezni nem lehet, csak halkan hallani. Amikor kinyitom a szemem, a kijelző 196 km/h-t mutat. Így lebegek hazafelé, bóbiskolva, amit egyszer csak a masiniszta runtinszerű bemondása szakít meg, melyszerint wírörrájving Hamburg Hauptbahnhof, szenk jú for trevöling wisz zö Deutsche Bahn.

Hajnal félegy, Hamburg. Kirontok a vonatból, be az első taxiba és irány haza. Rohadtul nem volt már affinitásom még metróra meg buszra is várni.

Arany(os)köpések 9

St4rk — Thu, 14 Jan 2010 09:35:53 +0100

Ismét egy aranyköpés, ma reggelről. Vittem az oviba a srácom, ahogy szoktam. Belépünk az ajtón, levetkőzünk, ahogy szoktunk... Mennénk be a csoportjába, amikor azt mondja nekem:

- Papa, itt adj nekem puszit, mert különben a többiek kiröhögnek!

Így hát az előszobában adtam neki puszit :).

Ha emlékezetem nem csal, ez a jelenség nálam először az általános iskola 3-4. osztálya körül jött elő. Haladunk a korral. :)

Arany(os)köpések 8

St4rk — Wed, 23 Dec 2009 20:44:00 +0100

Tegnap valahogy szó esett arról, ki kinek a papája és mikor lesz felnőtt valaki. Fiam egyszer csak azt mondja:

- Papa, ha nekem gyerekem lesz, akkor én leszek a papa, te meg a nagypapa és el kell költöznöd innen.

:-)

Hansemalt Whisky Dinner

St4rk — Tue, 15 Dec 2009 14:26:00 +0100

Még nem írtam róla, de November végén egy nagyon kellemes vacsora részese lehettem, a hansemalt.de rendezésében.

Egy ideje már nagy rajongója vagyok a whiskyknek. Elsősorban a single malt skótokat szeretem, de másokat is szívesen fogyasztok, ha finomak, legyen az ír, amerikai vagy japán.

Az emlegetett eseményt egy hamburgi interenetes közösség alapítói szervezték, amire valamilyen véletlen folytán bukkantam a neten. Annyira nem vagyok mélyen a témában, hogy mindenféle netes közösségekben aktívan mozogjak, de alkalmanként szívesen veszek egy-egy üveg jóféle nedűt a reptéren, ha éppen úton vagyok. Felirtakoztam hát a hírlevelükre, végtére is itt van a városban, hátha lesz valami érdekes rendezvény. Az oldalon volt egy rövid képes beszámoló az első ilyen vacsoráról, az nagyon kellemesnek tűnt.

Még valamikor nyáron jött az értesítés, hogy szerveződik a következő whisky vacsora, amire azonnal le is adtam a jelentkezésem, holott még nem lehetett azt sem tudni, mikor és hol lesz pontosan, és hogy mennyibe fog kerülni. Nem voltam tisztában a körülményekkel, azt hittem, hogy gyorsan elfogy a meghirdetett 35 hely. Gondoltam, kellemes este lesz, ha asszonykával elmegyünk, úgyis ritkán kerül sor ilyesmire mostanában.

A döntést nem bántuk meg, nagyon kellemes este volt, jó volt a hely, finom a kaja, és finomak a whiskyk. Asszonykám nem annyira rajong ezért a "higítószagú" löttyért, meg hát valakinek vezetni is kell, így neki csak kaját kértünk, whisky nélkül. A menü a következőképp nézett ki (nyersfordítás):

Aperitif
Glen Spey 30 / 1977 / 54,8% / Single Malt Whisky / A.D. Rattray

1. fogás
Catherine féle kecskesajt áfonyás mandulabundában, csillagánizs tökkel és fűszeres mártásban.

Bowmore 16 / 1992 / 53,5% / bordeaux wine cask limited edition / Single Islay Malt Whisky / Bowmore

2. fogás
Tőkehalfilé citromos, currys vajjal, hickoryn füstölt lencsével és bazsalikomszósszal.

Laphroaig 12 / 1996 / 46% / refill bourbon cask / Single Islay Malt Whisky / Alba Import

3. fogás
Szarvas kettős, répás káposztával, fűszeres vörösboros almapürével, gesztenyés-burgonyás tésztatáskákkal (Maultasche) és mézes öntettel.

Hibiki 17 / 43% / Japanese Premium blend / Suntory

4. fogás
Narancsos tejszínes torta, kakaós-mogyorós szorbéval és borsos körtebefőttel.

Tormore 20 / 1988 / 46% / fresh bourbon cask / Single Malt Whisky / Wymess

Kávé, Capuccino, stb.

Tomintoul 40 / 1967 / 47,9% / extra matured in rum cask no 2. / Single Cask Malt Whisky / Alba Import

Négy fogás volt hat különféle whiskyvel és egy hetediket kaptunk a végére, kisüvegben a hazaútra (Royal Brackla 25, Fino Sherry Cask). Ennyi után mondjuk kicsit zizi voltam már, de nagyon élveztem, érdekes volt ennyi különféle és nem is túl gyakori whiskyt megkóstólni. A nagyrészét valószínűleg nem vettem volna meg magamnak, egyrészt az áruk miatt, másrészt számomra ismeretlen voltunk miatt.

A vacsora árát tekintve nem volt kevés, de ha figyelembe vesszük általában mennyi egy 2cl-es malt whisky egy étteremben, akkor nem lehet rá azt mondani, hogy drága volt. Remélem, hogy sikerült a következőre is elmenni, finomat ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat, jó arcokat ismertünk meg.

Arany(os)köpések 7

St4rk — Mon, 14 Dec 2009 13:48:00 +0100

A decembert, kissé megkésve, kedves fiam egy megszólalásával indítom:

A hétvégén egy gyerekmusicalt néztünk meg (Wicki und die starken Männer), aminek apropóján később cirkuszról, bűvészekről és artistákról beszélgettünk. A szobában felszerelt hintán párhuzamosan artistamutatványokat mutatott be nekem, amiknek a végén tapsolni kellett. Mielőtt nekiállt volna, elmagyarázta a teendőimet (tapsolni, és mosolyogni kellett), majd elkezdett ugrálni és hozzátette:

- Az artistáknak előbb melegnek kell lenniük, csak utána tudnak mutatványokat csinálni.

:-)

Arany(os)köpések 6

St4rk — Mon, 30 Nov 2009 09:40:00 +0100

Tegnap fürdés előtt a fiam bohóckodott a fürdőszobában, vetkőzés közben, melynek eredményeképpen eldőlt, mint az ólajtó. Erre azt mondja:

- Au... Fasznak ugrálok.

PS: Igen, az én hibám, hogy ilyeneket tud, de valahol büszke is vagyok rá :D

Gondolatok a szabadúszás körül

St4rk — Tue, 17 Nov 2009 14:21:00 +0100

Már majdnem egy éve szabadúszok, összeszedem róla a gondolataim egy kötetlen postban. Még valakinek hasznára is lehet, bár itt más törvények szabályoznak, mint Magyarországon. Az érzelmi és társadalmi hatásai viszont hasonlóak mindkét országban.

Az igazat megvallva, ezalatt a szűk év alatt sem értem abba a tipikusnak mondható, szabadúszó létbe, amire az emberek gondolnak, amikor mondom nekik, hogy freelancerként tevékenykedem. Úgy tűnik, él egy tipikus kép erről az életmódról, ami általában szerintem messze van a valóságtól. Rengeteg tényezőnek kell teljesülnie, hogy az a fajta életvitel menjen, keveseknek sikerül igazán. Az én problémám az, hogy családom van, elég sok anyagi teherrel, amit fedezni kell tudni, így nem vállalhatok, nem merek vállalni, nagyobb kockázatot, mint amennyi feltétlen szükséges.

A mostani helyzetemet úgy lehetne leírni, mintha két cégnél lennék alkalmazásban, annak a lehetőségével, hogy hol ennek, hol annak dolgozok többet. Mikor, hogy. Megesik olyan is, hogy mind a kettőnél gáz van és oltani kell, olyankor kissé stresszesebb, mint egy szokványos állás. Emellett több az adminisztráció de néhány apróságtól eltekintve másban nem különbözik.

A tipikus kép, ami a szabadúszókról általában az emberekben él, hogy minden tök laza, akkor dolgozok, amikor akarok, ott, ahol akarok, dől a lé, süt a nap és a laptopom mellett színes-napernyős margarita áll az asztalon. Vagy egy kávézóban ülök és karamellás latte macchiatot szopogatok a munka mellé, ahogy épp a kedvem tartja.

Nos ez a legkevesebbeknek sikerül, mégis azt lehet mondani, hogy bizonyos feltételek mellett közelebb lehet kerülni ehhez a képhez. Én most egy ideje valahol félúton állok, mintegy ötvözve a fix állás viszonylagos biztonságát a freelancerség szabadságával. Ha olyanom van, spontán kiveszek egy szabadnapot, nem szól rám érte senki, amíg a munka akkorra készül el, amikorra kell. Megvan egy havi állandónak mondható jövedelmem, még ha többet is kell adminisztrálni hozzá.

Egy freelancer, aki tisztán projektalapon él (legyen programozó, újságíró, vagy bármi más), általában nem mondhatja ugyanezt el magáról. A szabadnapot ő is kiveheti, de az állandó jövedelem nem jellemző, olykor több hónapot is ki kell tudni húzni nélküle. Nagyobb a hullámzás, nagyobb a rizikó. Jobban be kell tudni osztani a rendszerint egy-két nagyobb összegben érkező jövedelmet. Ez abban az esetben nyilván nem baj, ha az ember egyedülálló, esetleg párkapcsolatban él, kis lakása van, és megvan egy anyagi puffere, amivel ki tudja guggolni az ínségesebb ídőszakokat.

Kicsit mélyebben vájkálva, az emlegetett szabadság pozitív oldalai között lehet említeni például, hogy nem kell valamiféle ökör főnöknek szót fogadni. Van helyette kedves ügyfél, de ha javíthatatlanul elharapózna a dolog, akkor tovább lehet lépni. Ha úgy tarja kedvünk dolgozhatunk nappal, vagy éjjel, még ha érdemes is legalább egy pár órás metszetet tartani a normál irodai órákkal, az ügyfélkapcsolat fenntartása végett.

Dolgozhatunk akár kedvenc kitérdesedett tréningalsónkban, de mint említettem, a sarki kávézóba is lemehetünk, ha ott adottak a munkavégzés lehetőségei. A Starbucks nagyon népszerű ebből a szempontból, ott ingyen wifit osztanak. Jó idő esetén ki lehet ülni a balkonra vagy elmenni egy parkba dolgozni. Vannak olyan projektek, ahol egyáltalán nem találkozunk a megbízóval, minden online bonyolódik, ám tapasztalatom szerint nem ez a jellemző, ilyesmi inkább kisebb feladatoknál fordul elő. Ebből következik, hogy alkalmanként az ügyféllel is találkozni kell, ilyenkor érdemes a mackónadrágot valami alkalomhoz illőbbre váltani.

Hátrány viszont, hogy az embernek néha nehéz magát rávenni, hogy csinálja, amit csinálni kell, ha nincsen aki rugdalja a seggét. Szar, ha van főnök, de megvan az előnye is. Biztos vannak, akik most azt mondják, ugyan, ez semmiség, de, szintén tapasztalat, ha egyszer elindul az ember a lejtőn, baromi nehéz megkapaszkodni és felmászni megint. Hacsak nincs valami jófajta hidegzuhany hatás, mondjuk egy mínusz félmilliós számlaegyenleg.

Aztán összefolyik a privát élet a munkával, gyakran még az a fél órácska sincs meg, amit avval töltünk, hogy az irodából hazamenjük. Nálam ez gyakran gondot okoz, amikor otthon dolgozom és este hat körül kilépek a szobámból, bele rögtön a családi életbe. A fejemben még a munka körül kavarognak a gondolatok, kívülről meg már jönnek a kérések, csináljam ezt, csináljam azt, játssz velem papa, vásárolni kell menni, ésatöbbi. A hirtelen váltás különösen olyankor megy nehezen, ha egy stresszesebb nap van mögöttem, melynek eredménye alkalmanként bizony egy-egy veszekedésbe torkolló este.

Mindent önállóan kell megszervezni, projektet keresni, reklámozni, adminisztrálni, könyvelni, emellett még dolgozni is és figyelni, hogy maradjon némi szabadidő a végén. Számomra kissé nehézkes ez az önreklámozós, adminisztrálós rész, de meg lehet, és kell, tanulni.

Különös figyelmet kell fordítani a szabadságoknak, a betegség pedig egyenesen a freelancer ellensége. Nincs fizetett szabadság, sem táppénz (itt legalábbis, nem tudom, hogy konkrétan ez hogy megy Magyarországon). Érdemes eleve úgy nekiindulni a szabadúszásnak, ha tehetjük, hogy legyen egy legalább 2-3 hónapra elegendő összeg a számlánkon, hogy az ilyesmiket áthidalhassuk.

Fontos, és legalább olyan nehéz feladat, meghatározni saját bérezésünk, miért mennyit kérünk. Könnyen el lehet rontani, ha túl keveset kérünk, komolytalannak tűnhet, túl sokkal pedig kevés esélyünk van a konkurrencia ellenében. Hasonlóan fontos és nehéz az ajánlatok írása, hogy az ne csak valami száraz szakszöveg legyen, eltalálja az ügyfél vágyait, kívánságait, és egyúttal lehetőleg minden fontos jogi fordulatot tartalmazzon.

Praktikus általában, hogy ha egy projektet sikeresen zárunk, az ügyfél elégedett, akkor remélhető, hogy jönnek további megbízások is tőlük. Ha mást nem, egy jó kapcsolatot alakítottunk ki, aki alkalomadtán továbbajánl minket. Ha már gurul a szekér, nem olyan nehéz mozgásban tartani.

A célom most az, hogy jövőre ebből a felemás állapotból kitörjek kicsit és elmozduljak a projektalapúság felé. Kissé több flexibilitás, több kockázat van benne, valószínűleg több utazás is, de közelebb áll ahhoz, amit elképzeltem, mikor megtettem a szabadúszás felé az első lépést. Meglátjuk, hogy sikerül-e, illetve azon az úton sikerül-e, ahol most vagyok, vagy le kell térnem róla.

Október

St4rk — Fri, 30 Oct 2009 15:46:00 +0100

Eltelt ez a hónap is, meglehetősen eseményetelenül, már ami a blogaktivitásomat illeti. Ezért elnézést is kérek attól a néhány olvasómtól, akik még mindig kitartanak :) Mivel nem ez a fő bevételi forrásom, hajlamos vagyok hanyagolni a dolgot. Az egész napos gép előtt ülés és monitornézés után általában nincs kedvem tovább maradni. Alternatíva a munka helyetti blogírás, de az meg nem mindig megoldható, különösen most, hogy órára fizetnek.

Ezt a postot is már második napja írom és a második bekezdésnél tartok.

Harmadik nap. :)

A hangulatom a béka segge alatt van, annak ellenére, hogy apró örömök is fűszerezték az elmúlt napokat. Az egyik ügyfelemmel nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, kis részben önhibámból, nagyobb részben az ő határozatlanságából, pontatlanságából és főként a köcsög személyiségéből fakadóan.

Az én hibám az, hogy nehezen kezelek olyan embereket, akik az együttműködés legcsekélyebb jelét sem mutatják. Az rendben van, hogy ő a megrendelő, ő fizet, én dolgozom neki, de hogy még nekem kelljen a seggét rugdalni, hogy a kifizetett pénzéért ugyan adjon már valami munkát, és gyakran még akkor sem reagál, az valahogy nem fekszik nekem. Általában az van, hogy ha sikerült elérni, akkor azt mondja, hogy tegyek neki az outlookjába egy időpontot, akkor majd beszélünk. Az outlook naptára full tele van, de azért berakok valahova egy negyedórás telefonidőpontot, legrosszabb esetben egy másik időpontjával ütköző helyre. Ekkor általában visszaküld egy másik időpontjavaslatot, amit én, totális flexibilitásról téve tanúbizonyságot, mindig elfogadok. Eljön az időpont próbálom hívni az irodában, nem veszi fel. Hívom a mobilját, nem veszi fel. Rámondok valamit a voice mailjére, majd írok egy emailt, hogy megpróbáltam hívni. Semmi reakció. Általában egy napra rá próbálom hívni megint, innentől már úgy, hogy 1-2 óránként próbálkozva. Előbb-utóbb felveszi, és azt mondja, hogy most épp nem jó, visszahív egy fél óra múlva. Rendszerint nem hív vissza. Próbálkozom tovább és nagy nehezen elérem, vagy csodálatos módon mégis visszahív, csak sikerül megbeszélni amit kell.

Egy projektről van szó (illetve kettő hasonlóról), ahol a munkálatok nagyrésze lezárult, egy kerek program fut, kisebb változtatásokra, hibajavításokra van szükség. Erre a célra egy 20 munkanapból álló kontingens lett év végéig leszerződve, heti max 2 napban limitálva a felhasználási iramot. Hozzá kell tenni, eredetileg senki nem gondolta volna, hogy ekkorára nő a dolog, így MS Access alapokra kezdték építeni, a kedves ügyfél kérésére. A kedves ügyfél ugyanis maga is konyít valamicskét a dolgokhoz és szeret túrni benne, alkalmanként egy-egy reportot belerakni, átalakítani, módosítani, ilyesmi. Ez eleve totális katasztrófa, mert az access file-ok nem text alapúak, így nem lehet a változtatásokat összefésülni. Másik probléma, hogy már 1Gb körül van az adatbázis, amit a felhasználók (90+ személy) minden reggel egyszer frissítenek, ami azt jelenti, hogy letöltik egy szerverről. Teljesen beteg megoldás, de mint mondtam, eleinte egy kisebb kaliberű dolognak szánódott 1-2 ember számára.

Én menet közben vettem át valahol félúton a projektet. Már harmadik ember vagyok, aki dolgozik rajta, tele van gányolva, ahogy az már lenni szokott. Eleinte elég zötyögősen is indult a téma, beleestem a hidegvízbe anélkül, hogy valaki elmagyarázta volna a cég és a programmal lefedett folyamatok működését. Innen adódóan voltak dolgok, amiket máshogy értelmeztem, mint ahogy a kedves ügyfél képzelte, kezdetben tehát volt néhány súrlódási pontunk. Ezek aztán elmúltak, kaptam kiképzést, egészen mostanáig problémamentesnek mondható a munkaviszony (a kapcsolatteremtési problémáktól és a projekt selejtes természetétől eltekintve). A feladatok nagyrészét szokatlanul részletesen leírva kaptam meg, el kell ismerni, hogy a kedves ügyfél legalább a szakmáját jól nyomja. Mindenesetre a legutolsó, egy kevéssé körülírt, probléma miatt most megint nézeteltéréseink támadtak. Egész odáig, hogy a kedves ügyfél megkérdőjelezte a belém vetett bizalmát. Gondolom itt feléledtek benne a kezdeti bonyodalmak is, talán szerepet játszik az is, hogy nem vagyok bennszülött és nem tudom magam minden esetben 100% tökéletesen kifejezni. Régóta motoszkál egy ilyen érzés bennem.

Szerintem rossz hangulatban van mostanában, talán sok a stressz, összevissza változtatja az elképzeléseit, pontatlanul fogalmaz. Például November 2-án rukkolt elő vele, hogy ő bizony a kérdéses változtatással November 1-én el akart kezdeni dolgozni... Eleinte titok volt a változtatási kérelme, csak meg kellett volna saccolnom, mennyi idő kell rá. Most meg hirtelen tegnap el akart vele kezdeni dolgozni.

Ilyennel nem sok mindent lehet kezdeni. Az én problémám meg az, hogy nem vagyok elég rámenős, próbálom a problémákat lehetőleg kevés interaktivitással megoldani, és nem járok folyton a sarkában hülye kérdésekkel. Pedig minden kis kérdéses lószart le kellene vele egyeztetni. Akkor viszont az lenne, hogy felbaszná magát, hogy nem vagyok képes önállóan dolgozni. Kicsit 22 csapdája a dolog, de ahogy kinéz, én húzom a rövidebbet.

Tulajdonképpen nem is bánom, csak azt, hogy a céget, ami ide kiküldött, egy jó arc ismerős vezeti, akit nem akarok nehéz helyzetbe hozni. Egyelőre nem tudom hogy lesz tovább. Tegnap volt egy negatív hangulatú telefonkonferenciám a kedves ügyféllel, aminek a vége nyitott volt bármelyik irányba.

Főleg ez nyomaszt most. Próbálom nem hagyni, hogy nagyon meghasson, de nem megy olyan jól.

Apró öröm, hogy az egyik fotóm, amit legutóbb Flickr-re feltöltöttem, bekerült az Explore szekcióba és (számomra) elég sok kattintást és favot gyűjtött. Ha nem lett volna ez a nyomorult probléma és nem éppen azon lettem volna, hogy megpróbáljam korrigálni, akkor azonnal mentem volna fotózni, amikor ez kiderült :).

A hét végére pedig egy szintén itt élő magyar sráccal és haverjaival megyünk fotósétálni a belvárosba. Már alig várom, hogy szombat legyen, remélem, hogy az idő is velünk lesz. Most éppen elég ramaty az időjárás, tipikus Hamburg...

Vasárnap lesz a fiam 5, a héten pedig még másik két szülinapra is hivatalos a kölyök, tehát el leszünk foglalva :)

Lányom meg nagyon tanul beszélni, lassan jönnek belőle is az aranyköpések, lehet ezt a szálat is folytatni majd. Minap azt mondta nekem:

Papa, mókusz ... ott, komm bitte!

Futogatok

St4rk — Tue, 06 Oct 2009 14:28:20 +0200

A félmaraton óta, meg kell valljam, nagyon belustultam. Két, vagy talán három, teljes hetet kihagytam, utána pedig heti egy futást sikerült valahogy kiizzadni. Ennek oka többek közt az is, hogy megjött az ősz és a szutyok idő, ami nem motivál különösebben futásra. Este, amikor a gyerekek már ágyban vannak, már olyan sötét van, hogy szöges bakanccsal kell rugdalni magam, hogy történjen valami. Ilyenem nincsen, tehát nem is nagyon történik semmi.

Tavaly ilyenkor is hasonló volt a helyzet, de akkor hősiesen álltam a sarat, már amikor nem voltam beteg, és több-kevesebb rendszerességgel, de legalább azt a heti egy futást tudtam tartani. Volt, hogy többet is. Mindezt a rendelkezésemre álló ruhatáram segítségével tettem, azaz dupla rövidujjú (pamut) rajta pulcsival vagy melegítőfelsővel (szintén pamut). Ez egész jó addig, amíg az ember nem fut fél-háromnegyed óránál többet és nincsen szél. Mivel a cucc erősen megszívja magát izzadsággal, ennél hosszabb ideig nem kellemes 5 fok alatt kinn tartózkodni, még akkor sem, ha mozog az ember. Ha még ennek a tetejébe szél is fúj, el sem érdemes indulni. Bármelyik legyen is, megállni egyik esetben sem tanácsos, tehát csak akkor induljunk útnak ilyen cuccban, ha biztosak vagyunk abban, hogy megállás nélkül végigbírjuk a távot.

Tavaly télen, még mindig emlékszem, hármasban a szomszédokkal elmentünk egy szép, napsütéses napon futni. Hőmérsékletet tekintve valahol nulla alatt lehettünk, de a jó idő vonzott. Neki is vágtunk egy kisebb Elba körnek, ami kb 7,5 km. Az egyik szomszéd nem túl jól edzett, és egy fél óra után időt kért, így megálltunk egyet pihenni az Elba partján. Nem álltunk sokat, nyújtottunk kicsit, aztán indultunk. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy az addigra már eléggé átázott pólóim és pulcsim lehűltek és borzalmas szar volt bennük újraindulni. Áthűtöttek engem is, vacogtam a futás ellenszelében és alig bírtam felmelegedni megint. Talán nem is sikerült teljesen, azt már nem tudom.

Ezt az élményt elkerülendő, és magam kicsit motiválandó, a múlt héten elmentem egy sportboltba és vettem magamnak windstopperes futódzsekit, meg egy hosszúujjú, direkt téli hidegre kitalált pólót. A hétvégén ki is próbáltam, a dzseki nagyon jó, tényleg lefogja a szelet, ennélfogva nem zavaró annyira, hogy izzadok benne. Kb 12 fok volt, alá mindössze egy rövidujjút vettem és nem is fáztam, teljesen jól ment a futás. A dzseki nem mágikus dzseki, nem gátolja meg az izzadást, ergo eléggé átnedvesedett az is, de a szélfogó tulajdonságának köszönhetően mégsem volt kellemetlen.

Tegnap megint nekivágtam egy Elba körnek, ugyanebben a felállásban, csak annyi volt a különbség, hogy 6 fok és enyhe szél volt. Na ehhez már kevés volt a rövidujjú + dzseki, bemelegedni is nehezen melegedtem be, aztán később inkább le is vágtam körből, hogy hamarabb hazaérjek. A változó erősségű szél nagyon nem tett jót. Ahogy hazaértem, rögtön beálltam a forró zuhany alá, utána pedig vastag pulcsit húztam. Még így is eltartott késő délutánig, mire testileg-lelkileg felengedtem. Azt hittem, meg is betegszem, de szerencsére egyelőre nincs jele.

Ahogy mondtam, a dzseki nem mágikus, így hideg ellen sem véd annyira, mint amennyire gondoltam. A vastagságát tekintve ez nem is csoda. 5 fok alatt, vagy szél mellett, alá kell venni egy hosszúujjú pólót. Verhetetlen tulajdonsága viszont a windstopperség, tök jó érzés széllel szemben futni és nem fázni.

Felteszem, bármilyen cucc, ami evvel bír, használható téli futásokhoz (megfelelő vastagságot, illetve aláöltözködést feltéve). Nem néztem körül e téren, de gondolom vannak olcsóbb, nem feltétlen futósportruházat címen felsrófolt, ruhadarabok is, amik windstopperek. Hosszabb futásokhoz télidőben erősen ajánlott valami ilyesmi.

Helyzetjelző

St4rk — Tue, 29 Sep 2009 15:28:00 +0200

Valahogy nem vagyok írékony állapotban mostanában, nem nagyon jut időm írni, még ha lenne is miről. Többeknél láttam, hogy hasonló a helyzet, talán az ősz az oka. Itt mostanában jött el az a tipikus hamburgi szutyok idő, ami az egyik nagy hátránya az itt élésnek. Szerencsénk volt eddig, hogy viszonylag tűrhető volt az elmúlt hónapban az időjárás, sok napsütéssel és meleggel. Felteszem, ki kell egyengetni az átlagon esett csorbát, és most kapunk a nyakunkba.

Ezt aztán kombináljuk azzal, hogy ősz van, hamarabb besötétedik és később lesz világos. Lévén északabbra vagyunk, ez a jelenség érezhetően erősebb, mint Budapesten. Ami most itt, szemptember végén, megy, az szerintem október vége felé várható arrafele. Este 7 körül totál rámtör a tél érzés, csak a fehér hó és a fogcsikorgató hideg (ami egyébként szintén nem jellemző az itteni éghajlaton), meg a hintaszék, a kandalló, a kockás pokróc a térdemről és a forrón gőzölgő tea hiányzik mellé (ezek a mi házunkra kevésbé jellemző összetevők).

A futással is elmaradásban vagyok. A félmaraton után kihagytam két teljes hetet, azóta pedig heti egy futásra bírtam rávenni magam. A hatását meg is érzem, a heti 3-4 ről egy csapásra nullára való váltás rosszabb alvásban, több fejfájásban és amúgy átlag közérzetromlásban kristályosodik ki. A héten tervezek egy valamirevaló futódszekit vásárolni, hogy ne a pamutpulcsijaimban kelljen a telet végignyomni. Megoldható az is, de egy 1 órás futás végén, átázott pulóverben már 5 fok körül is elég fagyos élmény a futás, ami nem nevezhető kimondottan motiváló tényezőnek.

Fotózgatni fotózgatok, több-kevesebb sikerrel. Irodalom téren legújabb szerzeményem az Understanding Shutter Speed, szintén Bryan Petersontól. Evvel még nem jutottam messze (Dan Brown The Lost Symbolja valahogy mindig közelebb van :)), de már az első benyomások alapján is a másikhoz hasonló minőségű olvasmány, rengeteg képpel, tanáccsal és ötlettel.

A hétvégén Vasárnap ki akartuk használni a jó időt és elmentünk egy parkba, ahol korábban még nem voltunk és állítólag új játszóteret építettek benne. 10 percnyi autókázás tőlünk, tehát nincs messze. A park tényleg szép volt, még ha feltűnően kevés német szót lehetett hallani is, viszont játszóteret nem találtunk benne. Annyira nagy baj nem volt, elég nagy és kiterjedt terület, néhány hinta és libikóka elszórva benne, fás-ligetes, pont jó volt a gyerekeknek rohangálni. Megjegyzendő vonása viszont, hogy egy csomó kiépített grillhellyel bír. Idén talán már nem, de jövőre ki lehet majd használni.

A hiányzó játszótér helyett van itt egy skate park, ami elég újnak néz ki, lehet, hogy az illető, akitől az információ származik, ezt vélte játszótérnek. Sportfotózásról kevés fogalmam lévén, rögtön kaptam az alkalmon és odamentem körülnézni, milyen skaterek nyomják az ipart. Sok jó nem volt köztük, abból a 2-3-ból pedig, akik kicsit ügyesebbnek tűntek, egy kis bizonytalankodás után, egyet megkértem, hogy ugráljon egy párat fényképezés céljából. Kicsit vonakodott, de aztán csak beleegyezett. Készült vagy 100 expó, ebből talán ha 20 lett használható, komolyabb szűrés után 6-7.

A gyakorlatból tanultam néhány dolgot, ilyen például, hogy rá kell zoomolni (vagy megfelelően közelmenni) a témára és úgy kell komponálni, hogy a lehető legnagyobb teret kitöltse a képen. Nehéz megoldani, de másképp szar lesz a kép. Nyilván vannak kivételek, de a legtöbb képem szerintem azért nem lett jó, mert túl sok volt benne az "egyéb", háttér, terhes mama, piknikpokróc, őgyelgő gyerek, stb. Autofocuson használva a gépet (nem is tudom, hogy manuálisan mennyire praktikus gyorsan mozgó témát fotózni), az autofocus ilyen esetben sokszor nem azt gondolja témának, amit én, és ebből nézeteltéréseink támadtak. Sok képen nem a deszkás van fókuszban, hanem valami más.

Egy nagy adag szerencse is elkél, hogy egy jó pillanatot elkapjunk, pont benne legyen a repülő deszkás a képben és a fókuszban. Lehetőleg a feje búbjától a kerekéig.

Gyanítom, egy fényerősebb objektív sem lenne rossz, így nem tudom elkenni a hátteret eléggé. Nincs kizárva persze, hogy én bénázok el valamit, de már fenn van a wishlisten a Nikon AF D50mm f/1.8. Ja, és nem lenne rossz, ha a deszkások nem folyton a deszkát néznék, hanem szépen bele az objektívbe :).

Továbbá nem tudom, hogy ez mennyire általános probléma, de sokszor elfelejtek valami beállítást beállítani és amiatt nem olyan lesz a kép, amilyet én szeretnék. Vagy az ISO marad egy korábbi álláson, vagy a fénymérő mód, vagy a a fókusz, esetleg hirtelen kibújik a nap a felhő mögül és elfelejtem az új fényviszonyoknak megfelelően beállítani a beállítanivalót. De valami mindig van. Pont itt a deszkásoknál kaptam magam többször is azon, hogy már vagy 25 expó óta ugyanazon a ponton állok. Talán bejátszott itt az is, hogy nem akartam útban lenni, de úgy gondolom, egy kicsit többet kellett volna kísérletezni a nézőpontokkal is. Azért úgy érzem, ezen a téren is fejlődtem kicsit, legalább egy idő után észbekaptam és realizáltam.

Önbizalmam is idomul az új kihívásokhoz. Eleinte csak álldogáltam a betonteknő szélén és bizonytalanul nézelődtem, vártam, hogy valaki majd csak erre ugrik és le tudom kapni. Aztán ahogy nem jött senki, elkezdtem mozogni és végül beszédbe is elegyedtem egyikükkel. Onnantól már sokkal simábban ment az egész és többen csatlakoztak is ahhoz az egyhez, akit megkértem.

Fotózgatás közben kedvem támadt elővenni megint a görkorimat, bár valszeg szénné égnék az ottani srácok közt. Szerencsére mostmár mondhatom, hogy öreg vagyok hozzá, vagy hogy családom van és vigyáznom kell magamra ;).

Airbus családi nap

St4rk — Tue, 22 Sep 2009 09:50:00 +0200

Már több, mint két hete is megvan, hogy megrendezésre került az Airbus családi napja, de eddig még nem volt időm róla írni. Nagyon érdekes élmény volt, mindenképp megér egy postot.

Egy szomszédunk az Airbusnál dolgozik és mivel éppen szabadságon volt azon a hétvégén, nekünk adta a jegyeit a családi napra. Amennyire én megértettem az elmeséléséből, ez egy relatív rendszertelenül megrendezésre kerülő esemény, ahova csak meghívóval lehet bemenni. Ilyeneket munkatársak kapnak csak, fejenként a családjukra elegendőt, plusz 1-2 extrát, amit barátoknak oszhatnak szét. Kaptunk hát két jegyet és vártuk, hogy jöjjön a hétvége.

Még sosem voltam az Airbusnál, és bár tudtam, hogy sokan dolgoznak ott, nem gondoltam, hogy ennyi ember gyűlik majd össze. Az Elba innenső oldaláról hajóval lehet átjutni az Airbus területére és a kikötőnél emberek százai álltak kanyargós sorokban, majdnem visszafordultunk. Szerencsére elég jól megszervezték a dolgot, gyors egymásutánban váltották egymást a kompok, így elég jól haladt a sor. Nagyjából 10 perces sorbanállás után végül is fel is kerültünk egy hajóra és szerencsésen átjutottunk a túlpartra.

Az Airbusnak nagyon nagy területe van itt, rengeteg kisebb-nagyobb összeszerelő üzem, irodaépületek, éttermek és egy egyifutópályás reptér, ami megfelel az A380 igényeinek is, található rajta. Ennek jórésze meg volt most nyitva a közönség előtt és mindent meg lehetett nézni. Sajnos ennyit egy nap alatt még gyerek nélkül sem lehet végigjárni, gyerekkel az oldalunkon pedig végképp nem volt annyi időnk egy-egy helyen nézelődni, amennyit szerettünk volna. Azért így is elég sokat láttunk.

Repülőről készült kép, ott az Airbus kifutópálya vége

Az idő elég változékony volt, hol esett, hol sütött a nap. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, nagy kíváncsisággal vágtunk neki a tömeg által megszabott mozgásiránynak. Ez az egyik összeszerelő csarnok előtti nagyobb, füves részre vezetett minket, ahol egy régebbi Beluga mellett néhány más repülőgép állt. A kettő közt pedig nagy, lebetonozott terület, hétköznapi funkcióját tekintve valószínűleg parkoló volt, ahol mindenféle bódék, büfék, standok várták a látogatókat, kicsit vurstli jelleggel. Lófráltunk itt kicsit, benéztünk a csarnokokba, kolbászt ettünk, ilyesmi.

Az egyik ilyen csarnok történetesen egy A380 összeszerelő csarnok volt, ahova szintén bementünk. Én lelkesen fényképezőgéppel a kezemben kerestem megfelelő pozíciókat, bár nem nagyon találtam, mert a gép olyan nagy, hogy az én látószögembe sehogy se fért bele. Egyszer csak egy nő rámszól, hogy tegyem már el a fényképezőgépem, mert különben hívja a biztonságiakat. Kiderült, hogy ebben a hangárban nem szabadott fényképezni. Az okot ugyan nem mondta meg, de feltehetőleg amiatt, hogy itt már eléggé végső stádiumban volt az összeszerelés és különféle ügyfelek részére rendezték be a gépeket úgy, ahogy megrendelték. Az egyik gép, amit láttam, kívülről már festett volt, ebből látszott, hogy az Emiratesnek készül. Gondolom nem akarták az arabusok, hogy mindenki a First Class berendezésükön nyálcsorgasson. Azért készült néhány kép, íme egy:

Embertelen nagy gép, durva így alatta állni. Repülni is láttunk egyet, de sajnos csak nagyon messziről és már leszállás közben:

A nap további részében mindenféle csarnokokban mászkáltunk, mezőkön kiállított kisgépeket néztünk, és küzdöttünk a gyerekkel, aki ennyi macera után már eléggé nyűgös volt, és semmi sem volt jó, bárhol voltunk :).

Kifele menet megint iszonyú sorbanállás, ezúttal lassabban is ment és mindenféle biztonsági emberek idegeskedtek, hogy a nép elállja a menekülési útvonalakat. Vajon erre miért nem gondoltak előtte, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen rendezvényt csináltak ott. Nagy nehezen azért kijutottunk, aztán simán hazabuszoztunk.

Itt van néhány kép, amiket a különböző csarnokokban csináltam:

Érdekes volt látni a félkész repülőgépeket és hogy milyen félelmetes infrastruktúra kell a felépítésükhöz. Hatalmas hangárok, mind teletömve különféle darukkal és egyéb az összerakást segítő gépekkel, keretekkel, felépítményekkel. Még a kisebb repülőgépeknél is mindenütt nagy tisztaság, sehol egy olajfolt vagy porcica. Millió alkatrész, tökéletes rendben felsorakoztatva. A félkész gépek lógó beléből nem volt nehéz a komplexitásukra következtetni. Egyáltalán nem csodálom, hogy problémáik támadtak az A380 építésénél. Emberi és technikai csoda egy ilyen masina.

Fotók

St4rk — Tue, 08 Sep 2009 15:55:00 +0200

Bár még nincs meg olyan régen a gépem és rengeteg egyébbel is foglalkoznom kellett közben, mint például félmaratonfutás, és hasonlók, de úgy érzem, hogy fejlődök. Sokkal magabiztosabban kezelem a fényképezőgépet, többször sikerül olyan képet csinálni, amilyet akarok és nem olyat, amilyen sikerül. Nyilván messze vagyok még onnan, ahova igyekszem, de szoktam örülni, mint a majom a farkának, amikor egy-egy használható képet látok a monitoromon.

Elolvastam két könyvet is a témában: Tom Ang Digitális fotózás kezdőknek, és Bryan Peterson Understanding Exposure című alkotását. Az előbbi nem győzött meg, rosszul szerkesztett, némileg idejétmúlt információk vannak benne meglehetős összevisszaságban. A kezdő számára legérdekesebb anyagot, beállításokat példákkal, hiányoltam belőle, bár rá lehet fogni, hogy ez a könyv nem kizárólag a digitális fotózás témáit érinti, és mint ilyen, expozíciós idők, blendék, stb, nem tartoznak szorosan bele. Valamennyi haszna azért volt, néhány trükköt, fogalmat megvilágít, főleg a digitális képfeldolgozás területén.

Az Understanding Exposure viszont telitalálat volt. A könyv nagyon szép, 100% színes oldalakon, magyarázatokkal ellátott példafotók sokasága. Simán megéri az árát, ami egyébként sem magas szerintem. A könyv tipikus fotótémákra oszlik, minden témában a hozzá alkalmazható technikák rövid leírásával és példaképekkel, melyek külön magyarázatokat kaptak. Ebből sokkal többet tanultam, mint a másikból, és biztosan sokat fogom még forgatni.

Álljon itt egy pár kép azokból, amiket mostanában csináltam. Lehet őket értékelni :)

Heldenlauf tréning - 6. hét + Félmaraton

St4rk — Sun, 30 Aug 2009 21:26:00 +0200

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, így a félmaraton futás után félkába állapotban zsonganak a fejemben a gondolatok, élmények. Talán a legjobb, ha a megszokott kronológiai sorrendnél maradok :)

A héten kicsit ellazsáltam a futásokat, a keddire például egyszerűen nem tudtam magam rávenni. Úton voltam ügyfélnél, hotelben, de nagyon nyomott, esős, idő volt, meg sötét is, mire a szobámba kerültem, így aztán elmaradt. Ez lett volna az utolsó komolyabb edzés, ezután már csak két kisebb, laza futás volt a tervben a félmaraton előtt, amiket le is futottam.

A maradék két futást, egy 60 és egy 30 percest, nem volt kihívás lenyomni. Mind a kettő nagyon jól ment, bár a félórást nem szombaton, hanem péntek este csináltam meg, már sötétben. A kiválasztott útvonalam, a régebben sokat használt közeli tavat kerülő kör, valahogy nem volt hívogató ebben a kései órában, így, azt hiszem, az eddigi leggyorsabb eredményem értem el a távon :).

Szombaton egy kirándulás volt a program, meglátogattuk Riveráékat, akik kb 250 kilométerre laknak tőlünk. Az utat festőien talán úgy lehetne leírni, mint egy aranyrögöt, amit egy nagy rakás szarba dugtak :D. Sajnos nem tudtuk, hogy az arra vezető A1-es autópályán éppen hídépíthetnékjük támadt a kollegáknak, melynek keretében teljes szélességében lezárták a pályát. Szombaton, fényes nappal, szünidő végén. A keletkezett 15 kilométernyi háromsávos autóoszlopot, pedig előrejelzés nélkül, ráterelték egy egysávos lámpás kereszteződésre. A két, maximum kétésfél órásra tervezett odaút tehát majd' 6 órásra hízott, ami két gyerekkel a hátsó ülésen nem kifejezetten az az élmény, amit egy szülő, kirándulás címén, kíván magának. Erről nem tehettünk, megszívtuk, tanulság: legközelebb ilyen utak előtt informálódni kell.

Sajnos nagyon kevés időnk maradt, amit ott tölthettünk, az viszont nagyszerűen telt, jól éreztük magunkat. Az időjárás mondjuk szintén nem állt az oldalunkon. Egész addig, amig oda nem értünk, sütött a nap, álltunk a dugóban, izzadtunk. Elvétve volt egy-két zápor is, de semmi vészes. Odaérünk, leparkolunk, abban a minutumban égszakadás, jégeső, kiszállni alig tudtunk a kocsiból. Totál átáztam. Szerencsére aztán kiderült megint, így sikerült beszorítani egy kis grillezést, sörözést a következő esőig, aztán a maradék időt inkább házon belül töltöttük.

A visszaút hasonlóan telt, a változatosság kedvéért 2 helyen is le volt zárva az autópálya. A forgalom azonban nem volt olyan nagy, így egy nagyjából 4 órás út végén, hajnal fél 1 körül haza is értünk.

Második nehezítés, hogy múlt hét péntektájban elkezdett fájni a torkom. Megpróbáltam mindent, csináltam népi trutymót hagymából, fokhagymából, mézből és citromból (yyuck...), gargalizáltam sós vízzel, rengeteg gyümölcsöt, zölséget és vitaminokat ettem, különféle szopogatós tablettákat szopogattam, de javulni nem javult. Rosszabb se lett szerencsére, amit aztán riveratól kapott Tantum Verdével zsibbasztottam a félmaratonra. Bevált :).

Egy ilyen nap után 5 óra alvás nem hozott csúcsformára, de seráfütty. Reggelire benyomtam egy zsömlét mézzel, aztán összekészültem és asszonykám kifuvarozott a starthoz. Jött velünk a szomszéd is, aki 15 évvel idősebb nálam és durván ennyi percel lett gyorsabb is a végén. Az idő esősnek indult, de szerencsére a startra előbújt a nap és egész idő alatt száraz maradt.

A futás a körülményekhez képest jól indult, bár egyértelműen túl gyorsan kezdtem. Azt mondtuk a szomszéddal, az első 3-4 kilométeren próbálunk együtt futni, de nagyon hamar elveszítettük egymást a tömegben. Nehéz abban a tolongásban saját tempót tartani, vagy valaki mellett maradni. Aztán később elhúzódott annyira a mezőny, hogy lehetett menni, ahogy jólesett. A 18. percnél találkoztam az első gyaloglóval.

Az útvonal első részében, néhány rövidebbtől eltekintve, nincsen lépcső, se meredek vagy hosszú emelkedő. A 10. kilométernél jött az első lépcső, szerencsére nem túl hosszú, és még elég sokan is voltak, hogy nem nagyon lehetett rajta gyorsan felmenni. Innentől sík, vagy lejtős szakasz következett, amit egész jól vettem is. Próbáltam a lejtős részeket pihenésre használni, nem mentem őrült mód lefele, mint sokan mások. Általában kerestem magamnak valakit, aki hasonló tempóval haladt, mint én, és mentem mögötte. De, ugye, ha lemegyünk valahova, akkor onnan fel is kell jönni. És tényleg, az utolsó 10 kilométerben még egy elég gyilkos és néhány kisebb lépcső, továbbá emelkedők egy válogatott variációja várt. Nem is tudom melyik a rosszabb, az enyhe, de hosszú emelkedő, vagy a rövidebb, de meredekebb...

Az útvonalon a szervezők 3-5 kilométerenként vizet osztottak, később banánt is. Érdekes módon kínáltak szénsavas vizet is, amit valahol a 16. kilométer körül sikerült is kifognom és lehajtottam egy pohárral. Nagy hiba volt, a rohadt szénsav se előre, se hátra nem mozdult, teljesen felfúvódtam. Már-már a hányás környékezett, belassítottam, sőt sétára váltottam és akkor megadta magát és távozott. Megkönnyebbülve folytattam az utam, próbálva kerülni a buborékos italokat. Jófejek voltak a helybéli lakosok is: Egyesek saját kis asztalkájukról kínáltak italokat és banánt a futó népnek. Egyik ilyentől egy pohár szőlőcukros vizet kaptam, az jól esett.

A 17-18. kilométertől már elég szenvedős lett a dolog, minden bajom volt, a zonki begyűrődőtt és feltörte a talpam, a bal vállamba beleállt a fájás, tüdőm szúrt, a gyomrom ellenkezett valami ellen, csurom víz volt mindenem, még a bézbólsapkám sildjéről is minden lépésnél 2-3 csöpp izzadság indult önálló útjára. Azért valahogy csak lenyomtam azt a maradék 3 kilométert. Nagy szerepe volt ebben szerintem annak is, hogy szaporodni kezdtek a nézők, bámészkodók, akik bíztatták a futókat. Kereplőztek, kiabáltak, viccelődtek, a gyerekek kitartották a tenyerüket, hogy csapjunk bele. Még valami brazil (a ruhájukból ítélve) kongás csapat is adott elő valamiféle törzsi dobolást, az is nagyon jó volt.

Érdekes, hogy milyen érzelmi hullámzás jön az emberre egy ilyen futás során. Néhány alkalommal, egy-egy lelkes bíztató csoport mellett elhaladva, szinte sírva fakadtam, vagy libabőrös lettem tetőtől talpig, máskor rámjött a vigyorgás, vagy éppen teljesen letörtem és percenként az órára néztem, mikor lesz már vége. A célegyenesben nagyon megörültem, amikor megláttam a családtagjaim, bár mázli is volt, hogy észrevettem őket, addigra már eléggé beszűkült a látóköröm :). Mindennek ellenére nem éreztem komolyabb megkönnyebbülést, vagy örömöt, amikor áthaladtam a célon és a nyakamba kaptam az érmet.

Csak hogy teljes legyen a kép, nem lett ilyen egyszerűen vége. Busszal akartunk hazamenni, lehetetlenség lett volna ilyenkor arrafele parkolóhelyet találni. Néhány pohárka víz után el is indultunk mindannyian a megálló fele. Szégyen fejünkre, nem vagyunk nagyon rutinosak tömegközlekedésileg, így nem tudtuk azt sem pontosan, hogy hol a megálló. Éppen az út szélén álldogáltunk bizonytalankodva, amikor elhúzott mellettünk a kívánt busz, kissé lassítva és indexelve. Természetesen nem akartuk elszalasztani, tehát felkerekedtünk és futottunk utána. Nem esett jól :D.

Ami hiányzott még, az az alkoholmentes búzasör. Tavaly, amikor a 11 kilométert futottam, akkor osztottak ingyen Erdingert, ami nagyon jól is esett. Idén ez elmaradt, csak víz volt... Minek futottam akkor ennyit? :)

Számadatok még így a végére:

Idő: 2 óra 12 perc 42 másodperc
Tempó: 6:09 perc / km
Táv: ~21300 méter (az órám szerint)
171. hely a korcsoportomban (M30)