Tavasszal egy csodálatos ajándékként éltem, meg hogy lányommal egy napot tölthettem Milánóban. Egy napra programot készíteni lehetetlen, így bele se kezdtünk. Bármennyit próbálnánk belezsúfolni, annál fájóbb lenne a megnézendők listájának gyilkos szelektálása. Pár óra viszont arra elég, hogy kicsit beleszagolhassunk az olasz forgatagba, megkóstoljuk a pizzájukat és a presszó kávéjukat. A többi élmény pedig adja magát, ha már ott vagyunk. Csak engedni kell a sodródásnak és a pillanat adta lehetőségnek.
Már a reptérről a belvárosba bejutni sem volt menetrendszerű, mert felújítás, lezárás és egyéb technikai okok miatt félúton megállt a vonat és buszra kellett szállni. A buszból csodálhattam meg Milánóval már összenőtt régi római kori városka és a modern city egymásba fonódását. Nem útibeszámolóval akarlak terhelni, csak egy látvány ragadott meg, ami megér egy posztot.

Az üveg és betontornyok között egyszer csak egy függőlegesen, az égbe törő erdő látványa kábított el.

A buszt eltorlaszoló szabálytalanul parkoló autó gazdája a dudálásra kényelmesen kisétált frissen vásárolt cigarettájával, csak integetett a buszvezető szépen tagolt olasz szentek felsorolására, és továbbmehettünk. És a zöld torony mögött előbukkant egy második is:

A fákkal borított toronyházak jogosan váltak világhírűvé. 2014-ben átadott épületek összesen 730 fának, 5000 bokornak és 11 ezer egyéb évelő növénynek szolgálnak lakóhelyül. Ja, és még 400 embernek is.

Tervezője Stefano Boeri, megérdemli hogy kiírjam a nevét.

Az erdő és az ember civilizációs elszigeteltségének felszámolásában szerintem nagy lépést jelent a konstrukció. Párologtat, temperál, oxigént termel, zajt szűr, árnyékot ad, nem is tudom meddig folytathatnám. Minden lakónak saját kis erdőszelete van.

A Bosco Verticale, a függőleges erdő Milánó nevezetessége közé került.
Nem untatlak egyéb részletekkel, a „Bosco Vericale” kifejezésre a Google húszezer találatot ad, így nem e posztból fogsz tájékozódni, ha tényleg érdekelnek további részletek.

https://en.wikipedia.org/wiki/Bosco_Verticale

A Függőleges erdő bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

„Nagyapámat békésen, álmában érte a halál. Míg utasai sikítozva, rémületben várták a véget…”

A repülés csodája engem a mai napig elvarázsol. Amikor az a hatalmas gépszörny minden emberi tapasztalatot meghazudtolva felgyorsul és elemelkedik a földről szerintem mindenkiben kivált valamilyen érzelmi reakciót. Az első a félelem és a bizalom. Hiszünk és bízunk abban, hogy a kb. 340000 darabból összeállított szerkezet minden eleme hibátlan és nem most fogja bemondani az unalmast. És az az ember, aki ott elől ül, akinek a kezébe adtuk a botkormány mellett az életünket is, az nem bal lábbal kelt fel, kialudta magát és tényleg érti a dolgát. A bizalom alapja pedig a kontroll. A pilóták alkalmassági vizsgálata sem hétköznapi. A hibátlanul működő érzékszervek folyamatos ellenőrzése mellett nagyon szigorú kognitív és mentális tesztekkel engednek csak oda bárkit a vezetőfülkébe. Pár éve történt légikatasztrófa után még szigorítottak a pszichológiai vizsgálatokon, miután felmerült a pilóta szuicid hajlama.

A pilóta nem csak azért a több száz ember életéért felel, akik mögötte ülnek. A World Trade Center támadásával megtanultuk, hogy ez a felelősség több ezer ember életére terjedhet.

A rendszer ebben az esetben jól működő mechanizmussal védekezik. Tesztek, vizsgálatok, független szakértők által kibocsájtott tanúsítványok és többszörös, több lépcsős ellenőrzések adják meg a bizalom alapját. Ha kiderül hogy megvesztegetéssel lehetett valaki pilóta, akkor az egész bizalomra épülő rendszer omlik össze, és én sem mernék fölülni amögé, aki egy fél disznóért vette a pilótaengedélyét.

Az egyre szigorodó szabályrendszer persze kemény próbatételt jelent a jelentkezőknek is. Hiszen aki az életét tette a repülésre és tanulásra, az egy feltétel szigorítása során már fennakadhat a rostán és pályamódosításra kényszerül. Bár e személyes dráma bizonyára nehezen feldolgozható, a társadalom védekezése teljesen elfogadható.

Ez a védekezési mechanizmus persze nem csak a repülésben dolgozók alkalmasságánál működik. Az orvosoktól a hídépítőkig a társadalom elvárja a megszerzett tudás igazolását és a feladatok elvégzésére való alkalmasságot. Egy épület megtervezését és kivitelezését sem bíznánk arra, aki saját bevallása szerint is csak annyit tudna igazolni, hogy látott már téglát.

A társadalom ilyen jól bevált védekező mechanizmusa azonban valamiért kikapcsol egy jóval nagyobb felelősséggel járó poszt betöltésénél. Az amerikai és orosz atomarzenál a földi élet elpusztításának a többszörösével rendelkezik. Ennek kontrollja össze sem mérhető egy repülőgép kapitányának felelősségével.

A pszichopata, őrült vezetők kiszűrésére nincs jelenleg elfogadott és működő gyakorlat.

Nem akarok katonai anekdotákat felhozni, de tapasztalatból tudom, hogy például egy laktanyaparancsnok, aki feltétel nélküli hatalommal rendelkezik, milyen lelki torzulások nyomait viseli. De a nem katonaviseltek is találkoztak már a pillanatnyi hatalom mámorában basáskodó jegyellenőr viselkedésmintáival. Ma már senki nem kérdőjelezi meg a hatalommal járó mentális változások tényszerűségét. Az amerikai alkotmány 22. módosítása már 1951-ben, teljes társadalmi egyetértéssel deklarálta, hogy senki nem lehet két ciklusnál többször elnök. Még az orosz autoriter rendszerben is volt hasonló védekezési kísérlet a túlhatalom kiépítése ellen, azért történt meg, hogy papírforma szerint nem Putyin, hanem Medvegyev birtokolta a kormányfői szerepet.

Ha a társadalom elvárja, hogy ne vezethessen repülőt az, aki már nem lát rendesen, akkor hiába minden korábbi szakmai kiválóságra hivatkozás, az a következő járaton már csak utasként ülhet repülőre.

Amikor egy jogrendszerbe korlátozást vezetnek be, a legfőbb kihívás a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmának (lex retro non agit) tiszteletben tartása. Magyarországon az Alaptörvény és a jogalkotási törvény is szigorúan tiltja, hogy egy új szabály a múltbeli tényekre nézve állapítson meg hátrányos következményeket. Ha egy új törvény azt mondaná, hogy „Aki korábban már betöltötte a tisztséget kétszer, az többé nem indulhat”, az alkotmányellenes visszamenőleges jogalkotás lenne, hiszen a múltbeli, akkor még teljesen jogszerű cselekedeteket (a korábbi ciklusokat) használná fel egy jelenlegi jog megvonására.

Azonban a feltételrendszer szigorítása — társadalmi megegyezéssel — a jövőbeni választások védelme módosítható. Az USA-ban például nem kötik ki feltételnek a büntetlenséget. 2012-ben Nyugat-Virginia államban a szavazatok 40%-át szerezte meg Obamával szemben egy börtönben ülő képviselőjelölt. Hogyan lehetne például ott bevezetni azt, hogy csak büntetlen előéletű lehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke? Ha a következő választásoknál ezt a feltétel beemelik a jogrendbe, azzal visszamenőleges hatályú törvényt hoztak? Hiszen mondhatom, hogy abban a tudatban sikkasztottam és hajtottam végre emberölési kísérletet, hogy ettől én még lehetek 60 év múlva amerikai elnök.

A pályaalkalmasság szigorítása azonban bár múltbéli cselekedetekre is vonatkozhat. Bizonyára volt egy pont az EASA (Európai Repülésbiztonsági Ügynökség) életében, amikor meghatározták, hogy nem lehet pilóta az, akinek korábban volt már regisztrált öngyilkossági kísérlete. Ami egyértelműen múltbéli cselekedet miatti korlátozás. Hiszen amikor évekkel ezelőtt felvágta a delikvens az ereit, még azzal a jogkörnyezettel kellett együtt élnie, hogy most vagy meghalok vagy túlélem és az Airbus-t fogom vezetni…

Szerintem jogos társadalmi elvárás lenne, hogy az Amerikai Főparancsnoksággal együtt járó jogot, amivel nukleáris háborút lehet indítani, csak megfelelő átvilágítás után kaphasson bárki…

Minden olyan pozíció, melynek feltétele az erkölcsi bizonyítvány az a lex retro non agit megcsúfolása, hiszen visszamenőleges cselekedetek miatti jogelvonással jár.

Valóban csak úgy lehetne például a két ciklusos korlátozást bevezetni, hogy visszamenőlegesen nem számítjuk bele az eddig hatalmon töltött ciklusokat, azaz mindenkinek nullázódik az eddigi politikai pályafutása ebben az értelemben. Azonban például a pályaalkalmasság is jogi lehetőséget ad olyan változtatásra, mely KÖZÖS, TÁRSADALMI MEGEGYEZÉSEN alapul.

Csak akkor születhet a legtöbbek által támogatott megoldás, ha beszélünk és vitatkozunk róla.

A Pilóta bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

„Egy talán egymillió dollárt érő rakéta talán 12 vagy 20 embert tud megölni. De egymillió dollárért vehetsz 10 000 drónt, mindegyikre négy gránátot helyezhetsz, és azok 1000 vagy akár 2000 embert is megölnek, vagy 200 tankot semmisítenek meg.”
—Szerhij Szkorik, Kvertus

Így május végén, június elején horrorisztikus látványt nyújt erdei sétánk során a pókhálós moly áldozataként körbeszőtt csupasz fa.

A hernyók az általuk készített szövedék alatt szinte minden levelet lerágnak szegény megtámadott fáról. Bár a látvány félelmetes, a hernyók lepkévé alakulása után a fák képesek megújulni.

Ahogy a fák a finom szálak alatt sorvadnak, úgy egy kép ugrott ukrán falvakról, melyek szintén ilyen finom háló alá kerültek.

Mi ez a hálószerűen, nagyon vékony szálakból összeálló anyag? Üvegszálak milliói.

És hogy miért került oda, azt is elmagyarázom.

Az orosz agresszor 2022-ben megtámadta a szomszédját. A hagyományos fegyverzettel tervezett lerohanás súlyos kudarcba fulladt. Már több millió áldozata a harcoknak azt eredményezte, hogy egy technológiai váltással mára a csúcstechnikai eszközök gyakorlóterepévé vált a harcmező. A támadások nagy részét már ember nélküli drónokkal indítják. Az „ember nélküli” kifejezés azonban nem teljesen igaz: a drónokat távolról emberek irányítják. A katona a szeme előtti VR-szemüvegben a drón által közvetített képet látja, így úgy tudja irányítani a repülőt, mintha benne ülne:

Ez egyszerűen hangzik, azonban van egy sarkalatos feltétele az így indított támadásnak. A drón és az irányító közötti folyamatos kommunikáció. Erre a rádióhullámok a legalkalmasabbak. Azonban a Szabad Európa Rádió hallgatójaként már tudjuk, hogy a rádiójeleket egy másik adóval könnyű zavarni. Ukrajna havonta(!) 10 ezer drónt veszít úgy el, hogy a drónnal megszakad a kapcsolat, így az rossz helyre megy vagy megáll, amíg le nem merül az akkumulátora.

Hogyan lehetne biztonságosabb kapcsolatot kiépíteni a drónnal? Kitalálták, hogy egy bazi nagy tekercs üvegszálat visz magával a drón, ami így folyamatos és stabil kommunikációt biztosít. Akár egy 50km-es tekercset is magával tud vinni a drón:

Persze ez egy nagyobb súly, amit csak úgy bír el, hogy kevesebb robbanóanyagot visz magával.

Egy ilyen üvegszál-tekercs 500 – 1000 dollár, ami még megdrágítja a technológiát. Valamint van vele még egy gond. Ahogy Jancsi és Juliska kenyérmorzsákat szórt hogy hazataláljon, úgy az üvegszál is azonnal láthatóan elvezet a támadóhoz. Oda kell lőni, ahova az üvegszál fut…

Az irányító nélkül maradt drónok az egyik legrosszabb befektetés. Senki nem tudja hova fog becsapódni. Épp e poszt írása közben jött a hír, hogy Romániában már a második ilyen elveszett ukrán drón csapódott egy lakóházba.

Adja magát a problémamegoldás: olyan okosnak kell lennie a drónnak, hogy önállóan is képes legyen döntéseket hozni.

És már el is jutottunk az egyik sokat vitatott morális kérdéshez. Szabad-e emberéleteket kioltására engedélyt adni a mesterséges intelligenciának?

Míg a fejlesztők alapszabályban rögzítették, hogy az AI nem használható fel az emberiség ellen, addig a harcoló felek nem állnak le ilyen apró, erkölcsi kérdéseken rágódni.

A drónok között mára megjelent a disztópikus jóslatokban már kitalált, saját hatáskörben gyilkoló robot. https://tusiblog.hu/digitalis-ragadozo/

https://spectrum.ieee.org/ukraine-killer-drones

https://cepa.org/article/a-new-and-more-deadly-drone-on-russias-battlefields/

A Pókhálós moly bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

Minap egy alapítvány vezetőjével beszélgetett kedvenc rádióm riportere. Az adakozás pszichológiája is szóba került. Bár csak fél füllel hallgattam, azért a hölgy optimizmusán kissé meglepődtem. Határozottan állította, hogy Adam Smith kőbe vésett dogmája a láthatatlan kézről, azaz a gazdaságot irányító fundamentális erőről mára meghaladottá vált. A híres skót közgazdász a gazdaság alapvető mozgatórugójának az emberi önzést tartotta. A kapitalizmus életbentartója a saját érdekeit prioritásként kezelő ember. A tőke profitmaximalizálásra épít, a proletárság pedig a saját munkaerejét a piacon értékesítve szeretne minél nagyobb juttatásokat elérni. De alapvetően minden résztvevő a saját szempontjai szerint hozza meg döntéseit.

Nem a kapitalizmust akarom most kielemezni, azt nálam sokkal okosabbak már megtették.

Ami az egész rendszerben nem triviális, szembemegy minden ésszerűséggel és gazdasági érdekkel, az az adakozás.

A szupergazdagok alapítványai, az adóból leírható célzott juttatások csak részben adják vissza azt az emberi érzést, amit mi empátiaként és szolidaritásként jellemzünk.

A társadalom alsó- és középrétegének is vannak olyan tagjai, akik olyan mély empátiával rendelkeznek, hogy saját életvitelük rovására is képesek a kiszolgáltatottakon segíteni. Talán azért, mert ő maguk sem állnak távol segítségre szoruló embertársuktól.

Másoknak segíteni — bár közhelynek tűnik –, mégis maradandó élményt hagy az emberben. Az a meleg, szívből vagy még mélyebbről feláramló energiahullám egyszerűen jó érzés. Persze ez is egyfajta önzés, hiszen pont a saját érzéseimért teszem amit teszek. A köszönet, a hála áradásában fürdeni akármennyire elítélendő, mindannyiunknak jól esik. És egy kicsit ilyen önfényezésnek és önelégültségnek bélyegezhető a névtelenség mögötti adakozás is.

Bár minden vallás elítéli a büszkeség és kevélység látványos megnyilvánulásait, azért mi emberek, közösségi lényként igenis fontosnak tartjuk embertársaink rólunk alkotott véleményét. És ki ne szeretne szeretetben és megbecsülésben részesülni?

Kicsit hosszúra sikerült a bevezető.

Mert valójában a rendszerszintű adakozásról akartam írni. Azaz a civilizált társadalomról, az állam szerepéről.
Az állam létjogosultságát nem szoktuk megkérdőjelezni. Modern államformákban triviálisnak tekintik, hogy az állam a teljes társadalom minden tagjáért felel. A rend, az oktatás, a törvénykezés és egyéb alkotmányban rögzített feladatai mellett az állam gondoskodik arról is hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentse. Mivel az állam önállóan nem rendelkezik tőkével, így csak úgy tud a gazdasági egyenlőségét bármit is tenni, hogy a leggazdagabbaktól elveszi és a legszegényebbeknek odaadja.

Ebből már látod miért ilyen hosszan írtam a bevezetőt.

Ha én annyival rendelkezem, hogy abból akár másoknak is tudok adni, akkor én egy büszke adományozó szerepében tetszeleghetek.

Hogyan tudok a társadalom által elismert adományozó lenni?

Lehetek egy alapítvány befizetője, lehetek mecénása egy jó ügynek, de lehet akár jó adózó is.

Ha az állam betölti azt a szerepet, amire vállalkozott, akkor intézményesített adakozással pont oda juttatja „adományomat”, ahol arra a legnagyobb szükség van. Minden civil szervezetnél jobban el tudja látni ezt a szerepet, hiszen minden eszköz a rendelkezésére áll, a legjobb szakembereket alkalmazhatja, minden statisztikai és jövedelmi adat nála fut össze. Ha valóban azt teszi, ami a dolga.

Ha így működne, azt az adakozáskészséget fel lehetne használni.

Amikor a Krisnásoknak adakozom, akkor eszembe se jut, hogy csaljak. Senki nem fogja azt mondani, hogy írjál be 2000Ft-ot, de csak 1500-at adok oda. Amikor eldöntöttem, hogy adok, akkor, nem azon agyalok, hogy miként lehetne ezen spórolni. Megbízom bennük, mert látom, hogy nem magukra költik, hanem enni adnak az éhezőknek.

Milyen lenne egy ország, ahol megbíznánk az államban? Ahol azzal az érzéssel fizetném be az adót, hogy abból nem hatvanpusztai aranyvécé lesz, hanem mondjuk eggyel kevesebb nyugdíjas fagy meg a saját lakásában.

Milyen lenne egy átláthatóan gazdálkodó állam?

Milyen lenne egy ország, ahol működne a sajtó?

Milyen lenne, ha büszke lennék arra, hogy mennyit adóztam?

A Adomány bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

Kínáról a legtöbb európainak teljesen hibás elképzelései vannak. A mai napig magunkat tekintjük a civilizáció bölcsőjének, azaz a világ más helyein csak azért nem a pattintott kőkorszak körülményei közt élnek a bennszülöttek, mert mi kiexportáltuk a tudást.

Különösen igaz ez az itthon elérhető kínai termékekre. A „kici, óccó, öccázé’” olyan mélyen rögzült a magyar társadalomban, hogy a vásárlók számára a kínai jelző egyet jelent az ócska, használhatatlan utánzattal. Ami már rég nem fedi a valóságot. Az utóbbi fél évszázadban az európai cégek gyakorlatilag a teljes gyártást kiszervezték Ázsiába. A kihelyezett termelőeszközök használatára felkészíteni az ottani lakosságot nagy kihívás volt. A kínai humán erőforrás fejlesztése kiemelt kormányprogram volt. Minek eredményeképpen mára olyan professzionális szakemberek és fejlesztők erősítik a kínai gazdaságot, amivel már mi sem tudjuk felvenni a versenyt. Ahogy az USA sem. Bár még mindig világhatalomnak számít, az amerikai fejlődés lassul, miközben a kínai olyan mértékben gyorsul, hogy egyre közeledik az a pont, amikor átbillen a hatalmi egyensúly. Bár így papíron nem tűnik jelentősnek az „átbillen” szó, ez a gyakorlatban kiszámíthatatlan folyamatokat szokott elindítani. És erre Kína sokkal tudatosabban már most készül. Az ázsiai népek sokat tanulmányozott összefogása, az európai egocentrikus gondolkodás számára érthetetlen közösségi szellem olyan erőforrásokat tud felszabadítani, ami nálunk elképzelhetetlen. Az elszigetelt és titkos kutatások, a napvilágra került ember-klónozási kísérletek, valamint az emberi jogokat semmibe vevő emberanyag felhasználás semmilyen gátat nem támaszt etikátlannak számító fejlesztésekkel szemben.

Az emberi DNS tanulmányozásához hatalmas lökést adott a mesterséges intelligencia. A gépi tanulás pont a bigdata, azaz óriási adathalmaz feldolgozására lett optimalizálva. A DNS-szekvenciák és az emberi minták összevetése és esetleges módosítása már-már isteni beavatkozást tesz lehetővé. Ott, ahol ennek semmi morális akadálya nincs, ma még elképzelhetetlen kiborgok létrehozása válhat valóra.
Persze azt mondod, ez csak egy disztópikus fantazmagória.

Azonban az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Bizottságának jelentése már konkrét adatokat közöl.

A Kinai Kommunista Párt 2049-re irányozta elő a DNS-módosított kiborgokból álló szuperhadsereg hadrendbe állítását.

Szuperintelligens, együttműködő, kognitív képességekkel és saját életösztönt a győzelem alá rendelt „félrobotokkal” senki nem fog tudni szembeszállni.

https://interestingengineering.com/military/china-genetically-enhanced-super-soldiers?group=test_a

A Hadviselés bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.