„A korábbi idôben a tudományok – a hidakhoz hasonlóan – csak úgy tudtak felépülni, hogy néhány széles oszloppal és hosszú mestergerendával alátámasztották … azt kívánom megmutatni, hogyan épül fel most a tudomány egy függôhídhoz hasonlóan, karcsú, de szilárdan rögzített láncok együttes erejével”
(A kémia alapelvei, Elôszó)

Mengyelejev 1869-ben e sorokkal köszöntötte az olvasót könyvében, amiben a tudomány óriási lépését írta le először: a kémiai elemek periódusos rendszerének a megalkotásával. A körülöttünk és bennünk lévő anyagok – akkor még megbonthatatlannak hitt – atomokból épülnek fel. Ezek az atomok élesen megkülönböztethetőek aszerint, hogy az atommagban hány proton csücsül. E kémiai elemek olyan építőkockaként képzelhetők el, amik normál, földi körülmények között önállóelemként itt élnek velünk a Föld születésének pillanatától kezdve. Az a négy és félmilliárd éves szénatom, ami mondjuk a nyelvem hegyén lévő fehérjemolukulában van, pont úgy néz ki ma is, mint akkor, mikor a földet körülölelő vastag széndioxid gázfelhő egyik sodródó részecskéje volt. Döbbenetes elképzelni, hogy szinte darabra annyi atomból áll a Föld bolygó, mint születése pillanatában. Ezek az atomok mindenféle kémiai folyamatban részt vesznek, de az atom maga az öröknek tekinthető azon az időskálán, amit mi egyáltalán el tudunk képzelni. ( Persze a radioaktív sugárzással azért nem ennyire egyszerű az összkép, de arányaiban nem számottevő, így nagyjából igaznak fogadhatjuk el az „örök atom” fogalmát. ) Minden, ami körülvesz minket, amit belélegzünk, amit megeszünk, amiből építkezünk, amiből űrrakétát készítünk ezekből a készen kapott elemekből áll össze. Mi még nem tudunk igazából új elemeket előállítani. Bár már legalább ötven éve halljuk, hogy a fúziós energia itt van a küszöbön, ez lesz a holnap fő energiaforrása, ennyi idő elteltével már legtöbben csak szkepticizmussal hallgatják az erről szóló bombasztikus bejelentéseket. De miért is hoztam szóba a fúziót? Hogyan keletkezett ez a sok elem?

Ma már egységes a tudomány álláspontja a csillagok és szupernovák működéséről. A csillagokban, mint gigászi kohókban a fúziós energia által a plazmából, amit egyfajta protontengernek is felfoghatunk, „sülnek” egymásba a protonok és keletkeznek az atomok.

Egyes csillagokban más hőmérséklet, más anyagsűrűség mellett más elemekből termelődik több vagy kevesebb, mint amivel mi itt a Földön találkozhatunk.

Tegyünk egy képzeletbeli utazást az univerzumban. Először bolygótársainkat vizsgáljuk meg. A bolygókon is a Földhöz hasonlóan a Napcsillagunk anyagait találjuk. Az elemek persze a legritkább esetben találhatóak meg önmagukban. A kőzetek, az ásványok, a gázok sokféle elem kémiai reakciói során létrejött vegyületek, szulfátok, karbonátok, oxidok meg olyan nevű vegyületek, amit csak a kémikusok tudnak kiejteni. Bolygótársainkon azonban szinte pont úgy néznek ki a hegyek és a sziklák, mint nálunk.
Haladunk még messzebbre, megyünk más csillagok bolygói felé. Ugyanilyen elemeket fogunk találni. Millió tonna vas, réz, arany, szén anyaghalmazban, ami az utunkba esik.

Azonban van egy olyan anyag, amiből mi itt építkezünk, bútorokat készítünk, hangszereket gyártunk belőle, ajtót és ablakot. Annyi van belőle, hogy csak Magyarországon évente másfél millió köbmétert eltüzelünk belőle. Annyira természetesnek vesszük a létezését, hogy a bonyolult nevű vegyületek és elemek elnevezésével szemben ezt az anyagot mi csak egy kétbetűs szóval illetjük: FA.
Visszaülünk az univerzumot átszelő űrhajónkra, és most már céltudatosan indulunk keresni. Nem aranyat, nem platinát keresünk. Menjünk FÁÉRT!

Bejárhatjuk a teljes univerzumot, az összes szupernovát átszitáljuk, atomonként leltározunk minden csillagot, bolygót és aszteroidát. Fát csak itt a Föld nevű bolygón fogunk találni! Itt ez a csodálatos anyag, mely életében lélegeztetőgépen tart minket, halála után pedig a Stradivari hangzásával gyönyörködtet minket. Mi meg fogjuk és kiirtjuk, letaroljuk és gyorsan elégetjük az összeset hogy az unokáinknak esélye se legyen a túlélésre…

A Anyagok bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

Egy kis tanmesét szeretnék leírni.
Hol volt, hol nem volt élt valahol az üveghegyen túl egy nagyon kedves, békés család. Nagyon sok poronty lakott a házban, a szülők pedig szerették is őket egytől egyig. A szeretet mellett igyekeztek a gyermekeket tanítani és felkészíteni őket a felnőtté válás problémáinak kezelésére. Hiszen amikor elhagyják majd ezt a szeretettel teli kis közösséget és saját útjukra indulnak, olyan döntések elé kényszerülnek amit önállóan kell meghozniuk. Mivel tapasztalatból tudták, hogy ez nagyon nehéz feladat, így a döntéshozatal gyakorlását is a gyermekek feladatai közé illesztették. A család rendszeresen döntött a rendelkezésre álló pénzek kezelőjéről. Ki fogja a bevásárlások, a számlák kezelését végezni, ki ad pénzt egy új cipőre és tankolja meg a család autóját. Ez egy nagyon nehéz és felelősséggel járó feladat, ugyanakkor növeli az önbizalmat is, hiszen e pozíció olyan hatalommal is jár, mellyel a család tevékenységeit irányíthatja. És e hatalom megszerzése több családtagnak is vágya volt, ezért időközönként új embert választottak erre a pozícióra. De mi alapján választottak a családtagok? Egy nagy családban is kialakulnak közelebbi kötődések, az ikrek többet játszottak egymással, a nagyok már inkább csak pesztrálták a kicsiket. A kicsik például szívesen választották megy Gyurit, mert ő mindig csokit vett a gyerekeknek. Kati viszont rendszeresen elvitte a gyerekeket a McDonald’s-be, amivel nagy népszerűségnek örvendett. Anya is szeretett volna ebbe a pozícióba kerülni, de azzal hogy egy angoltanárt fogadott a gyerekek mellé, nem tudta a népszerűségét növelni. Kati viszont a gyorséttermekre elszórt pénzzel hamar arra kényszerült, hogy pénzt kérjen kölcsön a szomszédoktól. A család teljesen eladósodott, angolul végül senki nem tanult meg, de a McDonald’s menüi mellé adott játékok bűvöletében Kati 16 évig maradhatott pozíciójában…

A Családi kassza bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.

Az itt töltött időnk, amit mi életnek hívunk, egy határozottan deklarálható, pontosan meghatározható fizikai mennyiség. Másodperc pontossággal leírható, hogy eddig mennyit töltöttem itt a Földön és ugyanilyen megkérdőjelezhetetlen lesz a teljes időtartam az életemnek a végén. Az időskálán mért két pont közötti egységekből gazdálkodhatunk. Mindenki. Minden ember életében csak két nap van, ami nem 24 órából áll: a születésünk és a halálunk napja.

Hogy mivel töltjük ki ezt az időt a saját döntésünkön múlik a legtöbb esetben. Az emberek 90 százaléka azonban arra van kényszerítve, hogy életidejének jelentős részét értékesítse. Munkát kell végeznie ahhoz, hogy enni, lakni tudjon. A nyugati társadalmakban az erős munkavállalói érdekérvényesítés mára komoly feltételeket szabott a foglalkoztatásnak. A heti 40 órás munkaidő, a betegjogok, a fizetett szabadság, a fizetett ünnepnapok össze sem mérhetőek a korai kapitalizmusban kizsákmányolt munkások életkörülményeivel.
De maradjunk a 40 óránál. A heti 168 órából megmarad 128. Ebből átalszunk 7 x 8-at, így is marad 72 óra hetente. Ebből gazdálkodhat egy bérből élő. Ez majdnem a duplája a munkában töltött időnek. Ezt tölthetjük meg ÉLET-nek nevezett tartalommal.
Ezt szabadidő néven deklarálják. Ha meg tudsz élni 8 órás munkából, ennyi szabadságot nyújt a társadalom. Ezt az időtartamot az embertelen humán erőforrás a munkaerő-rekreációnak nevezi. Azaz ezt az időt arra kapod, hogy újraépítsd a munkavállalói képességedet, hogy másnap 100 százalékot tudjál teljesíteni a munkáltatód számára. Ennek felhasználásáról dönthetsz saját hatáskörben. Ki tanítja meg az ideszületetteket erre? Hogy hozza meg ezt döntést? Ezt nem hoztuk magunkkal evolúciós beidegződésekkel. Ezt a döntést csak tanulással és a látott minták ismétlésével tudjuk meghozni. Ha tanulás, akkor pedig a gyermekévek említése nem megkerülhető. A gyermeki kíváncsiság egy olyan szóösszetétel, ami pontosan kifejezi a fejlődő tudat vákumszerűen mindent beszippantó erejét. A gyermek egy golyóval vagy egy virággal képes órákig játszani. Megfigyel, elképzel, megszemélyesít és élvezettel próbálgatja a többi kapott szervével az agyának képességeit is. Miután megismerte a kert növényeit, leküzdhetetlen vágyat érez, hogy megtudja mi van a kerítésen túl. Aztán azon túl. Hova tűnik el ez a vágy? Miért vész el a kíváncsiság? Mikor jön el az a pillanat, amikor az unalom fogalma felsejlik? Az unatkozik ige bizonyos kor alatt teljesen értelmetlen.
Miért is jutott ez eszembe?
Négy napos ünnep előtt egyeztettem egy elvégzendő gépfelújításról. Az ott dolgozókkal kellett egyeztetnem az elérhetőségről, mikor tudom elhozni illetve visszavinni. Mint kiderült a feltornyosult megrendelések miatt hétvégi műszakot is kellett vállalni. És ezt kommentálta egy dolgozó: „Nem is baj, úgyis csak a kefét rágnám otthon!”
Miután rádöbbentem, hogy ezt nem viccnek szánta, kezdtek e poszt gondolatai megfogalmazódni.
A jóléti társadalomban, az internet teljes tudásbázisa mellett, gyönyörű tavaszi napsütésben egy egészséges, fiatal ember nem tudja mit kezdjen négy nap szabadidővel?!
Hogyan lehetne megtanítani az embereket arra, hogy kiélvezhessék azt a csodát, amit ajándékba kaptak? Egy egészséges testet, amivel bárhova elmehet, egy hibátlan szemet, amivel ezt a millió virágot láthatja, a fület a madárcsicsergés befogadására. Hogy kap ajándékba teli hassal olyan lehetőséget, amit a világtörténelem generációinak tizede sem kapott meg. Vagy akár a világ összes könyve elérhető egy mozdulattal.
Valahol az elején ronthatjuk el ezt a dolgot. Most amíg itt futkározik előttem ez a kis teremtmény és hatalmas szemekkel csodálkozik a világra. Csak most ne rontsuk el hogy a neki adatott életidő minden percét ilyen lelkesedéssel kiélvezhesse…

A Szabadidő bejegyzés először Tusiblog-én jelent meg.